Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-14 / 86. szám

E LLB SZÉK 1 O 4 0 it p r ! 11 % I 4. KEMÉNY JÁNOS: KOHÓ ÉS SZÓKRATÉSZ Az Athén-Kcphisia út mentén áll a Kokó boltja. \ adásztöltényt, szezáini-magot, szent­képet, biztasiiólüt, detektivregényt, sapkát, ollót, képeslevelezőlapot és még sok más hasznos és haszontalan dolgot lehet vásárolni henne. Szókratész cipőtakaritóládája a holt előtt áll. a barna, piros, fekete cipőfestékek­kel, kenőcsökkel, viaszokkal, rongyokkal, ke­fékkel s mögötte kis háromlábú székkel. Jól- menő Cipőtisztító vállalat a Szokráteszé. Meg­keres rossz napokon is jónéhány drachmát. Érdemes napestig versenyt kiabálni az üzlet felvirágoztatása érdekében barátjával, a bol­tossal. Kokóval. Kokó téíen-nyáron zsakettet hord, hozzá sziirke-feliér kockás sapkát, melyet a pult mögött álltában is legszívesebben fönt hagy kopaszodó fején. Hadd lássák a vevők, hogy bár kereskedő, ő vadász ember is és mialatt idebent a teste illő meghajlásokkal, sürgés­sel, forgással, kezek és lábak lendületével áll a vásárló közönség szolgálatára — fent, fent, a homloka mögött, a repdeső agy feledhetet­len vadászkalandokat őriz s mig kezei mé­rik a szezámi-magot és szája olcsó bicskák rejtett tulajdonságait dicséri, addig a ielke Hymettos bózotjai között kalandoz és surrog­va szálló fogolymadarak röptét lesi. Volt 5 valamikor a Peloponezoszon hiúzra is, meg odaát Smyrna fölött a vad hegyekben sakálra, vadkanra. Jó idők voltak azok. Szeszélyes ember a barátja, Szókratész, * eipőpucoló. Jön szívesen vasárnap délután a hegyekbe, hajtja nagy hajhóval a fogolyma- darakat, korcs kutyáját is hozza és tenyereit összeveri örömében, ha sikerül Kokénak egy- egy veres lábú madarat lepuffantania. de 5 maga nem venne puskát a kezébe, ha agyon­ütnék se. „Nem kell puska — mondja — kell az ördögnek. De hajtani? Hajtani: azt szíve­sen . . . Hajtani élvezet!4 Inkább a nyakken­dők izgatják őt, van neki piros, meg pettyes, színjátszó, zöld, csikós, sárga pillangó s ba valamelyik „kuncsatf tjának“ gallérja alól olyan mintájú villan elébe, milyen néki nem vöt még. — addig rázza a hideg miatta, lót- fut, kutat, mig szerez magának egyet, ahhoz hasonlatosat. Kokónak az üzlet presztízse a fontos, tekintélye növekedésére súlyt helyez. Szokrátesz a cipőpucolást csak eszköznek te­kinti, hogy általa hódolhasson az élet örömei­nek. Kokénak látyögő hasán az óralánc azért szép, mert vastag és tiszta aranyból való. Szokrátesz szívesen dug szalonka-tollat a sap­kája mellé, bár tudja jól, hogy haszontalan szemét az, de barna és puha és a pettyek rajta elragadok. Kokó azzal dicsekszik, hogy az ő vadásztöltényei sohasem mondanak csü­törtököt. Szokrátesz meg azzal, hogy egyszer bolond kiesi madur szállott fényesre viaszko­zott sárga cipőjére, gránátalmának nézte biz­tosan s belecsipegetett. Ha felhők gyülekez­nek. igy szól a boltos: „Szeretem a zivatart, a mennydörgést.“ Barátja Szokrátesz visszaszól neki a láda mellől: „Nézd csak azt ott, azt a gomolygóst, olyan gusztusos, mint egy pu­cér fehérnép.“ Szokráteszt időnként leveri lábáról malá­riája. Regente ilyen napokon Kokó idegesen pillantgatott a hely felé, hol máskor Szok­rátesz serény mozdulatai alatt fényesre szé­pültek a legrongyosabb cipők is. „Hol teke­reg ez megint — zsörtölődött — hol ez a disznó, mert hogy a hidegrázás csak kifogás, rnegeskiidnék én ... a szentekre, meg!?“ És mikor Szokrátesz elékerült sápadtan, eí- nyüve, Kokó úgy nézett szabadkozó barátjá­ra. mint a megcsalt aszony, aki restelli haza- lopódzó urának a szemére vetni szégyentelen­ségét. Azóta azonban Kokó gyanúja szerte­foszlott. Összeköltöztek s rájött, hogy a ma­lária valóban malária. Igyekszik is buzgón jóvátenni alaptalan rágalmait. Igazi férfi Ko­kó. A verejtékező, didergő betegnek sajátke- züleg dörzsöli testét, beadja az előirt kinin­adagot. A szorgos betegápolási művelet alatt zsakettkabátja farka, mint lekókadt legyező csapkod mögötte jobbra-balra. A kanalas or­vosságot olyan gyönyörű mozdulattal töltö­geti a beteg szájába, mint ahogy odaát a boltban a ritka füszerszámokat, adagolja ap­ró staniclik felcsiicsörödő nyilasába. Ha lesz valaha görög-török, vagy görög-bolgár hábo­rú, őt bizonyosan szanitécnek fogják beosz­tani s az érdemrendek úgy csüngenek majd a mellén, mint ahogy az édesre duzzadt szőlő­szemek csüngnek a gerezden. Mmt. a galam­bok, úgy élnek ők ketten, kiegészítik egymást, összeadva egy egész embert tesznek ki. A la­kás tisztántartása felől Kokó gosdoskodik. Virágot, tarka szőnyegdarabokat, falra való festett tányért Szokrátesz szerez. Kecskehust, bárányt Kokénál jobban aligha tudna valaki bevásárolni, Szokrátesz viszont akkora para­dicsomokra, salátákra tesz néha szert, hogy Kakónak tátva marad a szája a csodálkozás­tól. Kokó szerzi be a fenyő-szurkos bort is, meg az „uzó“-t, ha kell és masztikát, «le a törökkávé a Szókratész hatáskörébe tartozik és amikor joghurtnak altalja a tejet, olyan­kor csak lábujjbegyen, tipegve szabad közle­kedni a szobában s beszélni is csuk suttogva. Kokó hungja szép, férfias bariton, jól illik hozzá a citerapengés. Ha Kok«'» énekel és Szokrátesz pengeti hozzá az. érzelmes citerát, idegenek, szomszédok felfigyelnek, „öszvé­rem lábára aranypólkót veretek, imtiil a ka­raván Havasalföldre . . .‘ Kár, hogy nem csuk az egyikük férfi s a másik nem asszony, esz­ményi házastársak lehetnének. Iréné miatt is jobb volna igv, Iréné miatt, akit a minap vettek magukhoz lakó- és üzlettársnak. Égy semmikép sem nevezetes hétköznap­nak délutánján történt, hogy vékony hang csendült fel a Kokó boltja előtt: „Cukorkát, csokoládét, szirupot tessék!“ Ivokó felhábo­rodott: „No nézd csak, efféle sem történt még velem, hogy valaki itt. pont itt, a bol­tom küszöbje előtt! . . .“ Oda is szólt: ..Hal­lod-e kisasszony, állítatnál odébb is!...“ s hogy a jövevény rá sem hederitett szigorú szavára, kedve kerekedett hozzávágni valamit. Szeren­cse. hogy nagy felháborodásában semmi sem akadt kezeügyébe. — Üzlet: üzlet! — nyelvelt vissza a leány. — Ki jobban birja hanggal, azé a világ! Kokó pulytövörös lett, de Szokrátesz vi­dáman koppantott a láda fedelére: — Tetszik nekem, hogy nyelves vagy. Hogy hívnak, mondd csak? — Iréné vagyok. Iréné — hajlott feléje a lány s maga elé leeresztve a földre a tálcát a sok édességgel, letelepedett Szokrátesz mellé a földre. Fekete szemű, rozsdabarna arcú lány volt. Fekete haja bátrasimitva csavarodott két vas­tag copfba. Olcsó anyagból készült ruhája rongyos hálóingre emlékeztetett, mely sej­tetni engedte idomainak kellemes vonalát. — Hogy kerülsz ide? — kérdezte Szokrá­tesz. — Éppen ide a Kokó ur boltja, meg at én cipőtisztító üzemem közé? — Smyrnai vagyok — felelte Iréné — s gondolom ez a hely itt eléggé forgalmas. — Egyszóval, menekült vagy. — Az. Szokrátesznek borzongás futott végig a hátán. Sok mindent látott, hallott, tapasztalt életében, de amikor visszaemlékezett azokra a rongyos, fáradt, piszkos csoportokra, akik a smyrnai menekülés idején elárasztották az országot, mindig megborzongott. Annál 5 szomorúbb látványt sohasem látott. —Hol laksz? — Egy könyörületes kephisiai vénasszony, nál. Apámat lemészárolták a többi sok ezer­rel egylut. Én úgy menekültem, úszva. Angol hadihajó vett fel. — És anyád? — Anyám! Ki tudja, hol van az? Rég el­szakadt házunktól, még mikor összeveszett apámmal a húsvéti báránv miatt. — Nos? . . . — Jól éltek nagyon, tudod, mert korcsmá­ja volt apámnak a kikötőben, ahova matró­zok jártak. Mindenféle matrózok, akik meg­fordultak a kikötőben. Fehérek, feketék, sár­gák. mindenféle. A matróz mind szeret inni s hogy sokat vannak a tengeren, amikor ki­kötnek, ugyancsak erősen isznak. Apám ne­héz, erős ember volt, tudott angolul is, meg kicsit franciául, törökül pedig nagyon jól. Értette a matrózok nyelvét, tudott jó törté­neteket mesélni, tudott jól kacagni mások meséin és tudott ütni is, ba kellett, meg há- zsárlos vendégeket kidobni a korcsmából. Anyám segédkezett neki az üzemben, rend­ben tartotta az italokat, a kenyereket, olaj- bogyós hordókat, a sajtot s mindent, ami kell egy olyan korcsmaüzemnél. Ha valamelyik vendég nagyon elsírta magát, hogy jajj, de egyedül van, leült melléje énekelgetett a ci- tera meg klarinét hangjára s biztatta, hogy szép az élet. ne búsuljon. Sokszor az ilyen elérzékenyedett vendég nagyon jól beütött, duplán fizette a bort, meg a masznikát és egy csókért, kettőért — mit ér az efféle csók, igaz-e? — kövér pénztárcát vágott az asztalra. Apám nagyon tisztelte anyámat s anyám Lg szerette apámat, mondom, úgy él­tek, mint a galambok. Csak egy dolog felett veszekedtek mindig, a templombajárás miatt. Anyám nem szeretett templomba járni, apám pedig nagyon. És móddal ülte az ünnepeket. Sokszor hallottam, amint mondotta anyám* naic: „Te szép Iréné, hát hogy is lehet az, hogy nem szereted a templomot, hiszen a papi ének olyan gyönyörű szép, meg azok a mindenféle finom füstszagok, meg a csilin­gelő csecsebecsék, amik mindenfelé fel van- nak aggatva, hát hogy nem szereted?“ Anyám mondta: „Ide hallgass Vaszili, én mindent megteszek érted, rendben tartom a boraidat, a sajtokat, az olajbogyó» bordókat, iszom a matrózokkal, elszcdem a pénzüket, megteszek mindent érted, mert szerellek, csak egyet ne kívánj tőlent, hogy temploruhu menjek“. A húsvéti báránnyal is ezért volt a baj. Apám beleharapott u búsba és felordi- tott: „.Miféle bus ez bé?„ „Bárány“ —- mond­ta ulázatosan anyám. „Bárány az Istenedet! Bárány!“ — ordított apám. „Kecske ez, kö­zönséges vén kecskebak! Érzem a szagán! Hál ennyire nem becsülöd az én érzéseimet, a szent ünnepeket, te rongy!“ — Elkékülve ugrott fel az asztaltól és arcul ütötte anyá­mat. Anyám is felugrott. Semmit se vett ma­gához abból, ami az övé, úgy rohant el örök­re tőlünk. — Szeszélyesek az asszonyok. Megszökött csakugyan? — mondta Szókratész. — Aztán jött a nagy égés, a mészárlás. Apámat leütötték, én úszva menekültem, úsz­ni jól tu«lok. Kis gyermek koromban néhány rézpénzért szívesen buktam viz alá a fiuk­kal, hogy tengeri sünt, pókot, csigát hozzak fel tollas-kalapos kisasszonyok örömére. An­gol hadihajó vett fel, ők tettek le Pyreus- ban. Az angol tengerészek jók voltak hoz­zám. Jók az angolok itt is, Athénben, Kepbi- siában, Psychikóbnn, mindenütt. Sokat segí­tettek a menekülteken, kenyeret adtak, kon- zerv-tejet, olajbogyót. A tálcát is tőlük kap­tam s a pénzt, mi\el cukorkát, narancsot, szirupot vehettem magamnak, hogy legyen, amivel kereskedjem. Sok jó szavuk is volt hozzám, ez a fehér szakálla« „lordosz“ még most is mindegyre megajándékoz, az államat megsirnogatja s megtapogatja a derekamat is. — ügy!? A derekadat is?... Nó, jól teszi — mosolygott hunyorogva Szokrátesz. — Lám én is mondtam mindig: jók az angolok, nó lám, nó lám . . . Kokó zsakettes alakja megjelent a boltaj­tóban: — Jobban tennéd Szokrátesz, ha dolgoz­nál! De te. persze, inkább elsemmiskeded az időt efféle csitri éhenkórászokkal. — Jól van barátom, jól van — legyint Szokrátesz. A leány felszökött a földről, a tálcát a szijjánál fogva nyakába akasztotta: — Megyek már, vén zsimbes. A viszont­látásra! — Ha erre jársz, még beszélgethetünk! — kiáltotta utána Szokrátesz. Kokó rettenetesen fel volt háborodva. — Mégis csak hallatlan — mondta este, amikor „keftédes2“-vacsorájukat fogyasztot­ták —. hogy egy ilyen cukorkaárus lány csak fogja magát és odaáll a boltom elé kiabálni. Ki látott ilyet?! Vannak bizonyos szabályok az üzleti életben, az illem, a morál, barátom! — Te is kiabálsz Kokó, ugyancsak igyek­szel, szomszédodat, Vaffiadachit tulkiabálni — jegyezte meg Szokrátesz. — Az más, barátom! Az csak tisztességes konkurrencia, az üzletszerzés öröme, nemes versengés. Neki az ott állandó helye és állan­dó helyem az enyém. Ha ő szidja az én áru­mat, én is szidom az övét. A Vaffiadachi üz­lete régi és régi az enyém is. Közöttünk csak­ugyan az áruminőség, az ár s az üzleti lele­ményesség döntheti el csnpán a versenyt. De mit kezdhetek egy ilyen rongyos cukorkaárus lánnyal? Egy női hanggal keljen versenyre az enyém? Azt magyarázzam vevőimnek, hogy az én fogkeféim jobbak, mint ama ismeretlen hölgy savanyucnkrai? Hiszen meg se verhe­tem, nő s nem feleségem! Beleizzadt a szónoklásba. Á kövéren gör­dülő izzadságcseppeket hasztalan töriilgette puha tokájáról. De azért nem hagyta abba a szónoklatot. Kifejtette, hogy’ elérkezett már az a pillanat, amikor végre komoly lépéseket kell tenni a szolid kereskedelem védelme ér­dekében és le kell tömi a piszkos konkurren- eiát. Helyre kell állítani a régi cégek becsü­letét s nem szabad tűrni, hogy mindenfelé laikusok garázdálkodjanak. Legyen már vége egyszer a kontárkodásnak! Szokrátesz nekidőlt az asztalnak, úgy hall­gatta. Látszott arcának elfintorodó kifejezé­sén, hogy teljes odaadással élvezi barátja fel­háborodását. A nagy szónoklat végén felemel­te karját s mutatóujjával megfenyegette Kokót: — S a fő baj, azt hiszem, hogy nő van a dologban. Kokó megütközve nézett rá: — Nő! Hogy értsem azt? — Csak azért gondoltam, mert hogy is mondjam . . . izé . . . húsz esztendővel ez­előtt Alexandriában . . . nó ugye, csak meg­jegyzem. azt a . . . azt a . . . bizonyos felje­lentést ellened . . . azt is nő csinálta . . . — Szokrátesz! — kiáltott felháborodva Kokó. — Szokrátesz!... Hát igy egyeztünk?!... Úgy volt, sohasem említjük. Soha, soha!... így egyeztünk volt. — Gondoltam, húsz bosszú év után... ma­gunk között... lehet már... — Nem lehet... S az különben sem volt nő. Egyiptomi volt, <le nem volt nő. — Azért mert feljelentett... az«';rt rém volt no? — Nő nem tehet ilyet. Ha nő, legyen ben­ne jellem. Az én neveltt tésem legalább mást vár a nőtől. Becsületet, tisztességet, hűséget, jellemet. — Nem azt úgy«*, hogy odarohanjon s be- mondju: az aláírást, azt a szeretőm hamisí­totta? De akkor féltékeny volt... Ezt elfe­lejted. — Ez nem kifogás. Semmi sem kifogás. A becsület a fő-fő. Az mindenek előtt! Enélkül nincs eszménykép, semmi! — fis mivel minden nőről feltételezed, hogy ugyanezt csinálná, kiseperted őket az életed­ből. ügye igy van barátom, Kokó? — Ha kiszedted belőlem: hát igy van, — hajtotta le a fejét riadt mozdulattal Kokó. Szokrátesz hangja ábrándosra fordult: — Különös... van ember, aki járt rendőr­kézen, közönséges okirathamiiitásért s ba a nőkre gondol, erkölcsről prédikál. Van más, aki sohasem ütközött össze a törvénnyel, leg­feljebb c«endháboritásért .egy-egy attikai éj­szakán, amikor óriásra gyultak a csillagok s ugv megtelt az éjszaka narancsillattal, hogv ki kellett öblintenie magából a vágyakat, amik összegyűltek l>enne. S látod ez az ember, a haszontalan cipőtisztitó-mester, most védel­mére kel az asszonynak, aki féltékenységében eszét vesztve feljelentett téged. A büntetlen előéletű cipőtisztitó-mester védelmébe veszi azt, aki bűnt követett el, mert hitte, hogy igy felszabadítja önmagát, belső sebeitől. Ta­lán hiheted. hogy rossz ember vagyok. Nem vagyok se rossz, se jó. Olyan vagyok, mint mindenki más :ember. Csak talán a szánako­zás érzéséből oltott belém többet a Teremtő, mint beléd. Ezért tudok könyebben mosolyog­ni ott, hol mások felháborodnak. A sokat lá­tott és sok mindent megértett ember moso­lyával nézlek téged és nézek másokat, az egész világot. Ha nem lehet segíteni azon, hogy a jóra született ember elméjét kívülálló hatalmasságok borítják el s kényszerítik a rosszra, legalább a mosolyommal járuljak hoz­zá, hogy el ne essék, legyek a szalmaszál, amely semmit sem segit, de mégis a menekü­lés reménységével biztat. Szerelem az embe­reket Kokó s ezen változtatni nálam sohasem lehet. Nem is szeretném, hogy lehessen. Az egyik testvérem ügyvéd, a másik orvos. Én is lehettem volna ügyvéd, én is lehettem volna orvos, otthon szép reményekkel néztek fel reám. Mégis nyakamba vettem a világot, nem lettem e világszerinti ügyvéd, nem lettem e vrlágszerinti orvos. Mytiléné, Rhodos, Alexan­dria. Kairó. Pyreus mind megannyi találkozás az emberrel... az árvasággal. Hány és hány ember felett mondtam el magamban a cipő­pucolóládára rákönyökölve védőbeszédemet. Hány és hány embert mentettem fel az élet itélőszéke előtt és hány és hány embernek állapítottam meg az élet-diagnózisát. S amíg a fájdalmak mélyére tekintettem, különös do­log történt velem: én. az élettől menekülő, megszerettem az életet. Ó, nem a nagyvonala viharokat, a közösségek hatalmas mozdula­tait, vagy az elvek, elméletek és természeti törvényszerűségek kegyetlen csatáit, de meszerettem az apró mozdulatokat, a nap­fényt, amikor rávillan egy vénember pocak­jára, az emberi szájat, amikor nevetségesre ferdül valami ostoba gondolat miatt, a jól nevelt úri gyermek mozdulatát, amikor ma­gára marad s hogy nem látja senki, felragyo­gó arccal piszkálja orrát, mint valami kis csavargó; halászok vig kiáltozását, amikor a hálóban megpillantják az ezüstösen csillogó halászzsákmányt és megszerettem egy-egy meglepő csipkézetü hullámfodrot a tintaszinü tenger hátán, a szép és csúf illatok változá­sát, a napot, a holdat, a mi nyári é?«zakáink öklömnyire dagadó csillagait s a hajóknak hajnalelőtti, fekete árnyékát elszenderiilt ki­kötőben. Magam örömeit úgy választom, hogy senkinek se válhassak kárára, de fenntartás nélkül örülök a mások örömének. Ezért nem tudok haragudni rád, te elferdült erkölcspré­dikátor, szánom az asszonyt, aki kárt tett benned s tudom szeretni a csitri lányok«* kik ma cukrot, szörpöt, narancsot árulnak, de holnap talán önmagukat viszik piacra, hogy tarkább fejkendőt, szagos-vizet s kosztüm­kabátot vehessenek maguknak. — Erkölcstelen vagy — mondta Kokó. —- Lehet ... — mondta Szokrátesz és va­lami régi Z9iványdalt kezdett fütyörészni. — Legalább ne fütyülnél! — kiáltotta Kokó, — ne fütyülnél! Ne fütyülnél! Telebe­széled a fejem a te ostoba és könnyüvérü gondolataiddal s amikor szivem mélyéig fel- háborítottál, telefütyölöd a világot! Hát élet ■ ■

Next

/
Oldalképek
Tartalom