Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)
1940-06-30 / 145. szám
19'40 Junius 30. 'ELLENZÉK it vagy az ablakba egy bögrét némi étel maradékkal, aztán sietősen elzárkóz* tak, behajtották a zsalugátert, hogy ne kelljen az arcát látniok. Miután mindenünnen elkergették, cmberkeriilö lett. magányosan élt, gyö* kerekből, vadgyümölcsből, zöldségféléből vagy csigák húsából és kagylós halakból táplálkozott, melyeket a tenger partja mentén szedegetett. Néha, valami utfordulónál, házak egymásrazsufolt, kőurnákkal és szélka* kasokkal díszített tetői, hidak, tornyok, sötét, egymást keresztező utcák víziója tiint a szemébe és egészen füléig hatolt a városi élet szüntelen zsibongó mo raja. Olykor megáhította az emberekkel \aló érintkezést, a sokaság életébe való elvegyülést és ilyenkor bement a városba. De az arcok gonosz kifejezése, a mesteremberek munkájának lármája, az emberek közömbös és lélektelen be* szélgetései megfagyasztották szivében a társaságos élet vágyát Ünnepnapokon, mikor a katedrálisok orgonazugása és harangszava a nép apraját, nagyiát már kora reggel föl- serkentette és örömre derítette, elnézte az embereket, ahogy parádésan kisé* táltak házaikból, elgyönyörködött a te rektp rögtönzött táncokban, örvendett az utcák árkaiban patak módjára folyó sok mézsőrnek, megnézte a hercegek háza elé kifeszit.ett ünnepi damaszt- selyem sátrakat; és amikor beesteíé* dett, a földszintek ónkarikás ablakain keresztül belesett a polgárok hosszú asztalára, mely köré népes család telepedett és nagysziiiék térdeikre vették kis unokáikat; ilyenkor a sirás fojtogatta és lassan visszatért hegyei közé. Sokszor szeretettel és irgalommal nézegette a gazban kapargáló tyúkokat és házi baromfiakat, a fészkeikben serénykedő madarakat, a pillangót, a szöcskét a fűszálon; de mind, ahogy hozzájuk közeledett, ijedten rebbent odébb, elrejtőzött, vagy elszállott ha* lálos rémülettel. Azután a magányosságot kereste. De a szél sem hagyott néki nyugtot: mintha mindig haldoklók nehéz sóhaját; hörgését hozta volna fiilébe; a füvek harmatai, mikor a szellő lerázta őket* úgy csöppentek le, olyan súllyal, mint egyszer azok a bíbor cseppek ... A nap minden este vérrel föstotte be a fellegeket; és éjszakánként, álmában, elöl«* ről kezdődtek az apagyilkosság szörnyűségei. Ciliciumot csinált magának vasszöges drótokból. Térdencsuszva mászott föl minden domb és hegy kövein, nie* lyek tetejében kápolna vagy templom találtatott. De bűnének kegyetlen tudata elsötétítette az Oltáriszentség fényét, még a penitenciák kínjain keresztül i« gyötörte. Azért sohasem lázadozott Isten eilen, aki rámérte ezt a megpróbáltatást, de mindig újra és újra kétségbeesett, ha elgondolta, hogy a bűnt el kellett követnie. Tulajdon személyé akikora utálatot gerjesztett benne, hogy elveszejtése re* menyében különféle veszedelemnek tette ki magát. Kimentette a bénákat az égő házakból; lemás20tt nyaktörő mélységekbe egy alázuhant gyermekért. A mélység kivetette^ a lángok meg* kímélték. Szenvedéseit nem enyhítette az idő sem. Sőt egyre elviselhetetlenebbé lettek. Végre öngyilkosságra szánta el mar gát, _ ■*'. És egy napon, hogy égy patak szélén megállapodott, amint a viz fölé hajolt, hogy kikémlelje a patak mélységét, a viz tükrében egy leaszott arcú, öszsza* kállu aggastyán képe tűnt elébe; olyan szánalmas arcú öreg volt ez, hogy láttára kicsordultak a könnyei. Érre az aggastyán is sirni kezdett. Miután a viz színének tükörképében nem ösmer- te meg tulajdon mását, Julián gondol* kozóba esett, hogy kihez hasonlíthat ez az emberarc. Fájdalmas kiáltás tört ki belőle; az atyja volt ez; és nénimért többet az öngyilkosságra gondolni. így, vállán szomorú emlékei terhével, sok földet, sok országot bejárt. Végül elérkezett egy folyóhoz, melyen a* átkelés a folyó árjának sebessége és a* iszap terjedelme miatt veszedelme« volt. Hosszú ideje senki sem merte az áthajózást rajta megkísérelni. Volt itt egy vén korhadt bárka, mely farával a nádasba volt fúródva. Julián szemügyre vette és a csónak fenekén egv pár evezőt is talált; mire az az esz* r.éie támadt, hogy e szerszámok segítségével életét az emberek szolgálatára fegia szentelni. Azon kezdette, hogy utat épített a magas partról a viz széléig, hogy az utasok lejuthassanak a csónakhoz; kör* mei kiszakadtak a nehéz munkában, hogy a súlyos köveket kimozdíthassa helyükből, melléhez szorítva legörgethesse és elsülyeszthesse a feneketlen iszapba, sokszor maga is nyakig süp pedt. belé és kevesen mult, hogy oda nem ■ pusztiiltr Azután törmelék hajólécekkel kifol*» dozta a bárkát, majd kunyhót épitelt magának agyagból és fagalyakból. Amikor az uj révnek hire ment, csakhamar jelentkeztek az utasok. Zászló lengetéssel és kiáltásokká hivtáik a ré* vészt a túlsó partról; és Julián frissen beleugrott a bárkába. Nehézkes, i/rom- ba jószág volt ez és az utasok még meg is terhelték mindenféle portékával és ífiotyóval, nem számítva a csapatostul behajtót állatokat, melyek félelmükben egymásra ugráltak és még fokoz* ták a bárka ingadozását . Fáradságáért semmit se kért. Néme lyek odavetettek néki egy kevés ennivalót, amit iszákjuk mélyéről1 kotortak elő; mások megajándékozták viseltes gúnyájuk darabjaival, amikre nem volt. szükségük. Egyes durvalelkü emberek káromkodásokkal illették verejtékéért. Julián szeliden befogadta ezeket is a bái kába, mindannyiszor, ahányszor kel lett, mire gyakran újabb bántalmakat kapott. Julián beérte azzal a vigaszia lássál, hogy megáldotta őket. Kunyhójában volt egy Ikig asztal, egy kecskelábu szék, mohából és falvelek bői vetett ágy, három agyagko-rsó és ebből állott minden bútorzata. A falba vájt két lyuk szolgált ablakául. Egyfelől a látóhatár messzeségében kietlen mezőség terült el, itt ott egy kevés fakó gaz és bogáncs termett meg rajta; ajtajával szemben a nagy folyó hömpoiygette zöldes árját. Iavasszal a nyirkos földből nehéz, fojtó illatok terjengtek mindenfelé. Aztán megjöttek a szélviharok, melyek fölkavarták az ut porát. A förgeteg megrengette a kis kalyibát, megmoz gáttá a folyó vizét, a por elárasztott mindent, a remete fülét, szemét és szá jál is belepte és megcsikordulí a fogai között. Kevéssel később apró legyek felhőszerü tömege rajzolt rá, zsongásuk, csípéseik nem szüneteltek se éj jel, se nappal. Majd nemsokára beá?l tak a fagyok, a tárgyak megnehezültek és megmerevedtek, mintha kővé vált volna minden; és csillapíthatatlan vágyát támasztották a husevésnek. Hónapok is elmúltak sokszor anélkül, hogy Julián embert látott volna. Gyakran, lehunyva szemét, vissza* révedezett ifjúságába és megpróbálta újra átélni. Megjelent előtte egy kastélyudvar, a kopófalka a tornác előtt, sok szolga a fegyveresház.ban és a szö-i Iölugas aljában egy szőke fiúcska, prém* kabátos öreg ember és magas főkötöiü úrasszony között; egyszerre, íme visz* szatért a két meggyilkolt képe. Arcraborult az ágyán és sírva kiáltozta : — Szegény jó apám! Szegény anyám! Szegény jó anyám! És ájulásba esett, majd, mikor magá* hoz tért irtózatos látomásai ismét vé gigvonultak előtte. * Egy éjszaka arra riadt föl álmából, hogy' valaki nevén szólítja. Fölemelkedett és úgy hallgatózott, de nem tudott kivenni egy'ebet az éjszaka zenéjéből, mint a habok zúgását. De az iménti hang újra megszólalt: — Julián! Most már tisztán hallotta, hogy a kiáltás a folyó túlsó partjáról jő, ami rendkívülinek tetszett neki, mert a folyó széles volt, emberi hang ezt a távolságot nem járta át. Ezúttal harmadszor hívták: — Julián! És e világos, éles hang úgy zendiilt meg, mint a harangszó. Átnyújtotta lámpását és kilépett a kunyhóból. Vad vihar tombolt ídekint. Áthatolhatatlan sötétség burkolta be a világot; csupán a hullámok fehér taraja tépte meg néha a viz fölött borongó árnyak fekete köpenyét. Pár percnyi habozás után Julián megoldotta a bárka kötelét. És a folyó nyomban lecsöndesült, a bárka simán úszott át a túlsó révbe, ahol egy ember Várt rá/-"' ** ...... Teste rongyos ponyvavászonba volt burkolva, arca fakó volt, mint a sárga- viasz és szeme úgy vöröslőit, mint az égő parázs. Ahogy lámpájával megvilágította, Julián észrevette, hogy a lepra sebei tátonganak az utas minden testrészén. És mégis egy fejedelem fön- ségével állott ez előtte. Afnilht ez az utas belépett a csónakba, éz mélyen megmeirüít, mintha annak súlya nyomta volna úgy alá; de egy hullám újból fölemelte őket és Julián hozzáfogott az evezéshez. Minden evezőcsapásnál az ár a csónak orra alá sodródott és fölemelte, visszalökte. A viz, mely olyan fékete Volt, mint a tinta, vad örvényben ka vargott a bárka alacsony bordái körül, Ijesztő mélységek nyíltak meg az ör vény közepén és a csónak hol a hullámok tetején táncolt, hol lekuszott az örvény fenekére, arra ment, amerre a *zél hajtotta. 'Julián előredőlt, karjait kinyújtotta és lábait nekifeszitve a csónak gerendájának, egész testével dolgozót, hogy győzze erővel a nehéz utat. A facv megdermesztette kezeit, az eső a háta ba csörgött, a szélroham fojtogatta, mire kidőlt és eleresztette az evezőket. Ekkor a fürgétek elkapta a bárkát és Úgy dobálta, mint egv dióhéjat. De va lamí sugallat értésére adta, hogy föl adata nagyfontosságu és mintegy e felsőbb parancsra, melynek bármiképp engedelmeskednie kellett, újra megra gadta evezőit. És a lapátok csobbanásai mintha elvágták volna a bömbölő Zivatar haraeját. Kis lámpása biztatóan égett előtte; $s noha a levegőből le-Ie csapó madarak eltakarták előle szárnyaikkal, annál erősebben szikráztak a Leprás szemei; ő a csónak farában állott, rendületlenül. mint egy kőszobor. És ez hosszan, hosszan tartiott így! ' Amikor végre betértek a kunyhóba, Julián bezárta az ajtót. A Leprás már ott iilt a széken. Haíottilepeiszerü rongyai lecsúsztak övéig; és válla, melle, elaszott vékony karjai alig látszottak a nyílt és folyó sebek tenyérnyi folt «ai alatt. Homlokát vastag barázdák szán tották keresztül kasul. Mint egy hulln- váznak, orra helyén már csak egy lyuk sctétleft; és kékes ajkai közül minden sóhajával nehéz ködszerü büzhödt pára áradt ki. Megszólalt: —- Éhes vagyok! Julián odaadta neki, ami ennivalója HIRES KÖLTEMÉNYEK E cím alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmának, vagy a magyar irodalomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkozni, S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először. Hires verseket. amelyeket, érdemes magunk été idézni, vagy amelyekkel érdemes megismerkedni. XC. ZSOLTÁR SZENCZI MOLNÁR ALBERT (Az 1500 as évek végén egy molnár gyermeke világgá indult, hogy minél tökéletesebben kiművelje magát. Öreg koráig kóborolta Európát. Ö o magyar szellemi élet nagy vándordiákja. De Európát járva és nagy lehetőségek csábításai közben egy pillanatra se felejti el azt a küldetést, amelyet maga élőn látott: pótolni mind a hiányt, amelyet a magyar szellemi éleiben látott. Ő. irta az elsö magyar szótárt;' az első magyar nyelvtant idegenek számára: 'át javította a Károlyi-féle Bibliát, stb.. stb. így fordította le szép magyar versekbe a Marat—Bezu állal francia versekbe szedett s Coudimel dallamaira énekelt zsoltárokat is Azóta (l(>07) száznál jóval több kiadásL értek meg e zsoltárok, amelyeket diáig énekelnek protestáns templomokban. E zsoltár-fordításokkal a régi magyar költők legnagyobbjai között áll Szenczi Molnár Albert, r - ** "* Tebenned híztunk eleitől fogva. Uram, téged tartottunk hajlékunknak, Mikor még semmi hegyek nem voltának, Hogy még sem ég, sem föld nem Volt fqfmálvá: Te voltál és te vagy erős isten, , És te megmaradsz minden időben.- Az embereket te meghagyod halni És ezt mondod az emberi nemzetnék; Légyetek porrá, kik porból lettetek! , Mért ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ö elmúlása, ftt egy éjnek rövid v igya zása. jKimulni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azontúl, Mihelyt az ember felserken álmábul, És mint a zöld füvecske a mezőben, - Amely nagy hámarsággal elhervad, .Reggel Virágzik, % estve megszárad. " Midőn Uram haragodban versz minket, Ottan meghalunk és földre leesünk; A te kemény haragodtól rettegünk, Hogyha megtekinted nagy bűneinket^ iTitkos vétkünket ha előhozod É« színed eleibe állatod. Haragod miatt napja életünknek Menten elmúlik oly hirtelenséggel, Mint a mondott szót elragadja a szél, A mi napjaink, kiket nékünk engedtek, Mintegy hc-tven esztendei idő, Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő. És ha kedves volt is valamennyire^ * De többire volt munka és fájdalom, Elkél éltünknek minden ékessége. Elmúlik, mint az árnyék és az álom, De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat. Taníts meg azért minket kegyelmesen Hogy rövid voltát életünknek értsük És eszességgel magunkat viseljük. Oh Úristen, fordulj hozzánk ismétleh! Mig hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? - Könyörülj már a te szolgáidon! Tolls bé minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez életünket, Ne terheltessünk szorgalmatossággal; Vigasztalj minket és adj könnyebbséget, És haragodat fordítsd el rólunk, Mellyel régulta osloroztatunk. Szolgáidon láttassad dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain; Add értenünk felséges hatalmadat, Mi kegyes Urunk, oh irgalmas Isten! Minden dolgunkat bírjad, forgassad, Kezeink munkáit igazgassad.
