Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-09 / 56. szám

r 1.1, r:n / i K 10 4 0 rn Arc lui 0. Egy haldokló város portréja Siető vázlat a tűzben és jégben pusztuló Viburgró! KOLOZSVÁR, március S. Teffiiap még; utcáin tolyó harcokról irtuk a lapok, de a cikkek tinié niar napok óta Így szolt ,,\ iipurit még nem tudták elfoglalni...“ és ez a közbeve­tett kicsi „még“, mint burkolt, de kónv- nyen etrthefo jóslat, jelzi; Viburg csal« li'.mar elesik. Palán már ma, talan csak holnap, de úgy látszik, hogy elkerül hetet len s a meggyötört, liétévszázadofj város az ostrom súlya alatt összeros« kad. • ( A sziik karéliai földszoros c nagy-i múl Hu fővárosában még csak alig bá­rom hónap előtt nyolcvanezer ember reménykedett, hogy megmaradhat ked \es ottlionában. Mi maradt azóta az otíthonokből!... A XII. században építtette lel N ibur got Knut Posse, egy svéd senior, hogy elzárja Finnország útját a moszkovita ostromlók előtt. Azóta a város a Bal­tikum egyik legnagyobb kikötője lett. Turisták jöttek megcsodálni templom mait, régi emlékeit, középkori erödi- tésü várkastélyát, amelynek ormán tegnap még a finn zászló lobogott. A kikötőben az élet vidám volt, könnyű, gazdag és sokszínű, a világ minden tá járói jövö matrózok ittasultak Észak e szépének vendégszeretetén. S ma? A szép arcot sebhelyek borit iák... De hadd mondja tovább egy szemtanú: Georges Kessel, a „Paris Soir“ Finnországba kiküldött munka­társa. Tőle idézzük az alábbi megrázó, bár siető vázlatot. A HALOTT VÁROS — Kétezerkétszáz bomba zuhogott szegény városra — jelenti a lapjának Georges Kesse! — nem értve bele a szovjetorosz csatahajók messzirehordó ágyúinak a lövedékeit. A finn meneki* tési rendszer s a segélvállomások ré­vén azonban január 25 ig csak húsz halálos áldozat volt. A harc akkor még a várostól negyven kilométerre lángolt. Még lehetett szobát találni a szép Knut Posse szállodában, a rádió jazz-zené^ jét hallgatva lehetett étkezni az „Epi- la“ ban, éjszaka a körutakon még látni lehetett hazafelé imbolygó emberár­nyakat . .. — Eltelt n-égy hét. Viburg nem léte­zik már. —- Parádés alakulatban öt szovjet orosz légiraj száll át Viburg felett. Olyan tiszta a levegő, hogy a szárnya kon jól kivehető a vörös csillag. De egy sziréna sem üvölti a vészes riadót. Ki adjon riadójelt? És kinek? — Láttam még összerombolt várost — írja melankolikusan Georges Kessel —- de romjaik alatt más városok nem haltak meg egészen. Még megmarad tak városrészek, melyekben felsápadt az élet. Állatok: macskák, kutyák, ma* daraik meg-megmozduPak a romok kö zött. — Viburgban tizenöt nap alatt a szovjet bombák és ágvulövedékek egyetlen épületet sem kíméltek. Nem találtlam egy érintetlen házat. A város Pian két hét óta egy léJek sem lakik. A vas és tűz forgószele a túlélőknek pillanatnyi időt sem engedett a mene ţ kölessel késlekedésre. Csak gyér őriá* ratokat láttam, amint a romhegyek között eltemetett testek után kutattak. TŰZ HARCOL JÉGGEL — A jég teszi azt, hogy Viburg kü­lönb öz i Pc a történelem minden más mártír-városától. A romokat, mint fúr csa, buja önzés, hatalmába veszi a jég s a hó. A sarki hideg éppolyan buján tenyészti ezt az embertelen flórát, mint az egyenlítői nap a trópus dús bozótját — Csak a tűz harcol még a jég kér telhetetlen foglalása ellen. — Megállók a Knut Posse = száIlodá nál. Itt laktam. Ma már csak alig tu­dom felismerni a minden kényelemmel felszerelt gyönyörű épületet. — A harctér most egész közel van és a 102*?s szovjet ágyuk torka Vi burgra szegeződik ... — A Knut Posse szálló faragott fá­ból épült nagy hallja ég. Furcsa, kísér teties tűzvész, A lángok alig=talig mer­nek magasra csapni: az olvadó jég le lohasztja őket A tűz alázatos lesz és ravasz. Messziről, melegével simogatja Zsák maii val, leolvasztja jégpáncél ját. szárit ja az átitatott fát s megszenesili diadalmas lángok nélkül s anélkül, hogy beleharapna. Mindegyre összeomlik egy fal, melyei tövénél át fii r élsz e 11 az alaltomban dolgozó tűz. S a szél, a tűz nek máskor jóbarátja, itt ellensége, mert havat sodor. DESCARTES A HÓBAN — Elszoruló szívvel bolyongtam eb­ben a fájdalmas Pompeiben. Megnéz* tem az összelőtt régi várat, amelynek tornyán a finn hősök harci lobogóját fújja a szél. A Dagricolodemplom ősi tornyán, mely csodálatosképpen sértet len még, az óra lassan hat of kongatott. I ieest eledet l. Óvatosan iárlam, liovy cl ne gáncsoljon a lió alatt meg- |Mlj,> valamilyen akadály. S akkor ku tat'a fürkésző szemem egy könyv alakjára ismeri a hóban. Nyitott könyv volt, félig már eltemetve. Felvettem, letöröltem a havat. Descartes „Discours de la méthode“ iát tartottam fázó uj jaim között. __Szemben velem cgv leomlott fal széles, idétlen ablakán ál könyvespol­cokkal megrakott falu dolgozószobái ban sepert a szél. Egy tudós lakhatta valamikor. íróasztalán nyitott tinta fartő s jegyzőkönyv, melynek lapjait kaján örömmel forgatta a szél. A fal mellett., rendes sorokban, szépen be kötött könyvek sokasága. — Gondolatban magam elé idéztem a könyvek között dolgozó tudóst, aki lám, itthagyta szép kincseit s talán már meg is halt, hazáját védve. Szo­bája ittmaradt, mint árva szentély, amelyet már csak a szél látogat. R háztulajdonosok, akik pincéik gáz­támadás eitern felszerelésére nyilvántar­tási lapot kaptak, legrövidebb időn belül kötelesek ezt a felszerelést végrehajtani KOLOZSVÁR, március 7. Kolozsvár város közigazgatásának MONT hivatala 368 1940. szánni közleményével felhívja mindazokat a háztulajdonosokat, köz- és magánintézményeket, melyek a pin­cék és a pincehelyiségek felszerelésére nyil­vántartási lapot kaptak, hogy a terület aktiv és passziv lég\édelmére vonatkozólag a Hi­vatalos Lap 1939. március 6-án megjelent 55. számában közzétett törvény 13. szakaszá­nak megfelelőleg a lehető legrövidebb időn belül kötelesek a pincéket vagy pincehelyi­ségeket valamennyi ingatlannál a városháza technikai ügyosztálya által idejében kikéz- besitett nyilvántartási lapján feltüntetett módon felszerelni. Minden erre vonatkozó felvilágosítást megad a városháza technikai ügyosztálya (Serviciul de adăposturi si tran­şee) Kogălniceanu-utca 4. szám, emelet. Mindazok, akik nem teljesitik e kötelessé­güket, az idézett törvény 63. szakasza szigo­rának teszik ki magukat. A közleményt dr. Bötnemisa Sebastian polgármester és Stefan Popa. a MONI iroda vezetője Írták alá. LÁTOGATÁS A KOLOZSVÁRI ZENEÓVODÁBAN Ahol a gyermekek játékosan, észrevétlenül hatolnak be a zene birodalmába. — Salamon Etelka hegedü- müvésznő, az óvoda vezetője az egészen kisgyermekek zeneoktatásáról beszél az Ellenzéknek KOLOZSVÁR, március 8. Mikor benyitunk a Iorga-utca 12-es szá­mú ház második emeletén lévő egyetlen ko­lozsvári zeneóvodába, a gyermekek ránknéz­nek, illedelmeser felállnak és rázendítenek: — Do — mi — sol! — Mi ez? — kérdezzük nagyon értelmet­lenül. — Köszönnek a gyerekek! — feleli az elénksiető kedves, rnosolygóarcu Salamon Etelka, a neve3 hegedümüvésznő, zenepeda­gógus és az egyetlen kolozsvári zeneóvoda vezetője. — Ée hogy kell nekik visszaköszönni? Egy három év köiűli pici barna fiú vá­laszol. Kifogástalanul énekli, hogy: — Sol — mi — do! HOGYAN LÉTESÜLT A ZENE­ÓVODA? — Jól van kicsike — dicséri meg „Etel­ka néni“. « Mielőtt megnéznénk, hogy mi is az a ze­neóvoda és mit játszanak és igy játszva ta­nulnak benne a gyerekek, először ismerked­jünk meg alaposabban az „óvónénivel“, aki éppen a napokban tartott nagysikerű elő­adást a zenei nevelés kérdéséről Kolozsvá­ron. . Salamon Etelka Kolozsváron, Debrecenben és Becsben végezte zenei tanulmányait. Most inár 20 éve tanít zenét s egyike a legkitű­nőbb zenepedagógusoknak. Nem egy kiváló hegedűs tanítványa van. — Hogy jutott eszébe a művésznőnek a zeneóvoda megnyitása? — Az Istenért, ne hivjon művésznőnek — feleli s ami a zeneóvoda elnevezést illeti, az sem egészen jó. Népszerű és tetszetős ugyan, de azért nem helytálló, mert nem­csak az óvodás korú gyermekek, hanem a nagyobbak számára is a zenei tanulás kezdő stádiumát jelenti. Sőt a zenét már tanuló gyermekek tanulásának könnyítésére és ké­pességeinek fejlesztésére is alkalmas. Az el­ső zeneóvoda 7977 körül Salzburgban nyílt meg. Bemard Paumgarten, a salzburgi Mo­zarteum igazgatója alapította Musikschule für Jugend elnevezéssel. Ez ma is működik. Paumeurten a zenei képességfejlesztés ötle­tét az Angliában 1853-tól működő Tonic Solia társaságtól vette át. Ennek mintájára több módszer alakult, igy az ismert Tonica- Do-modszer. A modern ritmikus torna út­törője, a francia Drdacroze, a jelenlegi szá­zad elején létesített iskolákat, amelynek cél­ja ugyancsak a gyermekek zenei és ritmus- érzékének fejlesztése... Gyermekek, üljetek szép csendesen, aztán játszani fogtok és meg­mutatjátok a vendégnek, hogy mit tudtok! A gyermekek aránylag szép csendesen ül­nek, az óvónéni pedig folytatja az érdekes interjút. — De hogy a tulajdonképpeni kérdésére feleljek, a zeneóvoda megnyitása úgy jutott az eszembe, hogy saját gyermekkori emlé­keimből és mások tapasztalataiból tudom, hogy a zenei nevelés a régi formában, a sok „eredj gyakorolni“ felhívás s a gépies hang­jegyolvasás elkeserítette az életemet és elke­seríti ma is sok gyermek életét, sőt meggyü- lölteti velük az élet egyik legszebb ajándé kát, a zenét. Amióta hangszerjátszas van, tulajdonképpen nincs igazi zenei nevelés, mert a hangszer kezelése mechanikus vala­mi. Régen a zene magában az emberben benne volt, mert az éneken volt a hangsúly g a hangszer csak kisért. Az a zene, ami az emberből magából indul ki, több hatást vált ki. Mióta azonban a zenei nevelés valamely hangszer kezelésének megtanulására korláto­zódott, a gyermek kínlódik a hangszerrel, a szülök pedig csak azt nézik, hogy a gyermek a kottában előremenjen. S igy teljesen el­kedvetlenítik és elrontják a gyermeket. ZENEI NEVELÉSRE VAN SZÜKSÉ­GÜK A GYERMEKEKNEK — Ezekről a kérdésekről — mondja a ki­tűnő zenepedagógus — budapesti tartózko­dásom alatt sokat beszélgettem Molnár An­tallal és neki is ugyanaz volt a vélemé­nye, hogy a zenei tanítás előtt a gyermek­nek zenei nevelésre van szüksége. Molnár Antal volt a segítségemre, útmutatást, anya­got adott s biztatást. A nagy anyag s a kér­dés irodalmának alapos megtanulása után. a magam emlékeivel és pedagógiai tapasztala­taimmal vágtam neki a munkának s nyitot­tam meg a zeneóvodát, ahol kisebb csopor­tokban kapnak a gyermekek hangszernélküli zenei előkészítést. A modern zeneóvoda újí­tása abban áll, hogy a pszihológiát is tuda­tosan alkalmazza módszerében, mely két is* imit alapél ven njugszik. A/. «nyílt, hogy műiden egészséges gyei mellben megvan n ze­nei adottság, (miiig el nem rontjuk) h mi e/l leht/.inre kell hozzuk «’•►> fejlesszük. A másik, hogy síin mii sem erőszakolunk rá a gyei- nickte, kivéve az általános fegyelmet. Ettől eltekintve játszunk i a játék <n zene. hála Istennek, nagyszerű eredményeket produkál. Suliimon Etelkának ebben a munkájában nagy segítségére van húga, Kató, a bécsi Psziliológiai Intézel volt növendéke. Katót is epp< n ugy szeretik a gyermekek, mint Etelka nénit. KI JÁTSSZA EK A ZONGORÁN A NEVET? Az érdekes elméleti lelvilágositás után most végignézünk egy órát ebben a pompás Kis óvodában, ahol 8—10 gyermeknél azért nincs soha több, mert akkor uern lehetne mindenkivel egyénileg foglalkozni. Három­évistül 10—12 évesig, mind ott ülnek az asztal körül és „névjegyet olvasnak“. Mind- egyiknek meg van a rnugu zenei neve, a név- jegyen a színes hangjegyeket leéneklik és rögtön meg is mondják, hogy kinek a neve volt. Kis kövér gyermekkezek kapják ki egy­más kezéből a névjegyeket 6 egyszerre ének­lik : — Do — mi — do! Zsuzsika, Zsuzsika! Es igy ismerik meg sorban, játékosan a hang­jegyeket, anélkül, hogy tudnák, milyen fon­tos zenei tudomány kerül a birtokukba. — Ki játssza le a zongorán a nevét? — kérdezi Etelka néui. Erre aztán megvadulva szaladnak a zon­gorához, valamennyi egyszerre akarja meg­mutatni, hogy ő is tudja áru! Egy copfos kis­lánynak sikerül felmászni a zongoraszékre, ő aztán kiveri a nevét a billentyűkön, egy ujjal, mint ahogy minden kisgyermek neki- megy egy ujjal a zongorának, ahogy hoz­zájuthat s ha hallása van, kiveri rajta a Boct-boci tarkát. Az óriás különbség csak az, hogy ez a pöttömnyi kislány azt is tudja, hogy omit leüt, az do, vagy sol, vagy fa. Egy másik kislány — egy kicsi, barna, Klárika a neve — odamegy a hegedűhöz és elhegedüli a nevét. Olyan pici, hogy tartani kell az álla alatt a hegedűt,, de tisztán csal­ja ki belőle a hangokat. GYERMEKEK, MIT LABDÁ­ZUNK LE? Az asztalon hét különböző szinü labda. Ezekről tanulták meg a gyermekek a hangok neveit, színekből, észrevétlenül, játékosan. Például a zöld a do, a re a sárga, a 6ol a barna. Etelka néni felemeli a zöld labdát, a gyermekek éneklik: do. így leéneklik a skálát. Aztán össze-vissza mutatják fel a lab­dát: leéneklik a hangokat, tisztán, hiba nél­kül. — Gyermekek, mit labdázunk le? — kér­dezi tőlük. Felrepül egy kis színes labda, aztán egy másik, aztán egy harmadik. Sorra éneklik a gyermekek: Mi-si-ke... Klá-ri-ka... Zsu-zsi-ka... E-dit-ke... — Legutoljára egy kislány boldogan magára mutat s azt énekli: — Ve-ru-ka . . . Mivelhogy ez ő. Ezután Dalcroze tornát tornásznak a gyer­mekek, amelynek zenéje gyermekdalokra lett alkalmazva. A láb dobbantja a ritmust, a kar dirigál. Aztán a „veszekedést“ csinálják és rettentően élvezik. Ez a „veszekedés“ nem más, mint: Kánon, amelyet azért hívnak igy, mert egymás szájából veszik ki a dalt. Az tán „táviratot“ játszanak: tapssal verik ki a dalok ritmusát s felismerik pontosan a dalt Meglepő, bámulatos, amit ezek a kicsi gyér ra ekek produkálnak, boldogan, játszva, hi lietetlen könnyedséggel. — A primitiven van a hangsúly — mond ja lelkes tanítójuk — előbb csak két, majd három hangból álló dallamok kerülnek sorra Végül azonban a legnehezebb ritmusú dől gokat is felismerik és éneklik, mint példáu Kodályt. . . Megtanítjuk őket játékos eszkö zökkel tisztán énekelni, a hangszeren a da lók hangjait kikeresni, a ritmusát tapsolni dirigálni. Megtanulják a harmónia elemeit a dalok értelmezését, mert minden dalt el játszunk, meg is valósítunk. Es a hangsúly nem a tanításon, hanem a játékon van. Ha a gyermeket kényszerítik a tanulásra,, az énekből, zenéből „muszáj-lecke“ lesz, amit meg kell tanulni, de amit hamarosan elfe­lejt újra. De a játék öröme fokozza a tanu­lási kedvet s az a tény, hogy az nem tanu­lás és nem kényszer, közelebb visz a célhoz... Egy kislányt mutat, akivel pedagógiai rendszerének egyik legcsodálatosabb eredmé­nyét érte el. A gyermek még a boci-boci tar­kát sem. ismerte fel. mikor a zeneóvodába hozták s kijelentették, hogy nincs az a rend­szer, amellyel ebből a botfülü kislányból ze­nei hallást lehetne kihozni. Ma a kislány nemcsak tisztán énekel, de ha hamis hangot hall, befogja a füleit és kijelenti, hogy „fals, ezt nem bírom hallgatni“ . . . Mialatt a zenei varázslónő, a pompás ze­nei óvónéni az ajtóig kisér, szomorúan gon­dolok rá, hogy miért is nem volt az én időm­ben is egy ilyen lelkes, kedves „Etelka né­ni“. Akkor kevesebbet nyúztam volna a zon­gorát, de tiz évi zenetanulás után nem az lenne az eredmény. Hogy zeneileg teljesen elzíillvc, jobban élvezem a rádióban Jack Hvltont, mint a klasszikus zenét . . . (M. L.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom