Ellenzék, 1941. április (62. évfolyam, 74-98. szám)
1941-04-12 / 84. szám
Szabi István írja: s A népiséf útja Göre Gábortól Bállá Péterig A magyar szellemiség életében a legcsodálatosabb és legkalandosabb utat a mult század utolsó évtizedeitől a jelenig kétségkívül a népiség tette meg. A népisednek mindenkor meg volt a maga vetü* lete a társadalomban, politikában, az irodalomban, de hódító erőre csak napjaink nacionalisa áramlataiban jutott. Magyar- országon a nemzetet hosszú ideig csak a nemesség jelentette és fejezte ki a döntő pillanatokban. A népiséget jelentő erkölcsi és szellemi erők az adott társadalmi és állami szerkezetben nem nyilvánulhattak meg s a „műveletlen paraszt“ önkörébe zárva élte életét. Á nemesség, mint a nemzet szelleme és kardja a szabadság- harc után lehanyatlott s a nemsokára fejlődésnek indult magyar iparosodásban és kapitalizmusban megtörtént a társadalom átrétegeződése; az elmaradt mczogazdál- kodó feudális országba uj szelek törtek be s hirtelen változtatták meg azt az arcot, amelyre Dózsa György óta alig róttak uj jeleket. A szikes talaj felszántatott. Az ifjú és mohó kapitalizmus ekéje azonban úgy hullatta, úgy rendezte a magyar agár aj barázdáit, hogy a nép s kifejező együtthatója a népiség ismét csak alul maradt. A feudális vezetőréteg hirtelenében átalakult bankokratává s az utolsó diéta után letett görbe kard helyett nagyobbrészt esernyővel jart az igazgatósági ülésekre, mig a nemzet hajdani „tömege“ a leszegényedett középnemes, most már versenyen kívül maradva mohón telepszik rá a kiegyezés utáni modern állami gépezet szelepeire és csavarjaira s az országot az aktacsomó szent erejénél fgova tartja kezében. Kereteit közben idegen elemek duzzasztották fel soha nem sejtett arányokig s ugyanakkor farkasszemet názíett a gyarapodó polgári osztállyal, amelynek pénzétől tekintélyét féltve „belelovalta14 magát egy korszen'itlen és alaptalan nagyzási hóbortba, talán a belső kompenzáció annyira ismert törvényénél fogva. Megszületett a leszegéuyedett, de hajdan hatalmas, nagy nevet liselő úriember típusa és legendája, a századforduló majd minden társadalmi eseményének é9 regényének hőse, a városi polgárság magyar és idegen elemeinek eszményképe. Az idilli li angulatu országban, a zsíros lakomák és bő torok, a kifizetetlen váltók és vad kártyaesaták utáni revolver- dö rrenének közepette a dzsentri figurája tudatosult legelőször az irodalomban. A dzsentri azonban csak regényalaknak, vagy vágyálomnak volt jó. Kultúrája nem volt (..Semmi műveltség és igy — maid semmi jövő“ írja róla Justh Zsigmond) s igy a nemzet életében lendítő erőt nem képviselhetett. Hivatalnok volta pedig hunyászkodó magatartásra nevelte miu- den olyan kérdésben, amely közelről érdekelhette volna a magyarságot, a magyar földet. A nép még mindig az ajtókon kivül állt, bebocsátásra várva. A számára adott politikai jogok s az a néminemű szociális gosdoskodás alig válhatott az élet hatótényezőjévé. A milleniumi Magyarországot, hangulatban a görögtüzes idill, minőén cselekvéstől félők és futók menedéke s a politikában a közjogi torzsalkodások uralták. A delegációk miatti szüntelen viták, a dualista monarchia házassági szerződősének különféle pontjai kö- rűli perpatvarok s a folytonosan obstruáló. ellenzék kardesörtetése azonban a parlamentben, a pártklubbokban zajlott. A nép aliaha értesült róluk és aligha érEratíeii okmányok fotókópiái Pengő 1.80-tól keztíve Fototechnika Fanta, Mátyás király-’ér 13. sz. dekelte. Az általános magyar élet felszínén ezek a kérdések alig tarajlottak fel. A nagyvárossá növekvő Budapesten még elnevetgéltek azokon a szellemes észrevételeken, amelyekkel Horkayné fűszerezte a szinte szabályos időközökben kirobbanó Golterhalle-viszályokat. Ám ezek a finom kacarászások a lényeg felett észrevétlenül suhantak el. Ahogy Tisza Kálmán koráról Móricz Zsigmond mondja: elszakadva a nemzeti céloktól és eszméktől, minden magasabb morális:, etikai s ideális vágy nélkül valósággal röfögött az ember . . .“ Valami tudat alatt folyó belső vívódás vetíthette ki aztán később a magyar parasztot, mint e korszak irodalmi és színpadi figuráját. A magyar parasztnak Petőfivel és Arannyal megindult irodalmi bemutatása azonban elsikkadt az epigon- kezeken, illetve elhajlott egy ha-kell-ha- nem glorifikáió irányba. Az örö k Tiborc emléke és nagyszierü szimbóluma lehanyatlott és megszületett az a nyavalygó, kárhozatos ' par asztr omant ik-a, amely legalább egyidőre s bizonyos rétegekkel, leginkább a városi polgársággal s a mindjobban zsirosodó tőkésekkel elhitette, hogy minden jól van ebben az országban úgy, ahogy van, változtatni mit sem kell és szabad semmin. Hisz a paraszt patyolatfehér ingben jár, piros az orcája, tömve arannyal az erszénye. Ez a paraszt minden pillanatban a nagyvásár- ról érkezett, ahol lemérdek hízót adott el s otthon mégis mindig ugyanannyi maradt az ólakban. A magyar parasztért sem hivatalosak, sem mások nem tesznek semmit, ellenben Tiborc halála s Toldi Miklós elhalványulása után egyre daliásabban és felcifrázottabban ragyog a század- forduló magyar életének kirakatában. Gondja mire sincsen, mindössze szerelmesével zsörtölődik a kivilágos-virradatig tartó eszem-iszomokon és vetélytársát üti le fokosával, ha az e nagyerejü disz- ember haragját kihívta. A népies-nemzeti epiígon-költészetnek ezek a túlzásai viszonylag még kevesebb kárt tettek, mert kisebb volt hatósugaruk. Az avas illata irodalmi társaságok szükebb körein alig jutott túl ez a parókás költészet s ártalmatlan széplelkek önémelygésének elősegítésére szolgált. A népiség szempontjából a regénnyel sem volt olyan nagy a baj. Bár ezek a regények sem beszéltek az országról s az országot kitevő parasztról, csak álombéli gyönyörű grófkisasz- szonyokról, sápadt szerelmesek méla sétájáról a holdsütötte tóparton, epesztő mélaburól, szende és méla tekintetekről. Az országról semmit sem szóltak, de jobb volt igy, mintha hamisan hamisat mondtak volna. Az élen a népszínmű diszparasztjai ágáltak vadonatúj szűrben kifent vasvilla bajusszal s ország-világgal elhitették, hogy a magyar paraszt gazdag, megelégedett, szapora fajta. Jóformán senki sem vette észre, hogy e kirakatos, dinonn dánomos parasztság mögött egy sokkal kevésbé mutatós sötétizásu tragédia ko- morlik a jövő felé. Az irók kacérul pengették a sarkantyúkat s aligha örvendezhetünk azokkal, akik e hibás ós vétkes társadalomszemlélet mentségéül, mint eredményt azt hozzák fel, hogy ez a bő ingujjas, árvaleányhajas paraszt s ropogós tánca, a csárdás vonzotta a színházba magyarosodni a főváros akkoriban még idegen többségét. Gö re Gábor komáinak és cigányainak társaságában megnevettette az országot s Aözben zsúfolt hajók vitték a kivándorló magyart idegen földdel birkózni, rrulrt a hazai már sem kenyeret, sem reményt nem adott. Kevesen voltak a látók és hangjuk elveszett a pusztában. Még a század derekán alig túl ezt irta Dobrossy-Szeverin a ..Pesti Divatlapban“ Erdélyt János népköltési gyűjteményével kapcsolatban: „Olly kevés a magyar s még sem tudjuk a moldvai atyafiakat alföldi pusztáinkra áttelepíteni, mig egy szász lelkész seregestül viszi be Erdélybe a würtenbergi svábokat . ..“ A ruténföldön s a felvidéken olcsó pálinkájával a kazár, Edélyben a Kárpátokon túlról guruló arany húzta ki a földet a magyar lába alól. Hiá$ja volt Bartha Miklós ostorozása: „Más népeknél a szabadság a nemzeti izmok ikifejtésére szolgál. Tehát erőforrás. A álunk a szabadság: gyöngeseg ... a kazárok előtt megnyitották azt a kaput, amit Kossuth Lajos elől elzártak. Az efjélét nálunk liberális politikának hívják . ..“ Akadt egy századvégi iró, az előkelő dilletáns Justh Zsigmond, aki nyugatlátta szemeve] eléggé helyesen diagnosztizálta a magyar állapotokat, de fent előkelő köreiben tett kezdeményezései -sikertelenek maradtak. Ez a (bár paradoxonnak hangzik): reálista széplélek', vitakört alakított a nyolcvanas évek elején s ilyen utón akart osztályának tagjaiba friss vért szivattyúzni. Elképzelte az 'irodalom és művészetnek a társadalominál való együttműködését, úgy, hogy „a ifár- saralom mintegy támogatást találjon j az irodalom s művészetben, ezek pedig a társadalomban“. Szenttornyai birtokom színházat játszatott a parasztokkal s le ma már bátran nagyszabásúnak mondhatva kísérletnek eredménye a megállapítást: „Úgy érzem magamet, midőn ezzel a népv pel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék .. Justh mon-\ darában kielemezhetően benne van aj szükségszerű és helyes uj felismerés, del amely nála is a szokásos, egyetemes bódulat hangján szólal meg. Soha még irodalom ennyire hamis képet nem rajzolt valamely társadalmi osztályról, soha irodalomban még nem tudatosult ennyire kevéssé az ország lakossága nagyrészének, a nemzetet kitevő háromnegyedrésznyi parasztságnak sorsa. Ha aiz illuzionizmus csúcsait Összekötjük, a színpadon ágáló diszparaszttól ugyanaz a fonál vezet a korabeli publicisztika mondvacsinált magyar imperiálizmusának 30 millió magyarjához, részben a közjogi szilárdság ábrándképéhez s az ebből folyó magyar hatalomhoz és sok egyéb ködös vágyálomhoz. A mályvaszínű kor irói málvvaszinre festették a magyar glóbust s a mutatós festék hódított és hódított. Csak természetes, hogy a törvénykezésben, közigazgatásban s általában a közéletben a paraszti idill hibás sugallatokkal látta el azokat, akik sorsát hivatva lettek volna intézni. A valóság pedig mindenképen az volt, hogy a kivándorlás az egyke, sőt a szigorú osztályelkülönülés a paraszlré- tegekben tömegével szedte áldozatait. Amig a Népszínház színészei a rivaldafényben begyeskedlek s a szónokok a „magyar kar mennykövét“ emlegették az emelvényről, a nemzetet a legkülönfélébb kórok pusztították. Uj népiség szükségére tanított meg azonban a világháború utáni kors/.ak. Látnunk kellelt azt, hogy a nemesség végső felmorzsolódása s az idegenekkel felduzzasztott középosztály tétova és egyensúly talan magatartása lehetetlenné teszi számukra a hagyományőrző, nemzetfenntartó szerepet. A gyökértelen rétegek megingása után is rendületlenül állt a nép. Őt az európai kultúra nagy kilengései sem keserűségbe, sem hóbortba, sem kísérletbe nem hajtotta. A műveltség-állományát kitevő néphagyományt csorbítatlanul megőrizte s abban él változatlanul. A legjobbak, a látók tehát a nép felé fordullak. Szabó Dezső ugyan még az idillt nagyítja fel valószínűtlen arányokra. de Móricz Zsigmond megteremti a tisztuláshoz vezető reakció útját. A népies, néBRISTOL SZÁLLODA BUDAPEST DUMP0RTÖH Eiökeiőcsaláöi szálloda, oicsó árakkal. Egyágyas szoba 1 pengőtől. Kétágyas szoba Riá' í2 pengőtől. Kitűnő étterem és kávéftáz. — Előzékeny kiszolgálás!!! pieskedő paraszlromantika kísérleteiL elűzi Túri Daninak a maga realitásában is idealizált alakjával. Megkezdődött a századforduló kendőzése által hagyott nyomok eltakarítása, a festékréteg lepattog- tatása. A falukutatók módszeresen fognak munkába, elegyítik az iró és szocio- gráfus célkitűzéseit s bár a részietekben külön-külön utakon indulnak, mégis közös eredményre jutnak. Illyés Gyula, Féjn Géza, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Veres Péter, Darvas József és mások összeadják az uj népiség képét, lerombolják, a századelő és századvég hamis romantikáját, élelvalóságában mutatják meg a hibás birtokpolitika nyűgében sínylődő népet, feltárják az egykéző és egyséző pusztulás sivár képét, a paraszti rétegeknek a vagyonosodás arányában való egymástól ekülönülését, a zsellérnyomort 3 aszókat a szellemi, erkölcsi károkat, amik azért sújtják a népet, mert a politikából a szociális gondoskodásból s az irodalomból való kirekesztetése folytán megmaradt ugyan a maga hagyományaiban és nyelvében, de a felülről adaptálandó kultúra csapjai úgyszólván eldugultak. A nép nemcsak magából, alulról merit és táplálkozik, a nép’ műveltség egy része felülről kerül. Felülről kell gondoskodni arról, hogy a népi 'műveltség a kor szintjén tarthassa magát s ez egészséges szintézis ereje korszerű haladásra képessé tegye a paraztságot gazdálkodásban és szellemi kultúrában egyaránt. Ez uj népiség jelképét könnyen megtalálhatjuk az uj irodalomban; azt a hőst, amelyik megszemélyesíti az elvet s akiben testet ölt az uj építésre lendülő akarat, '•> Minőségi magyarság az elv, mely a hagyományos reformszel- lem sugallatából teszi vizsgálat tárgyává a tételt: Mit ér az ember, ha magyar0! És felel rá: annyit, amennyi erőt minőségben a közösség javára kifejt, annyit, amennyire a megtartatás ösztöne és széllé- me az egyenes és ható cselekvés mezején késztetni tudja. A minőségi magyarság, a népfőiskolák parasztkollégiumok, az egészséges népi kiválasztás elvének, egy uj és helyes birtokpolitikának, a szociális Magyarország uj népiségének kifejezője, az uj irodalom bőse, akit az egész világon hódító népiség magyar vetíilets szimbólumául foghatunk fel: Bállá Péter, Tamási figurája, a szainaras emb *r, a tűrő és örökkön helytálló magyar paraszt. Mindenféle gyártmányú Standard, Portable j és aktatáska-írógépek beszerezhetők legolcsóbb árban, kedvező fizetési feltételek mellett. Speciális javítóműhely iró-, számoló-, sokszorosítógépek részére. Körmeiül? ifiéi? Kolozsvár, íDeáh Feresc-utca 24. Telefon: 2^—83
