Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-31 / 74. szám

19 40 március 3 1*

F L F F N Z Ú K

9

TAMÁSI ÁRON:

MIHÁJKA, SZIPPANTS!

Erdélynek keleti szegletében, ősnevü begyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendő óta hányja-veti s még most sem tudja: sirjon-é vagy megőrzött kincsén mosolyod jék. Fakó tornya Mindszenteket most ünnepli s benne két legényke nyiló örömök közt az élet szekerére felszáilani most kiván.

A templommezején tövisbokorra repül egy éneklő madárka s uj élet támadását beszéli bárom balovány virággal.

A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste. A harangozó a tömjént szűkén kimérte.

Néhány növendék legény leereszkedett a toronyból s vegyes jámborsággal bitták a Szentlelke!. Hanem Fesszegi Botos Emre fennmaradt s hunyoritva intett egy másik legénynek. Hogy kinek, azt szóval is nyilvánította:

— Szóljunk kettőt, Mihájka. — Erre aztán a harangköteleknél egy garádicsra mindketten letelepedtek.

A szivek fájt szegényeknek s hogy mi hi- bádzött, arra Fesszegi Botos Emre reá is célzott:

— Ketten egy madarat tudunk, Mihájka.

—Szép szemepárja s gyönge dereka érdemli — mondta Mihájka, de itt elhallgatott, mert eszejárása óvatos volt, arca finom a született értelemtől s még a lépése is úgy esett, mintha abból is politikát csinálna.

Botos Emre a hajába markolt s erős koponyáját 3urolni kezdte.

— Én nem ijedek meg. azt a tizenhárom...

— Szent hejt vagyunk, Emre — csillapította Mihájka.

E szóra Emre csakugyan szünetet tartott s kivervén hirtelen mérgét, suttogva kezdte:

— Te Mihájka, valid bé Isten előtt 9 előttem: Dimén Ilkát szereted-é?

— Nekem becsületesebb az aranynál, tudd meg.

Dimén Ilka valóban megérdemelte a versengést, mert benne s rajta valami édes^bo- londitó kincsek tetézve voltak s bizon tüzet nyelt a legény, ha engedelemmel vállára borulhatott. Ez a két legényecske jelenleg is nyelt valamit, mivel hamarjában szóhoz jutni nem indának.

Végtére Mihájka vetett kérdést:

— Mit állítasz hogy a leány melyikünket

kivánnya?

—• Hát engem s fájjon a szíived.

— Nem kétlem, hogy téged szeretne, ha az én bőrömet felvennéd.

Botos Emre megsértődött a szóra, magát türtőztetni esak éppen alig tudta s ha Mihájka újra nem szól, nyilván erőre viszi a dolgot.

— Mondj bizonyságot, hogy téged szeret, nem tudja meg soha senki.

Emre szépen akart szólani:

— Mikor mellettem ül: forró, mintha lángot akarna vetni s amikor ölelem szemit ügyesön béhunnya.

— A nem sok, — kacagott Mihájka — de amit velem tett, azt veled nem tette, üs- merd el.

— Mond ki, ne kerüld a szót!

— Hát éppen az, hogy Ilka a filemet is

megcsókolta.

Botos Emre felugrott mint a farkai

— Levágom a filedet, te disznyó . . .

— Türtőztessed magadat, mert szent hejt vagyunk — hárította el Mihájka.

A két kiskorú legény kitüzesedve háborgott a penészes szagu félsötétben. Botog Emre szaporán fente össze a fogait e látható volt, hogy sem ő, sem Mihájka nem igyekezett letenni vélt jussáról pedig Dimén Ilka olyan szokást követett, hogy két karjával esak egy legényt ölelt.

És azonkívül megmondta vala a faluéi bölcs is:

— A leán-féle nem pityóka föld, hogy szeriben is használtassék.

Mire kongatták a délt, az ügy még zavarosabb s a két legény még bolondabb volt, mint reggeliben.

— Jovaslom, hogy délután menjünk ki a ciber szélire s osztozzunk meg még a mái napon — mondta hazamenet Fezsegi Botos Emre.

■j”? ÁUo» —-faUltg Mihájlrt. v

r4z irodalmat és a közönséget egyaránt érdekli, hogy melyik az az irásmu, amellyel valaha útjára indult az iró Ezért vettük terveink közé. hogy e mellék- leiben sorozatosan leközöljük azokat az Írásokat, amelyekkel nevesebb íróink irodalmi pályájukat tulajdonképpen kezdették.

A sort Tamási Áronnal kezdjük, ki a magyar nyelv egész területén ma már. legismertebb és legbecsiiltebb íróink közé tartozik. A „Mihájka. szippants!“ című novellának, melyet Tamási Áron 1923 hun irt Amerikában. számunkra még külön kedvessége is van. hiszen eredetileg is az Ellenzék mellékletében jelent meg. Kuncz Aladár szerkesztése idején.

A „Mihájka. szippants!“ cimü novella egymagában is bizonyíték arra, hogyi Tamási Áron írói fejlődése mennyire egyenes vonata és töretlen.

■— Samuné-likjánál, az udvas fánál.

— litánia alatt, hogy segedelmet nyerjünk. gi

II.

Délutánra elbagyadott a nap fénye, mint a fcDzázados venlcány szerelme. Számítani lehetett arra, hogy az öröknyomorban reggelre megkörmödzik a viz.

A mező bokrétája hervadtan bokrok alá hullott s ott unatkozó nyulak szagolgatták, mint éhes nmeska a bocskortalpat.

Szerte-széjjel cseudességben levetkezett fák állották az idő jóslatát s közöttük hidegben száradott a sok lakatlan pókhajlék s megszűrték a gyenge szót is.

A szóbavett odvas-fa, mint kivénült száraz ember, félig földre hajlott s két nagy ágát széjeltárla, mintha saját árnyékát akarná ölbevenni.

Fesszegi Botos Emre már találkozott a ci- herrel. Legénységének egyik tanujeleként félvállra vetett ujjasát ezen friss időben s mikor a fa alá beérkezett, kétszen-háromszor körülfordult, mint a szerencse-kerék.

Ha nem jönne el, kikészíteném, mint a disznóbőrt — mondta s aztán kicsi tükrét előkészítette: megfelelő állást vett, tágasság kedvéért a kalapját is levetette s arcájának minden zeg-zugát összevizsgálta. Ugyan nézhette is, úgy is, mert a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrá- 7atját valamikor talán tüzcslábu hangyák járták össze-vissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömött válla, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni.

Mihájka szavának szintén embere lett, minek árát még ezideig csak cingár dereka remegéseivel s arcának fehéredésivei fizette. Mikor helybe érkezett, szó nélkül leült a fa alá.

Fesszegi Botos Emre széjjelvetett lábakkal eléje állott:

— Közgyünk meg s aki leveti a másikot, Dimén Ilka azé legyen.

—• Magam nem vélöm igazságosnak — tiltakozott Mihájka.

— Nem kasztla kel s ígérem, hogy bogot se vetek, jere no.

— Világért se megyek, érts meg.

Botos Emre tehetetlenül egyengette s húzogatta harisnyáján az ellenzőt. Aztán tempósan szólott:

— Akkor találj ki egyebet, te politikus úri bölcs . . .

— Ketten, közös egyességgel — beszélt szépen Mihájka.

És úgy gondolván, hogy ülve jobban fog az ész, egymás mellé ültek s a nagy gondokozásban félig lába közé vette a fejét mind a kettő.

— Juta-é mán valami eszedbe? — mozgolódott későbecske Fesszegi Botos Emre.

— Légy nyugton, idővel leszen a gyermek is.

Csak kinoztúk tovább éretlen eszüket s várták a találmányt, de meleg házukban, minek csont a fala. virág mégsem akart nyilán!.

—- Te csak tudóskodol Mihájka s futtatod az időt, de ügyelj, mert én esszerontom úri arcádot.

Mihájka kedvesen emelte az ujját, mintha bölcsőbe!! gyermeket óvna dnrva szótól.

— Ne háborogj, de hallgass ide.

— Nocsak.

— Azt találtam ki, hogy tüzet teszünk,

jónagyot —

— S megfütözünk, mi? — kacagott Fessze- Botos Emre.

—• Ne bolondkodj, hallgass.

— Hallgatok.

Mihájka értelmesen magyarázott:

— Tüzet rakunk s mikor legjobban ég, kiválasztunk két diókora piros szenet: ez leszen Dimén Ilka jelképe.

Botos Emre hirtelen kedvet nyert.

— Szörnyű okos vagy, megadom, csak lám a többifelit.

Mihájka felállóit s mind a két tenyerét kinyitva, folytatta:

— Egyik szenet én veszem a markomba, másik szenet te veszed a markodba s amelyikünk hamarább elveti, az Dimén Ilkát veti el.

— En reája állok, tegyük meg — lelkesedett Fesszegi Botos Emre.

Hamar rakást hánytak össze s alája gyújtottak. Aztán melléje ültek s sóvárogva né» tek a lángba.

Eccerre csak Fesszegi Botos Emre bentülő kerek szemét Mihájkára vetette:

— Javasolom, hogy valamit igazítsunk a dolgon.

— Tudjam: mi az?

— Hát ne eccerre, de sorjába vegyük marokba a szenet s aki százig állja, a leán szü- vit az nyerje meg.

— Nem ellenzem, ha első Ízben te állasz ki.

Botos Emre a nyelvét a két tenyerén vé* gigjártatta:

— Nem egy szenet, de a pokol tüzit Í9 kiállom, ó Dimén Ilka, szép szerelraesöm...

Mihájka kihengeritett egy izzó bükkfaszenet.

— Ragadd meg!

Botos Emre lehajolt:

— Dimén Ilka, égő szüved a markomban! -— és rázni kezdte a szenet.

Mihájka tempósan, de remegő hangon számolt:

— . . . öt . . . tizenkettő . . . huszonhárom . . . negyven . . . ötven — s Emre a szenet ordítva a Mihájka arcába vágta:

— Megöllek, te . . . úri bölcs! — és teljes erővel egymáson kaptak s mindjárt beléestek a tiizhe, mint két kicsi himvad, kik a nőstény melegéért megingatják fejük felett a halálfejet.

— Eressz, jaj, ég a hátam! — nyöszörgőn Mihájka és egy erős rándulással a mezőbe hengeredtek mind a ketten.

Fesszegi Boto9 Emre megégett ujjaival közbevette a másiknak gyenge nyakát:

— Szereted-é Dimén Ilkát?

—Szeretem, jaj, szállj le rólam . . .

— Tégy le Dimén Ilkáról, ha nem, ineg- hótál.

— Jaj, ne nyuvassz meg, te . . . tolvaj.

— Tégy le róla.

— Le, leteszek, jajajj — vallotta kínjában

Mihájka.

— Ezt mán szeretem — mondta Fesszegi Botos Emre s örömében Mihájkát megcsókolta és felállott.

Aztán ilyen nem várt eredménnyel elindultak.

Tűzhelyen a parazsak széjjelrugva elhalványodtak s azután kialudtak. Az igazság pedig fekete üszökvégeken maradt.

III.

Rendes természetű embereknek nyugodalmas este érkezett.

Dimén Ilka egy szól őszirózsán csókolni

NEM VESZEM FEL

KISS JENŐ VERSE

Megbocsátok az Időnek, mint egy szegény eszelösneks szánva nézem, elboruló szemmel, s ba űz, gúnyol, átkoz, nem veszem fel.

Aki se nem él, se nem hal, mit kezdjek ily nyomorulttal? Eladd gyalázzonf vessen, hogyha tetszik, hiszen nem tudja, hogy mit cselekszik.

tanult, majd a baját kibontotta s gonddal nevelt Boldogasszony-tenyérrel illatosította. Közben esti reményeit édesgette.

Mihájka nyughatatlan szivét csendesítette s mikor idejéből futotta, megkínzott gégéjét simogatta.

Hanem Fesszegi Botos Emre csak most kezdette élni jobbik idejét. Kigyult arccal feszengett s a viszkoskotojába meleg tejet eresztett, hogy attól csizmája hiresen fényes legyen, mert ilyen legénynél illő dolog, ha keze-lába játszódik a fénnyel. Belső részeiben mór úgyis lobogott a szerelem lángja s égető melegével vetődni akart valakire, akin az élet szépsége aratásra várt.

A találkozás megesett. Ilka csak szokásból mosolygott.

— Közelebbről elveszlek — vallotta Botos Emre.

A leány tovább húzódott, mint a cinege madár a macskától . . .

Mihájka sem tudta otthon marasztalni magát, pedig erőszakoskodott ugyancsak.

— Megjárom magamat — engedett végűi s elindult, de a Diménék házával éppen ellenkező irányba. Hanem valami boszorkányság talán belékerült a dologba, mert egyszer mégis a Dimcn Ilka ablaka alatt állott.

— Magammal szabad vagyok — ismételgette ezt s bement a kapun. Az ereszben mégis megállóit s jól hallotta, hogy Fesszegi Botos Emre nagy hangon dicsekszik odabenn!:

— Pedig szépen tartanám az asszont s ked- vibe járnék, mint az urak.

Mihájka megvizsgálta maga körül, a helyet s aztán a kemence melletti nagy kádba belé- kuporodott.

— Hadd tisztázódjék a helyzet.

Mikor Dimén Ilka Emrét kikisérte. nyomban élénk nyüzsgés támadt.

— Férj el tőlem, Emre — szabadkozott a lány. De Emre nem fért el s erőszakkal is gyámolitani akarta s kapálózva is ölelte kedvesét.

— Megeszlek, mint az édös mézet . . .

Mihájka égő fülét a kád oldalához szorította.

— Nem kívánlak, ne kínozz — mondta többször is Dimén Ilka.

— Gondold meg a dógot. Ilka . . . szii- vem . . .

— Ne nyomorgass, mert úgyis heába.

— Édösöm ... — lágyult el végképpen a legény.

— Ne nyúlj hozzám, ó, szégyentelen — és beugrott Ilka az ajtón.

Fesszegi Botos Emre fejét vakargatva fordult el az utón. Mihájka szépen nyomába állott s egyszerre beérte.

— Dimén Ilkáról nem teszek le, tudd meg végképpen.

— Ne piszmogj, Mihájka, mert elrontom az egészségedet.

•— Majtég elválik s jóslom, hogy7 megboU lasz te is.

Még váltottak egynémely kemény szókat, de Botos Emre elméletileg nem bírván tovább a dolgot, a bidon Mihájkát meglepetés- szerüleg megragadta s a másik pillanatban már nagyot csubbant a viz.

— Hűlj le egy kicsit, nó — tódta meg szóval csúf tettét Fesszegi Botos Emre s már' futásnak eredett, mert Mihájka, amennyire: időt s egy kicsi szuszt kaphatott a lubickolásban, kiáltani kezdett, hogy:

— Tolvaj, fogják meg s ne eresszék!

Szerencsére nevezetesebb sérülése Mihájkának nem esett, de kimászás után a hideg rögtön rázni kezdte. Minden lépésre bőven szortyogott a csizmája s hajáról, ruhájáról lépte nyomán vonal csurgott az útra.

Otthon az anyja fohászok között húzta le róla a gúnyát s könyörögve érdeklődött az őszi feredes után. Mihájka kitalálással rejtegette a szégyent:

— Siettemben s a setéiben félreléptem s: így esett.

Az asszony meleg ruhákat tekert jó fiának kezelábára s orvosság gyanánt minden ágybéli perefernumát reárakta. Mihájka rezgő szájjal mondogatta:

— Tisztara fagyok meg. jaj, be hideg a testöm . . .

Később kigyult • a szót is BtegforditplUt»