Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)
1940-06-30 / 145. szám
7 194 0 Junius 30. ELLENZÉK A NOVELLA MESTEREI. GUSTAVE FLAUBERT: | IRGALMAS SZENT JULIÁN LEGENDÁJA II. B ©szegődött egy kalandorcsapatba, mely akkor épp azon a vidéken baran- golt, MegtanuLta az éhezést, a szomjúság tűrését, megismerte a lázakat, a férgek marását. Hozzászokott a harci lármá hoz és a haldoklók kínjaihoz. Testét a fegyverzet vasa megkérné nyitotté. Bőrét kicserezték a fagyos szelek; és miután bátoir volt, erős, nyugodt és tapasztalt, nemsokára elnyerte egy száz-« főnyi kompánia vezérletét. Amint a csata megkezdődött, kardjának egy széles mozdulatával előre lódította a katonáit. Kötéllajtorját vetett a básyáki mellvértjeire és fölmászot a meredek falakon, olykor éjszaka is, esőben, zivatarban, amikor a szét in gáttá alatta a kötelet, szemközt a vé* dők lándzsáival, mialatt az olvasztott szurok, a sziporkázó görügtiiz zuhatágként ömlött és tapadt a vértjére és a forró viasz és a frissen öntött ólöm bőrét gyakran megpörkölte. Olykor ha* talmas kődarabok zúzták szilánkokra pajzsát. Hidak omlottak össze alatta a túlzsúfolt hadinéppel. Nehéz pallosát megforgatva maga körül, tizennégy lo vas közül is könnyűszerrel kitört. Zárt csatamezén megcsufolta valamennyi ellenfelét, aki szembe mert száliani vele. Húsznál is többször költötték halála hirét. Az Ég különös kegyéből mindig meg-* menekedett; mert az egyház1 szolgáit, az árvákat, özvegyéket és főként az aggokat oltalmába vette. Ha egyet ezek közül meglátott, ahogy előtte haladt az utón, utánaszólt és arcába nézett, nehogy rossz kedvében véletlenül megölje. Bujdosók, szökevény szolgák. ©légii-* letlen parasztok, hajléktalan, földnélküli faítyak és elszánt haramiak valamennyien az ő zászlaja alá gyülekeztek; Julián ezekből nagy sereget aJa* kitott. És ez a had egyre nőtt. Hire és becsülete támadt és a fejedelmek saaive- sen folyamodtak segítségéhez. Sorba végigszolgálta Julián serege Franciaország Dauphén ját, az angol királyt, a jeruzsálemi templáriusokat, a párthusok szurénáját, az abessziniai négust és a kálik úti császárt. Hadat, vi>* seit a halpikkelyes páncélu skandiná vokkal; a négerekkel, akik viziiló bőréből készült paizsot viseltek és vörös szamarakon harcoltak, aranyszínű indusokkal, akik gyémántos fejékeik fö* lőtt széles és tükörként csillogó szob- lyákat villogtattak. Legyőzte a barlanglakokat és az emberevőket. Áthatolt olyan forró országokon, hogy a nap perzselő heve az ember haját lángragyuj* tóttá, akár a fáklyát; járt olyan hideg földön, hogy a lefagyott kar, elválván a testtől a földre esett, mint egy darab la, csatangolt olyan tájakon is, ahol a köd olyan sűrű volt. hogy az utas foly ton rémek és fantomok között haladt. A zavarokkal küzdő köztársaságok kikérték tanácsait. A követek gyűlései ben szava döntő volt; olyan ügyeket vitt diadalra, amikben már senkinek se volt reménysége. Ha egy fejedelem rosszul kormányozta országát, hirtelen rajtaütött és keményen megdorgálta. Népeket szabadított föl a zsarnokok igája alól. Királynőket mentett ki a torony fogság szomorú magányossága bök ő volt az és nem más, aki Milánó rémét és az oberbirbachi sárkányt le-» bírkózta és elpusztította. Occitania császára véres háborúban legyőzte a spanyolországi mórokat és foglyul ejtvén a kordával kalifa húgát, ezt ágyasházába fogadta. Leánya is született tőle, akit keresztényi módon nevelt föl. Ám egy napon a kalifa, az zal az ürüggyel, hogy egész udvarával áttér a keresztény hitre, meglátogatta a császárt; nagy kíséretet hozott ma gával, mely egy adott jelre előrántotta rejtett fegyvereit és lemészárolta a csá* *£*£ Srafegfit» lg araik odót ggg földalatti sáncbörtönbe záratta és kegyetlenül gyötörte, hogy minél nagyobb sarcot csikarhasson ki belőle. Julián segítségére sietett, a pogá nyok seregét szétszórta, megostromol* ta a fővárost, levágta a kalifát, fejét, mint egy tekegolyót, kiguritotta a város kapuján. Majd kiszabadította töm- löcéböl a császárt és fölvezette trónu*- sara nagy ünnepség közepette az egész udvar jelenlétében. A császár ekkora szolgálatot nem tudván másképpen jutalmazni, nagy kosár aranyat kínált föl neki. Julián nem fogadta el. Azt hívén, hogy Julián még többet akar, a császár megajánlotta kincsei háromnegyed részét; Juliánnak ez sem kellett. Majd birodalmának felét; Julián megköszönte; a császár valósággal sírt haragjában, hogy nem tudja eltalálni, mivel rója le háláját. De ekkor homlokára koppami tott: megvan. Intett egyik paródjának és fülébe súgott valamit. Pár pillanat múlva széttárult egy függönyajtó és egy fiatal leány jelent meg benne. Nagy fekete szeme olyan melegen csillogott, mint a lámpa szelíd fénye. Ajkai nedves mosolyban nyíltak meg. Hajának fürtéi nemes skófiumokka! összekapcsolt ruhájára omlottak; és áttetsző tunikáján keresztül megérzett testének ifjú üdesége. Karcsú, formás és finom alkotásu leány volt. Julián legott szereimre gyulladt, an nál is inkább, mert eleddig nagyon szűziesen élt. Nos hát feleségül kapta a császár leányát és szép kastélyt is adtak hozzá, nője anyjától való örökségét. A me* nyegzöi lakomák végeztével elbúcsúztak az udvartól, mindkét részről nagy hódolatnyilvánltások között. A fiatal pár háza fehér márvány palota volt, a granadai mórok módjára építve; domb tétjén állott, narancserdö közepén. Virágos terraszai egész a tenger öbléig ereszkedtek alá, hol rózsa-* szinü kagylók és csigahéjak ropogtak a topán sarkai alatt. A kastély mögött roppant erdő terjengett a meissziségbe. félkör formájában, mint egy óriás legyező. Az ég itt mindig kék volt, és a fák ágait hol a tengeri fuvalmak, hol a hegyi szelek ingatták; a szárazföld látóhatárát magas hegységek rekesz tették be. A szobákban az alkony félhomálya borongott, a világosság a fal keskeny és színes üvegekkel elzárt részein szűrődött csak be. Magas és karcsú Oszló* pok tartották a termek kupoláit, melyeket tarka dombormüvek ékesítettek, olyjk a cseppkőbarlangok iveit utánozta. Termeiben voltak szökőkutak, udvarait mozaikok diszitették, szobáit him* zeit paravánok; az arab építőmester megtöltötte a házat ezer finom ékességgel. És mindenütt, végig az egész kastál,yon, olyan mély csönd honolt, hogy ebben meghallatszott egy fátyol suhanása, egy sóhaj visszhangja. Julián visszavonult a háborúskodás tói. Békességes népe körében pihent; és naponként a hódolók tömege vonult el előtte alázatos térdhajlássai, kezét csókolgatva, mint ahogy keleten szokás. » *> ■ * Btiiborköpenyébe burkolózva rátá* maszkodott egy ablak könyöklőjére és gyakran hosszasan elidőzött igy. Régi vadászatok emlékein tűnődött; és szeretett volna újra a puszták homokján futni a gazella után vagy stíruccokat űzni, leopárdlesen állani egy bambusz- erdő mélyén, átvágni zord rengetegeken, melyekben egymás sarkába hág* nak a rhinocéroszok, fölkuszni a leg- nvaktörőbb hegycsúcsokra, hogy közelebbről célozhassa meg a keselyüket, az északi tenger jégmezőin szánazni és harcolni a jegesmedvékkel. Néha, félálomban, odaképzelte magát ősapánk, Ádám paradicsomába, a teremtés vadállatai közé. Kinyújtott kar* jána kegyetlen mozdulatával sorra ölte őket. Avagy, ami még szebb: elsorakoztatta őket maga előtt, párosával, nagyságuk szerint, két elefánton és két oroszlánon kezdve le egészen a hermelinig és a rókáig, úgy, mint ahogy be vonultak volt Noé bárkájába. Egy barlang árnyékának biztonságából erős, törhetetlen lándzsákat dobott rájuk; az elhullottak helyébe uj meg újfajta vadak jöttek, végeláthatatlan sorban. És mikor fölriadt ebből az álmodozásból, szeme a vérengzés vörös füzében forgott, mint egy tigrisé. Hercegi és fejedelmi barátai gyakran hívták vadászatra. Következetesen kitért a meghívás elől, úgy gondolván, hogy az önmegtartóztatásnak ezzel a vezetésével elhárítja rossz végzetét; mert abban a meggyőződésben élt, hogy szüleinek élete attól függ, nem idézi*e föl újabb öldökléssel az állatok haszontalanul kioltott vérének átkát. Szerette volna látni őket, viszont másik szenvedelme is kegyetlenül kínozta, sőt ez már szinte elviselhetetlenné vált. Felesége, hogy fölviditsa, bűvészeket és táncosnőket hivatott a kastélyba. Sétára vitte, nyitott gyaloghintóbám bejárta vele a környéket; máskor egy csónak orrán kihajolva a vízben ka- nyargó-'kigyózó halakat nézegették, vagy a tenger vizét, mely az ég kék, színében ragyogott. Olykor nője tréfálkozva virágokat dobott az arcába; vagy, a lábai elé kuporodva háromhuro& man dolitnon édes dalokat játszott neki; majd vállára támasztva összekulcsolta kezét, bánatos és félénk hangon igy szólt hozzá: — Mi bajod van, kedves jó uram? Ám ő nem felelt, vagy megrázkódoj t, és két karjával elfedte ercát. Végül egy napon megvallotta, milyen szörnyű gondolatok járnak a fejében. Nője vitába szállt vele és okos érve i léssel fölhozta hogy szülői azóta nyil*í ván elhaltak és ha soha többé nem lát-! ja viszont őket, hogyan, micsoda rossz, véletlen utján érhetné utói az a bor-, zalmas szerencsétlenség? Ilyenformán nincs oka aggodalomra és bátran vadászhat megint. Julián mosolyogva hallgatta meg, de nem merte elhatározni rá magát, hogy vágyának eleget tegyen. Egy augusztusi este, már ágyasszobájukban voltak, Julián asszonya lefeküdt és o éppen letérdelt, hogy estéli1 imáját elmondja, amikor közvetlen kö\ zelböl fölhangzott egv róka kuncogása, maid néhány könnyű lépés kopogott el halkan az ablak alatt. A szoba homályában állatok alakjai rémlettek Julián elölt. Ez erős kisértés volt. Leakasz* tóttá a falról ijját és tegezét. Felesége meglepetten kérdezte, hová^ megy. — Kívánságod szerint vadászni fogok egy keveset — felelte a férfi — hajnalban itthon leszek. Az asszony aggodalmaskodott. Éjszaka van, baj történhetik. Julián megnyugtatta, azután elindult, önmaga közvetienségén tűnődve. * Kevéssel ezután egy apród azt jelen tette Julián feleségének, hogy két ismeretlen ember, az ur távol lévén, min denkép a ház asszonyával akar beszélni. És nemsokára belépett a szobába egy aggastyán meg egy öreg asszony, meggörnyedt, poros, durva vászonruhá* ha öltözött szegények és görbe vándor- botjukra támaszkodva állottak meg a fiatal úrasszony előtt. Miután kis bátorságot nyertek a szóhoz, kijelentették, hogy ok hirt hoznak Juliánnak a szüleiről. Az úrnő kihajolt ágyából, hogy jobban hallhassa. A két öreg összenézett és azt kér* dezték, vájjon szereti-e még szüleit Julián, beszél e néha róluk. — Óh, igen igen — felelte az úrnő. Ekkor mind a ketten örvendő han gon kiáltottak föl: — Hát hiszen mi vagyunk a Julián szülői! És helyet keresvén, leültek, mert nagyon el voltak törődve, A fiatal asszonynak azonban kétsé* gei voltak aziránt, hogy férje az ő fiuk legyen. Az öregek erre tüzetes leírást adtak róla, megemlítvén a borén látható anyajegyeket és ezzel eloszlatták az' urnö aggodalmait. Ki is nyomban fölugrott ágyából, előhívta apród ját és estebédet készíttetett vendégei számára. Bár a hosszú útban erősen kiéheztek, alig tudtak az ételhez nyúlni; az urna szánalommal és szeretettel nézte fi nőm, száraz ujjaik remegését, ahogy a kupákat szájukhoz emelték. Ezerféle dolgot kérdezgettek Julián felől. Mindegyik kérdésre készséggel felelt, de az őket illető gyászos jóslatot elhallgatta. Az öregek elmesélték, hogy miután Jwsgiahm yáfták haza fiukat* PASZTELL DSIDA JENŐ VERSE Nézel hajló tölgyfaágat, gyomokat, miket kivágat mord paranccsal zordon kertész, széles páddal vár a kert*«rész sűrűje, hogy tűnj el, vessz el Jobbkezediben Sokratesszel. Délutánra enyhe, szőke fény esik a háztetőkre s szürkepettyes, gyöngvszín, halvány galamb búg az ereszalján. Alkonyaira sások zúgnak, csupa sötét, furcsa, hült nesz, bús suhogás^ mi körülvesz. Ebben a nagy félig-csendben asszonyszemek cseppje cseppen, csak a lélek füle hallja: nyirkos lesz a lombok alja, Sok imbolygó, halk kisértet lábujjhegyen jön el érted s pillantván a barna fákra, gondolsz régi balladákra. Nappal éjjel így terül szét fölötted az egyedüllét, lassan tompa, fullatag, nagy csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre rejtés( minden nappal, amit élsz, több, anjiről, ne® beszélsz, ?
