Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)

1940-07-21 / 163. szám

■

19 4 0 i u I i u a 21,

ELLENZÉK

viMsmwemm

A NOVELLA MESTEREIt„

SCHNITZLER: I

AZ

DEG

1

.

,/ ; V

í +1

■f

s

S Mik or Albert reggel hat órakor felébredt, a mellette levő ágy üres volt és le- lesége elment.

Éjjeli szekrényén egy teleirott cédula feküdt. Albert utána nyúlt és a kővetkező szavakat olvasta:

„Kedves barátom, korábban ébredtem, mint te. Isten veled. Elmegyek.

Hogy vájjon visszajövök-e, azt nem tudom. Élj boldogul. 1 Katalin“.

Albert a fehér ágytakaróra ejtette le a cédulát és fejét rázta. Hogy vájjon visszajön-e ma, vagy nem — az meglehetősen közönyös volt előtte. Nem csodálkozott sem a levél hangján, sem tartalmán. Csak kissé korábban jött, mint várta. Tizennégy napig tartott a boldogság. Mit törődik vele? El volt rá készülve.

Lassan felemelkedett, magára vette há- 1 /»kábáját, néhány lépéssel az ablakhoz ment és kinyitotta. Innsbruck városa, a reggeli fényben, békés csöndben feküdt lábainál és a távolban nyugtalan sziklák emelkedtek a kék fénybe. Albert keresztbe tette karjait mellén és a szabadba nézett. Szive körül nagy fájdalmat érzett. Arra gondolt, begy minden előrelátás, sőt előzetes elhatározás mellett is csak azt érhetjük el valamely sorscsapással szemben. hogy szilárdabb lesz a magatartásunk, nem azt. hogy egyúttal könnyebben is viseljük el. Egyideig habozott. De mire várjon még? Nem leg jobb-e, ha rögtön végez? "Vájjon nem volt-e elhatározásával szemben már az a kíváncsiság is árulás, mely annyira gyötörte? Sorsának be kellett teljesülnie. Mert el volt az határozva már akkor, amikor két évvel ezelőtt táncközben először érezte arcán a titokzatos ajkak hűvös lehelletének érintését.

Visszaemlékezett arra is, hogy azon az éjszakán hogyan ment haza Vince barátjával. Gondolnia kellett mindarra, amit Vince akkor beszélt; és a korai figyelmeztetés gyengéd hangja ismét fülébe csengett. Vince tudott egyet-mást Katalinról és családjáról. Az atyját, mint egy tüzérezred ezredesét, a boszniai hadjárat alkalmával bárói rangra emelték, azonban egy fölkelő golyótól érve, elesett. Fivére lovastiszt volt. ki örökségét igen hamar elverte; később az anya, hogy fiát a legnagyobb bajtól megóvhassa, egész vagyonát feláldozta; de ez csak rövid időre segitett és a fiatal tiszt nemsokára agyonlőtte magát. Ekkor Maasburg báró, Katalin vőlegénye, beszüntette látogatásait menyasszonya házában. Ezt nemcsak a családnak általánosan ismert elszegényedésével hozták kapcsolatba, hanem egy csodálatos jelenettel is, mely a temetésen játszódott le. Katalin zokogva diilt fivére egy előtte eddig teljesen ismeretlen bajtársának karjaiba, mintha barátja, vagy jegyese volna. Egy évvel később heves lángra lobbant Banetti, a hires orgonamüvész iránt. Ba- netti elment Bécsből, anélkül, hogy Katalin valaha is beszélt volna vele. Egy reggel Katalin elbeszélte anyjának, bogy álmában Banetti belépett hozzájuk a‘ szobába, Bachtól egy fugát játszott a zongorán, aztán háttal a földre vetette magát és holtan feküdt, ezalatt pedig a tető megnyílt és a zongora az ég felé szállt. Ugyanaznap érkezett a hire, hogy Banetti egy lombard faluban a templom tornyának tetejéről a temetőbe vetette le magát és ott egy kereszt alján holtan terült el. Nemsokára ezután kedélybetegség jelei mutatkoztak Katalinon, mely lassanként a legmélyebb apátiáig fokozódott; csak az anyának szilárd ellentálása és Katalin gyógyulásába vetett erős hite tartotta az orvosokat visz- sza attól, hogy a leányt valami intézetbe ne vigyék. Katalin a nappalokat egy egész éven át magányosan és némán hallgatva töltötte; de olykor éjjel felemelkedett ágyából és egyszerű dalokat énekelt, mint régebben.

Az orvosok legnagyobb csodálatára, Katalin lassanként magához tért búskomorságából. Nemsokára elfogadta ismerőseinek meghívását, előbb csak szükehb körben: az ismeretségi kör ismét mind nagyobb lett és amikor Albert a Fehér-Ke- reszt-bálon megismerkedett vele, kedélye olyan nyugodtnak látszott, hogy hazafelé

menőben kétkedve hallgatta barátjának Katalinról szóló elbeszélését.

Webeling Albert régebben nem sokat járt társaságba, azonban jóhangzásu családneve, meg állása folytán — segédtitkár volt az egyik minisztériumban — könnyen jutott Katalin közelébe. Minden találkozás jobban megerősítette Katalin iránt érzett vonzalmát. Katalin mindég egyszerűen viselkedett, de magas alakja és különösen az az egyéni, úgyszólván királyi mód. mellyel fejét meghajtotta, ha valakinek beszélgetését hallgatta, egészen sajátos előkelőséget kölcsönzött neki. Katalin nem sokat beszélt és ha társaságban volt, szemei gyakran elrévedeztek, valami másokra nézve teljesen megközelíthetetlen mész- szeségbe.

A fiatalabb urakkal némi figyelmetlenséggel bánt el, inkább az idősebb és magasabb rangú, vagy kiválóbb birü férfiakkal beszélgetett. És egy év elteltével aztán, hogy Albert megismerkedett vele, az a bir terjedt el, hogy jegyet váltott Rum- mingshaus gróffal, aki éppen akkor érkezett haza Tibetben és Turkesztánban tett kutató útjáról. Albert akkor tudta meg, hogy az a nap, amelyen Katalin másnak nyújtja kezét, életének utolsó napja lesz és ő, kinek életfolyása harmincadik évéig teljes nyugalomban telt el, most egyszerre megértette mindazokat a veszedelmeket és őrületeket, melyekbe a szenvedélytől elragadtatva, még a leghiggadtabb ember is belerohanhat. Ő maga teljesen tisztában volt Katalinnal szemben való jelentéktelenségével. Elég tisztességes jövedelme volt ahhoz, hogy mint agglegény nyugodt és igen kényelmes életet folytathasson, de gazdagságot sehonnan sem várhatott. Biztos, de semmiesetre sem jelentékeny pályafutás állt előtte. Nagy gonddal öltözködött, anélkül, hogy valóban elegánsnak látszott volna, bizonyos ügyességgel neszéit, de sohase volt valami különös mondanivalója és szívesen látták mindig, anélkül, hogy valaha feltűnt volna.

És igy Albert úgy érezte, hogy az olyan titokzatos, szinte más világból való lénynek, mint Katalinnak, mélyen le kell ereszkednie hozzá, ha meg akarja nyerni és mindenesetre követelheti tőle, hogy meg nem érdemelt szerencséjét drágán fizesse meg. De mivel minden áldozatra késznek érezte magát, lassanként ugv érezte, hogy méltó lesz hozzá. Egy reggel meghallotta, hogy a gróf elutazott Galíciába, anélkül, hogy nyilatkozott volna; olyan eltökéltséggel, mely különben nem volt szokása, elérkezettnek látta a kellő pillanatot és Katalinhoz ment.

Milyen távolinak tűnt fel előtte az az óra! Ott látta maga előtt a schottenhofi széles bolthajtásos, de alacsony, régi, jókarban tartott butorzatu szobát, látta a magányosan álló sötétvörös karosszéket az ablaknál, a nyitott zongorát a rajta bevevő kotlákkal, a kerek mahagóniasztalt, rajta a gyöngyházfedelü albumot és az ó-meisseni porcellán névjegytartót. Es eszébe jutott, hogy mint nézett be a nagy tágas udvarba, amelyen át sok-sok ember jött a szemben levő Sehotten-templomból, a virágvasárnapi miséről. Mialatt a harangok zúgtak, Katalin anyjával együtt lépett be a mellékszobából és nem is csodálkozott annyira látogatásán, mint ahogy ő tulajdonképpen várta. Barátságosan hallgatta szavait és elfogadta ajánlatát, nem nagyobb izgalommal, mintha valami báli meghívót adott volna át. Az anya a ne- hézhallásuak mindég lekötelező mosolyával csöndesen ült a pamlag-szegletben s csak olykor emelte fekete selyemlegyezőjét fiiléhez. A hűvös, ünnepi csöndben levő szobában Albertet az egész beszélgetés alatt az az érzés fogta el, mintha olyan vidékre jött volna, amelyen hosszú időkön át heves viharok száguldtak át és amely most nagy vágyakozással lehelte be a nyugalmat. És amikor későbben a szürke lépcsőkön lefelé haladt, nem a beteljesedett óhajtás boldog nyugalma töltötte el, hanem az a tudat, hogy életének egy igen csodálatos, de egyben bizonytalan és sötét szakaszához érkezett.

És amint igy egész vasárnapon át utcáról-utcára sétálgatott s kerteken és sétányokon haladt át és amint olt látta maga felett a tavaszi eget és sok vidám, gondtalan ember előtt Haladt el: érezte azt is, hogy többé nem tartozik ezekhez, hogy életét immáron egészen más és különös sors kormányozza.

Ott ült hát minden este fenn, a boltíves szobában. Katalin kellemes hangján oly] tor énekelt, nagyobbára kifejezéstelenül egyszerű olasz népdalokat, amelyeket ő kisért zongorán. Aztán gyakran késő estig ott állt vele az ablaknál, lenéztek a csöndes udvarba, hol a fák zöldeltek és rügyeztek. Szép délutánokon olykor a Belvedere kertjében találkoztak; Katalin rendszerint már jóval előbb ott ült és nézte a gyermekek játékát. Ha közeledni látta őt, felállott és aztán együtt sétáltak fel és le a napsugaras kavicsos utakon. Eleinte olykor előbbi életéről beszélt neki, gráci tanulóéveiről a szülői házban, egyetemi éveiről Becsben, nyári utazásokról és csak azon csodálkozott, hogy amidőn emlékezetébe felidézi a régi alakokat, milyen árnyékszerünek látja ő maga is eddigi életét.

De mindez talán azért volt igy, mert Katalin legcsekélyebb érdeklődést sem mutatott e dolgok iránt. Különös dolgok történtek, amelyek nem lehettek jelentőség híján, de amelyek magyarázat nélkül maradtak.

így Albert egy napon, a déli órákban, az István-téren találkozott menyasszonyával, egy gyászba öltözött elegáns ur társaságában, akit azelőtt sohse látott. Albert megállóit, de Katalin hűvösen üdvözölte és vele mit sem törődve, tovább ment az idegen urial. Albert egyideig követte őket; az ur egy kocsiba ült, amely az egyik utca szegletén várt reá és elhajta- totí. Katalin hazament. Mikor Albert este megkérdezte Katalintól, hogy ki volt az az ur, Katalin megütközve nézett reá, egy előtte teljesen ismeretlen lengyel nevet nevezett meg és az est hátralevő részére szobájába vonult vissza.

Egy más alkalommal meg egy egész estén hiába váratott magára. Végre, mikor az óra tizet ütött, megjelent egy csokor mezei virággal kezében és azt beszélte, hogy falun volt és a réten elaludt. A virágokat pedig kidobta az ablakon.

Egyszer Alberttel együtt elment a Műcsarnokba“ és ott sokáig állott egy kép előtt, mely magányos zöld hegyvidéket ábrázolt néhány fehér felhővel felette. Néhány nap múlva erről a vidékről beszélt, mintha valóban járt volna azokon a helyeken és pedig, mint gyermek, elhalt fivérének társaságában. Albert eleinte azt Ilit te, hogy tréfál, de lassanként észrevette, hogy a kép szinte megelevenedett emlékezetében. Akkor érezte meg, hogy csodálkozása mint kezd fájdalmas borzalommá átváltozni. De minél felfoghatatlanabb módon látszott lénye tovasiklani előle, annál reménytelenebb epedéssel vágyakozott utána. Olykor sikerült Katalint szóra bir- nia és beszéltette ifjúkoráról. De mindaz, amit elmondott, a való események és vallomások, továbbá álmodozások elbeszélése, egyforma halvány fénysávként lebbent el előtte, ugv, hogy Albert nem jöhetett tisztába azzal, hogy Katalin emlékezetébe ini vésődött be élénkebben: az az orgonamüvész, ki a templom tornyáról leugrott, a fiatal Modena hercege, ki egyszer ellovagolt előtte a Praterban, vagy egy Van Dyck-féle ifjú, kinek arcképét fiatal lánykorában látta a Liechtenstein-galleriában.

És egész lénye most is idegen és ismeretlen célok felé derengett és Albert sejtette, hogy ő csak annyit jelent számára, mint bárki más, aki társaságban karját ajánlaná fel neki a teremben teendő sétára.

És mivel minden ereje megtört azon a törekvésén, hogy őt léte elmosódott múltjából kiemelje, végül érezni kezdte, hogy mint kábítja el őt is Katalin lényének mindent megzavaró kusza lehelete és hogy lassanként úgy gondolkozása, mint cselekedetei. mint kezdenek lázongani a mindennapi élet megszabta szükségességek ellen. Azzal kezdte, hogy olyan bevásárlásokat tett jövendő háztartása számára, amelyek viszonyait jóval felülmúlták. Aztán tekintélyes értékű ékszereket ajándékozott menyasszonyának. És esküvője előtt való napon az egyik kertvárosrész- hen megvásárolta azt a kis házacskái, amely egyik sétájuk alatt megtetszett Katalinnak és ugyanazon az estén átadta Katalinnak az ajándéklevelet, mely Katalint a ház egyedüli tulajdonosává tette.

Katalin mindezt egyforma szívességgel és nyugalommal fogadta, éppen úgy, mint amikor kezét kérte meg. Bizonyára gaz-, dagabbnak hitte, mint aminő tulajdonképpen volt. Eleinte természetesen gondolt arra is, hogy vagyoni viszonyairól is fog beszélni Katalinnal. Aztán napról-napra halasztotta, mivel erre vonatkozólag a szavak sohse álltak rendelkezésére; és végül oda jutott, hogy minden ilyesféle do-' logra vonatkozó beszélgetést feleslegesnek tartott.

Mert ha Katalin a jövőről beszélt, ezt^ nem olyan formában tette, mint az, akit! egy előre kijelölt ut a messziségbe vezet;] sőt inkább, minden lehetőség éppen úgy nyitva látszott állni előtte, mint előbb és] magaviseletében semmi sem jelezte a bel-! ső, vagy külső kötöttséget.

így tehát Albert egy napon megtudta.,! hogy bizonytalan és rövid boldogság áll! előtte, de tudta azt is, hogy ha Katalin egyszer eltűnnék, mindennek, ami azután következnék, nem volna semmi jelentősé-j ge számára. Mert az életet nélküle teljesen elképzelhetetlennek találta és szilárd, elhatározása volt, hogy egyszerűen itt! hagyja a világot, mihelyt Katalin elved szett reá nézve.

Ebben a biztos tudatban találta meg^ egyetlen és méltó támaszát ezekben a zűrzavaros és sóvárogva várt időkben.

Azon a reggelen, amikor Albert Katalint az esküvőre vitte, az éppen olyan idegen volt előtte, mint azon az estén, amikor megismerte. Együtt utaztak el a he-( gyek közé. Napsugaras völgyeken haladtak át, amelyek kiszélesedtek, majd meg-, sziikültek. Sétáltak a vidáman ringó tavak enyhe partjain és bolyongtak a susogó er-; dők rejtett utjain. Nem egy ablaknál álltak együtt és lenéztek az elvarázsolt vá-, rosok csöndes utcáira, tekintetük végig- siklott titokzatos folyók utján, néma he-' gyeken és halvány felhőkön, melyek füstként oszoltak szerteszét.

És beszélgettek az élet mindennapi dolgairól, éppen úgy7, mint a többi fiatal pár,, kart karba öltve sétálgattak, megállották, épületek és kirakatok előtt, tanácskoztak, mosolyogtak, koccintgattak borral teli poharaikkal és egymáshoz simuló arccal merültek el a boldogok álmába.

De némelykor Katali negyedül hagyta Alberetet valami halványfényü szállodai szobában, amelyben ott derengett az idegenben való tartózkodás minden gyásza, vagy egy kerti pádon emberek között, kik örvendeztek az illatos virágot hozó napnak. vagy valami magas teremben egy Madonna. vagy katona homálybaboritotta kepe előtt és Albert ilyenkor sohasem tudta, vaiion Katalin visszatért-e. vagv sem.

Mert folytonosan és csalhatatlanul, mint szivének ütése, benne volt az az érzés, mely nem változott első nap óta, hogy Ka- laiin éppoly szabad volt, mint valaha és ő teljesen martaléka lesz.

Így történt, hogy Katalin ma reggeli eltűnése, nászutjuk tizenegyedik napján, valamint különös levele is csak megrázta, de tulajdonképpen nem lepte meg. Azt hitte, hogy lealacsonyítja őt és önmagát, ha kutatni kezdene. Legyen az bárkiyvagv bármi, aki elvette tőle, akár valami szeszély, álom, vagy élő ember, az teljesen közönyös volt előtte, nem tudort semmit és nem is volt szüksége arra. hogy többet tudjon, mint azt, hogy Katalin nem voít többé az övé. Talán jó is volt. hogy az elkerülhetetlen oly korán jött. Vagyona, a ház vétele folytán rendkívül összezsugorodott és kis fizetéséből mind a ketten nem tudtak volna megélni. Katalinnal a mindennapi élet gondjairól és takarékosságról beszélni semmiesetre sem tudott \olna. Tekintete a paplanra esett, melyen'

13?

I