Ellenzék, 1940. augusztus (61. évfolyam, 172-198. szám)
1940-08-25 / 193. szám
I (H 0 nu g tiszt u s 2 1 — Kirabolva!... Kent tanácsos senkinek lopni. I:rossz cl, Kiizmics Ion::i... hl ne ^ es iísd az embert. Uratok niatjad is jól tudod, megesz. Bir.ik meg fordult, A parasztot vala mi inperdte, mintha a gonosz szállt volna beleié. Rázogatta fejet s szakadozottan iclckzett. __ Eressz el — ismétel (jötte vontat v a __ eressz ti, az Istenre kertek! eressz el! At eg fizetem, bizony Isten merj fizetem! Isten uct se, a sztikiét/ ... a oyer tnekek sírnak, ’naftád is tudod. Bizonv rosszul mepy a dolgom. — Azért még se járj lopni. — A lovacskát — folytatá a paraszt — legalább lovamat, legalább azt, ez az életfenntartó... ereszd el a'zi! — Kár vesztegetni a szót. fin is alá rendelt ember vagyok, engem is számadásra vonnak. Titeket megint elkényeztetni, nem járja — Eressz el! A szükség, Kuzmics Toma, az inség, amint igaz is ... eressz el! — Ismerlek! ( — Eressz hét el! — Eh, mit alkudozom veled, ülj csendesen, különben, nemde ismersz már? Km látod itt az urat? J A szerencsétlen lecsüggesztette fejét. Biruk ásított s fejéi az asztalra tette. ‘Az eső még nem hagyott abba. Vártam, mi fog történni, A paraszt egyszerre felegyenesedett. Szemei szikráztak s arcát pír borította. „Ko, nesze, egyél, nesze, itt vart, fűlj meg vele, ne", vette fel a szót, össze húzván szemeit s ajkait — ..nesze, te megátalkodott lélekvesztő, idd meg a keresztény ember vérét, igyál...“ A kerülő megfordult. — Keked beszélek, neked, te sátán, 1e vérszopó, neked! — Részeg vagy, hogy szitkozódóI? — szólt a bámuló kerülő. — Megvesztél, vagy mi? , — Részeg!.,, nem a te pénzedből, atkozott télekvesztö, vadállat, vadállat, vadállat! i — Oh, te ... hisz én neked ... — Mit tanom én! Egyre megy — ha i esZr.em kell; mi lesz belőlem ló nélkül ? Ess agyon — nekem mindegy; akár then, akár igy — mindegy. Vesszen el minden... Veted meg, várj csak, számolunk! Biruk felemelkedett. — Verj, üss — hadarta a paraszt vad hangon — üss, ne nesze üss... (4 leányka iidetében fölkelt lábai mellől.) Ess, üss!... — Hallgass! — dörögte a kerülő s kettőt lépett. — Elég lesz már, elég Torna — kiáJ- tám én — hadd el, menjen Isten hírével! — Kein fogok hallgatni — folytaik a szerencsétlen. — Mindegy, vesszen cl minden. Télekvesztö te, vadállat, vinne el a sután... .Megállj csak, nem fogsz sokáig hencegni! Megállj csak, felköt- nek ám téged is! | Biruk megragdta vállánál... A parasztnak segítségére rohantam, — Hozzá ne nyúljon, uram! — kiáltott a kerülő. Én meg nem ijedtem a fenyegetéstől s már kinyújtottam kezeimet; de Iegna gyobb bámulatomra, Biruk egy csava- Tintással levette a paraszt kezéről a kötelet, megragadta nyakánál, fejébe nyomta sapkáját, kinyitotta az ajtót és kidobta a szobából — Pusztul/ az ördögbe, lovaddal együtt — kiáltotta nyomába — de vigyázz, hogy még egyszer kezeim közé ne kerülj. Visszatért a szobába s dirányögni kezdett a zugolyban. I — Ko, Biruk — törtem meg végre a csendet — bámulatba ejtettél; amint látom, te derék ember vagy. — Jól van már, uram — szakított félbe bosszúsan — legalább ne mondja el senkinek. Jobb lesz, ha mindjárt elvezetem — folytató — alig fogná be várni az cső megszűntét... Az udvaron a par asz f taly igája nyikorgóit. — Lám, elpusztult innen! — dörmög- te — no iszen!.., | Fél óra múlva elbúcsúzott tőlem Biruk az erdőszólen«., ' ’ A paraszt végrendelete ANTONIO FOGAZZARO NOVELLÁJA Ifjalil» éveimben, amikor iigyvédhojtúr- ja voltam X. ügyvédnek Vieenzában, egy augusztusi reggelen, liz óra tájt egy fiaiul rettorgelei paraszt jött be az iroiiába s arra kérte az ügyvédet, menne el vele otthonába, bogy halálán lévő apja végrendeletét megírja. Főnököm beleegyezett s kívánságára én is elkísértem. Egy rozoga, rugó nélkül*', össze-vissza döcögő szekerén szorongtunk hárman. Párnázntlan ülése nem fokozta kényelmét két olyan sovány egyénnek, mint mi, ukik hozzá voltunk szokva karosszékeinkhez. X. arca fájdalmas volt és minden egyes zökkenésnél felkiáltott. Én szótlanul szenvedtem mig a paraszt rendületlenül mesélte apjának, bizonyos Mat- teo Cucconak betegségé.- kit .X'orho -1 i Rcltorgole“ néven is ismertek, mivel csak egy szeme volt. ,,De azzal az eggyel többet lát. mint más hárommal“ —- jegyezte, meg tiszteletteljesen az elszomorodott fiú. Ahogy elhagytuk a várost, betértünk egy keskeny, mélyenfekvő földek között kanyargó sáros mezei útra. Itt a szekér még kegyetlenebből rázott, de szerencséje nemsokára megérkeztünk célunkhoz, egy sár, iszap és pocsolyák között omladozó vityillólioz, melynek oldalához nyitott istálló volt hozzá ragasztva, felül pedig szalmatelő. így, egy fedél alatt, megfért ember és állat. X. és éu éppen beakartunk lépni a konyhába, mikor kísérőnk felvilágosított, hogy a beteg ember nincs a házban: már oly tűrhetetlen volt a meleg es a piszok a szobában, hogy kénytelenek voltak a szénapadlásra áthelyezni. Hogy ennek bejáratát elérhessük, fel kellett másznunk egy lélrán, mely mindössze egy póznából állott, melyen helyenként egy-egy cövek volt átütve, ami lépcsőfoknak szolgált X-et elfutotta a méreg, mert méltóságán alulinak és felháborítónak tartotta, hogy felmásszék ezen a létrán: nem, ő inkább visszamegy a városba. A fiatal paraszt, aki a létrát fogta, folyvást biztatta, hogy ne aggódjék. A padlásajtóban egy másik paraszt is megjelent, ki hallotta beszédüket és a létra tetejét megfogva, lekiál- lott: Jöjjön csak fel, Signore! Ne féljen, a létra erős!“ Én, aki fiatalabb és szenvedélyes hegymászó voltam, a kíváncsiságtól hajtva, óvatosan mászni kezdtem és baleset nélkül felértem. X, sikeremtől felbátorodva, szintén megváltoztatta elba tarozását és követett. A padláson egy nyo moruságos, piszkos szalmaágyon, rongyok ban, egy öregember feküdt, kiszáradt per gatnen arccal, becsukott fél szemmel. Má sík szeme üresen, élettelenül meredt fs lénk. Habár nehezen lélekzett, nem lát szott szenvedni. Két ember állt mellette Mindkettő karcsú és izmos é9 simára bo rotvált arcú. Egyik azzal volt elfoglalva, hogy a kezében lévő ággal az öregember arcáról a legyeket hessegette, mig a másik száraz kenyér- és apró sajtdarabokat lömködött fogatlan szájába. „Egyél, apám“ — mondogatta falusias kiejtéssel. Kissé arrébb, szalmacsomón egy öregasszony iilt, tenyerébe támasztott arccal. Még távolabb más parasztok húzódtak meg, halkan beszélgetve. Valószínűleg tanuk. Egy asztal, szék és tintatartó volt előkészítve számunkra. Úgy mondták, hogy ugyanaznap korán reggel felvette a szentségeket a haldokló ember s habár beszélni nem tud, mindent megért és majd jelekkel fogja értésünkre adni akaratát. Ezek után X. habozott a végrendelet megírásában de a fiuk beakadták bizonyít íuí a mondottakat s az, aki kenyérrel és sajttal elelte, a haldokló fölé hajolt és i lii lébe kiáltotta: ,.Pare, nekem hagyod a disznói ?“ Az öregember megingatta fejét: \ r __ tóm . ..Titánok hagyod?“ Egy hólintás volt a felelet. .Fs :• rétet Polleggeben kinek hagyod?“ Az öiegember félszeme arra a fial.il pa ras/tra szegezödött, aki minket idehozott. ..Cigionak? Úgy gondolod?“ Ismét igent intett. .,látja, Signor — fordult X-hez —nem tévedtem“. X. azonban nem volt még most sem meggyőződve és kérdezni kezdte a feleséget. a vénasszonyt, aki a szénán guggolt. Ez nagy hévvel, bőbeszédűséggel erősítette hogy igaz, eszénél van a férje, hisz alig egy félórával ezelőtt tiltakozott az ellen, hogy a beteg ökrön érvágást csináljanak, de ő különben is jól tudja szándékait a birtok szétosztására vonatkozólag. Felindultan és izgatottan beszélt. De igazmondónak látszott, akinek nincs szándékában becsapni és félrevezetni az ügy- * ódét az örökösökre és birtok nagyságán vonatkozó kérdésekben. Állítása szerint csak ez a három gyermek van, a három fia és a hirtok körülbelül ötven holdnyi jó szántóföld, részben Poleggében, rész- • ben pedig Rr-ttorgolében, még egy kis háziak Állatok, felszerelés és még sok apró- cseprő dolog. Amit az öregasszony mondott, fiai és a többi tanuk is megerősítették. Az. ügyvéd azt ajánlotta, hogy a vagyon egyre- másra. átalányban véve osztódjék szét az örökösök közt, de ezt mindnyájan ellenezték: feleség, gyermekek és tanuk is. Hangsúlyozták, hogy az öregembernek az a kívánsága, hogy minden egyes tételt névszerint részletezzenek. Az egyik tanú, egy a többieknél jobb kinézésű és modora ember, előre jött és tnbákos szelencéjéből megkínálta az ügyvédet, látható sajnálkozással nézve a többi. nálánál tudatlanabb társa felé és elégedett elismeréssel önmaga iránt. Majd igy szóit: ,.Mateo a végét járja, nincs idő arra, hogy az osztoszkodásnál szigorúan ragaszkodjunk a törvényes formákhoz.“ Erre X. is nekilátott és fürü kérdezős- ködések, bólogatásek és fejrázások közt diktálta a formulát, melynek következtében Gigio, Tita és Checco tulajdonába mentek át a házak, földek, marhák, lovak, disznók, stb., egészen le a törött szekérig. „És a felesége? — kiáltotta X — Nem kíván semmit sem a feleségének hagyni?“ Az öregember lagadólag rázta a fejét és mindnyájan, még az asszony is, állították, hogy ez a kívánsága. ..De — szólt X. a törvényben vannak külön errevonaíkozó rendeletek, amelyeket be kell tartanunk.“ ,,Sior — szólt az öregasszony határozottan — törvény, vagy nem törvény, inkább éhezzem ma és pusztuljak éhen holnap, semhogy hozzányúljak bármihez is“ Erre főnököm nem erősködött tovább és fennhangon kezdte olvasni az Írást. Székemet átadtam neki és a háta rnegé álltam. De ebben a pillanatban kakas röppent a/ ajtőiiv’llásba és amint a lárma Irányiba tekintettem, egy kihevült, kapkodó lé- lekzetü fiatal parasztasszonyt pillantottam meg, csecsemővel a karján. ..Mit csinálnak itt? — kiáltotta szikrázó szemekkel felém. — „Ki akarnak rabolni engem és a gyermekemet?“ Erre a megjegyzésre nagy zűrzavar támadt. az öregasszony és három fia a jövevény felé rohantak. De X. csendet parancsolt ,,Ki ez az asszony?“ — kérdezte szigorúan ^ ..Én megmondom — válaszolt a vénasz- szony — ő a mi lányunk, de egy haszontalan semmirevaló és azt akarom, hogy megért'Z, hogy az apja u^y sem ad neki semmit“. „Hát te is, anyám? — szakított i felbe a lánya keserűen. — Azt el tudom tűrni, hogy fivéreim úgy liánnak velem, mint egy kutyával, de te, anyám! Veink uem törődöm, de le az én anyám vagy és te i- megcsalnál? Mit mondhatsz ellenem é, mit mondhatsz a férjem ellen?“ „Elég, elég! — kiáltotta X. — Szégyel- iék magukat mindnyájan! Az cisőt, aki ki meri ny.tni a száját, letartóztatom hamis eskii miatt!' A fiuk sápadlak voltak a dühtől, a tanuk ijedten elhúzódtak. Anya és lánya fenyegető gyűlölettel nézték egymást. De senki sem mert egy szót sem szólni, mikor X. mérgesen darabokra szakitotta a, végrendeletet. És akkor a fiatalasszony hirtelen, anélkül, hogy valaki megakadályozta volna, odament a beteghez és a gyermeket melléje fektette. ,.Pare! — kiáltotta. — Pare, azt akarod, hogy éhen haljak?! Legalább egy tál polentát hagyj rám és a gyermekemre!" Egy mogorva pillantás vonult végig a beteg arcán és mivel mar nem volt ereje, hogy ellenségeskedését máskép kimutassa, az egy nyitott szemét is becsukta. Sohasem fogom elfelejteni azt a képet! A párnán a két fejet: az élet kezdetét és végét. Az egyik egy nevetőszemű, göd- röeskés, róz3Úsarcu bambino, a másik egy haldokló ember összeaszott arca, melyre sötét árnyfoltokat vetett a halál. Meghor- zongatott a gondolat, hogy a rossz szellem ott leselkedik közöttünk, hogy kettőjük közül valamelyiket magának követelje áldozatul. Ekkor érkezett meg a falusi pap. egy- szerii, jóságosszivü ember, akivel már valamikor találkoztam. Meglátta a gyermeket az ágyon és azt gondolta, hogy megtörtént a kibékülés. ..No végre, minden rendben van. Hál* Istennek!“ — mondta érzéssel. A haldokló fölé hajolt és megfogta pulzusát. A gyermek sírni kezdett, az anya egy mozdulatot tett, hogy magához vegye, de a pap nem engedte. „Hagyd ott a gyermeket — mondta. — Mateo ideje eljött. Hagyd, hogy egy angyal védőszárnyai alatt léphessen át a másvilágra“. X. aki nem szerette az ilyen jeleneteket, inkább megkockáztatta a létián való leereszkedést és igy segítségére kellett sietnem. De mielőtt magam is leereszkedtem volna, még egy utolsó, kiváncsi pillantást vetettem a padlásra. Fiák és tanuk is, mind eltűntek, hogy hova fogalmam sem volt. A fiatal anya karjaiba vette gyermekét és csókokkal, s:- mogalásokkal próbálta lecsendesiteni. mintha senki más nem érdemelné meg, hogy törődjék vele: az öregasszony pedig rendithetetlen hűséggel térdepelt az öregember fekhelye előtt, kit egy életen.keresztül állatias odaadással, rabszolga módon szolgált. Leereszkedtem a létrán és X.-el visszaballagtunk a városba, érő búzaföldeken, színes, virágos réteken, topolyafákkal sze- gélyezett szőlőkön keresztül, melyeken már vastag füzérben lógtak a sötétlő gyű- mölcsgerezdek. Elgondo’koztam azon. hogy vájjon hogyan lehetséges az, hogy mindez az ártatlan gyönyörű természet, virágok szépsége, gyümölcsök gazdagsása az emberi szivekben ennyi aljas kabzsisá- got, ennyi keserű gyűlöletet támaszt? .Nem tudom megérteti — mondtam X -nek — de valami nagy hibának kell lennie abban a módban, ahogy az ember Istennek minden dicsőséges ajándékát n masa javára felhasználni akarja“. „Bizony ez igy van és ez a hiba az emberiség legutálatosabh és legjellemzőbb bűnéből származik: az önzésből . . De hagyjuk ennek a megoldását a Teremtő- re és az emberiségre Egviilteson valamikor bizonyára meg fogják találni az orvosságát. ,, Fordítottg: B, B•
