Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)
1940-06-30 / 145. szám
r ellenzék ÍO________________________________ mssassBEKt? -»i riti1 ták kastélyukat és útnak eredtek. hogy fölkeressek, Evek óta vándoroltak már, bizonytalan nyomokon, de reménység síiket nem veszítették el. Útközben annyit költöttek a v cnégfogadókbaii, a révészek, a fejedelmek adószedői, a/, utonállók annyi pénzt követeltek töltik, hogy erszényük teljesen kiürült és utoljára koldulásból tengették életű két. De már nem bánták, hiszen nemsokára megölelik fiukat. Milyen boldog lehet — mondották — ha ilyen helyes ts kedves felesége van! — És nem győzték bámulni és elárasztották csókjaikkal, A ház pompája nagyon meglepte őket; és az aggastyán, ahogy a falakat nézegette, azt kérdezte menyétől, hogy miért van az ajtó fölött az occitániai császár címere? Alire a fiatal nő ezt felelte: — Az occitániai császár az én atyám! Ekkor az aggastyán megrázkódotl, ráemlékezett a cigány jóslatára; és a matróna a titokzatos remete szavára gondolt. Bizonnyal ez a világi dicsőség csupán, hajnalpirkadása a rá várakozó égi fényeségnek; és mind a ketten el álmélkodva hallgattak a kandeláber fényébe bámulva mely az asztalt és az arcukat megvilágította. Ifjúságukban szép emberek lehettek. Az öreg asszony máig megőrizte dus- haját, mely tömör hószin fonatokban omlott alá majdnem a válláig. Julián atyja magas alakjával és nagy ezüstös szakaijával a templomi szentekhez hasonlított. A hercegaszony rávette őket, hogy ne várakozzanak tovább Juliánra. Saját ágyába fektette az ö-reg párt és az ágy mennyezetes függönyét összecsukta fölöttük, mire csakhamar elaludtak. Már reggeledet! ekkor és ocíakinn. a festett üvegablak mögött a madarak énekelni kezdtek. •* Julián keresztülsietett a kerten és fürge lépésekkel haladt az erdőbe, gyö nyörüségge! tiporta a puha füvet és örült az édes levegőnek. A fák nagy árnyékot vetettek az utón keresztbe. Itt-ott a hold a tisztások gyepére fehér foltokat csöppenteit és Julián azt hivén, hogy viztócsa állja utiát, nagy kerülőkkel ballagott tovább. Néha a holt mocsarak tükre a füves rét zöld színében csillogott és megcsalta Julián szemét. Mindenütt nagy csönd uralkodott és azok a vadak mind eltűntek előle, melyek az imént a kastély körül ólálkodtak. Az erdőség egyre sűrűbb és zordabb lett. Álláthatlan sötétség terjengett körülötte. Meleg szél fuvalmai zúgtak olykor-olykor kérészül az erdőn bóditó illatokkal. Lába belesüppedt a vastag avarba és hátát nekivetette egy tölgyfa törzsének, hogy kifújja magát. Hirtelen, a háta mögött az éjszakánál is feketébb test ugrott el, egy vad-« disznó. Juliánnak már nem volt ideje hozzá, hogy ijját előkapja. Ez leverte, mint valami szerencsétlenség. Majd, ahogy kiért az erdőből, egy farkast vett észre, amint az egy csapás hosszában futott. Utánaröpitett egy nyílvesszőt. A farkas megtorpant, hátrafordult, hogy megnézze ellenségét és szaladt tovább Sietség nélkül, nyűgöd« tan ügetett, egyazon távolságban tartva mindig magát a vadásztól; időnként megállóit, de mihelyt Julián célbavette, újra futásnak eredt. Julián ilyenmódon végtelen mezőket járt be, majd megmászott süppedékes homokdombokat, végűi magas fensikon találta magát, melyről a vidék nagy területét be lehetett látni. A hegy tövében régi kőbarlangok voltak., beomlott nyilasaik körül réteges kövek lapjai. Elporladt holtak fehér csontjai ropogtak Julián lépései alatt, helyenként korhadt keresztek dőltek előre hátra, szánalmas elhagyatottságukban. De a sírok között bizonytalan állatformák morogtak és a kövek közül hiénák som« furdaltak elő riadtan, kiszáradt nyelvüket lógatva. Körmeik kopogtak a kőla pokori, miközben Juliánhoz közeledtek, szájukat tátogatták, úgy, hogy kivörös- lött foghusuk. Julián kardot! rántott. Egyszerre szétfutottak minden irányban és sántikáló ügetésüket folytatva, valami porfelhő elnyelte őket. Egy órával ezután Julián egv viz mosta szakadékban kivert bikára búk-* kant; g bika előreszegeztg szarvait éj. hátsó lábaival n homokot kapálta. Julián rádobta lándzsáját, az állat sziigyé« be irányozva. A lándzsa szilánkokra törve a földre esett, mintha bronzot ért volna; Julián lehunyta széniét és várta a halált. Am.kor íölpillantott, u bika már eltűnt előle. Ekkor szörnyű szégyenérzet uralkc- dőlt el rajta. Valami felsőbb hatalmasság megsemmisítette minden erejét. Visszafordult, nyilván, hogy hazamegy és nekiindult az erdőnek. Minden”ösvényen vastag indák állót ták útját; kardjával vagdosta szét eze« két. Egyszerre csak egy menyét surrant el lábai között hirtelen; hátamé gött egy párduc pattant föl és vállán keresztül ugrott a sűrűbe; kígyó tekergőzött föl egy közeli jegenyefa dere kán. A fa lombozatában egy csóka tollászkodott és ijesztő szemeket meresztett Juliánra; és itt is, ott is a gályák és lombok közül tömérdek tüzes pont csillogott elő, mintha az égboltozat eb be az erdőbe szórta volna valamennyi csillagát. Állatok szemei voltak ezek az égő pontok. vadmacskák, mókusok, hiuzok, baglyok, papagályok és majmok szemei. Julián egymásután röpitette közéjük nyilait; a nyílvesszők megállották a fák leveleibe tűzve és tollas végükkel ugv hatottak, mint holmi fehér pillan« gók. Köveket dobált rájuk; a kövek célt tévesztve hullottak a földre. Átko- zódott, ököllel akart az állatoknak ron tani, ordítva káromkodott, majd meg fűit dühében. És mindazok az állatok, melyeket az éjszaka űzőbe vett, újra elébe tiintek, körülvették, egészen szoros körben közrefogták. Egyesek lekuporodtak, mások egész alakjukban fölegyenesedtek. ó meredt rémületben állott közöttük, annyi ereje se volt már, hogy meg mozduljon. Végre akaratának végső nekirugaszkodásával egy lépést tett előre. Most azok, melyek a fák galyaira telepedtek volt, megrebbentették szárnyúikat; a többiek, mel>ek a földet kaparták körmeikkel, toporzékolva, megindultak; valamennyien követték. A hiénák előtte sántikáltak, a farkas meg a vadkan mögötte haladt. A vadbika jobbról mellette törtetett, nagy fejét ingatva. Balfelöl a kigyó gyűrűzött a fiiben, mialatt a párduc, hátát fölgörbitve, finom, könnyed és megnyúlt léptekkel sétált az ut mentén. Julián óvatosan, lassan ment előre, hogy meg ne riassza őket. A bokrok tö- \éből tüskésdisznók görögtek elő, majd rókák surrantak el, viperák ugrottak utána, sakálok ugattak és medvék cammogtak ki a sűrűből. Julián futni kezdett, ezek is szaladtak; a kigyó sziszegett, bűzös szájú állatok tajtékjukat szórták rá. A vadkan sarkait döfködte agyaraival; a farkas tenyerét csiklandozta bajuszával; a majmok torzképeket vágva megcsíp- kedtéJ<; a menyét, mint valami kölönc, ott bukdácsolt a lábai között. Egy med ve, mancsa egy balog csapásával, leütötte fejéröl a süveget; és a párduc hanyagul kiejtette szájából a nyilveszszót, melyet fogai közé szorítva, föl szedeti uz imént u földről. Végtelen gúny tetszett ki ez állatok ravasz, íuroa magatartásából. Juliánnak úgy tiint föl, mintha szemeik egyik sarkából öl lesvén, titokban valami bosszutervet íondorkodnának. És eltompulva a röpülő bogarak mozgásának zajától, míg a madarak szárnyaikkal csapkodták és torkát a vadak lehel« leténk bűze fojtogatta, széttárta karjait és szemét lehunyva, vakon haladt előre, még annyi ereje se volt. hogy kegye lemért kiáltson. Végre kakasszó rezdiilt meg a levegőben. Mire más kakasok is rákezdtek ébresztőjükre. Feljött a nap. És már látta, a narancsliget mögött, kastélya nak tetejét. Egy mező szélén, háromlépésnyire tőle, foglyok szemelgették a tarló elhullott bu/aszemeit. Legombolta köpe nyét és rájuk hajította, mint egy hálót- Alikor fölemelte a köpönyege, csupán egyetlen foglyot talált alatta, az is régen döglött volt már, elrothadt és por- lófélben volt. Ez a gyalázat még inkább földülii- tette, mint az iménti. Vérengző vágva visszatért. Miután állatok nem voltak már körülötte, embert akart ölni. Fölrohant a hármas íerrasz lépcsőin, a kaput lábával berúgta; de a palota lépcsőin az ö szelid és jóságos feleségének képe meglágyította szivét. Bizonyára alszik még, gondolta. Alegv és felkölti. Saruit az ajtó előtt leoldván, csöndesen megnyomta a kilincset és belépett az ágyasházba. Az ónos foglalatú keskeny kristályablakok elsötétítették a hajnal sápadt fényét. Julián a földön elszórt ruhadarabokba botlott; majd nekiütközött egy szekrénynek, mely meg volt rakva tányérokkal. — Alkalmasint ő evett valamit — szólt magában. És ment az ágy felé bizonytalanul tapogatózva a szoba mélyének horná» Iyában. Végre odaért az ágy széléhez; hogy megcsókolja feleségét, lehajolt a vánkos fölé, melyen két fej nyugodott egymás mellett. Ekkor szájával egy szakállas arc érintését érezte. Visszahökölt; azt hitte, nyomban megtébol/odik. Ismét lehajolt az ágyhoz és ujjai tapogatózva holmi idegen hajba gubancolódtak. Hogy meggyőzze magát tévedéséről, lassan visszacsusz- tatta kezét a vánkosra. Most már semmi kétség; egy szakállas fejet talált, egy férfiét, egy emberét, aki a felesége mellett aludt az ágyban! Fékevesztett haragjában tört rántott és vad csapásokkal tört az alvókra. És tombolt, tajtékzott, üvöltött, mint egy vadállat. Alajd lecsöndesült. A meggyilkoltak átdöfött szivükkel, mozdulatlanul fe küdtek előtte. Figyelmesen hallgatózott. A haldoklók hörgése csaknem egyformán és egyszerre gyöngült és emelkedett; és ahogy egészen elhalkult, valahol, a távolban folytatódott. Eleinte alig kivehetőn szólt ez a panaszosan elnyújtott hang, majd közeledtt, harsogóvá és réIDEGENBEN KISS JENŐ VERSE Ha otthon, ha idegenben, jó heverészni őszi csendben, szemem léggömbjeit eloldom, hadd szálljanak, túl síkon, dombon. Nézelődöm, de eszem máshol — mire is gondolna, ki távol? arra, mi közel áll szivéhez, arra, mit magáénak érez. (J mily fájó, ó milyen szép o messzeségben e közelség! A sok halk emlékkel mi ér föl? — — Szinte fáj fölkelni a rétről. rA rétről, melyet, lám, csak mostan, csak most veszek szemiigyre jobban — dekát nincsen mit látni raita, nehány virág — utsiéli fajra — Lészakitok egyet, egy kéket, nézem mily gyöngéden csipkézett s magyarul ejtem a nevét ki: ' o ü -z határig — kát ón g Valon, megértik * mitővé erősödött és fölismerte benne u nagy fekete szarvas bögését. És amint elfordult az ágytól, úgy tűnt elő, mintha az ajtóban felesége fantomját látná, kezében karos gyei t) atartóval. I ölriadt az öldöklés lármájára. Egy pillantással /körülnézve a szobában, egyszerre megtudta, mi történt és irtózatos sikollyal elfutott, a földre ejt vén a gyertylaángot. Julián fölvette. Atyja és anyja volt, kikre a gyertyaláng rávilágított. Hanyatt, keblük kö« zepén véres sebbel feküdtek előtte. Ne mes, szelid arcuk azzal a kifejezéssel nézett rá, mintha valami titkot őrizné nek. A vér szétfröccsent csöppjei és megalvadt foltjai feketéllettek az ádu « zatok fehér bőrén, az ágyiruhán, a pa dozaton, mindenütt, még a hálófülke mélyén függő elefántcsont feszületen is. Az íves ablakra ekkor tűzött a reg geli nap és az átsziirödő skárlátszinii fénykévék megvilágították ezeket a vörös foltokat, megsokszorozták, szét szórták mindenfelé az ágyasházban. Julián a két halotthoz ment, azt man dogatván, el akarván hitetni magával, hogy mindez lehetetlenség káprázaí, hogy az emberek között néha bámulatos a hasonlatosság. Végül még egy szer odahajolt, hogy jobban megnézze az öregembert; és a félig nyitva maradt szempillák mögül megcsillant a szembogár kioltott fénye, mely úgy égetett, mint az eleven tiiz. .Majd átvánszorgott az ágy másik oldalára, melyen a másik halott feküdt, akinek arcát egy ősz hai- fonat félig elfödte. Julián kezével szét- simitotta a nő haját és fejét fölemelte; és úgy nézte, nézte, sokáig, kinyújtott, szinte meredt jobbjával tartva, mig a másik kezében a gyertyaláng pislogott. A vér, mely átszivárgóit a derékaljon, lassú csöppekben hullott a földre. Alkonyatíájt maga elé hivatta nőjét; és egészen elváltozott hangon, megparancsolta neki, hogy mindenekelőtt semmit se feleljen e szavaira, ne köze« iedjék hozzá, reá se nézzen, de enge delmeskedjék — átok terhe alatt — kővetkező rendelkezéseinek melyek utolsók és visszavonhatatlanok. A temetési szertartásokat úgy hajt sák végre, ahogy ő az ágyasház imazsámolyára helyezett írásban meghagyta. Birtokait, kastélyát, jobbágyait, minden javait feleségének adományozta, semmit sem tartott meg magának, még a rajta levő ruházatot se, szandáljait is levetette, mely dolgokat mind megra lálhatják a kastély legfelső terraszán. Nője pedig hiven engedelmeskedjék Isten akaratának, mely a maga kiíiir készhetetlen céljaiból e bűntettet előidézte és úgy imádkozzék ura lelki üdvéért, mint egy halottért, miután ö számára nem volt többet, A holtakat nagy pompával temették e! egy klastrom templomában, melv háromnapi járóföídre volt a kastélytól. Egy szerzetes — arcára borított csuk Jyával — követte messziről a gyászme netet, mindenkitől elhúzódva, úgy, hogy nem merték sem megközelíteni, sem megszólítani. A szentmise alatt a templom kapujának pádimentomán arccal előre borul va imádkozott, karjait keresztbe fék tetve a földön, homlokát a porba hajtva. A temetési szertartás végeztével a szerzetes is fölkelt a küszöbről és látták, hogy a hegyekbe vezető útnak in dúlt. Többször visszafordult, majd egyszer csak eltün tegészen. III. Elment és a koldusok kenyerén élt ezentúl. Odanyuitotta kezét az utón járó lovasoknak, alázatos térdhajlásokkal kö zeledett az arató parasztokhoz, vagy mozdulatlanul megállóit a paloták kapujában; és arca olyan szomorú volt, hogy senki se tudta tőle megtagadni az alamizsnát. Jámbor bizalmától vezettetve, néhol elmesélte történetét; az emberek rémülten futottak el tőle és — keresztet hányva magukra — megátkozták. A.zok ban a falvakban, melyekben már megfordult volt, mihelyt ráösmertek, bezárták előtte a kaput, fenyegetésekkel űzték el vagy követ hajítottak feléje. Az irgajmasabbak kiteltek g küszöbre 1940 l u n I ti s 3 0.
