Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-28 / 97. szám

1 J94Ö iprîliâ 23, ELLENZÉK n KARÁCSONY BENŐ: f Találkozás a „Három u (Részlet a szerzőnek közelebbről a Szépmives Céh kiadásában megjelenő „Utazás a szürke folyónu cimü regényéből) Km kai körorvos és a felesége a leszálló utasokat nézegették. Nem ezt a vonatot vár­ták. de Kurkainé szenvedéllyel turkált kíván­csiságának fürge tyuklábával az idegen pely­vában. Szinte látszott, hogyan kapirgál és ho­gyan rúgja tovább kemény és tárgyilagos lá­bával mindazt a hulladékot, amit a megálló vonat kiöntött eléje. Bársony és drótból al­kotott gepida sisak ült a fején, kétoldalt ök- lelésre kész szarvakkal, A lányát várta, de igazában nem a nyugtalan anya hozta ki ilyen idő előtt az állomásra, hanem az a tur­kálni, kapirgálni vágyó szenvedélyes barom­fi, aki sovány testében koikodácsolt. A kör­orvos közömbösen köpködött rossz szivarja mellől. 1 — Ne köpködjön, Kurkai — ad la ki utasí­tását az asszony, az állomás perronja alá te­lepedő embereket vizsgálgatva. — Tulajdon­képpen mit köp maga? A körorvcs megvakarta őszes, sercegő bő­rét, amely csüggedten lógott az álla alatt és azt kérdezte, hogy érti azt Kurkainé, hogy mit köp. Az okot akarja-e tudni, hogy miért köp, avagy a tárgyat, amit kiköp. ' — Ostobaság — rúgott egyet az állhatato­san kapirgáló Kurkainé. Keményen lépege­tett tovább az állomás szegényes tömkellegé- ben, sebesen és szigorúan mindent szemügyre vett, falusi átalvetőt, tejesüveget, ládát, já­téktrombitát, szoptató asszonyt s egy kurta megjegyzés pelyvájával mindent eltemetett. Az alvó gyerekre azt mondta: olvaros, a gye­rek anyjára: lusta tinó, a vizes üvegre: ki­moshatnák, az átalvetőre: tűrhető minta, a tisztre: megbotlik a kardjában. Sebestyénre, ki a fali térképen gyufaszállal méregette hát­ralevő utjának távolságát, azt mondta: nő, ez is a gyufájával! A doktor Sebestyénre pillantott. Ujját hir­telen bedugta fehér pikémellényének a zse­bébe és hevesen keresgélni kezdett benne. — Nézze csak, Fanny, nem találja azt a szemüveges embert ismerősnek? f A körorvosné kétszer-háromszor szigorúan elsétált a térképet méricskélő Sebestyén mel­lett. Minthogy a gyógyszerész hátat fordított neki, megállt ő is a térkép előtt, ujját rátet­te egy vasúti csomópontra, aztán a Sebes­tyén arcába nézett. Nem — fordult a férjéhez, megróvóan. Nem megmondtam, Fanny, hogy ne si­essünk — vélte a körorvos felesége mögött kullogva. — Most itt van. t — Mi van itt? A doktor belenyúlt pikémellénye zsebébe és megint keresgélni kezdett benne. Menjünk át ide a Három Pulykába — ajánlotta. — Megennék egy zónapörköltet. Vegye ki az ujját a zsebéből, Kurkai. A Három Pulykát tudomásul sem vette. De a kői orvos hamarosan újra előállott vele. — Nó és az érelmeszesedés? — vetette oda az asszony továbbsétálva a várakozó uta­sok között. Erre az érelmeszesedésre különösen hara­gudott. Sértette a maga fiatalságába vetett hitét s kellemetlenül figyelmeztette férje kö­zeledő munkaképtelenségére. Hol a füle zú­gott. hol a tarkója és lábai fájtak, hol meg láthatatlan legyek röpködtek a szemei előtt. Korholni kellett, hogy szedje össze magát egy kicsit, másszon ki az ágyból, ha éjszaka beteghez instálták s ne tétessen meleg hagy­mát a parasztok képére, ha nyöszörögve fog­ták az állkapcsukat, hanem huzza ki a fájó fogat! A vizsgálószéket is ö vette, hogy az elhanyagolt rendelőszoba valamilyen bizalom­gerjesztő képet kapjon. Igaz, a széket kéz alól vette egy orvos özvegyétől, de Kurkai- tiak sohasem lett volna orvosi széke, ha ő nem jár utána. — Érelmeszesedés ide, érelmeszesedés oda jelentette ki a körorvos megvakarva csün­gő lejfentyüjét — én bekapok egy zónapör­költet. A Három Pulyka az élolmás mögött volt, az ut túlsó oldalán. A frissen zsindelyezett eresz alatt három piros abrosszal leteritett asztal állott. Az asztalokat vadpaszulysövénv választotta el az országúitól. Zsenge élősö­vény volt, több volt még rajta a madzag, mint a paszuly. Kurkai mohón emelte ki tányér­jából az élénk zsírban nevetgélő husdarabo- kát. .'..v- '^ . ■"*•.»*^1 Az asszony megvetően nézte. — Maguk férfiak szeretik az ilyen házon- kívüli moslékot. — Hozzon nekem egy sört is — rendelke­zett az orvos ügyet sem vetve a féltékeny kitörésre. A pörkölt elvitathatatlan remek izei felderítették. — Nézze csak, az állomási raktár mellett mintha az Almirás nadrágját látnám. Almirás, aki a község szövetkezeti boltját vezette, nyalka sonkanadrágban, fején béka­zöld kalappal már közeledett is feléjük. — Kézcsókom, Kurakiné nagyasszony — kiáltotta összekoppnntia csizmája sarkát. — Két láda citromunk érkezett s egy láda — mutatóujját nagy ívben betolta nyitott szája gyűrűjén — fölséges koántró! — - Koántró? — mosolygott az oriosné egy pintyőke gyöngédségével. — Legyen szerencsém holnap egy ki a szak­értői szemlére! — Örömest. Almirás, biccentett a köror­vosné lényének minden kenyérre kenhető jó­ságával. Hol volt már arcának ráncos dühe és ecetes szatírája! Helyén egy anya minden­re képes nyájassága ragyogott. Igen, határoz­ta el villámgyorsan, még egyszer lemérve má­zsáié ján a nyalka fiatalembert, ezt az osto­bát össze fogom férceim a lányommal. S új­ra biccentett. — Tudja, ugye, hogy Elza lá­nyunk ma érkezik haza. Hogyne tudta volna Almirás. Szivzakatolva várta a történelmi érkezés pillanatát. Ezt fe­jezte ki harsogó pillantása, csizmasarkának igenlő összekoppanása s az a hösszerelmesi mozdulat, amellyel felkapta a csurgó söröspo­harát. — A tökéletes Elza egészségére — lelke­sedett valami maga fabrikálta előkelő stílus­ban. — Prozit, kézcsókom és alázatos boká- zásom, doktor ur! S minthogy sokat adott arra. hogy élvezetes fenegyereknek tartsák, kurjantott is söréhez egyet, inkább csak jel­képesen s kivágta szellemének legfenegyere- feibl piruettjét. — Önrendelkezési jogot a cserebogaraknak! — Nem bánom — emelte meg a poharát Kurkai is. — Nagy marha vagy ,fiam — tette hozzá gondolatban. A cserebogaraknak követelt önrendelkezési jogot Almirás eszelte ki. Alkotó szellem volt. Hátratolta békazöld kalapját s egy lélegzetre kiürítette a félliteres söröspoharat. A doktor­nő gyönyörködő pillantásokkal biztatta. Majd leszokod! — gondolta. Elza egy doboz játék­követ hoz, újságolta nyájasan, Almirás be­dughatná kissé az orrát hozzájuk vacsora után. Almirás megint összekoppantotla sar­kait és közölte, hogy vágtatni fog, mihelyt megpillantja a vacsoracsillagot. Hitére — tette hozzá — ideje volt, hogy Elzácska be­fejezze már azt a céltalan kesztyükészitő tan­folyamot és hazajöjjön. — Kesztyű, kézcsókom? Városi pacsuli, ké­rem. Miért nem akarnak a hölgyek belekap­csolódni valami tevékeny gazdasági munká­ba9 A falu ma rogyásig termi az öntudatos feladatokat! Méltóztat ezt osztani, doktor ur? — Osztom — intett a doktor. Nó, mit mondtam, Fanny. A kesztyűt azt te kezdted. — Azt a gazdasági bekapcsolódást fejtse ki egy kicsit, Almirás — kérte az asszony. — Semmi, kérem. Szakavatott tyúktenyész­tés. Méztermelés, kérem. Méz! Minő ára van? Gyümölcsexport! Bombaárak, nagyasszonyom! Bombaárak! És miért ne üthetnék nyélbe az ementáli sajtokat? Méltóztat látni a hollando­kat? Milliárdok, kérem. Faszenet lehetne ter­melni nagyban! S megcsinálni, mint Ghánái, n szövőszékeket. Egy barátom saját posztójá­ban jár! Csak meg kell szervezni . . . Elöntötte a tyuktenyésztés, méztermelés, gyümölcskivitel és posztógyártás megszerve­zésének röpke láza. Az ormokon járt, bom­bákat hajított oda a doktornénak, amikből gyárak, üzemek és telepek pukkantak ki s nyomban el is oszlottak. Összeütötte csizma­sarkát és fehajtotta második sörét is. Hozzá­fűzte illedelmesen: prozit, kézcsókom, aláza­tos bokázásom. — Nó igen — billentett fején egy jó na­gyot Kurkainé — s mi a véleménye arról, hogy a lányok férjhez is szoktak menni . . . Ezt nem tartja kielégítő megoldásnak? Almirás megértette. Harsányan nevetett. A szépségdijat kétségtelenül ez az ötlet viszi el. Persze, ő megfeledkezett arról, hogy férjhez- menési intézmény is van a világon. Akad, aki bevágódik s akkor bikmagot ér a többi. — Méltóztat osztani? — fordult a köror­voshoz. — Fontos, hogy meg tudja fogni a faka­nalat — vonta a vállát a doktor, akit unta­tott az Almirás vad locsogása. — Ez az, nagyasszonyom, kofánál! Bizalom az ősi kafanálban! Szerencsére ott volt a szekér, kihúzhatta lábát a veszélyes latyakból. — Nó de a szekér, instálom . . . Ugróm is... Tréfás fogással leemelte fejéről a békazöld kalapot, kutykorékolt is záradékul egy kedé­lyeset és elsietett.-— Azt a fakanalat pedig már eleget hal­lottam, Kurkai — jelentette ki az asszony haragosan. — Fakanál! Sokra vittem magá­val! — Szétnézett, sóhajtott. — Hogy egy körorvos a mai világban még a fakanálnál tartson! Kurkai vállat vont, — Ne indulatoskodjék annyit. Árt a szivé­nek. Hanem — és itt megveregette az asz- szony kezét — maga is tehetne ezután egy kis zöldpaprikát a pörköltbe. Sebestyén, miután gyufájával lemérte a tá­volságot, átsétált ő is a Három Pulykába. A vonatka csak két óra múlva indult. Légvonal­ban mindössze nyolcvanöt kilométernyire volt B.-től. Délután már otthon lehet. Talán régi szobáját is üresen találja Kempelnénél. Kempelné nagyot fog nézni. „Hogyan, Se­bestyén ur! ön hazajött Párisból? Ó Istenem, de izgalmas napom van megint...“ Szegény­nek mindig izgalmas napjai voltak, talán at­tól, hogy nem akadt senki, aki izgalomba hozta volna. „Hazajöttem, Kempelné asz- szony, eluntam Párisban. Jó napot kívánok. Nó. mit szól hozzá. Kaphatnék egy kis vizet a mosdótálba, hogy megmossam a kezem?“ Iláiomnapos útja ellenére fürgének és tettrekésznek érezte magát. Tagjait és kedé­lyét kellemes nyugtalanság serkentette. Ott­honának a közelsége okozta azt, mint irány­tű ugrálását a mágneses sarok közelléte. A mágneses érzékenységnek olyan fokára ju­tott, hogy már integetett is a kocsisnak, hogy az Apácasor felé hajtson s lyukadjon ki az Egyszarvú mellett a piacra. Gondolatba benézett az Egyszarvúba. Kopasz kartársa, a gyógyszerészet kusza doktora tudásának legjavával kente bele a fadobozba a fehér vazelint. — Egy jó kávét kérek — fordult a Három Pulyka tulajdonosához feltüzelve és barátsá­gosan. A tulajdonos köpcösen, gallér nélkül és óira alatt feszülő bajuszkötővel a nemié- tezö morzsákat seperte le az abroszról. Az ajtó mellett egy üvegszekrényen, amely turóstésztákat tartalmazott, macska nyalogatta kinyújtott hátsó lábát. Azuán leugrott az üvegszekrényről és csikós bundáját orvul a gyógyszerész nadrágjához kente. — Erigyj a pokolba — hessegette el Se­bestyén a megszokott szavakkal és megszo­kott utálkozó mozdulattal. A körorvosné megfordult, ruhája ráncaiból előkereste teknőefogantyus ócska szemüvegét és szemű gyre vette Sebestyént, aki kis angol­pipáját szorongatva fogai között, arcát nagy derűvel fektette éppen a tenyerére, hogy átadja magát annak a langyos kád víznek, aminek otthon a neve. Kurkainé megérintette lábával férje lába­szárát. — Nézze csak, Kurkai, nem ismerős ma­gának ez az arc? — Nem — kötődött a doktor. — Az elébb nekem volt ismerős s maga csak odavágta, hogy nem. Hát én ebbe belenyugodtam.-— Tudja, kihez hasonlít? Ahhoz a könyv­ügynökhöz! Sebestyén derűsen pillantott a vendéglő belső helyiségébe. Az ajtó mellett egy csikós- nadrágu ember aludt, nadrágja szabásáról és csíkozásáról itélva tanító, vagy segéd jegyző. A lélekzcte mindig megakadt valami kiálló lemezben, amely az orrüregében lehetett el­helyezve. A lemez minden lélekzetnél pattant egyet. Befelé keményen, kifelé jövet megle­hetősen megjuhászodva. — Ördög vigye a lemezedet — gondolta a gyógyszerész — hogy lehet nyilvános he­lyen ilyen önfeledten hortyogni! Az alvó ember tovább kurrogott, mint egy vadgalamb. Egy légy körülsétálta a kurrogó lyukat, a lyuk gazdája nem ébredt fel! — állapította meg Sebestyén rosszalólag. Nem, vele ilyen vad és kezdetleges dolog nem tör­ténhetik meg. Nem szokott nyilvános helye­ken aludni. A vonaton sem hunyta le a sze­mét. pedig Paristól Velencéig huszonnyolc órát is eltartott az ut. Velencétől idáig ugyanannyit.. És ha alszik, sokkal öntudato­sakban alszik, sohasem zuhan bele az álom vastag s állatias masszájába, fejbeverten. Éber fegyelme rögtön lecsap, ha légy merész­kedik az orrára. S arra is képes, hogy lecsuk­va tartja a szemét, anélkül, hogy engedne az álom öntudatrabló mesterkedéseinek. De mire a kávét hozták, elaludt. A fejét leejtette, a pipa a kezében szorongott, szája helyén fűrészelő lyuk képződött és hrr-hú... prr-szú... mit sem tudott arról, hogy a légy szemlekörutján az ő szájára is letelepedett és ugyanazzal a fesztelen kíváncsisággal bámult - bele az ő morgó kráterébe, mint a csikosnad- rágu tanítóéba. Azután az orrúba is belepil­lantott. De erre a gyógyszerész már elprüsz- szentette magát. A szomszéd asztalaid a körorvos éppen az­zal volt elfoglalva, hogy a sörében úszkáló dugómorzsát vadászta. Magasra emelte poha­rát és átnézett rajta Sebestyénre, akit tüsz- szenlése váratlanul rázott ki álmának puha dunyhájából, félreértette a magasra emelt pohár jelentőségét és barátságosun megbic­centette fejét. — Köszönöm, uram, Önnek is egészségére — mondotta és meglazította szemüvegének szorongató karmait. — Remélem, jó hideg a söre. A körorvos leeresztett poharát és a felesé­gére nézett. —, Mit mond? — kérdezte kíváncsian. Sebestyén felvilágosította. —- Egyrészt egészségére kívántam a sört. Másrészt ama reményemnek adtam kifejezés-t, hogy itala jó hideg lesz. — Hát hideg is — jelezte a doktor. Kurkainé száját haragos bimbóba csomóz­ta, amitől egy tucat ránc sugárzott szét a szája környékéről. Olyan volt, mint egy be­vert ablaküveg. A pillantása pedig egy úszó jéghegyhez hasonlóan, szikrázó végzetességgel közeledett a gyógyszerész gyanútlan sajkájá­hoz. Az orvos átengedte a terepei a felesé­gének és bicskájával újra belenyúlt a sörös- pohárba, hogy a dugót kihalássza. Sebestyén sejteni kezdte, hogy helytelen irányba lőtte ki jókívánságait. Mi itt a teen­dő? Levette a szemüvegét és megtörölte. De ez mit sem használt. Az asszony tűhegyes pillantása már c bőrét érintette. — Kurkai — kiáltott fel az asszony — ez sózta rád tavaly azokat a szentbeszédeket. Megismered? i — ... szontalan könyvügynöke — tüsszög- te az orvos harag nélkül, inkább elismerés­sel. — ő volt az. — Error in persona -— figyelmeztette Se­bestyén barátságosan, visszaakasztva fülére a szemüveg kampóit. — Itt tévedés forog fenn, asszonyom. Kurkainé könyökével kurtán oldalba lökte a leörorvost. — Hallotta? — Nem — rázta fejét a doktor. — Perszonát mondott. Kurkai végre kihalászta a dugómorzsát. — ... szontalan könyvügynöke — jelen­tette ki a fejét csóválva. S mert oldalát újabb és serkentőbb könyöklés érte, végre belezök­kent valami komoly méltatlankodásba, amely azonban letérve a menetrendszerűen megál­lapított irányától, az asszony felé vette út­ját. — Ne mind lökögessen, Fanny, amikor, sör van a kezemben. — Perszonát mondott — makacskodott az asszony, haragosan megnyomva kalapja tete­jét. — Igen. de ablativuszban — bólintott Se­bestyén előzékenyen. — Error tudniillik any- nyi. mint tévedés, in: ban-ben és persona: személy. Tehát: tévedés a személyben, ahogy a jogászok mondanák. Nem vagyok kérem könyvügynök. — Mi az az ablativus? — förmedt a dok­toráé férjére. — Mór elfelejtettem — vallotta be az or­vos. — Ne felejtse el, kilencvenkettöben érettségiztem. — Nem tartozik ide. Megvédhetett volna. Fölállt. Rendbeszedte ernyőjének ráncait. A lélekelemzés tudománya nyilván ugv értel­mezte volna ezt a ráncbaszedést. mint egy Hurkainak intézvényezett váltót, amelynek lejárati ideje „majd, ha otthon leszünk“. — Fizesse, hi, Kurkai. a zónapörköltjét és menjünk innen. A futópaszuly alkotta diadalív alatt meg­állóit és tekintetével egy zacskó gombostűt lövőit a gyógyszerészre. — Törölje meg a bajuszát — szólt rá az­tán férjére és kemény léptekkel átsietett az utón. apró bárányfelhőcskéhet rúgva fel a porból. Sebestyén megcsóválta a fejét és kis angol- pipáját visszatette a szájába.-- Micsoda kalapja van — gondolta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom