Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-26 / 118. szám

1940 májú9 20. erTENZűK n ma mm VASÁRNAPI KRÓNIKA irjamArai Sándor A Békéséi nemzedék Él egy nemzedék, amely lekésett Európá­ról. Ezek a harmincévesek. Mikor ezek érett­ségetek, tizenkét esztendő előtt, kitört a nagy amerikai krach, a pénzválság, melyet Európában rövidesen bankzárlatok, autar* chiák, kötött devizagazdálkodás s más ilyen kedélytelen tünetek követtek. A nemzedék leérettségizett e elment nyaralni. A nagyon ügyesek és szerencsések később talán elju­tottak, társasutazások jóvoltából, Olaszor­szágba, vagy Tirolba. Ezek a társasutazások gyorsan pergettek tájat és várost, ezek vol­tak a bizonyos „Egv hét alatt Milánótól Ná- polyig“ c. vállalkozások, melyek nagyrészt csak arra jók, hogy az utas elmondhassa, egy délelőttöt csakugyan töltött Bolognában s egy délután valóban megfürdött a nápolyi öbölben. Mindenesetre írhattak a résztvevők egy-egy képeslapot Rómából, vagy Firenzé­ből. Elmondhatták, hogy ott voltak . . . Leg­többször fáradtan voltak ott, mert éjszaka utaztatták őket, hogy megtakarítsák a szállo­da kölségét. Ami az utazás értelme: egy vá­ros, táj ötletszerű élménye, az a kötetlenség, lézengés egy kép, vagy egy köztér előtt, egy nép léikének és életmódjának önkényes felfe­dezése, mindez hiányzott az utazásokból, me­lyeket az utolsó évtizedben nápvándorUssze- rii méretekben bonyolítottak le az utazási irodák. Az utas elmondta, hogy „ott volt“, s egyebet aztán nem is mondhatott. Párisi ta­lán „látta“, — három nap alatt — s mi, a másik nemzedék, akik éveken át lézengtünk Berlinben, Párisban, Londonban és Rómában, megszeppenve hallgattuk az utiélményeket, Bizonyos, hogy Parist „látták“, de Európát nem éhék meg. S ezek voltak a szerencsésebbek: mégis ki­dugták orrukat hazulról, a világ nagy levegő- jéből szippantottak néhány kortyot. De leg­többje már nem tudott megbirkózni az el­múlt évtized karentén-törvényeáVel. A nemze­dék leérettségizett, elvégezte az egyetemet, kezdett állás után loholni, a nemzedék látha­tárán megjelent, mint úti cél, a „havi fix“ cimü vágyálom s külföldi tanulmányút, nyári kóborlás, tanulmányok kiegészítése idegen­ben, mindez elhomályosodott a valóság alko­nyatában. Mert Európa felett alkonyodni kezdett, pontosan úgy, ahogy ezt a napnyu­gati bölcsek megjövendölték. A nemzedék a hangos híradók jóvoltából csakugyan látott valamit Madridból, vagy Helsinkiből. Aztán egy napon, nyolc hónap előtt, kitört a háború s Európa becsukta kapuit. Ami megmaradt az egészből, nem Európa többé, hanem had­színtér, vagy hadszíntérnél is aggályosabban őrzött, körülbástyázott és nyugtalanított sem­legesség. A nemzedéik tehát lekésett Európáról s én komolyan és melegen szorítom meg ez alka­lomból kezét és részvétteljes együttérzésem­ről biztosítom. Mert akármi lesz is, azt az Európát, melyet még valamennyien ismer­tünk, nem láthatja többé. Igaz, lát majd egy másikat, amely talán emberségesebb, böl- csebb, méltányosabb, igazságosabb lesz, ha csakugyan az lesz. . . De bizonyos, hogy e há­ború után vagy lesz egy uj, a régire csak kör­vonalakba nemlékeztető Európa, vagy pedig csak romjai lesznek; s én inkább hiszek az újban, ami azt is jelenti, hogy nem bízom többé a régi feltámadásában. Most nemcsak arra gondolok, hogy holnap, vagy esztendők után bizonyos katedrálisok, vagy városok, vagy közterek, tájak nem állnak többé sértet­lenül helyükön. Ez is fájdalmas lesz, de Eu­rópát nemcsak kövekből építették. Ami való­színűbb, hogy az egész európai körkép és életforma nem lesz többé úgy a helyén, mint volt a háború előtt. Ez a háború nemcsak a csatatereken zajlik majd le, hanem a lakások­ban és a lelkekben is. Mindenki fronton lesz kissé, előbb-utóbb, akkor is, ha otthon ül szobájában és hallgatja a rádiót, vagy olvassa az újságot; s talán nem is lesz ilyenkor ke­vésbé fronton, mintha őrséget állana a Sieg­fried-, vagy Maginot-vonalak előtt. A nemzedék lekéste a vonatot, mely Euró­pába indult. Az a Spanyolország, az a Finnor­szág, az a Norvégia, amely volt a háború előtt, nem lesz többé; s valószínűleg nem lesz Németország, Franciaország és Anglia sem pontosan olyan, mint nyolc hónappal ezelőtt. Valami lebomlik e hónapokban.és években Eu­rópában, igen, már le is bomlott. Aki lema­radt a vonatról s nem látta tiz év előtt Spa­nyolországot, lát most valami mást, egy épülő és egyensúlyát kereső, dolgozó országot, de nem lát többé egy fajta spanyol életformát, mely Alfonzzal, Primo di Riverával s végül a Népfronttal együtt pusztult ki a világból Gyorsan élünk ma és gyorsan változunk, Eu rópában. A nemzedék elkésett. Nem mon dóm, hogy ez a másik Európa, mely e pilla natban már kezd átalakulni hadszíntérré, tö kéletes volt; de amilyen volt, olyannak ismer lük és szerettük, s nagyon sajnálom mindazo kát, akik nem ismerhetik meg többé igazi arcát. Ez a nemzedék lekésett, a kapukat be­csukták, a sorompókat leengedték, a világ megtelt feszültséggel, mestersége« akadályok­kal, nem nyájas hazák élnek már egymás inedlett, hanem gyanakvó, fogaik között kést szorongató, pincéből vicsorgó ellenfelek. Eu­rópa felbomlott harminc egynéhány féltékeny és gyanakvó államra, ahol tegnap még Dürer egyik képe lógott, ott ma homokzsákok védik a falat a ahol tegnap még, valamelyik nyájas schwarzwaldi, vagy elzászi faluban, egy ká­polna tornyában csengetett az esthajnali ha­rangszó, ott ma nincs más, csak gránáttölcsér a földben. A nemzedék minden erőfeszítésé­vel készült a havi fixre, a közben becsukták a nagy kiállítás kapuit. Azt, amit az előtte- valók láttak, soha többé nem láthatja. So­vány vigasz számára, hogy mi, akik előtte jártunk, .valószínűleg nem láthatjuk a mási­kat, az uj Európát, melyet a háború után ét évtizeddel kell majd a romokból föl­építeni. Mert lesz egy másik s talán jobb és értel­mesebb lesz: s mégis örülök, ha lanyaron és hümmögve is, hogy láttam még a régit. Utol­só pillanatban láttam, közvetlenül bankzárlat és kapucsukás előtt. Volt egy másik, amely­ben nemcsak támisutazni lehetett, hanem csavarogni is: s a csavargás a művészetnek egyik válfaja, ha nem tudnád, barátom! Volt egy másik, mely nyitottabb volt, színesebb s bizonyosan felelőtlenebb is, ahol az országha­tárokon csak kölnivized és szivarjaid után érdeklődtek. Volt egy másik, amelynek még nem volt „programja“, de szeretett élni és alkotni, eszmét és szivet cserélni. Volt egy másik, amely éppen e pillanatokban kezd nem lenni többé. A nemzedék, mely lekésett erről az Európáról, s az újságokból értesült, amint az elmúlt tiz esztendőben lassan szét­hullottak kövei, sajnáljon engem, aki nem fo­gom látni az újat s engedje meg, hogy mélyen sajnáljam őt, aki nem látta a régit. Mint a stafétában, szorítsunk kezet 8 mindegyik lo­holjon utján odább. Nagy verseny volt, cso­dálatos célpontok mellett rohantunk el; s most már sötétedik és nem látni az ut végét. Atboteanu a vádlottak padján Részleiek a voSi a propagandái!gyi álBamiiikársőgon elkave« ieii visszaélések főiárgyaSásáró! BUKAREST, május 25. Jelentettük, Hogy az ilfovi törvényszék tegnap kezdte meg a volt propagandaügyi államtitkárságon elkövetett visszaélések ügyének tárgyalását, melynek vádlottai: Victor Alboteanu volt propagandaügyi igazgató, C. Vasilescu, az „Imprimeria“ rt. nyomdavállalat igazgatója, Petre Cod- reanu volt napidijas és Mihail Mircea. a volt államtitkárság elmozdított pénztár­noka. A vádlottakat Petrisor Viforeanu, Sebastian Serbescu, Melinte és Ab Ver- gatti bukaresti ügyvédek védik. A tárgyalás megnyitása után a jegyző felolvasta a terjedelmes vádiratot, mely számos okirathamisitást, csalást, jogtalan kinevezést, sikkasztást sorol fel, majd az elsőrendű vádlott kihallgatására került a sor. Az „Evenimentul“ cimü lap követ­kező részletes tudósítást közli a tárgya­lásról: ALBOTEANU KIHALLGATÁSA A személyi adatok felvétele során Vic­tor Alboteanu közli, hogy 27 éves, az Ar­ges megyei Recea községben született és legutóbb a Baneasa-i Regina Maria-ut 204. szám alatti házban lakott, mely sa­ját tulajdona. Ezenkívül egy gépkocsija van, ez és a ház minden vagyona. A vád­iratban megjelölt visszaélésekkel kapcso­latban beismeri, hogy a volt propagandaügyi államtitkárság részére tett megrendelé­seknél nem tartották be a számviteli törvényben előirt rendelkezéseket és nyilvános árlejtést nem tartottak, mert — hangoztatja a vádlott — sürgős ter­mészetű rendelésekről volt szó és nem volt idő formaságok betartására. így aztán — hangsúlyozza a vádirat — tetszése szerint osztotta ki a megrende­léseket az általa megjelölt árakkal. Albo­teanu ezzel kapcsolatban megjegyeite, hogy nem ismerte az állami nyomda ár­szabását, azért nem alkalmazta az abban előirt árakat. Egyébként csak kisebb meg­rendeléseket tett, mert a nagyobb meg­rendelést a miniszterelnökség eszközölte. Constantin Vasilescu nyomdaigazgatót két éve ismeri. Az „Imprimeria“ nyomdában készültek ugyanis a „Seara“, „Capitala“ és „Sportul Capitalei“ cimü lapok, me­lyeknek kiadóhivatali igazgatója volt. Ami a „Ramuri“ nevű craiovai nyomdá­ban eszközölt megrendeléseket illeti, az ennek során használt hamis számlákra Alboteanu beismeri, hogy személyesen nem ellenőrizte a kérdéses megrendelése­ket. A vádirat súlyos pontja az is, hogy Eugen Titeanu volt propagandaügyi ál­lamtitkár nevét a vádlott 122 hivatalos jelentésre és 30 határozatra hamisholta Ezzel kapcsolatban Alboteanu arra hivat kozik, hogy jóhiszeműen járt el, mert szó beli meghatalmazást kapott erre Titeanu tói, kinek tiz év óta magántitkára volt — Nem volt törvényes az aláírás, még­sem képez hamisítást — hangoztatja Al­boteanu. — Ezt majd mi állapítjuk meg — vá­laszolt az elnök. — Akkor is aláirtam Titeanu nevét, midőn itthon volt és akkor is, midőn kül­földön tartózkodott. — Miért nem mutatta He utólagos jó­váhagyásra? — Hogyan kapott meghatalmazást? ţ— Ésetről-esetre olyan ügyekben, me­lyekről Titeanu is tudott. Olyan ügyek­ben írtam alá a nevét, melyek nem vol­tak nagyfontosságuak. ötvenezer lejig terjedő értékig különben is jogom volt eljárni. Alboteanu, a keresztkérdések súlya alatt, beismeri, hogy Titeanu névaláírá­sának hamisításával sürgős természetűnek tüntette fel a kérdéses ügyeket. A védelem az ügyben szereplő iratok beszerzését kérte a miniszterelnökségtől. A bíróság — miután az ügyész nem elle­nezte — elrendelte az iratok beszerzését. MIT MOND A MEGVÁDOLT NYOMDAIGAZGATÓ? A következő vádlott C. Vasilescu, az „Imprimeria“ nevű nyomdavállalat igaz­gatója, kit az ügyészség számlahamis’tás- sal vádol. Kihallgatása kezdetén nehezen akar visszaemlékezni a történtekre és jó­hiszeműséggel védekezik. Az ügyes? kér­désére előadja, hogy a volt propaganda- ügyi államtitkárság tisztviselői vették át a megrendelt nyomtatványokat. Mihail Mircea, harmadrendű vádlott, a volt propagandaügyi államtitkárság el­mozdított pénztárnoka beismeri, hogy el­nöke volt az átvételi bizottságnak. A ren­delésekre előlegeket folyósított és átvet­te a számlákat a szállítóktól. Midőn át­vételre került sor, Ivan és Mares tisztvi­selőket küldte, hogy vegyék át a nyom­tatványokat a nyomdában. Elnök: — Mint az átvételi bizottság el­nöke, miért nem tartotta kötelességének, hogy személyesen jelenjen meg a nyom­dában? Vádlott: — Sürgős dolgom volt. A nyomtatványok átvételét jelentették ne­kem. Ami pedig a pénzfolyósításokat il­leti. ezt a rendelkezési alapból Titeanu, vagy Alboteanu rendeletére teljesítettem. Vádlott tagadja, hogy a hamis számlák­ról tudott volna. Petre Codreanu volt napidijas kihallga­tása során előadja, hogy technikai vezető volt a propagandaügyi minisztérium hir­detési osztályán és fizetéséről nyugtákat adott, mert nem volt felvéve a tisztvise­lői: névjegyzékébe. Titeanu egyik rende­let* ben 15.000 lej havi fizetést állapított meg számára. A vádlottak kihallgatása után az elnök a tárgyalást szombatra halasztotta. Kolozsvári kis notesz AZ ÖREG,SZÍNÉSZ EMLÉKEZIK... Könnyesen meleg, kedves sorokat kozott a napokban a posta. A levelet Váradi Mik­lós, a 92 éves öreg színész, a nagymultu kolozsvári magyar színház örökös tagja irta. Elég a nevét kimondani, hogy egy­szerre felmerüljenek a múlt ködös távla­tából lázas, meleghangulatu színházi esték, premierek forró sikerei, a hajdani közön­ség mámoros lelkesedése és tomboló, zugó tapsai az egykori nagymultu, Farkas-utcai színházban, ahol valamikor E. Kovács Gyula, Kiiry Klára, Pálmay Ilka, Blaba Lujza és a szinmüvészetuelc többi, annyi sok más nagynevű harcosa ontotta pazar, játékos kedvvel a derűt, a vidámságot, a nótát és varázsolta csodálatosan színessé a régi Kolozsvár régi publikumának életét. Falakra és kövekre zuhanó, kongó csá­kányütések nyomán sok minden elveszhe­tett az évtizedek sodró forgatagában . . . temetőbe kerülhettek a régi nagy nevek viselői, de emlékük az uj Kolozsvár falai között is kisért. Szinte itt élnek ők élő valóságban ma is. Legalább is egy valaki itt él közülük, aki tanúja volt a legendás szép időknek, aki átélte a régi, lázas és mámoros premier-estéket, a nótás, bohém éjszakákat virágos kedvvel, daliás délceg- ségében, a művész rajongó lelkesedésével. Lehet-e őt ezzel a divatos kifejezéssel il­letni: sztár? Nem. Túl divatos, túl üres, tnl frázis és túlontúl semmi ez a szó. Ö nem volt sztár. Művész volt. A szó legiga- zibb, legemberibb értelmében. Egyedül 5 maradt itt a régiek közül. Itt tipeg 92 évé­vel a régi házban, Mária testvérével együtt. Daliás défcegsége megtört. Szemei­nek fénye halványabb lett, de arca ma is mosolygó, habár a régi vidám és élénk mosoly bágyadtra is halkult. .. Miklós bá­csi most levelet irt. A mai tragikus idők­ben az öreg színész egy kicsit visszanézett a múltba. És emlékezett. Talán egy-két könnycsepp is végiggördült arcán, amikor eszébe jutottak a régi, forró sikerek, ame-j lyeket Bécs városában aratott az erdélyi, magyar színész 60 évvel ezelőtt. Akkor is éppen május 25-ike volt. Erről az emléké­ről számol be néhány közvetlen, meleg sorban » megindító hangú kis levélben az öreg színész. A levelet, amelyben benne dobog Váradi Miklós szive, áhítattal nyújt­juk át az olvasónak: Hatvan évvel ezelőtt volt. rAz öreg Farkas-utcai színház népszínmű sze­mélyzete Bécsben vendégszerepeit, hogy megismertesse a gyönyörű népda­lokat és népi viseletét a császárváros­sal. Előadásaink sorozatát a „Falu rósz- szá"-val kezdtük meg. „Der Dorflump J volt a darab német cime és a színház zsúfolásig megtelt közönséggel. Május 25-ike volt akkor is, mint ma. 'A darab olyan nagy sikert aratott, hogy több egymásutáni előadásban került színre. A főpróbán a kis Borand Gyula azt kérdezte tőlem — hányadszor játsza Miklós bácsi a Falu rosszát?! Kedves fiam, nincs annak se szeri, se száma, mondottam. Aztán Mátrai Beteg Béla művészeti igazgató a bécsi előadás kez­dete előtt a színház személyzetének je­lenlétében átnyújtotta elismerő kitün­tetésképpen a szép babérkoszorút. Ab­ból a szinészgárdából, amely akkor ott jelen volt, ma már csak gróf Kinskyné Pálmay Ilka, Ditrói Mór, Salamon Já­nos zenetanár, a bécsi opera egykori primhegedüse és én vagyunk életben. A többiek mind elköltöztek már egy csöndesebb és békésebb otthonba. Bi­zony már magam is olyan vagyok, mint az öreg tölgyfa, amely ide s lova csak­nem egészen kidőlt. Agai, tövei fel- mondták a szolgálatot és nincs mivel megkapaszkodnia a jó anyaföldbe, hogy bár még egy kis időre talpon álljon. Egy szép napon aztán csöndesen kidől az öreg tölgyfa, búcsút mondva a szép. 1 gyönyörű letűnt világnak, ahol annyi megpróbáltatáson ment keresztül. Hát hadd jöjjön, aminek jönnie kell. ... a jő Isten ott is velünk lesz! . . . VÁRADI MIKLÓS Ennyi a levél. Ezt írja a bágyadt moso* lyu, öreg színész, a 92 éves aggastyán, aki Mária testvérével, a múltat idézgetve és a régi emlékeket emlegetve szivében, úgy él, ahogy — ember jobban már nem lehet. te­BERLINBEN SZOBALÁNYKÉPZŐ TANFOLYAMOKAT RENDEZNEK. Bér- linbol jelentik: A vendéglátó iparosok szaktestiilete szobalányképző tanfolyamo­kat rendszeresített. A nagy szállodák ezentúl csupán tanfolyamot végzett és képesítést nyert szobalányokat alkalmaz­nak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom