Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-02 / 124. szám

■

1940

Junius 2.

ELLENZÉK

a*e$2

»•

A NOVELLA MESTEREIa

TAMÁSI ÁROS = I

Tamási Áron alább közöU novelláját, a szerző engedélyével, az Erdélyi Helikon 1940 áprilisi számából vettük át.

Tavasszal pajkos a világ; az ég és a föld egyaránt. Csupa ámulat, hogy az imént is mily titkosan kerekedett egy felhő! Ha lehetne a semmiből valami, az ilyen felhő abból születnék. így azonban azt kell hinnem, hogy a kékség sűrűjében dióhéj rejtőzködött, melyből a magos fuvalom bontotta ki őt, mint egy szürke köpenyeget. Puha és szeszélyes köpeny eg az efféle tavaszvégi felhő s nem erénye neki a szerénység és az illem. Lám, ez is percek alatt bomlott kicsiből nagyra s nagyból óriásra, miközben egyre foltosodon; s miközben kiverette magát aranysujtásokkal is, melyek azután morogva kezdtek vil- ladozni.

Moga-magát bőszitette valósággal. f

■S igy csoda-e, ha végre megszakadt benne egy szem s utána a köpönyeg szálai mind kibomolva kezdtek hullani a földre! Csillanva és indulatosan csapott a rengeteg ezüst fonal a földre s ott hüs gyón gyökre szakadozott valahány.

A fák és a kerítések mind gyöngyösen maradtak utána s hát még a füvek és a virágok füle! Csak az ut pora járt rosszul szegény, ha ugyan sajnálni lehet az anyag férgeit, melyek olyannyira gyávák, hogy a széltől hanyatt-homlok menekülnek s egy kicsi esőtől feketére válnak.

Ily feketén s gyászban összemosódva, takarták most is az utat.

Már hasztalan volt a hanyatló nap igyekezete, hogy szürkére nyalja fényével őket. Mert a házak sajnálat nélkül temetést jeleztek, kivetvén az árnyékukat rájuk, mint a gyászos leplet. '

Mégis vidám volt a falu.

Mihály különösen.

Egyedül tán a fiatal bakkecske szök- hetik akkorákat s oly furcsa alakzatokban, mint ő. Gondolata sem igen volt több, mint az eféle baknak. Amikor a kapu megcsattant s három döngés kelt a tornácon, ö már egy utolsó ugrással, a nyitott ajtón keresztül, bent volt a szobában

— Anyám, esső vót! — mondta.

Nagyot szusszant utána.

— Akasztófa nem hullott? — kérdezte az anyja.

Mihály megértette, hogy merre mutat a szó s a nyaka kurtább lett valamivel. Kenyeret kért, de amit még melléje kérhetett volna, azt elhagyta kegyesen, hadd javuljon egy fokot az anyja szemében. Szárnya azonban igy sem lett a kenyérnek. Az asszony szót sem vetett hamarjában a fiúnak, hanem hátrament a tornácba s onnét eléhozott egy kapát, minek az élét erősen tapogatta.

Előbb fuss átal ide a szomszédba — mondta. — S kérd el Anna nénédtől hamar a reszelőt. !

— 5 akkor ad? — kérdezte Mihály.

— Adok.

— Egy kicsi szalonnát is?

! Mint egy égő gyufaszálat az elhintett puskaporba, úgy vetette el játékosan a „szalonna“ szót. Mire pukkanhatott volna. n már künn volt az udvaron. Nem a kaput választotta, hanem a kerítést s azon keresztül az egyenes utat a zsenge kerti füven. Ahol elment, egész pászmában ősz- szelörte mind a csillogó gyöngyöket; s amikor megállt a szomszéd kerítésnél, két lábszárát a virágok temetőjében kopjafának lehetett volna felütni. Még a szegény kerítés is megrettenve laposodott meg előtte s a félelemtől a deszkákon kiütött a penész. Könnyen leltet, hogy reccsenve szakadt volna meg a kerítésben valami, ha irgalom nélkül ugrott volna a tetejére Mihály. Az irgalom azonban egy macskát rendelt oda, ki a vad fiúnak a figyelmét hálójába kerítette s erejét a fejébe kergette.

[Akkor pillantotta meg Mihály, amikor

már. fofila, a kerítés tetejét, hog% a szökésben mintát mutasson magának. Szeme egyszerre megsárgult az alkalomtól s meg- huityanva nézte a macskát, aki gömbölyűre kuporodva, merőn figyelt valamit.

—1 Vájjon, mit nézhet? ... — tűnődött Mihály. !

Valami a tornácban lehett, a lépcsők tetejében, mert figyelő két szemét oda- kötötte ki a macska. Zaj azonban nem hallatszott semmi; talán még Anna sincsen itthon, a fiatal menyecske. Mégis néz a macska! Az pedig hiába nem néz, annyi bizonyos. Ha legalább pillantana egyet- egyet, de nem teszi, csak figyel s közben gyenge pára száll belőle, mintha labda volna, mely vagy szárad most a napon, vagy robbanni készül.

— De ha! ... — fülelt élesen Mihály. — Valami csobog, vagy mintha viz csorogna!

Ha egyéb nem, egy puha loccsanás egészen bizonyos volt.

Ugyanakkor a macskának megremegett a bajsza.

— Ennek végire járunk — mondta magában Mihály.

behúzódott egészen a kerítés mellé s óvatosan mászni kezdett a vizes fűben, hogy valahol továbbacska, biztos és rejtett szakaszon hághasson átal a kerítésen. Csak annyi neszt ütött, hogy többet szellő semigen üt. S amikor tulfelől leszállt a pajkos szerencse öléből, már bátran csinálhatta a tervet, hogy a csűr védelme alatt miképpen lopakodjék előre.

Jó ut kínálkozott.

A csűr kapuja nyitva volt hátul s az első kapun is nyitva a kicsi ajtó. Mire a macska bajusza még egyszer megreme- gell volna, ebben a kicsi ajtóban már megjelent Mihálynak a feje. Ahogy neki- bújva egy pillantást vetett előre, fel a tornácba a lépcsők tetejébe, abban a pillantásban kinyílt a szája és a két szeme megjiilledt. Úgy érezte, hogy forró levegő zudul az arcújába, orra gőzzel telik meg, nyaka megfeszül, füle fullad, nyelve dagad s a két szeme forró párában fúrja előre magának az utat, fel a lépcsők tetejébe!

A mókus jutott eszébe, ahogy egyszer látra: két nagy, fehér nyirfaág között meglapultan pihegve.

Aztán a holló, ki röptében némán meg- állott volt a feje fölött.

A mókus és a holló. !

Majd a piros tulipán.

De akkor egyszerre megremegett, mint a macska bajusza; feje előre húzta s hogy ki rie bukjék a kicsi kapun, hirtelen megfogott egy deszkát, ami előre sietve, ropogva szólt:--- Gyere, Mihály! 1

Anna rebbenve ugrott fel a lépcsők tetejében.

S a macska suhanva futott keresztül az udvaron. Î

Mihály pedig ott állott négykézlóib a kicsi kapu előtt, az udvar mezejének szégyen peremén. A hátát kunhorodva tartotta, mint bősz állapotában a macska; szeretett volna tünemény lenni, vagy akár kámfor, bármennyire büdös is az.

De csak kamasz volt, ki vadul és pajkosan gázolt idáig a gyöngyös virágok között., hogy itt végre uszhassék a szégyenben egy kicsit.

■ Anna félrehúzta a csebret, melynek hüs vizében, mint a virág, fürdette vala szárát: aztán megindult Mihály felé, hogy megejtse a vizsgát.

— Nem sül ki a szemed, te?! — mondta neki.

— Bizonyisten anyám küldött — felelte Mihály s ahogy a szégyen engedte, bogos mozdulattal felállt. — Hogy legyen szives a kupát adja ide — folytatta felállva. f

— Mit adjak oda?

Tudta jól, hogy reszelőt kéne mondani, de mégis kupéit mondott. Mint valami aprcst mely a lelket fogja meg, valami afféle ejtette hatalmába. Ha akasztófát állítottak volna neki, ebben a helyben, akkor sem mondta volna ki a reszelőt.

— A kupát! — mondta és belenézett az Anna szemébe.

— Mit mértek véle?

—- Zabot a csitkónak — hazudta Mihály.

,S furcsán villant egyet a szeme.

Anna úgy érezte, mintha a szemvillanás orcába pirt szöktetett volna. Elfordult hirtelen, bément a házba és kihozta a kupát.

— Nesze! — nyújtotta oda, de mielőtt karját visszahúzta volna, megkérdezte o fiútól: — Mennyi iidős vagy, te?-- Tizenkettő! — mondta Mihály.

— A hitványságtól tizenhat is lehetnél

— szólott Anna. !

Mihály megfordult és elindult a kerítés felé. Átugrott rajta s ahogy a vizes fűben ismét gázolni kezdett előre, mintha parázs égette volna arcát, két füle kagylóját és szembogarát. Folyton a füvet nézte. mely tele volt bimbókkal és bomlado zó tarka színekkel. Egyre lassabban lépett, majd megállt és visszafordult. Aztán le hajolt és szedni kezdte gyorsan a virágokat. beléje a kupába.

Visszavitte Annához és nyújtotta neki.

— Nem ez kell, hanem a reszelő —

mondta. í

Anna csodálkozva nézte a kupában a virágokat, majd a fiúra tekintett, mintha kérdezni akart volna tőle valamit.

Mihály azonban megelőzte.

— Az előbb nem jót találtam mondani-— szólt nyájaskodva. — Mert tizenhárom vagyok, nem tizenkettő! Hát maga menynyi?. !

—• Mi vagy te, anyakönyvvezető? — felelte Anna.

— Mihály kuncokva nevetett:

— Úgyis tudom, mennyi...

— Mennyi?

— Huszonegy.

— Húsz. Csak húsz! — javította ki Anna s azzal a tornác fáján keresztül a kupából mind az udvarra öntötte a virágokat.

' Mihály döbbenve nézte a mozdulatot, majd az Anna arcába tekintett. Két szemében mintha tőr hegye villant volna meg. De nem szólt. Csak állott mozdulatlanul Amikor megkapta a kupa helyett a reszelőt. a méregtől már sárga volt az orratöve. De akkor sem mondott semmit.

Megfordult és elment.

— Hova vesztél vala el, te? — fogadta az anyja.

' Mihály neki sem felelt, letette a tornác fájára a reszelőt s indult visszafelé a garádicson. Az anyja nem tudta hirtelen, csodálkozzék-e, vagy haragudjék. Oly furcsának találta a dolgot! Ahogy jött ez a fiú. mord ábrázattál, ki örökké pajkos volt é* helytelen, ahogy semmibe vette a kérdést, ki edd igeié mindig vetett egy bogot a más szavára; s ahogy hang nélkül visszafordult, ki máskor aranynak tekintette a kenyeret s a szalonnát.

— Nem kell az étel? — szólott utána.

— Most nem — mondta Mihály.

Bement a csűrbe s ahogy álltából nézte a tárgyakat, lassan és sorjában egymásután, ellenségének érezte valamennyit. A villát, mit b elé szúr janak; a csépet, mivel fejbe bólintsák; s a lajtorját, miről letaszítsák. Egy kicsi megnyugvást szeretett volna, de hol kaphatna vájjon? Vagy valami rejtekhelyét legalább, hol csillapodni tudjon s számadást csinálni a világgal, mely a mókus jegyébe fordult.

Felment a lajtorján s a széna közé lefeküdt. )

Mint a habos árvíz tetején, ha jönnek s eltűnnek különféle tárgyak, úgy látta ö is, ami véle történt. rAz egyik percben irtózat szállotta meg s a másik percben különös forróság. Csak egyedül Anna állott ijedelem nélkül az árvíz sodrában. szép lábaival, reá nem is hederitve; s

ahogy ott állott, a virágokat folyton öntötte kifelé a kupából, belé az árba . . .

— Anna! . . .

Felült a szénában, mert az indulat, mint egy kegyetlen hoppmester, hirtelen felül- tette. Csak egy kigyófej sziszeghet úgy, ahogy a kegyetlen menyecske neve ismét szipott benne egyet. Megmarta újból; beléje költözött, mint a pusztító féreg.

Harcolni kellene véle, megkeresni a fésrkíbeti s legyőzni valahogy.

— Hátha megölném! ... — gondolta magában.

Lejött a szénából, megkereste a fejszét s elindult a csűr felé, hol a macskának oly furcsán citerázott volt a bajsza. Elgondolta azt is, hogy a tömlöcben fog elrothadni, de nem baj. A kerítésnél azonban, amikor megállóit egy kicsit, úgy vél-- te, hogy a fejsze nem lesz jó. Bárdolatlarí kézbeli ez, menyecskéhez nem talál. De akkor mivel? Hátha a bicskával szúrná egyet belé. hogy a vére jöjjön! Lehet; hogy nem halna meg tőle, de legalább jajgatna és sírna s akkor ő mondaná: no. lássa-e, mért öntötte ki a virágjaimat, mit a mókusnak szedtem!

Megfordult s a fejszét a helyére visszavitte, !

Gondolta, a megszurás dolgában is számítást csinál még.

Egész éjjel ébren sunyitott az ágyban.

Másnap a bicskát sem javallottá.

— Valamit ésszel kéne csinálni! mondta magában.

Még nem tudta, hogy mit, de mint u farkaskölyök, folyton szimatolt; járt-kelt, leskelődött; fondorlatokon törte az eszét. S egyszer, úgy uzsonna tájban, leshelyé- bői észrevete, hogy egy ember az Annáéit csűre mellett kimegy a kertbe s ott nézelődik. Kicsi fiirész vöt a kezében, egyéb semmi. Egy almafa alatt megállapodott s annak egyik ágát fűrészelni kezdte.

— Ez az ura neki! — ismerte meg Mihály.

Gereblyét kapott ö is a vállára, mintha tisztogatni menne a kertbe. Itt-ott kaparászott is valamit, majd úgy fordította az útját, hogy az ember közelébe jusson.

— Micsinál, Anti bácsom?. — szólott oda a kerítés mellől.

— Lekapom innét ezeket a száraz ágakat — mondta az ember.

Mihály rákönyökölt a kerítés tetejére s nézte a munkát.

— Hát te? — kérdezte.

— Tisztogatok.

Leesett a száraz ág, Anti felvette, lépett kettőt s onnét a kerítés oldalába vetette.

— Mikor házasodol meg?, — tréfálkozott. a fiúval.

Mihály sóhajtott egyet s nagy keserűséggel, fennhangon felelt:

— Soha!

■ — Ne beszélj. S mért?

— Én azért, hogy engem ne csaljanak meg — felelte Mihály. — Csak mást. — Halljunk oda, mit tud! — gondolta magában Anti. Egészen kiformálja már a hangot, mint egy nagy kakas! Hiába no, telik az idő s nőnek a gyerekek . . . Lám, ez a Mihály is a tegnap még az egyszeregy között bujkált, mint a rigófiu a ciherben s ma már fejérnép dolgában egészen szakmabéliJ

Kacagva mondta, miközben uj ágra fektette a fűrészt:

— A három csoda közül te a negyedik vagy, Mihály.

— Hát én mért? ^

— Mert többet tudsz saját magadnál.

Mihály felemelte a jobb lábát s két

deszka között helyet keresett neki. S mint a lábával, a szóval is úgy tett éppen• felemelte szándékából, az Anti fejében helyet keresett neki s biztos célzással odatette, mondván:

— önmagát senki sem szárnyalhassa túl. De Anti bacsómnál többet tudok biztosan. Ebben a dologban. >

—■ A megcsalásban-sZ J - ^ —