Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)
1940-07-07 / 151. szám
19 40 Julius 7. ELLENZÉK 1 A NOVELLA MESTER Elm m JÖKA— f HÚSZ EV MÚLVA r öt.. vagy hat éves lehettem — kis városunkban valami társas mulatságot adtak, ahol több család szerzi össze a készleteket, valami barbár néven úgy hívják, hogy piknik. Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzámvaló apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, táncolhatunk is. Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam mindenféle táncot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, amik olyan sebesen keringenek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy iól megnézhessem az arcaikat, pedig anélkül sem ismertem közülük egyet is. Az a gondolat pedig éppen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli kisleánnyal én is elinduljak táncolni valamennyi ember szeme láttára, mint valami igazi bolond; hogy pedig ott leüljek velük „ási-mási“ játszani, az minden önérzetem ellen volt. Ahelyett átmentein abba a szobába, ahol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik fel az aduttokat; hogy ütik el a hívásokat; magam is úgy szerettem volna aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tucat kártyát, hogy senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt kellett odaadni, vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam, másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hidegvérét, akik ezt megállják rivás nélkül. Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel holmi csemegét, mert bizony, ha arra vártak volna, mig én magamtól az étterembe megyek, szépen étien, szóraján maradtam volna a nagy vendégségben. Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek voltak már. sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora előtt. Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jókedvű emberek; általában városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók: a tánctermekben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek az egveruhákat nagy kitüntetésben részesítik s hogy e miatt némi kis veisengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött. A négv játszó tiszt között volt egv termetes, kövér, jókedvű őrnagy, akinek olyan jó. kedves arca volt. Én nem tudom miért? De magamban mindig azt kívánom, hogy bárcsak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé, azt képzelve, hogyha én is belenézek a kártyájába, akkor jobb lesz. Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak. hogy máig sem hiszem, hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával, minden hívásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, amiből én egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őr- riagynak jól ment a játéka, azt arról tudtam meg. hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, aminek az volt a vége: „Fi- delim, Lillám! Fidelim!“ Ezen azután úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A szemeim megfájdultak a pipafiist miatt, a fejem elkábult az ostoba tánczenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat egv szegletbe: egy pamlagon férfi ruhák voltak halomra Hányva; ennek én neki támaszkodtam, azzal a szándékkal. hogy majd ott állva maradok és a világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami hang a brugóból, meg a klárinétból: „a'dutt, pa- gat ultimo!“ s más efféle, mig egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön. A gyermekek álma boldog, még csak nem is álmodnak. Egy percre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam s háládatosság- ból, hogy ott találta, rám szórt vagy tiz köpenyeget onnan felülről, amitől én még jobban kezdtem aludni. Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. Amint fejem kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy annál az asztalnál, ahol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy közülük, valami kis, alacsony, barna fiatalember szörnyen lármázott, Hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván. Én még addig az ideig nem láttam ha- ragvó embert; nálunk odahaza nem volt szokás haragudni. Ha én rám kiabálna igy valaki, az sem kellene, hogy megüssön: meghalnék rémületemben. Akire úgy lármázott, az pedig éppen az említett jókedvű, termetes őrnagy volt; aki most is éppen olyan jókedvű volt, mint eddig s a fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett. Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. — A teremben már nem volt senki a más négy tiszten kívül, egy pár öreg ur mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen. En nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. Amint egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félretolták az asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürkőztek vállig; s azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jókedvűen dúdolta: „Fidelim, Lillám41. Én borzadva láttam, hogy mit akarnak; — ezek meg akarják egymást ölni. Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észrevesznek, engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé, hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam semmit s lassan ismét felnyitám szemeimet. Néhány percig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt egymással szemközt, néha egyet villantottak a karddal. mintha csak ijeszteni akarnák egymást. Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy felé. aki mosolyogva fogta fel a vágásokat: ,,Fidelim, Lillám“ néha, mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással isméi két lépésnyire visszariasztotta; tízszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de látszott, hogy nem akaria bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám, Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az peregve ugrott fel egy szekrény tetejére. A másik két tiszt erre közbelépett: azt mondták, hogy vége van a viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve: azok azt mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk: kezet szorítottak szépen s ismét kibékültek. Akkor a két segédtiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt, ők maguk pedig bementek a táncterembe, ahol most éppen a nagy cotillon folyt javában; az elfoglalt mindenki», hogy a végbement párbajról tudomásuk sem volt, mindaddig, mig a két segéd azt egy pár ismerősének el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj *em történt miatta, melyért el kellett vol- na azt titkolni. Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két vívó felöltözzék és elmenjen. A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen jóéjszakát kívánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón. Az őrnagy még hátra maradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta „Fidelim, Lillám“. Ebben a percben felnyílt a táncterem felőli ajtó. Ami ezután történt, oly elevenen áll előttem mist is, mintha szemeim előtt volna, hogy az arcokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig lerajzolni. Egy szőke, szeplős arcú férfi tekintett be, szemüveget viselt; az is katona volt. de másszinü hajtókát viselt, mint az őrnagy. Amint betekintett sebesen, úgy vil- lámlott a két szemüveg a gyertyafényben, mintha valami tüzszemü rém pillantana be; szája össze volt szorítva, mintha lé- lekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és arccal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta kardját s ezzel a szóval: „nesze a portepéeért“, úgy szúrta kerseztül hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még most is végig-végig bor- zogat. És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mit sietve eldobott s azzal kiugrott az udvar felőli ajtón. Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a táncterem ajtaja felé, kezét elől odaszoritva sebére, mig hátul, mint a szö- kőkutból, fecskendezett belőle messzire a vér: az ajtóban elbukott, egy szó, egy kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön. Többet azután nem láttam. Elszédültem,, elfordult velem a világ, kitört a láz; két hétig feküdtem forró lázban s nem tudtam magamról semmit. Amint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni, elmondtam mindent, amit láttam amaz este. Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták. hogy még most is félrebeszélek. Én észrevettem a suttogást és bizonyoz- tam, hogy amit láttam, az való; úgy történt. Ekkor azt mondták rá csodálkozva, hogy ez nevezetes dolog volna. Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az eseményt, mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni; ahogy nem szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni. Mindent elmondtam nekik úgy, ahogy történt, csak az nem jutott eszembe, hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni. Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől, viseljem magamat bátran és okosan: valami nagv urak elé kell mennem, akik tőlem kérdezősködni fognak. Az a hadi törvényszék volt. A derék urak nyájasan, szívesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk előtt újból az egész látomást s akkor felszólítottak, ha megismerném-e a sok férfi közül azt az egyet, aki az őrnagyot megölte? Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni, hogy ő volt; ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban végre az utálat, a gyermeki bosszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira megerősített félelem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen. Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez. volt a főhadnagy, ki az őrnagy- gyal vívott. Láttam, hogy nem. volt kardja. Azt kérdezték, hogy ez volt-e az? Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de írem bántotta; azután kibékült vele és elment. A férfi szemeiből kicsordult a könny e szavaimra, odajött hozzám és megcsókolt s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldték a teremből. Azután behivtak vagy huszonnégy katonatisztet s kérdezték tőlem, hogy ezek között van-e a gyilkos? Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem. Pedig most a szemüvegét is levetette, amit különben hordani szokott. Ott volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem sírni, azt mondtam, hogy bocsássa n a k haza, mert én félek attól az embertől. — Melyik az, akitől félek? — kérdezték tőlem. Én iszonyodva mutattam rá: „az ott!“ Minden tagom reszketett a félelemtől. Mondák, hogy nézzem meg jól és úgy felljek. Ránéztem. Arca nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint szavaimba nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon az időn alul, amikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni; annál kevésbé, minthogy magam is bevallom, hogy álmomból ébredtem fel; így félálomban bizonyosan összezavartam az arcokat, láthattam őt is és a valódi gyilkost; de gyenge agyamat megzavarta a rénniletes látvány s most felcserélem egyiket a másikkal. Ez a tagadás, ellenkezés, annak, amit világosan láttam, ilyen vakmerő megha- zudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges erőlködést fokozta bennem, amit a gyermekek szoktak érezni, mikor a felnőttek bosszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak náluk s tudják, hogy nem félhetnek tőlük. Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, amit éreztem ellene, mely fokróf-fokra nőtt, amint az ember beszélt; s midőn szavai végén egész bizton azt kérdezé: „de ugyan mi okom lett volna az őrnagyot orozva leölni?“, akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az a szó, amit az őrnagynak’ mondott. — Azt mondta neki: nesze a „portepéért“. (Nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó.) Az ezredes, ki elnökölt, bámulva le- kinte rám, mig a vádlott egyszerre elsápadt, elfehériilt ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná: „elvesztem!“ A férfiak ott az asztal körül felálltak; lassú suttogás támadt közöttük; az ezredes megsimogatta a fejemet; azt mondta, hogy hazavihetnek; megköszönte, hogy \ide jöttem s azzal elbocsátott haza. Otthon megtudtam az egész történetet. A megölt őrnagyot gróf Montellineíc hívták, az a kis főhadnagy, ki vele vívott, volt Garani Vilmos; aki megölte, annak neve volt Terszky Rudolf. Montelli tréfás ember volt, aki főleg a fiatal tisztekkel örömest kötődött s azok fel szokták tőle venni a tréfát. Egyszer többen együtt voltak egy vidám delnőnél mulatságon: ott Montelli azzal tréfálta meg Terszkyt. hosry leakasztott kardjáról lebontotta a kardbojtot s helyette a delnő hosszú himzetminta-szalagját kötötte a markolatra, ő azzal a vidám gondolattal tette azt, bogv majd ha Terszky észreveszi a csínyt, milyen jót fognak rajta nevetni. Ez azonban a nagy sietségben, vagy talán az udvarlástól is elfoglalva, nem vette azt észre, hanem azon módon felkötötte kardját, végig ment vele az utcán s csak a piac közepén vptte észre, hogy micsoda tarka szalaggal van kard- rojtja felcserélve. A katona felbőszült e látványra, rohant az ezredeshez, ott magán kiviil elmondta neki, ami vele történt és végül azt monda, hogyha az, aki e csúfot tette vele. ki nem nyilatkoztatja magát- ő kihivja mindazokat, akik ama társaságban voltak fejenkint, vagy leteszi a kardot és nem szolgál tovább. Még javában beszélt az ezredes előtt, midőn nvomban érkezett Montelli. Montelli még a társaságban vette észre, hogy Terszky elsietett a tréfás kötődés megtudása nélkül s megbánva a dolgot, sietett utána; azonban már csak az ezredes lakásán érte őt utol. Nem is tétovázzott ott rögtön felfedni magát a tréfa koholóiául s őszinte sajnálattal nvilatkoztata ki afölötti bánatát, hogy e tréfa tulment a határán: s ajánló, hogy szivéből kész megkövetni ezért Terszkyt és tőle az ezredes előtt bocsánatot kér. 1 Az őrnagy derék, bátor férfi volt, kv
