Ellenzék, 1940. december (61. évfolyam, 275-299. szám)
1940-12-24 / 295. szám
18. Et.LF.NZÉK mmmmmmamm 19 4 0 december 2 4 ELVISEL© GÁSPÁR Itta: Ixunási Amhi. Két cim'şr röppen és rászáll a zöldpattanú- sus ki 1 sí íziUahaa, mely a lalusi tornáccal szemben vékonyan álldogál. — Látod azt az embert? — kérdi az egvik cinege.> — Hol? — pattan a másik. S már látják János urat mind a ketten, nevetgélve- szökken ra a szemük és szökken le rola: s ugrándozva örömükben, hogy jaj be mulatságos egy ilven ember. Egy ilyen nyugdíjas csendőrörmester, akinek kalapja is van, ruhája is van s a ruhája felett még zöld köpönyegje is! — Kiesi kicsit ér! — mondja a pajkpsabb cinege, mire a másik odarebbeu a tornác fájára és János urnák sLirüu integet a kicsi zöld fejével. Aztán \ illanva ugrik egy fordulatot s miut valami páratlan vitéz gyorsan és pajkosa nhivogatja a társát: — Ide gyere! Ide gyere! De a társ nein fogad szót, hanem játszi és pazarló vonalakban kifelé iramlik a kerti fák közé; s bár János ur is zöld és óriási, a hívogató kicsi hős is otthagyja az öreget rögtön és a másik után villan, mint egy zöld puskagolyó. — Hö ... hö . . . — buggyau ki János ur, ahogy elveszti szeme elől a cinegéket, majd a kalapját jobban a szemébe húzza, mert a nyugovó nap már éppen a kerítés tetejére ült, véle szemben; s onnét önti fényét ötvenhat esztendős szemébe. Kicsit szomorkásán mosolyog János ur a lehúzott kalap alatt, mert eszébe jut a régi bátor é« uapbatekintő élet, amikor fényen és láuyszemeken úgy .rebbent keresztül a szeme, mint most a tavaszi cinege. Reginára emlékszik leginkább, amikor ilyen szomorkásán mosolyog. S utána még alább huz2a szeme előtt a kalapot, nehogy elrepüljön a könny, ha kiesik szeméből Sóhajt és összébbvonja két válla fölött a zöld köpönyeget. S akkor megszólal, mint a jó csengettyű, a tornác alatt valaki: — Mért nem énekel, János ur? Megnyúlik ültéből az öreg és kemény nyakán hallgatásra ereszti megérett fejét, mint egy öreg szarvas. — Te vagy, Gáspár? — kérdi. — Csak én — mondja Gáspár, ki már mindtn mozzanatban úgy érti János urat, mint a kicsi kakas a nagy tollabullatót. — Ide gyere! — szól az öreg. ahogy az előbb hallá a cinegétől. Felet fordul1 a széken, hogy szembetalálja majd jöttében a kicsi szolgát, a kálapját is rendesre igazítja cs úgy vár. Gáspár feljön a tornácra, elébe áll et öregnek és azt mondja: — Tessék parancsolni! János ur ráfekteti puhán a szemét és igv szól: — Vetted-e észre, hogy megjött a tavasz? — Én igen — feleli Gáspár. —- S miből? — Én abból, hogy uralmas egyedül, mint valamikor Ádámnak. Elneveti magát az öreg, mert mindössze tizenhat esztendős Gáspár s furcsán talál neki Ádámot emlegetni. Mégsem feddi meg, hanem a maga hasznára forditja a szót, vagyis azt mondja: —■ Régina nénédről mit tudsz? Gáspár leveszi a kalapot, a fejét megvakarja és kinéz a pattanó szi'.vafák felé, mert ilyen nevezeteset, mint most Jáno3 ur, még a király is igen ritkán ejt ki a száján. Negyedik esztendeje szolgálja az öreget, de Régina néninek a nevét még soha ki nem mondta. pedig ez a név ott lógott a fejük felett s nem lehetett tudni, hogy mikor szakad rájuk. No, most rájuk szakadt! — Él s virágzik — feleli végre Gáspár. •— S egyebet tudsz-e róla? Gáspár tud, de előbb elevenen kéne őt megnvuzni, bogy azt kimondja. — Egyébben nem vagyok járta* — mondja. János ur visszafordul a szilvafák felé, nézi a kerités tetejét, majd nagykésőre kiejti borzasztó titkát: — Azt beszélik, hogy Régina néni boszorkány, — Mi nem beszéljük — mondja Gáspár. János ur olyan hirtelen fordul vissza, •mintha koros idejét nem venné komolyan. — S más csakugyan beszélj? — kérdi. , — Igen, akinek csak annyi esze van. — S te hiszed-e? — Én nem, — mondja Gáspár, -— mert nekem sok egyéb hinnivalóm van Már kezdett vala megnyugodni Jáuos ur, de ezzel az utolsó hozzáfüzéssel ismét megzavarta Gáspár. S mit tehetne egyebet, a kalapot ismét a szemébe huzza s legbelül a mélyben különös diihös3éget érez; valami olyan dühösséget, mely egy hirtelen fordulattal emésztő haragba csajdiat, de egy másik hirtelen fordulattal lobogó szerelembe. Jobb kezén tenyerébe görbülnek a/, ujjak, mint a ragadozó bagolynak: s Gáspár ezt látja. S ükkor, mint a hirtelen világosság- egyszerre eszébe jut a fiúnak, hogy éppen nagyhét közepén vaunuk, csütörtökön estefeb-. S másnap éppen nagypéntek következik, amelynek világi nevezetessége is van! Akkor lesik meg, vecsernye alatt, hogy ki igazán boszorkánv! Odalépik Gáspár a tornác fájához, fontoskodva vigyázkodik az udvaron, majd mellékesen elejti: — Ha nem sajnálnék a fáradtságot, holnap megtudnónk bizonyosodni róla. János ur ültéből' előre billen.-— Holnap? — Ühüm — mondja Gáspár. Azzal megfordul és nagy szakértelemmel elmagyarázza, hogy kicsi fakanalat kell csinálni. azt hé kell pirosra festeni s azután az öble közepén ki ke l fúrni. Amikor ez megvan s a nagypénteki vecsernye ideje is eljön. az illető ember a piros fakanalat szépen a zsebébe dugja, elmegv a vecsernyére s ott aztán eléveszi a piros kicsi fegyvert és a likján keresztül inegleskelődi az embereket. Aki boszorkány, annak a feje hátrafelé pattan, amikor rátekintenek a bkon; a többiek pedig ülnek, mint piros fakanál nélkül rendesen. Mire Gáspár előadja a tudományt, János urnák kétszer akkora a szeme, mint rendesen lenni szokott Szólani sem tud sokáig, de aztán feszül egyet, mint valódi csendőr korában s kurtán és parancsban, adja ki: — Estére készen legyen a fakanál! Gáspárnak pattan egyet a tavaszi esze s hamar a tudományhoz csapja, amit hirtelen ' gondol. — Az illetőnek kell csinálni! — mondja. János ur összehúzza a szemét, egy kicsit gondolkodni, majd elrendeli Gáspárnak, hogy akkor hát alkalmas fát és szerszámokat kerítsen rögtön. Ahogy a percek múlnak, az öreg nyugdíjas csodálatos módon Gáspárhoz fiatalodik, a fiú pedig odaöregszik Jáno* úrhoz. Virít még a nap és éjszakára illatosítja magát a fö d. S mire alkonyodik és a hajnalcsillag árnyakat lát, már festi János ur vérpirosra a fakanalat és a közepén csillogó öreg szemének alkalmas likat fúr. Nehezen alszik egész éjjel és forrósága van, mintha sütné a tűz. Gáspár tervekkel tűzdeli te'i a piros fakanalat, mintha a tavaszi csillagok alatt a babonás szerszám rügyeket és virágokat hajtana. Egyformán és alig várják, hogy jöjjön másnap a vecsernye ideje. S akkor János ur visszabátorodik fiatal korába, vitéz őrmesternek öltözik s mint hajdanában a biztos és félelmetes fegyverrel, uyg indul meg most is a virító kicsi fakanállal. Gáspár otthon marad, kiül a tornácra s mint a buborékot, kuncogva eregeti a perceket. Amikor végre lépéseket hall. forrón és nyugtalanul kezd pihegui a szive, mint a csirke, ha burkát akarja repeszteni. De kormányozza magát s úgy tesz. mintha ő is öt- venhét esztendős nyugdíjas volna. Csak, amikor feljön lassan a tornácra az öreg, akkor fordul feléje és kérdi meg nyugodalmasán a székből: — No, mit mondott a fakanál? János ur előhúzza zsebéből a piros kic.si fegyvert, a tornácon keresztül kiveti az udvarra és igy szól: — Igazat beszélnek. Erre feláll Gáspár is, aggodalom és rettenet látszik rajta, majd igy sóhajt egy nagyot: — Akkor az Isten kéziben vagyunk! S elmondja János urnák, hogy ami eddig történt, azt játéknak is lehetne nevezni; de ami ma éjszaka fog történni, az nem lesz az irgalom jegyében, mert a kikutatott boszorkány eljön éjféli időben és rettenetes haragjában megsanyargatja a leleplező személyt. — Te ezt nem mondtad --- nézi Jáuos ur a fiút. aki erre nagyot zsugorodik és azt feleli. hogy akkor kell harangozni, amikor kö zeledik a vihar. Érzik is mind a ketten, hogy kavarogni kezd a levegő, mintha a föld mélyéből és felülről is keverné valaki. Majd nagy hullámok keletkeznek benne; örvénylik és morog; árnyak is születnek benne, kiknek hosszú és csontos fenyegető ujjuk vau, s vicsorgó foguk, de sok és rettenetes! János urnák zöldül az arca, mint rajta a köpönyeg; a fülei néha lekonyulnak s máskor hátrafelé csúsznak, mintha menekülni akarnának. Aztán a hideg és a meleg egyszerre kezdenek küzdeni érte; remeg mindene, ami nyugdíjban van és minden erejével csak magát szidja, amiért vénségire ráidézte a fejére ezt a rettenetes nagypénteki éjjelt! — Lefekszem, Gáspár — mondja megadással és bemegy a szobába. Gáspár megveti neki az ágyat, majd ahogy ágynak eshetik az öreg, odaviszi a fejszét és a megmaradt fegyvert is a kezeügyébe támasztja János urnák. — Aztán védekezzék, ha eljön az éjfél! — mondja. Jáno9 ur csendesen imádkozik a hunyorgó lámpa mellett. A szellő karmolja feje mögött az ablaküveget, a kísértetek fekete ruhában táncolnak fenn a hiúban s künn a szilvafák fenik fekete fogukat a tavaszi szélben.. Isten irgalmazzon! S Gáspár, mintha elment volna az esze, ezalatt fütyörészve járja az udvart és minden gazdasági szerszámot a helyére dug. Az- ■ tán visszaül a tornácon a székbe, nézi a pajkos testvér-csillagokat és várja, hogy múljék az idő. S amikor már közelednék az éjfél, elindul szépen, és egyenesen Régina nénihez megy. Felzörgeti a nyugodalmas özvegyasz6/onyt, aki ijedten kérdezi meg tőle, amikor megismerheti: — Hát te mit akarsz ebben az időben! — Behívót hoztam a háborúba — feleli Gáspár. Nem sokáig tapogatja az utat, mert telik az idő. Ráfordítja tehát a szót, amire szükség és jó. Vagyis előadja okosan, hogy János úrral haj van. még pedig olyan haj, ami szívből jött és csak fiatalokkal szokott megtörténni. Ugyanis sokat vágyódott és epeke- dett Régina néni után 8 szegény jó János ur úgy belezavarodott a hasztalan epedésbe, hogy meg akarja gyilkolni magát. Most is az ágya mellé rakta a puskát s melléje a fejszét. Régina néni egyre jobban mereszti a szemét s a végén már a két tenyere is Összemegy, mint két öreg szerelmes. — Mit csináljunk, Gáspár fiam? — kérdi könyörögve. Gáspár tudja az orvosságot s igy szól: — Fussunk s mentsük még! Hamar megindulnak s nagy szuszogva meg is érkeznek a János ur szobájába. A lámpa hunyorog az öreg feje mellett, de maga János ur elcsigázva alszik. — Költse fel! — súgja az asszonynak Gáspár. Ugyanakkor pedig maga félrehuzódik. hogy az öreg ne vehesse észre, ha kipattan a szeme. Régina néni megsimogatja az öreg nyrcg- dijas legényt; s a szája elgörbül és éde9 örömkönny fénylik a szemében, ahogy mondja: — János, édes emberem! János ur kinyitja a szemét, ami úgy rebben rögtön, mint két felzavart madár. S a következő pilalnatban felugrik, hogy a fegyverhez nyúljon, de akkor ott terem Gáspár és megfogja az öreg kezét. — Ejh. ejh! -— mondja neki. — Hát igy kell fogad ni a menyasszonyt! János ur kutatva, majd merengve nézi az asszonyt s azután Gáspárra tekint kérdő szemekkel. — Hát örvendjen! — mondja neki a fiú. — Ha maga idehivná az én kedvesemet, ne féljen, én is örvendenék! Abban a pillanatban csodálatos változás látszik a János ur arcán: kivirul, mint a tavaszi mező, benépesedik szép és megható virágokkal 8 a lélek szellője játszadozik hegyein és völgyein. Aztán megfogja a Régina néni kezét és azt mondja: — Most már nem vagyok egyedül ... Gáspár csendesen kimegy és a tornácon leül a székbe, mintha vigyázna a tavaszi világra. S miközben örömteli bölcs arcát babusgatja a hold, a nagy csendben hallatszik, amint a cinegék valahol pihegnek. LUIGI REHO*) Szituidnak Az , El.'enzék“-ne!í irta: Dr. HLATKY ENDRE Nígyváratí város Hispánia. Miközben Kolozsvár, Erdély északi fele, szülővárosom: Nagyvárad csendes áhítattal készül első karácsonyra, melyben nem zavar- ja ellenséges hatalmashodás. az „Ellenzék“ óhajái a cikket írok a kolozsvári, erdélyi m.a- gyar újságolvasóknak a karácsonyi számhoz. Elfogódottság nélkül nem lehet ezt az óhajt teljesíteni. Hiszen érzem, mennyi öröm, mennyi mosoly, kálafoliász lesz lelkünk karácsonyfáján. Nekünk, kik a trianoni hazában töltöttük el a huszonegy karácsonyt, szinte el nem hihető, hogy leomlott a határ s szabad az ut, mely hazavisz. Szinte nem hihető, hogy régi otthonunk felé nem kell sóvárgással, fájdalommal tekinteni. mint elérhetetlen kincsünkre. S az itt 21 keserves, kietlen karácsonyt ütőiteknek is bizonyát a meseszerül, hogy elvonult az átok; köddé oszlott, ami ködből keletkezett, a nagyhatalmi látszatja elnyomóiknak: kisütött a nap. Ur Isten' Szeptember liarmadikán kellett Törökszentmiklóson Jáng Gusztáv hadseregparancsnoknál jelentkeznem mint melléje küldött kormánymegbízottnak 6.-án Szalon- tára és Nagyváradra érkeztem 11.-én innen Kolo zsvárra vonultam. Végig az utón mindenütt a felszabadultak mámoros örömét láttam és éltem át. Majd több. mint két hónapon át Kolozsvárról négy. utóbb hét megye területének ügyeivel kapcsolatban sok helyszíni kiszállással városok, fedvak eeész sorában ezer és ezer magvar sors tárult elém. mint valami szörnyű életképsorozc.t. Tele hatjai, elnyomatás alett viselt szenvedések nyomaival, gyötrődésekkel és a magyarnak maradás biztató erejével, mely vigasztal és kötelez, — Ur Isten! Évek, évtizedek tapasztalatai zúdultak reám egy néhány hét alatt! Erdélyt megismertem. Még jobban megy szereltem, pedig sok gyermekkori és ifjúsági emlék és élmény már eddig is szeretettel töltött el iránta. Megfogott és érzem, hogy be is fogadott fiává engem.. Minden erőmmel igyekeztem jó fia lenni; hálával, munkával. Elfogódottan írom tehál e sorokat az első, újból magyar karácsony ünnepére, mint mikor a kisfiú verset szaval a karácsonyfa alatt szüleihez, hálával, örömmel s mégis gondterhesen. Hogy miért vagyok Erdély s az erdélyiek iránt hálával eltelve, ezt könnyű megérteni, hiszen éveken át voh dolgom az erdélyiek sorsával és ez idő alatt bontakozott ki előttem az oltani magyar nép nagysága, példát adó lelkisége. Hogy örvendek a magyar karácsony estén, nem is kell róla szótanom. S hogy mégis gondok terhelnek, ezt is megérti minden erdélyi magyar, aki most magyar karácsonyt ünnepel, de hálaimájába könyörgés fonódik a — többiek ért: Ez az első újból magyar karácsony erösitse meg az erdélyi magyar lelkeket. Töltse be őket bizalommal, hittel és szeretettel irántunk, nem erdélyiek iránt. É.rezzék át sţere- telünket, hálánkat, gondjaik közös voltát a mi gondjainkkal. Erdély fenyői égbe nyúlnak, de az 'Alföld jegenyéi is. Egy ég boltozata borul reánk. Karácsonyunk is egyesítsen minket magyarságunkban, örömünkben, gondban egyaránt. Az éleinek mosolyogsz Szilviám s a szived már kék lánggal ég; a szerelem s a pálmák emléke is lassan az égbe ér. Szavaid édes és békítő zenéje szivemre hull s mar nem eget a nap, sem a fájdalomr újra örömben élek. Mosolyogva nézlek, bár fényed szemembe szúr. Örvendj te is és szeress: érted feledtem el a bus éveket. Virágnak látlak én lelkem, szirmaid reszketnek a szélben, s a harmatcseppek az ágre vidáman fölnevetnek. Arany sugarak szövik át álmaim, egyre nő hitem, s csillagom lesz a remény! Keserű éveim messze szállnak s örömtől zeng föl a szivem. Fordította: Flórián Tibor *) A fiatal olasz költőnemzedék tagja: Mo- nopoliban él. Az itt közölt versek a mono- po’i Amedeo Bregaute kiadásában megjelent „Poesie“ c. kötetéből valók. ‘ I
