Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)
1940-04-20 / 91. szám
Li ELLENZÉK 1940 április 20. mum EMBEREK a szerkesztőségben Riport a szerkesztőség mindennapos látogatóiról CLUJ (KOLOZSVÁR), április hó. Nem azokról az emberekröl les/ szó. akik állandóan benn vaunak a szerkesztőségben. Nem a kollegákról. E/. nagyon hálátlan leiadat lenne. Régi dolog, hogyha valamelyikről szépen írnék, ő ürülne és a többiek esetleg bosszankodnának. Ha pedig valamelyikről rosszat mondanék, ő bosszankodna és a többieknek tetszene a dolog, de akkor egy őrök ellenséget szereznék. Rettentő óvatosu ak kell lenni, ha az ember másokról beszél. Mégha jót akar, akkor is baj lehet belőle és ha ir az ember valakiről, hát akkor Isten irgal- mazzon neki. Akármit irh t uz újságíró, valaki mindig magára veszi, valaki mindig meg- tértődik. Nincs más hátra, hogyha embertípusokat akar bemutatni, olyan alaposan álcáznia kell őket, hogy a világért rá ne ismerjen az, aki modellje volt. Ha például az illető magas és fekete és sovány, akkor az újságíró okvetlen alacsony, szőke és kövérnek Írja le. Viszont így meg az fordulhat elő. hogy egy vadidegen, alacsony, szőke, kövér ember ir az embernek goromba levelet, mert nincs olyan írás, amit valaki magára ne venne és meg ne haragudna. Szóval borzasztóan óvatosnak kell lenni. Egyszer valami rövid, színes kis írásom jelent meg egy hallott eset után, akinek szereplőjét nem is ismertein, viszont egy ismerősöm magára vette s halálosan megsértődött. Máskor a külvárosi emberekről szóló cikksorozat után, ahol ugyancsak nem embereket, csak típusokat próbáltam megfesteni névtelen levelezőlapban fenyegettek meg. hogy azt mondja: Mit teregetem én ki a mások dolgát, vigyázzak magamra, mert úgy megvernek, hogy véres lepedőben visznek haza . . . Mindezt a személyes újságírói élményt csak azért bocsátottam előre, hogy bejelenthessem, ezek az emberek, akikről írni fogok nem azok, mint akik csakugyan élnek és bejárnak a szerkesztőségbe. Vagyis azok és mégsem azok. Vannak és mégsincsenek. mert óvatosan álarcba bujtatom őket. Mert legközelebb igazán nem akarok véres lepedőben hazamenni. A SZERKESZTŐSÉG BARÁTAI Hát kéremszépen, azt is el kell már egyszer valakinek mondani, hogy kik azok az emberek, akik állandóan bejárnak a szerkesztőségbe. Némely ember szenvedélyes mozi vagy cukrászdalátogató. Ugyanigy vannak szerkesztőségjárók. Ezek rendületlenül bejönnek és rendületlenül azt akarják, hogy az ember azonnal a rendelkezésükre álljon. Mert ennek a pályának — amelyet sokszor szidunk, de amelyet végeredményben nagyon szeretünk — egyik árnyoldala az is, hogy az, hogy az ember újságíró, sokak számára azt jelenti, hogy az újságíró egész nap mások rendelkezésére álljon, elintézze dolgaikat, szaladgáljon, irja meg ezt, irja meg azt, segítsen, állást szerezzen, protezsáljon. Hiszen szívesen meg is teszi az ember amit lehet, de édes jó Istenem, hát micsoda az ember, hogy el tudja intézni, hogy például az Aladár megkapja azt a titkári állást, amire százhúsz jelentkező van, hogy Mancit léptessék fel a színházban, meg hogy ne legyen olyan drága a tűzifa? Sőt olyanok is vannak, akik azt képzelik, hogy az, hogy az ember lapnál dolgozik, azt is jelenti, hogy különös és pompás szenzációkat tud, csakhogy ezeket irigyen eltitkolja, meghogy jobban van értesülve, mint bárki más. Van egy nagyon kedves barátom, aki mindig azzal fogad: Na, mi újság? Mondom: Olvasd el az újságot, megtudod. Jó, jó — mondja 5, de mi újság? Olyan, amit csak ti tudtok ott benn és amit nem irtok meg. — Mi csak azt tudjuk — felelem — amit a hírügynökségek, a távirati irodák, a rádió jelent, meg a tudósítóink. Azt pedig elolvashatod az újságban. Mire ő titokzatosan mosolyog s azt kérdezi: Na és mikor lesz béke? Bár már lenne — felelem — ha én ezt tudnám. A legnagyobb politikusok se tudják... S erre ezt feleli és kacsint: Na csak ne tetesd magad... De, hogy a tárgynál maradjak, be kell mutatnom azokat az embereket, akik állandóan bejárnak a szerkesztőségbe. Bejárnak épp úgy, mint a kifutógyerek, a takaritóné és a szerkesztő urak. Három csoportba osztom őket. Első: Akik azt akarják, hogy Írjunk róluk, vagy valakiről, akikre felhívják a figyelmet. Második: Akik maguk akarnak irni. Harmadik: Akik segélyt, tanácsot, vagy protekciót kérnek. AKIK ÍRATNI AKARNAK MAGUKRÓL . . . Mivel mind a három csoportban rengetegen vannak, csak néhány nagyon jellegzetes típust akarok megismertetni. Olyan ritkább fajtákat, akik különcségük miatt kiválnak a többiek közül. Ilyen az ,,Akik azt akarják. hogv Írjunk róluk" csoportban egy fiatal költő, aki evek cita szerencséltet minket s akinek trükkjei olyan sokfélék és változatosak, mint amilyen egyhangúak és mélubusak a ver- sei. Ez a fiatalember miután látta, hogy versei közlése legalább nálunk teljesen reménytelen, most már megelégedne azzal, hogy írjunk róla. Szivrchatú leveleket ir. hogy ö egy szegény kezdő, árva költő s nekünk kutyakötelességünk őt pályáján támogatni. A iné- labus költő a múltkor behozott egy két pél- dányban megirt cikket. Kérem ezt leadni a keddi, a csütörtöki és a vasárnapi számban — mondta szerényen és eltűnt. A cikk rövidre lógva a következő volt: X. Y.. a kiváló és nagyteketségü költő a kismajsai Aranylant műkedvelő estélyén fog legközelebb szerepelni ,ahol saját verseit szavalja. Különben úgy értesülünk, hogy a tehetséges fiatal kezdő költő verses drámát is irt, amelyet elküldött a budapesti Nemzeti Színházhoz. Egyelőre válasz! nem kapott, de úgy értesülünk meghízható forráshói, hogy Németh Antal igazgat ó baráti körben elragadtatással nyilatkozott a fiatal és rendkívül tehetsegei» iro munkájáról.“ Mondanunk sem kell. hogy a cikk nem jött le se kedden, se csütörtökön, sem vasárnap. Mire levelezőlapot kapunk Kiskuninajsúról a inélahus költő jellegzetes iratával és «legjellegzetesebb helyesírási hibáival, amelyben egy ismeretlen nevii ur, valami Vilmos (két 1-lel), arról értesit, hogy: X. Y., a kiváló tehetségű fiatal költő óriás sikerrel szerepelt Kiskumnujsán. slb., stb. Es ugy Írja alá: /.. Villinos kiskumiiujsai tudósítójuk. TEHETSÉG-FELFEDEZŐK Az vIk másokról akarnak íratni“ csoportban jellegzetes tgyakori látogatóink, a különböző csodagyerekek apja, anyja, sőt nagyapja és nagyanyja. Nőit egv kis csodagyerek. aki olyan nagy reményeket keltett he- gediitudásával a családjában, hogy azok egyenesen az ó kedvéért költöztek Budapestre. Ez a ki-din hegedűstől jött a szerkesztőségbe és mindjárt demonstrált is. lábával veregette a taktust és fütyülve irógépkattogáera, te’e- fonesengésre és idegességre nyugodtan gyakorolni kezdett. Nagypapája olyan büszke volt rá. hogy megkövetelte, hogy megemlékezzünk a gyereke minden szerepléséről és természetesnek vette volna, ha a gyerekről mindennap Spectatoruuk ir vezércikket. És akik „maguk akarnak írni“ kérem — mondja — micsoda hang ez? — Micsoda neveletlenség, hogy mer cigarettázni. mialatt a verseimet olvassa? — üvölti a sápadt, lenge nő. Szerkesztőm látva, hogy veszedelmes liisztérikával van dolga vállatvonva kimegy a szobából. Erre a bő előbb földre veti magát, aztán nekimegy a falnak, mint az a bizonyos versbeli bogár. Nekimegy és letépi onnan az összes ott található le- téphetőket, mint naptárt. Európa térképét — ez különben azóta már úgysem ugyanaz — s azokat a hirdetményeket, amelyek a >zerkesztöségi munkabeosztást jelzik, meg- hogy hol lehet vásárolni ellenszámlára, «ieg- hogy kit kerestek telefonon. Egyszóval mindent letép. Mi az ajtóhoz lapulva hallgatjuk a tornbolást s halljuk, hogy most már a székeket kezdte ki s azokat csapdossa a földhöz. Ennek fele sem tréfa. Menj be te — mondják a kollegáim — te nő vagy, téged meg fog hallgatni. Nem akarok gyávának látszani. belépek olyan érzéssel, mintha oroszlánketrecbe mennék. A nő ott áll a pusztulás közepén, magából kikelve. — Nézze, kedves izé. kedves jó kisasszony — dadogom — ne legyen olyan ideges, mással is előfordult már. biztosan ir még jobb verseket. Az őrült költőim rámmered. Ajtóhoz szaladok s onnan nézem bűvölt rémülettel. Ezt tette az én verseimmel — üvölti a nő — és karcsú len- geségét meghazudtoló erővel felemeli az egyik asztalt és földhöz csapja. Előbb az asztalt, aztán sajátmagát ... Mi már nem tudjuk, hogy a mentőkért telefonáljunk-e vagy a rendőrségre. \ égre szerkesztőm bemegy a költőnőhöz, mert először is közismerten bátor ember, másodszor tud vivni. És azt mondja nagyon csendesen. Nézze kérem. itt nem lehet botrányt csinálni, ez egy szerkesztőség. Ha nem hagyja abba azonnal és nem megy el tüstént, rendőrt hívok. Az előbb még hisztérikus rohamokban orditó nő erre csodálatos módon megnyugodott, vette a kalapját és elment. De otthagyta emlékül a verseit. .Az egyik ma is megvan és igy kezdődik: Csilingelő kis gyöngyvirágok . . . Rózsaszín hajnalban ab mire vártok? . . . SEGÉLYTKERŐK A legutolsó csoportba tartoznak a segélyt, felvilágosítást, támogatást kérők. A lcgjel- 1 legzetesebbek azok a nvomornénikék, szegény A hadsereg felszereléséért ) A hadseregnek sok pénzre van szüksége. Jegyezzetek tehát hadserepfelszerelést pénztárjegyeket (bonokat), amelyek minden nap a hivatalos órák alatt a nagybankoknál, valamint a pémügyigazgatóságnál jegyezhetők, ahol az ehhez szükséges űrlapok (blanketták) is kaphatók. Ezek a kötvények a legkedvezőbb feltételű állampapírok, mivel 4.5 sZa Zalákkal kamatoznak. Jegyezhető három, vagy ötéves lejáratú bon, ahogyan a jegyzőiéi akarja. Hat hónap múlva az állam a jegyzett összeg egyötödét (20 százalékát) visszafizeti, míg a három i agy ötéves határidő lejárta után az egész összeget. Hat hónap múlva az esedékes 20 százalékos részlettel és a szelvény ősz* szegével adó fizethető az államnak, tartománynak, vagy a községnek. Akinek a lejárat előtt pénzre van szüksége, a Banca Natíonalatól a név érték 70 százalékának megfelelő lombardkölcsönt kaphat bonjaira, ugyanilyen kamat mellett. Minden román állampolgár, aki az ország érdekét szivén viseli, kötelet pénzével elősegíteni a hadsereg felszerelését. Cluj (Kolozs) megye prefektusa MANÓIÉ EN'ESCÜ ezredes. asszonyok munkaképtelenek, árva kisgyermekek. akikről hrtről-hétrc megjelennek azok a sorok, amelyeknek Jns/.ivii olvasóinkhoz, vagy egyszerűen Olvasóink figyelmébe a elme. Nem azokról akarok beszélni, akik szegénységükben. nyomorúságukban megdöbbentik az embert a akiken olyan nagyon szive seu akarnánk segíteni. Hanem a közöttük található csodabogarakról. Ilyen az a fajta, amelyet ..Add meg Uramisten, de mindjárt "-oknak nevezünk. Mondok egy példát. Múltkor bejön hozzám egy agresszív külsejű téleinesen morcos, 40 év körüli jóltáplált ember. Elmondja, hogy régen munkanélküli, most kapott egy állást Szebeoben. Adjunk neki útiköltséget Megmagyarázzuk, hogy ennek megvau a maga módja. Ha lie tudja bízóin itam. amit mond, megírjuk az esetét *, ha összegyűl számára valami, sziveseu odaadjuk. de azt természetesen nem garantáljuk.. hogy kitelik belőle az útiköltség*. Az ember morogni kezd. — Én nem tárhatok — mondja — nem értik, hogy még ma el akarok utazni? Adják ide azt a kis pénzt, ami az ilyen nagy lapnak... Túréi- mesen magyarázzuk, hogy mi nekünk nincs erre alapunk. Várjon egy pár napig, hátha gyűl a számára valami. Morog megint a rui emberünk, de olyan sötét képet vág, hogy igazán nem szeretnénk, ha ő lenne az, akitől mi kérnénk útiköltséget. Mondja hát meg szépen a nevét — kérjük. — A nevemet? — kérdezi sötéten — Hát még mi a csudát nem? Hogy kiiöhögjenek az egyletben, hogy itten kódulok? — Na jó — folytatjuk — hát akkor mondja meg legalább a nevének kezdőbetűjét . . . Erre felkapja a fejét, megy az ajtóhoz s onnan a vállán át odaböki: — Süssék meg a nagy segiccségüket, ha ennyi vacakolással jár — és gőgösen megy el, iniut egy suárki a harmadik felvonásban. ^ au aztán egy gyönyörű cigánylányunk. Arról nevezetes, hogy neki van a világon a legnagyobb családja s a legnagyobb ötletes- sége könyöradomáuygyüjtés terén. Három éve szerencséltet rendszeresen, ezalatt meghalt az apja, két unokatestvére, az anyja, a sógora, a keresztfia, azután újra az édesapja. Szemfedőre kér pénzt, mert anélkül úgyse lehet eltemetni szegényt, a város temeti, kezicsókolom, de már szemfedőt nem ád. Mire az egyik kegyeletmentes kollégám tiszteletlenül a halott iránt odavágja: Na és mi történik, ha szemfedő nélkül temetik el? — Jaj, azt nem lehet, kezicsókolom. És szegény kislányomnak is kéne valami szép kis ruha. tiszta csurdé. pedig jaj de ügyes, csak egyéves és ugy táncol és énekel, szinészné- nek adom. Kis cipő is kéne nekije, mondja kisasszony lelkem, csókolom a kedves kezeit, nincs a kisasszonynak véletlenül gyereke? Azután szegénykével minden rossz előfordul. Hol leég. hol árvízben van. Macskája beful a vízbe. Gyermeke atyja elhagyja. A gyereke egyéves és még nincs megkeresztelve — nem azért, mert hála Istennek, nem beteg, de meg kéne mán keresztelni. Igaz, még szopik s ha nem szopik, táncol és énekel, csudájára járnak. Nem akarok a keresztanyja lenni? Köszönöm, nem. Nem kell keresztvíz alá tartsam, elviszi az egyik húga — van neki vagy húsz — hol meghalnak, hol kórházban vannak, hol marólúgot isznak és a mentők viszik be őket — tessék, itt a cédula — mondja s nyújt valami kis gyűrött piszkosat. Hát nem akarok igazán? Nem, nem. Igazán nem kerül köccségbe — mondja — venne neki egy kis ruhát, meg egy kis kocsit, meg egy kis cipőt. — Nem veszek. — Hát nincs a kisasszonynak legalább valami ócska ruhája? Csupa egy rongy vagyok, tessék idenézni. — Nincs ócska ruhám. Hát a szerkesztő ur feleségének tán van? Szerkesztő urnák nincs felesége. Erre elszomorodík. látja, bogy hiába mondta el a gyerek szomorú ke- reszteletlen sorsát, atyja háromszoros halálát, tizenhatodik nőtestvére megrendítő öngyilkosságát s nagyon szerényen s szomorúan szól: Akkor tessék adni legalább két lejt... S végezetül ott vannak azok a kedves, dráaa kis nvomornénikék, akik közül a legkedvesebb volt szegény megboldogult majdnem százesztendős Mari néni. Ót is megírtam egy párszor, mindig témát adott az embernek. Ő volt az, aki lelkem angyalnak hivott mindnyájunkat s az áldás sohasem fogyott ki fogatlan öreg szájából. Cekkerrel járt, amelybe gondosan felszedegetett minden utcán lelt fa- és rongydarabot. Nálunk mindig kapott egy pár lejt s rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe Egy napon aztán nagyon szomorúan jelent meg. — Jaj, drága angyalaid, — mondta sipitó öreg hangján — most segi< csenek rajtam, az Jristen is megáldja magikat. Képzeljék, drága magyarjaim, kikoptam a méltóságos asszony házábul pedig ő olyan drága, áldott lélek, de a szakácsnéja bevá* doh nála. Azt mondta, lelkem angyalaim, a szakácsnő, hogy én ott a drága jó méltóságos asszony konyhájában csúfakat mondtam, hogy én átkozódtam. Én drága leikeim, aki csak áldom a jó embereket, aki egész nap a népek üdvösségéért imádkozok, akinek szálát el nem hagyná egy rossz szó se . . . Dehogy az Isten verje meg azt a szakácsnőt, hogy ne legven neki soha egy jó napja, hogy az Isten átka legyen minden dógán — még hogy én átkpzódok! ^ ^ , ‘ ■ Marton Lili. m A legeslegrosszabb az: ..Akik maguk akarnak irni’k csoport. Mert legtöbben csak akar- nak és ba írásaik nem látnak napvilágot, egyetlen röpke pillanatban 6ein gondolják. l:ogv ez azért történik, mert nem tudnak Írni. Dehogv. Irigység. rosszakarat, intrika gáncsolja őket érdemtelenül. Micsoda versek és prózák ömlőnek szüntelenül a szer- kesztőségek felé. Milyen óriási mennyiség . Kilószámra lehetne eladni. A an aki első bal- I sikere után abbahagyja. De van, aki fáradhatatlanul, csökönyösen, sőt könyörtelenül tovább folytatja a rohamot. Hihetetlen tipu sok vannak közöttük. Van egy alkalmi vers- írónk például, aki minden lehető és lehetetlen alkalomra verset ir és a versek azonnali közlését követeli. Ez a versiró valósággal boldog, ha meghal valami hires közéleti ember. Gyönyörű gyászversben zengi el fájdalmát. Verssel köszönti a husvétot és a karácsonyt. a tavaszt és a többi évszakot, az e - ső havat, az első hóvirágot, az első fecskét. Soha egyetlen verse sem jelent még meg. de azért ir, ir rendületlenül. Ez az alkalmi vers- i iró hetven év körüli öreg néni, akiben ez a ! furcsa versirói düh fiatalos lendülettel él. De | ő szegényke ártalmatlan. vannak azonban j ártalmas versirók is. Amit most elmondok, j olyan furcsa és hihetetlen, hogy meg sem | próbálnám elmesélni, ha nem volna rá tanúm, jó pár kollegám. Egy nap bejött a szerkesztőségünkbe egy sápadt, nagyon finom é- 1 külsőleg teljesen normális szép fiatal hölgy, j A szerkesztőt kereste. Verseket hozott. A ; szerkesztő arra kérte, hogy jöjjön el pár nap j múlva a válaszért. Mire ő halkan, finoman. : de határozottan kijelentette, hogy nem jő- I bet. ő nem kolozsvári s ugyancsak ilyen hal- > I kan, finoman és határozottan kijelentette, hogy nagyon szeretné, ba a szerkesztő ur most, azonnal elolvasná a verseit, ő megvárja. Jó — mondta kicsit türelmetlenül a szerkesztőm — és a másnapi előszedésre gondolva, déli tizenkettőkor leült verset olvasni. Szépen elolvasott egy verset, két verset és udvariasan visszanyujtotta őket mondván, hogy nagyon sajnálja, de közlésre a.kaímat- ianok . . . Ami erre történt, az olyan szokatlan. meghökkentő és ijesztő volt, hogy nem is lebet pontosan rekonstruálni. A finom, sápadt nő torkaszakadtából elkezdett * ordítani. Szerkesztőm meghökkent: Mi az i
