Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-12 / 106. szám

ca

1940 jnájus 12.

ELLENZÉK

it

csal hebegett, de a tanár elnézően mosolygott és kettős osztályzatot irt he neki. Ettől jogra Harcsai személyek sorsát és bukását irányította. Akire szeszélyes gőgjében megharagudott, az számíthatott arra, hogy Jalúonszkynál megbukik. Az osztály remegett a pillantásától, sietve hódolt diktátori szeszélyeinek és megadással tűrte a szívtelenségeit. Uralkodott rajtuk, purancsolt, kegyeket osztogatott

, jó osztályzatot ígért és rossz osztályzatokkal fenyegetőzött- Elhalmozták ajándékokkal, süteményt, kézimunkát, könyvet áldozlak zsarnoki oltárán, verseket írtak istennői mosolyáról és köny- nyes sorokban panaszolták fel a hűtlenségét.

— Mondjátok meg Sommernek — adta ki egyszer a parancsot — hogy adja nekem azt a pirosköves aranygyűrűt.

Sommer megijedt és sírni kezdett.

— 'A mamám észreveszi — dadogta kétségbeesetten.

— igen? 'Ahogy gondolja — üzente vissza neki összevont szemöldökkel,

Másnap megkapta a gyűrűt. Sommernek otthon megcibálta az anyja a haját, rr.ett elvesztette a gyűrűt. De Harcsai kárpótolta. Levágott egy darabkát hajszalagjából és Sommernek ajándékozta. ’A lányok alázata és vak engedelmessége szilajabbá és kövtelőbbé tette. Most már nyakláncokra és fülbevalókra is kedvet kapott. Azzal a néhány párral, amit kurta szóval hlparancsolt a lányok füléből, nem volt meglégedve. Megtetszett neki Stank Ilona fülbevalója is. Ki is vette a lány füléből, kézitükröt kért és a fülbevalót beakasztotta a saját fülébe.

— Megtartom — jelentette ki egyszerűen. Srank szegény lány volt, az anyja pecsenyéi sütött a vásártéren. Megfogta

fülbevalót, úgy, ahogy a Harcsai fülében lógott és huzni kezdte.

— Nem adom — mondta határozott hangon.

'A lányok felsziszegtek. Harcsai mosolygott •

—* Hát akkor meg vagy bukva.

— Nem félek magától — felelte Srank rendíthetetlen nyugalommal. A kijelentést megbotránkozás követte, ámbár akadtak már olyanok is, akiknek bátorítóan csillogott fel a szemük. Jonathan felháborodva fordult a lázadó felé:

— Majd meglátja a következményeket, magú pulykatojás.

Másnap Jablonszky komor arccal lépett a terembe. Utána nemsokára megérkezett az igazgató ur is.

— Harcsai jöjjön ki — mondta az igazgató.

A termen izgalom hullámzott végig. Harcsai elsárgult Pillantása végigrebbent az osztályon, amely tágrameredten szegezte. rá n szemét, aztán kilépett és megállóit az emelvény előtt.

— Igaz-e az, hogy négy tanulónak elvette n fülbevalóját és egynek a gyűrűjét?

— Nem igaz — felelte néhány pillanatnyi habozás után.

— Nem? Baráti... Kovács... Jonathan ... Biri. ., Sommer. Jöjjenek ki. Igaz? '

A lányok rémülten állottak meg a katedra előtt. Ránéztek Harcsaira. Aztán lesütötték a szemüket.

Feleljenek — rikácsolta az igazgató,

— Nem igaz — dadogta Jonáthán elhaló hangon.

— Nem igaz — suttogta Biri megret• ten ve.

Aztán csend következett.

— - Kovács! v

— Kein igaz — mondta Kovács r.eKibátorodva» ^-^^4

A másik kettő aztán már határozóit hangon jelentette ki, hogy nem igaz. Hamarosan magukhoz tértek és a faggatások, keresztkérdések dacára keményen tagadtak.

— Hát Srank — bömbölte az igazgató — akkor maga hazudott és rágalmazott.

Srank sírva fakadt.

~ Nem hazudtam. A lányok nem meriic megmondani, félnek, hogy Jablonszky tanár ur elbuktatja őket.

Juhlnnszkj elképedt. Ö? Miért buktatná fi?-- Mert a Harcsai 'Ágnes vőlegénye.

Az igazgató és Jablonszky egy ináéra néztek. Az igazgató kinyújtotta a nyakát és derűden kérdezte: a vőlegénye?

Srank zavartan pislogott Harcsaira Előbb makogva, kapkodva, aztán az igazgató körítéseire mindjobban nekibátorod- ve,, kusza összevisszasággal, rosszul eile- »tu (zömükül, &éhányi t miék ezekében

maradt színes frázissal kiteregette, amit tudott. Aztán lassanként, szélesebb mederbe hatolt és vészes bőbeszédűséggel hömpölygőit, keresztül, az eseményeken. — A tanár ur óra után egyszer bennrna- rasztctta Harcsait a teremben. Aztán a parkban találkoztak. A moziba is elmentek. Felemlítette a leveleket is is Jab- tcnszhynak lótágast állt az esze a meglepetéstől.

— Móra csónakázásról is beszéltek Milyen csónakázásról? — kérdezte

az igazgató feneketlen elképedéssel.-— Hogy Velencébe mennek nászutra és ott csónakázni fognak És hogy a tanár ur tizenkét kombinét fog neki tenni madeiraájnzáccal. És selyem alsószok- nyat. És elválik a feleségétől

jablonszky hitetlenkedve, tehetetlenül, megfagyva nézte Harcsai Ágnest. aki csúnyán, soványan, lázas arccal, vakmerőén és káprázatos biztonsággal állott must a tanári pódium előtt.

— Igaz ez? Mondta maga ezeket? — suttogta az Igazgató elhékülve.

rA lány oiozva végignézett az osztályon. Villámgyorsan felmérte a helyzetet A lányok bambán meredtek rá. A tekintetük megdöbbenést és bizonytalanságot fejezett ki. — Meginoglak, a hitük össze- roppanni készült.

— Hogyan mondhatott ilyet? — üvöltötte az igazgató cérnavékonyan. Honnan vette ezt c hajmeresztő mesét?

Harcsai újra az osztályra nézett. Érezte, hogy szilárdnak kell lennie, mert minden kockán forog Felemelte a fejét. TA hangja már nem volt tétova:

— Nem mese. Igaz. Jablonszky tanár ur szerelmet vallott nekem.

— Fn? — üvöltött most már Jablonszky is.

— Igen!

— Én? r

— Igen! J

— Mikor?

— Egy Írásbelin azt mondta a tanár ur, hogy maradjak a teremben, mert mondani akar nekem valamit. . Én bentmaradtam a teremben a tanár úrral.. és ekkor történt.

— De hát mi? Mi történt akkor?

— Szerelmet, vallott.

Az igazgatónőit taréjvörösen lógtak a pofazacskói, izgatottan hunyorított, és idoljait. lopva a tanárra pislogott• Az osztály fele páni rémületében a padok alatt didergett, a másik fele ellcábulva meredi a lányra, aki szoborrá kernényedve állott a két vonagló férfi előtt, Jablonszky felötlött.

—- Mit mondtam akkor? kérdezte rekedten. — Nézzen rám és. mondja meg, hogy mit mondtam akkor magának?

Harcsai mereven nézett a szeme közé:

— Hogy szerelmes belém.

A terem felzúgott a rémülettől. Az igazgató ellátott szájjal, elbutulva bámult a lány vakmerő, hideg arcába. Jablonszky vonaglott dühében és tehetetlen vigyorral fonta össze mellén a karjait.

— Én?... Én? Maga elvetemült söpredék .. ■ maga alávaló ... hát nem azt mondtam akkor, hogy egy ilyen felnőtt leánynak nem illik fekete körmökkel és rnosdatlan kezzél iskolába járni? Nem azt mondtam, hogy mossa meg minden reggel szappannal a nyaliát?

Valaki clröhogte magát .egy másik lány idegrohamot kapott. Az igazgató rikácsolva verdeste az osztálykönyvet Jonáthán, aki eddig kéjes vacogással nézte a jelenetet, most megdermedve sülyedt a pad alá és a fejét hangos koppanással verte az asztal sarkéiba. Hátul kuncogtak

— Rettenetes — lihegte Kovács Rita ájuldozva.

És Jablonszky állt, éillott összefont barokkal. villámló tekintettel és rekedten ismételte a kérdést:

— Hát nem azt mondtam?-— Nem — jelentette ki a lány rettenetes elszántsággal, vakmerőségtől eltorzult arccal.

— Azt mondta a tanár ur, hogy szeret. Találkára hivott a moziba.

— Én? — kérdezte. Jablonszky elborulva, szenvedő mosollyal.

— Igen — hazudott Harcsai Agnes rettenthetetlen konoksággal.

Aztán jött a vizsgálat, jöttek az újságok és jablonszkyt elhelyezték egy eldugott kis vidéki városba Harcsai Agnes pedig örökre kimaradt az iskolából.

R

w

bL

Irta: MÁRAI SÁNDOR

A vasúti étkező termeskocsijába, Füzesabony és Vámosgyörk közöttf fiatal emberek $zállanak be. Hárman vannak, arcuk vörös a hidegtől, kedvesek és ha tározottak. Barackpálinkát isznak, kezedéiben Mariskáról beszé!nekf aki hu csura mégis rriegjelent a pályaudvaron. Aztán politizálnakt Végül ezt mondja a legfiatalabbf egy rokonszenves, kacsabajszos:

— És aztán rendet kell csinálni a vf- lúgban.

Ez a terv, mely első hallásra kissé általános, de tagadhatatlanul széles lát- körű és határozott, megdobogtatja szi vem. Erről van szó, gondolom reménykedve, első hallásra. De aztán, mikor robog a vonat a ködszin estében, a fia talemberek elhagyják az asztalt s visz- szatémek a vasúti fűikébe, magamra maradva e világban, mely félelmesen rendetlen, kétségek kezdenek kínozni. Most niár én rendelek barackot, mintJ egy kétségeim csillapítására, rágyújtok s mert egyelőre nem lehelek mást, megkérem a pincért, csináljon rendet a fiatal emberek után. Mert rendetlenség maradt a asztalon, cigarettacsutkák, kettétépett villamosjegy, elhajított gyű- iaszálak, üres pálinkáspoharak, hamu és újságok. Amig a pincér gyakorlód és közömbös kezekkel motoz az asztalon és rendet csinál, iparkodom én is rendet csinálni a lelkemben, Ezt gondolom hát:

— Rend. Kitűnő szó, olyan, mint az ökölcsapás, nem lehet vitatkozni vele. Egész életemben vágytam a rendre. Nem mondhatom a%t sem, hogy reménytelenül vágytam: tagadhatatlan, hogy időnként, részlegesen, igen nagy fáradság és csökönyös kitartás árán, sikerült rendet teremtenem zavaros emberi, társadalmi helyzetemben, vagy néha egv fiókban. Igen nagy figyelem inel, megfeszített akarat és kitartás árán néha rendet csináltam lelkemben is. Ez a rend időleges volt. Egy ideig rendben volt minden, aztán reámtört az áradás, mindent elsöpört, iszapos hullámaival elmosta a mesterséges ha tárokat, elsodorta a sorompókat s megint árvíz volt a rend helyén, törmelék, itt-ott egy háztető úszott, gó Ivateszekkel, vagy egy dagasztóteknö, vagy egv világnézet. Akkor sóhajtottam, két kézzel partra kapaszkodtam, ültem az áradás partjain, vártam és dideregtem, mig elmúlik a vihar, a folyamok visszatérnek a medrükbe, az emberi szivek megnyugosznak s megint nekiláthatok rendet csinálni, valamilyen viszonylagos, kis rendet, rövid időre. Igen, így is történt. Aztán volt és tart állandóan az a másik rendtartás, a köznapok, az órák rendje, a felkelés, munka, társas érintkezés, lefekvés rend je, az a lehetőségig pontos és szabályos együttműködés a világgal, mely máskülönben letipor vastörvényeivel. Ez is rend, mindennapos rend, szerény és krajcáros. Aztán, persze, néha megszólalt lelkemben a parancs, pontosan olyan erővel és kínzó hangsúllyal, mint az elébb e kedves, kacsabajszos legény lelkében, mikor azt mondta, hogy „azj ián*6, tehát nemsokára, bizonyos átmeneti nehézségek és várakozási idő után. ,.rendet kell csinálni a világban“. Aki erre nem gondol néha, aki nem érzi né ha ezt a heves és nemes vágyat, oly vacak és alantas lélek, hogy nem is érdemli meg az ember nevet. Hát persze hogy rendet kell csinálni a világban! Erről van szó! Már Kant is ezt akarta, sőt Konfuce és Laotse. Platon és Sok rates, Seneca és Montaigne. Descartes és Schopenhauer is ezt akarták, hogy Caesarról, Szent Istvánról és IV. Henrikről, VII. Gergely pápáról és Szent Ferencről ne is beszéljünk* Pendet keli csinálni a világban. — persze, a rend csinálásnak módszere van, s akármiyetl nemes a szándék, kétlem, bogy a kivitel ilyen egyszerű lesz, mint az elébb hallottam, délután félötkor. Füzesabony' és Vámosgyörk között a vonatban. ha rackpálinka mellett, a kedves, politiza ló, kacsabajszos és rokonszenves fene gyerek szájából! Kétlem, de nem taga

HIRES KÖLTEMÉNYEK

" lziluz'.'.'i..".‘íz* r"■'i'.'z/11 1 -i....

____:: ■■,,1 r,_ ,.Tjr=

E cim alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmának, vágy a magyar irodalomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkozni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először. Hires verseket, amelyekre érdemes magunk elé idézni, vagy amelyekkel érdemes megismerkedni.

E majdnem kétezer éves verset Sextus Propertius latin költő irta. Propertius népi származék, valószínűleg Assisiumban (a mai Assisi) született, Krisztus előtt 47-ben. A Distighon-ban (hexameter — pentameterJ írói híres latin „elégia“-költők- egyike. Érzelmekben gazdag, színes és „szabados“ költők voltak ezek az elégia-irók. Köztük ma talán Propertius költői világa áll hozzánk legközelebb. Propertius versei közül néhányat nagyon szépen ültetett át magyarra az erdélyi irodalom korán elhunyt fiatal vers- miivésze, Dsida Jenő.

CYNTHIA FALURA KÉSZÜL

SEXTUS PROPERTIUS VERSE

Bár nincsen kedvemre, hogy elhagyd, Cynthia, Rómát, szívemből akarom, hogy falun élj egyedül.

Tiszta vidékén nincs romlott ifjú, aki bókkal tesz próbára, ígér és csábit ravaszul.

Lárma, civódás ott sohasem riad ablakod alján, trágár hivogatás álmodból ki nem űz.

Elhagyatottan nézed az elhagyatott hegyek ormát és a szegény nép kis jószágát, mezejét.

Színház, cirkuszi játék ott soha vágyra nem izgat, sem sokat ismételi, bűnös templomi éj.

Majd elnézed, amint ballagnak ekével az ökrök s csonkázáskor a friss szölöiomb lepereg.

Néha üres kis kápolnába lopod be a tömjént s oltárán gödölyét égetsz áldozatul.

Szent körtáncokat is lejthetsz bátran ruha nélkül, ott nem jár idegen, városi férfi soha.

Én pedig, őzre vadászva, Diana kegyét keresem majd, véle szövetkezem és Vénust megtagadom.

Vadjaim aggancsát a fenyőkre rakom fogadafmttl s füttyel biztatom a fürtje vadászebeket; ám a hatalmas oroszlánnak békét hagyok és a bősz, agy uras vadkant messzire elkerülöm: bátorsággal nem vágyom dicsekedni, elég, ha apró nyálra lesek es madarat nvilazok ott, hol a bájos víz, a CHtumnus, surran a fák közt s mossa a jámbor ökör tiszta, fehér derekát.

(j, kicsikém, valahányszor férfire vágyik a tested, várj: hajnalcsillag keltekor ott leszek én.

Mert nem pótol téged a csöndes, végtelen erdő, sem sziklák moha közt csörgedező, sebes ér, ajkamon egyre neved jár, Cynthia, Cynthia, mondom:

Senki se bántson, amíg nem vagyok újra veled!

DSIDA JENŐ FORDÍTÁSA