Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-02 / 124. szám

ÍO

ELLENZÉK

ifl

194 0 I u ni us 2.

— Abban. I

— Hát akkor taníts meg engemet is! —•

szólott Anti. — [\ e légy olyan magadnak roló. !

Szeme és area egyaránt meghegyesedett Mihálynak. I

Az en tudományom magának szív- fájdalom — mondta.

A fűrész megállóit, úgy mondta szikrát foganva az Anna férje: |

— 1 alant it a szád r a teszek!

— A szememre kellett volna — felelte Mihály.

Eleresztette Ami a fűrészt, minek a nyele úgy kezdett hintázni puhán, mint a fának az ága, ha megriadva elszáll űrről a madár. Eleresztette, odament egyenesen a kerítéshez s két vállán megmarkolta Mihályt.

. — Láttál valamit?! — kérdezte.

A fiú megrettenve meredt rá. A halál jutott eszébe, mit egy képen látott volt, csontból állott az egész, a forgói is mind látszottak; s szinte hallani lehetett, hogy a tiz ujja nyikorog, miközben ragadozásra meggörbíti. A rémület megtámadta agyában a bosszú tervét; recsegett az egész, mint viharban a fa, mit pedig nagy céllal ültettek s már éppen úgy volt. hogy kiszakad tövestül s Anna nem sirhat árnyéka alatt . . . De akkor a rémület viharával szembecsapott vérének vihara s a kettő között Anna jelent meg s fürösztött lábát már nyújtotta, hogy a Mihály fejére lépjék.

Megfeszítette két vállát a fiú s szeme az ember szemébe villant.

— Láttam! — mondta.

— Mit láttál?

. — A maga feleségű.

— Kivel?,

— 'Azt nem üsmertem meg.

— Hol?

— A csűrben. Annak a főggyin. 'A szénán! f

— Mikor?

— Tegnap. Az esső után.

rA férfi levette a Mihály válláról a kezét s két lába mellé leejtette. Olyan sárgás-fehér volt már az arca, mint a hiteleit lép tavasszal; s gyér bajusza feketébb sokkal, mint máskor. De nem szólt a világon semmit, hanem tapogatva, mint a vak, kivette a fából a fűrészt s megindult béfelé, a háza felé.

Alig ment néhány lépést, a szerszámot beléeresztette a fűbe.

Mihály a kerítésre bújva nézett utána. Ernyedten lógott a deszkán, két térde mögött rânduit egyet-egyet a horgas ina. Csak akkor ereszkedett a talpára egészen, amikor elvesztette szeme elől a férfit. De erősen remegett a lába, mindegyre meg akart huttyanni, hol az egyik, hol a másik. Jobbnak vélte hát, ha azonhelyből beleereszkedik a fűbe. Roggyanva kuporodott. meg, két térdét álla alá húzta s a térde fölött elörebillenve tartotta a fejét. Arca suta volt, öreg és nyirkos.

így ült, kimeredve az időből, mint a beteg szem a maga üregébőL

Nem látott.

•S nem is hallott semmit, távoli zajt, vagy közeli mozgást, csak egyszer, valami rekedtes hangot:

— Gyere!

Mint a kisértet, mely bokrából visszatér, Anti állott a kerítés mellett, tulfelől. Már nyújtotta a deszka fölött a két karját, amikor hangjára felriadt a fiú. Nem érte el, csak a levegőben kaparászott. De a másik pillantásban leszakította a felső deszkát, egészen áthajolt s a nyakszirtje alatt megragadta Mihályt, ruhájánál fogva.

Úgy emelte át, mint gyapján a kutyát.

— Gyere . . . Lám, igazat mondtál-e?...

— morogta. I

Csak annyit tudott Mihály, Hogy most a halál biztos. Nem szólt s nem ellenkezett. De ami legkülönösebb volt: tisztulni kezdett az agya, lépésről-lépésre, egyre jobban. Mintha túl lett volna már a halálon. ahol nincs mitől félni.

Bévitte Anti a csűrbe s ott megkérdezte: *

— Hol láttad?

Mihály bökött egyet az ujjával s habozás nélkül mondta:

— Itt.

A férfi nem kérdezett egyebet, hanem egyenesen bévitte a házba. Az ajtónál lódított egyet rajta, hogy Mihály szinte hason érkezett meg a szoba közepébe. A szégyen vörösre torzította az arcát, hogy igy bukkantják őt Anna elébe, de az asz- szony szerencsére nem volt a szobában.

A pincéből kiáltotta fel az ura. - Ahogx. belépett a küszöbön, rögtön rá"mmémammmmmmmmmmmm

szólt a férfi:

— \ edd elé a gyertyát!

Milyen gyertyát? — kérdezte Anna.

•— A szentelt gyertyát.

S maga kivette a pad alól a fejszéi.

Tedd az asztalra s gyújtsd meg! — mondta.

Az asszony színe már a gyertya színéhez kezdett hasonlítani. Nem mert. kérdezni semmit, hanem az asztalra tette a

gyertyát s meggyujtotta. Piros szalun volt a gyertya derekán, egyetlen öröm a házban. Azt nézte Mihály s mintha el akarta volna rágni, úgy kocogott a foga.

— Térdepelj le s esküggyél! — hangzott a parancs.

Mihály letérdepelt.

— S mongyad utánnam!

S mondta, ahogy hallotta: f

— Esküszöm az Istenre s melléje r, szentekre, hogy amit elmondtam, az tiszta és szin igazság. Esküszöm arra is, hogy soha senkinek többet el nem mondom. Isten engem úgy segéljen!

Intett Mihálynak, hogy álljon fel s húzódjék hátrább. Akkor a felesége felé fordult s neki mondta:

— Térdepelj le és eskiigyél!

Mint egy meglapult kérdőjel, Anna es- de.kelve nézett rá s csak ennyit tudott szólni:- Anti!

Mintha tűz csapja meg, ami robbanthat, olyan roll a férfinak is a szó. 4 kezében villanva szökött a magosba a fejsze s az asztalt agy keltőbe vágta, hogy a négy láb kétfelé fordult s Itözböl a gyertya a földre esett. Az asszony melléje borult rögtön, megragadta mind a kél kezére! a kialudt gyertyát s reszketve tartotta maga elé, J: iáit vári:

— Esküszöm!

S mondta tovább az ura után:

— ...az Istenre, hogy szánom-bánom, amit hites uram ellen paráznaságban vétettem s ezt a vétkei soha többet elkövetni nem fogom. Isten engem úgy segéljen!

Ahogy a szó, mint a lehullott madár, beleesett a csendbe, Anti kinyitottu az ajtót s ráintett Mihályra:

I — Lódulj kifelé! — mondta.

Az állat osonhat úgy, a csapdából valahogy megszabadulva, ahogy a fiú Takarodott kifelé. Még utoljára kapott egyet a fejsze nyelével, de serényen vitte azt is a tornporájári. Hamar átugrott a kerítésen n nehogy valaki ember meglát hassa, fától fáig lopakodott előre, majd ügyesen bésurrnnt az istállóba. .S gyorsan a kél lét fara mellett, egy kicsit rnegkucorodva, előre futóit s már ott volt a jászol sarlóiban, a pókhálók alatt, a jóféle és leplező sötétben.

Megzsugorodva üli, mint a sün.

Gondolata sem támadt sokáig, mintha a gondolatok is megvetették volna öt. Aztán, örök titok utján, egyszerre az jutott eszébe, hogy Jézus jászolban született. Jézus jászolban született! Elmondta magában kétszer, háromszor. Aztán lassan rázni kezdte a hideg s a hideg után forró:,ág öntötte el.

Még nem tudta szegény, hogy a térképen „szerelem“ név alatt kereshetné a tűzhányót, mélynél: a tetején most luicor- goi.t. De már a füstjét tegnap és ma folyton érezte; s most pedig valósággal ömlött belőle forrón a füst.

Anna jutott eszébe.

S akkor egyszerre, nagy bőségben és erővel, rázni kezdte a sir ás. *

Tavasz volt mindenképpen.

S tavasszal vajúdik a világ; az ég és a föld egyaránt.

ŐSZ JÁNOS NÉPMESE-GYŰJTÉSÉBŐL:

A GYÉMÁNT-EMBERKE

ősz János nyugalmazott tanító annakidején Benedek Elekkel együtt dolgozva, mintegy 60 székely népmesét gyűjtött, amelyeknek nagyrésze ma is kiadatlan. Az ö gyűjtéséből való az alább közölt népmese.

Volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, de hetedhét országon innen, vagy túl, arra már tisztán nem emlékszem, haHák-e. Volt egyszer egy király. Amilyen istenfélő, igazlelkü. vallásos volt ez a király. párját ritkította nagy helységen. Mégis-mégis 15 éves házas létére is nem volt neki még csak egy akkora fia sem, mint egy cső törökbuza bár. Pedig Iefektében, felkeltében örökké azt kért a jó Istentől. Addig sóhajtozott, addig imádkozott, mig a jó Isten meghallgatta a kérését. S azt az álmot adja reá, hogy a következő nap reggelén térdepeltesse le a feleségét a palotája küszöbén s mondjanak el együtt három imádságot, s kívánsága teljesülve lesz. Hát jó, ha úgy, hát legyen úgy. Reggelre kerülve, elmondják a három imádságot. Hanem hallják-e, úgy bételjesedett az az álomlátás, hogy a királynénak hét hónapra olvan szép fia lett, akinél szebbet ne láss. Na, megvolt az öröm a királynál, de még a királynénál is. Felnőtt a királyfi, s olyan ügyibe való, szép fiú lett abból, amilyen csak egy igazi királyfi lehetett. Erőst szerette a vadászatot. Hát egyszer a többek között, amint jönne haza a vadászatból, csak körülvesznek a topók egy terhengő nagy szál cserfát, s elkezdenek a fára erősen ugatni. Nézi a királyfi is, igen a jágere is, de azon nem látnak éppen semmi feltűnő dolgot. Mondja a királyfi a jágernek, menjen csak fel arra a fára, mert ezek a kutyák tán mégse ingyen ugatják olyan erősen. Felmegy a jáger nagy izibe. s hát felülről egy nagy üreg húzódik lefelé. Bekukucsál azon, de van ab- ban az üregben olyan világosság, hogy a jágernek még a szemvilága is majd elveszett. Mondja a királyfinak, hogy mi Isten csudája van abban az odúban.

Odaszó a kiráyfi, hogy:

— Már akárki s mi égy abban az odúban, hacsak lelkes állat vagy, jöjj ki onnan, ha kedves a napod, mert ha nem, rád duvasztom ezt a fát. Hát kijőve onnan nagy kényszeredetten, de hát az olyan ügyibe való kicsi, pi- curka, s ragyogó gyémánt emberke volt, hogy a királyfinak bámulatában tátva felej- tődött a két bámuló szeme. De meg is szerette, úgy, hogy nem adta volna még tán az apja országáért sem.

Hazavitte, dédelgette. Csináltatott neki szinaranv kalitkát, jó nagyot, hogy egész komotusan sétálgathatott abban, ha éppen kedve volt hozzá.

Történt, hogy egyszer a királyfi egyedül volt otthon. S amint ott gyönyörködött a kicsi emberkében, azt mondja az neki:

— Látod te királyfi megsajnálhatnál en- gemet s kiereszthetnél, egy kicsit, hogy igazába megsétálhassam magam, úgy is tudod, hogy nem szököm meg tőUed. Hát jó, a királyfi helyből kiereszti a picurka emberkét. Hanem alig is, hogy kieresztő, egy niccentés alatt úgy odalett, mintha a föld elnyelte volna. Hej, megbusulja magát az a királyfi úgy, hogy azt lelkes állat megvigasztalni nem tudta az élő világon, még az anyja sem. Azt mondja az anyjának:

— Na! felséges éd‘s anyám, tarisnyáljon

engem útra fel, mert én most elmegyek, de addig tudom Istenem meg nem nyugszom, amíg fel nem találom valahol, ezen a világon. ;v ' - ^ A szegény királyné sírva kérte, marasztot- ta, hogy ne menjen el. Ne hagyja itt őket vénségükben árvaságban. De olyan lelket nem lehetett verni belé, hogy maradjon. Hát nagy sírva feltarisnyáU a szegény vén királyné. S avval a királyfi útnak indult egy rengeteg nagy erdőnek. Ment, mendegélt abba a végnélküli nagy havasba, hegyen fel, völgyön le, hanem abból többet kivergődni egyet sem tudott. Pedig már a tarisnyálását is mind felemésztette. Eközbe nagy éhesen elér egy szépen csergedező havasi forrás mellé. Ő biza — gondolja, -—iszik egyet, ha már nem ehetik s annyi. Úgyis csak ez lesz az utolsó, mert már, tudja meg az Isten is, ő nem sokáig birja a dolgát. Alig iszik egyet, hát még jobban megéhezik. Kezdi kirázni a tarisnyából a morzsalékot, hogy enyhítse valamennyire az éhségét. Amint ezt teszi, suhogást hall a háta megett, odapillant. Haj! de nagyot rikkant a szertelen nagy örömében, amikor ott látja maga mellett a gyémánt emberkét.

— Megszántalak te királyfi — mondja az emberke — s azért kerülők az utadba, hogy ha már csakugyan ennyiben van, ne keress többet. De tudd meg, hogy hozzátok többet nem megyek. Hanem, ha olyan erősen ragaszkodsz hozzám, valamiért a csillag alatt, azt mondanám ehejt, hogy tartsál velem, hadd lássunk együtt országot, világot, hidd el nem fogod megbánni. Na, jólvan, mert a királyfi is erőst kapott rajta, hát útnak indulának. de úgy elvederedtek napkeletnek, hogy akinél tovább nem lehetett s éppen egy királyi városban állottak meg. Azt mondja akkor a gyémánt emberke a királyfiunak:

— Te most állj meg a királyi kapunál s ha kérdik, hogy mi járatbeli vagy, mondjad, hogy szolgálatot keresnél, ha kapnák Adok egy pár kesztyűt s akármiféle munkához látsz, ezt mindég húzd a kezedre, mert ez aztán minden bajban megsegít. S ha valamivel megakadsz, hívjál csak engem. Avval a gyémánt emberke úgy eltűnt aharról, mintha ott se lett volna.

Jólvan. leül a királyfi a király kapujánál. Hát kérdi a hoppmester, hogy mi járatbeK volna. Mondja a királyfi, hogy ő biza szolgálatot keresne, hogyha kapna. Na! ha úgy, hát várj csak. A parádés kocsinak éppen ma járt le az ideje, hát béjelentelek a királynak. Jó, behivatja a király, megalkusznak helyből s ahogy illik kezet is csapnak rá, s avval e megvan.

Hanem bezzeg, hogy hasznát is vévé a ki- rátyfi a kesztyűjének. Mert olyan ügvibevaló, fénylő szőrű táltos lovai egynek se levének az egész élő királyi palotában, mint a királyfiunak.

Irigyelni kezdték a királyi cselédek a dolgát s egy sánta kocsis mit gondolt, mit se, bémene ahajt a királyhoz s elkezdett a királyfira vádaskodni, hogy igy s hogy ugv felséges király, az az uj kocsis:

— Olyan büszke az. hogy még a dolgát is kesztyűs kézzel végzi. S még avval ágál, hogy ha ő akarja, hát az egész áldott télen mindig frissen kaszált sarja fiivei tartja a lovait.

— Azt mondta —. é te? — elkezdi a király. Na! tüstént küld hozzám, ha csakugyan valóst igy áll a dolog. Bémegy a királyfi.

— Igaz és, hogy te kesztyűs kézzel dolgo- zol?

— Igaz felséges király.

— Hát akkor az is igaz, liogv te azt mondottad, hogy a lovaidat, ha akarod, frissen kaszált saxju füvei teleled ki?. - - — De az már nem igaz, akárki hazudta — mondja a királyfi.

Hanem a király nem sokat kérdezte igaz-e. nem-e, csak megparancsolta, hogy ha lovait nem sarju füvei teleli ki, fejét véteti, hogy tanuljon meg máskor is ágálni s afélékkel bo- londitani másokat. Na jólvan! lemegy a szegény királyfi nagy búbánatosan a pajtájába. De főit a hitvány feje, hogy mi is lesz hát most?

Istenem! Istenem! bárcsak az a gyémánt emberke jönne most ide, hátha kisegítene va. lamerről. úgy is ő az oka ennek az egésznek. Hát csak megszólalik a háta megett a kicsi emberke s azt mondja:

— Na! királyfi, ha én vagyok az oka. mond. hogy mi bajod, hogy segítsek rajtad. Nagy hirtelen visszanéz a királyfi s hát csakugyan a gyémánt emberke áll mellette. Hát jó, nagy örömmel elmondja a dolgokat.

— Na! — mondja akkor az emberke — egyet se ölögesd magad a búval érette. Amikor béestül. csak fogj bé két lovat az igás szekérbe.

Eljön az este. befogja a királyfi a két lovat ahajt. S amikor nagy vikotával, hogy merre is hajtson ő most, ülni akar a szekérre, hát a gyémánt emberke már ott az ülésen. Azt mondja akkor a királyfinak, hogy feküdjön bé a szekérbe s aludjon addig, még ő költi s avval elkiáltotta magát hogy:

— Előttem világosság, hátam megett sötétség. hipp-hopp egy pár órák alatt meleg Indiába légy ünk!

Jólvan. hát alig telik belé egy pár óra s már költötte is a kicsid ember a királyfit. Felkél a királyfi s néz szereden széjjel, de fel nem foghatá. mint lehet az. hogy ő fefe- küvék hideg télben. nagy hidegben s pár órával reá felébredjen forró nyárban, hé* melegben, ilyen szép vidéken, hol fü, fa, virág teljes díszben pompázik.

Azt mondja akkor a gyémánt emberke, hogy:

—Most bükkjél át a fejeden, fesz belőled egy fehér galamb. Menj el ahhoz a kápolnához, nézd meg, hogy mit látsz ott. Repülj bé az ablakon s hogy észre ne vegyék, nagy izibe vedd el az asztalról a legnagyobbik gyűrűt. Jó, átbükik a fején s mint fehér galamb bekukucskál az ablakon a kápolnába. Hanem olyan gyönyörű három leány imádkozik az oltárnál, mint éppen három liliomszál, hogy a királyfi halálosan szerelmes lett a nagyobbik- ba. Berepült az ablakon s a mig észrevenpék a lányok .magokat, kézbekapá egy szempercre a gyűrűt. De akármilyen loppal tette is, a legnagyobbik mégis észrevéve. Utána kap, hanem csak egy tollát ragadhatta meg. az azután a kezében maradt.

Na. hát visszamegy a királyfi a gyűrűvel a kicsid emberkéhez. Hát a szekér már meg volt rakva frissen kaszált fiivei. Átbukik a fején s újra királyfi lett, de a kicsi ujji4 hiányzott, mert az maradt a tollú képében a királykisasszony kezében.

— Na! hát tudd meg — mondja a gyémánt emberke —, hogy azok a lányok a királyod lányai, idejönnek minden éjjel tündéri erővel imádkozni. Most ülj fel a szekérbe, feküdjél le, aludd ki magad.

Felül a gyémánt emberke is 8 azt mondja akkor:

— Előttem világosság, hátam megett sötétség, egy pár órák alatt legyünk a király városában. Még jóformán le sem telt az a pár óra s már költötte is a királyfit.

Azt mondja, hogy légy most ismét a ko*