Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-17 / 63. szám

1940 március 12.

BABITS MIHÁLY:

’ELLENZÉK

Nagy kitüntetés érte Babits Mihályt a közelmúltban. Neki ítélték oda az ötvenezer lírás San-Remo-dijat. Ebből az alkalomból közöljük a nagy író egyik igen szép tanulmányát.

Az első nagy háború, ameîy a XIX. század civilizált és örök időkre szántnak látszó nyugalmát felverte, a krimi háború volt. Ekkor támadtak az első kételyek az európai civilizáció értéke felől. A legjobb szellemekben bizonyos nyugtalanság hullámai keltek, amely az irodalomra is hatással volt. Hisz az irodalom sok tekintetben az európai lélek érzékeny seizmográfja. Még az angol imperializmus nagy költője, a poéta laureatus, Tennyson is, nyugtalan és vívódó hangokat hallatott ezidőben egyébként oly nyugodt művész- lantján. A magyar Vörösmarty megbomlott idegzetét teljesen fölkavarták az események. Ekkor kelt az uj irodalom egyik legszebb költeménye, a Vén cigány. A modern háború, lesújtó lelki hatásával, ekkor jelentkezett először az irodalomban.

Egy fiatal orosz tiszt, Tolsztoj Nikoláje- vics Leó, résztvett ebben a háborúban. Bár katona létére is mindig elítélte az „oktalan vérontást“, maga kéredzkedett a hadszíntérre, hogy igazi ütközetet lásson és kivegye részét az élet veszélyeiből. Gróf volt, arisztokrata, csúf, de gazdag és jóban-rosszban egyformán szenvedélyes. Átdorbézolt évek után némi csömörrel birtokára vonult, hogy a „nép“ jótevője legyen. De a parasztok nem nagyon értették s Ő a hadseregben talált menedéket. A háború hatása alatt néhány novellát irt, sötét éleslátással rajzolta a közelről látott borzalmakat. „Mindannyiunknak le kellene tennünk a tollat“, mondta egy hires iró Pétervárott, mikor e novellák kezébe akadtak. Tolsztoj azonban kilépett a katonaságból s elhatározta, hogy uj vallást fog alapítani. De közben újra kezdte dorbézolásait s az irói körökben gőgösen viselkedett. Különös ember volt 8 mint mondani szakták, „csillag, akit a háború üstököse lesodort pályájáról“. De inkább talán.* lélek, a társadalom béklyói közt, akit egy megrázkódtatás igazi útjára vetett.

A dorbézolások nem soká tartottak, Tolsz-- toj megnősült és ismét visszavonult falusi birtokára, s belefogott a hatalmas regénybe, mely több évi megfeszített munka után elkészült s élete főmüve lett. Ez a könyv különösen alkalmas pillanatban érte Európát,

mely ezídőtájt kezdett az uj orosz irodalomra felfigyelni. A század civilizációjának tetőpontjára jutott, valóban „egy újabb kor Bábelét“ építette 9 mégis gyötrődött, szomjazott... S ekkor jött ez a nagy könyv a barbár birü Oroszországból, a kornak legnagyobb s talán legremekebb irói alkotása, mely szerzőjének szándéka szerint alázatosságra akarta inteni a gőgös Európát, „Nincs ott nagys*ág, ahol nincs egyszerűség, jóság és igazság“. A Háború és Béke alighanem a legnagyobb regény a világirodalomban, noha nem a legtökéletesebb. Flaubert regényei például sokkal tökéletesebbek. „Á két első kötet pompás, de a harmadik botrányosan leromlott“, irta Flaubert barátjához, Turge- nyevhcz, mikor a francia fordítás megjelent „önmagát ismétli és filozofál. Érezhetővé válik a szerző és az orosz. De az előbbiekben semmi mást nem látni, mint természetet és embert. Néhe shakespearei súlya dolgok jelennek meg benne. Micsoda ábrázoló! Micsoda pszihológ!“

Tökéletesen találó kritika. Hozzá kell tenni, hogy a Háború és Béke olyan valami, amit Shakespeare, már műfajánál fogva is, sohasem csinálhatott. Tudniillik átfogó, epikai szélességű világkép, azt mondhatnám, a modem kor eposza. De akkor hősnélkiili eposz, mart a hősök gyatrán festenek benne, kezdve a bősök hősétől, Napóleontól. „Azt hiszed, hogy tolsz, pedig téged tóinak“, kiáltja oda a regény a történelem nagy mozgatóinak. A generálisok közül még leginkább igaza van a jó öreg Kutuzovnak, aki nem csinál semmit. Mondják, a háború realisztikus ábrázolására Stendhal regénye, a Char- treuse de Parme adia meg Tolsztojnak a felszabadító lökést. Ez egész tendenciájával egyezett, megmutatni, hogy a háború és bősök mily ártalmas, de kicsiny helyet foglal- aak el az emberiség életében, Ahogy a regényben is. Ez a történeti regény voltakep történelem-elleni regény, az élet regénye, sza- iónoké, falusi udvarházaké s a „szenvedő es hallgató“ népé. Ami mind él és áramlik a nagy idő-medrében, minden történelem dacára is. Az olvasó az első laptól kezdve veleél evvel az élettel, vele és benne, lenyűgözve eí sohsc feledve élményét. Ez az apostolkodc iró ott legnagyobb, ahol teljesen 1‘art P°j\r Fart képeket ad, intim családi rajzokat, tájleírásokat, gyengéd lányportrékat, vagy a háború szférájába sodort egyszerű emberek sorsának és lelkiállapotának elemzését. Csodálatos részleteket említhetnék, ha helyem volna. S mindez tökéletes 9 amellett szinte láthatatlan kompozíció keretében. Ellenben milyen zavarossá válik s szinte ügyefogyottá a/ iró, mikor a regény végen, tanulságait s történetfilozófiáját kezdi kifejteni. A Háború és Béke klasszikus érv a Fart pour Fart mint miiszabály helyessége mellett.

Óriási európai hatását egyrészben mégis a lappangó tendenciának köszönhette e mii. Az elmélet lehetett zavaros. Az érzésben, amely mögötte rejlett, volt valami, amivel Európa nyugtalanabb és ifjabb szellemei együttérez- tek. ők is rossznak, tévutrajutottnak érezték e modern kultúrát, amely ellen a tolsztoji gondolat irányulni látszott, ők is ki szerettek volna bontakozni az európai szellem zsálcut- cáiából s méltóbb tárgyat adni az irodalomSHppOtőjg£e&, /

iehangoltaág, fej «» vég- kg-f 4 j d a I m a t n á I, azonnal

ASPIRIN

tablettát

csal: a» Cífceroszítöí

nak, mely ezidőtájt jóformán házasságtörési regényekben s virtuóz társadalmi drámákban merült ki. De egyelőre nem az „egyszerűség, jóság és igazság“ tiint fel nekik kivezető ut gyanánt. A fiatal költők inkább az élményt keresték, a kéjt, a zenét, nz uj Borzongásokat, a körülöttük áradó szürkeségben. Tolsztoj útja más volt s nemsokára egy második nagy regény hatalmas képsorozatában mutatta meg, hogyan élnek benne az európai társadalom aktuális problémái. Ez a regény a Karenina Anna, amely éppencsak egy fokkal áll alacsonyabban, mint a Háború és Bé- ke.Tolsztoj házasságtörési regényt ir! De ebből Is egy nagy világkép lesz és egy nagy kritika a modern társadalom ellen. Ami azzal jár, hogy nem oly egységes és miivészi, mint a Bovaryné. De a leikirajz finomságában s a valóságfestes erejében semmivel sem marad mögötte. Csakhogy a regény nem pusztán fest

KEMÉNY

Kokó és Szokrátesz

Déitengeri történetek

(Erdélyi Szépmives Céh 1940)

„Heureux qui commc Ulysse a fait un beau voyage" — mondja versében Joachim du Bellay. a francia költő, az emberről álla- Iában. Bizonyos, hogy kétszeresen boldog az utazó, aki elsősorban iró s már a menetrendek böngészése közben is legfőbb tanácsadója irói ösztöne lehet. A messze tájakon szerzett változatos élmények gazdag tóira — az irásmüvészet ilyen megjelenítésében — legalább annyira dicsőségére válik az írónak, mint vadászkalandok bőséges zsákmánya a vadásznak.

Nyolc elbeszélést gyűjtött össze Kemény János uj novellas könyvében, déltengeri utazásainak emlékét. Meglepetés ez a könyv erdélyi irodalmunkban, mely kevés művészi novellát terem, mert szerzőjét uj oldaláról mutatja be s oly érett és kiteljesedett fokon, melyet eddig aligha volt alkalmunk tapasztalni. Az erdélyi föld és az erdélyi ember problémáinak boncolgatása után — melyek egyedüli tárgyát képezték Kemény János eddig megjelent müveinek — itt uj és különöst tájak friss, napfényes lehellete csap megi A végtelen emberi nyomorúság valószínűleg független égaljaktól és a földrajzi hosszúság, vagy szélesség fokaitól, különösen nz irói ábrázolás szempontjából; mégis bűvkörükbe vonnak ezek az elbeszélések, már csak azért is, mert akárcsak szerzőjét, mig a Calanthe fedélzetén idegen tengerek habjait szelte, megszabadít az itthoni gondok nyűgétől.

De igazságtalanok volnánk, ha nem adnók e megállapításhoz rögtön hozzá: szívesen kalandozunk szerzővel a görög szigeteket s a kisázsiai partok mentén, mert erdélyi szemmel segít látni idegen dolgokat s a művészi látás egy, örök és megmásíthatatlan kepeit továbbítja nekünk. Az égalj csak annyit jelent ez esetben, hogy több derűt kölcsönöz az hónak is és humora mintha bővérübben áradna el vidám és könnyes történetein

Különös alakjai vannak. Tragédiák is történnek és háború is dúl ez elbeszélések eseményeiben, ám az iró humanisztikus látásmódja a kiengesztelödés nemes és finom vertével ruházza hősei lelkét. Így válik a sorsban való megnyugvás hősévé Erna Marokkó az, Akropolis cimü novellában s ugyanezért csendes lázadás nélküli, sőt finom humoru Hans Werner hóbortja. Kohó és Szókratész az egyszerű emberekről írott kivételes jel- lemtanulméiny, melyben „a büntetlen előéletű cipotisztiíómester védelmébe veszi azt, aki bűnt követett el, mert hitte, hogy igy felszabadíthatja önmagát belső sebeiből“. Egyszerű emberek. Sem jók. sem rosszak. (..Olyan vagyok, mint mindenki más: ember*'.) Az élet perifériáin élnek, távol a ,nagyvonalú viharoktól, vagy a közösségek

hatalmas mozdulataitólíme az emberábrá- solás művészetének nagy problémája. A sors, vagy a történet nagy viharzásaiból merítve, az iró ellenőrzése nehézkessé válik. Ha az élet apróbb tényeit elsikkadni hagyta, inkább megbocsájtjuk. Ezért van annyi nagyszabású giccs és kevesebb a művészi irás. Kemény János, mint hőse, Szókratész, észreveszi ,,a napfényt, amikor rávillan egy vénember pocakjára, az emberi szájat, amikor nevetséges) e /érdül valami ostoba gondolat miatt..,“ Pompás humorát csillogtatja meg A kapitány bosszúja s a Kicsi Jorgó cimü novelláiban; mig Claudette és Miss Laura Bittol az élet kesernyésebb izeit kínálja.

Utolsóelőtti a lélek ritka nagy drámáját eleveníti meg. A fiatal fiára, biztos nöhódi- tásúért irigy öreg apa, ugyanakkor, mikor tudatában van annak, hogy ez a természet rendje, mégis megöli a fiatal leányt, hogy azt el ne vehesse tőle senki. „Hajnalban megöltem Claudettet. Oly hirtelen ment az egész, hogy alig nyithatta fel egy pillanatra szemeit már halon volt...“

A humor és drámai fordulat, egészséges emberi bölcsesség, meglepő művészettel váltakoznak ezekben az elbeszélésekben. Érti az iró a lélekábrázolás mesteri módját. Szint változtat ,uj fényeket villant meg s a beszédnek más értelme világosodik meg előttünk, mikor a szokatlant, a meglepőt, az általánostól eltérőt indokolja. S teszi mindezt fáradtság nélkül, mesterkélelleniil.

így főként az Apolló megtérése cimü no- veil árában A selyem fiú egyre lefelé billenő I pályáját az egyetlen férfi barát elvesztése \ szakítja félbe. Az asszonytól-asszonyig sodro- I dó Karló elvesztette az egyetlen embert, aki- j nek a barátsága emberi élménnyel szolgált ! neki, aki őt férfiszámba vette s nem Apollónak éhes nőiséggel. E megtérés lélektani ténye pedig az Írónak, mint lélekábrázol ónak próbatétele. A Diana címűben egy kivételes asszonyi erőt és asszonysorsot fest tragikus beteljesüléssel.

Az álomhajó, Calanthe riogatását, mi is élveztük. Az írót .,belopta kicsi tengerzugok- ba, senki-emberekkel összehozta, emberségre tanította. Megnyitotta szemeit.“ E felnyitott szemek látásának eredménye volt az a meglepően szép elbeszélés-gyűjtemény.

Kemény János a novella műfajánál: kiváló mestere: pompás. friss-készségű elbeszélő. Ny elve, mintha csak a déitengeri természet nagy palettája ihlette volna meg, harmonikusan simul a tenger, a föld s az ég ezernyi színárnyalatához. Azt is különös örömmel láttuk, hogy hogyan párosul a lősgyökeres erdélyi iró erdélyisége a hamisítatlan, igazi európaisággal.

SZABÓ ISTVÁN.

• :-a\

és dokumentál. A nyugodt társadalmi életnek látszólag objektiv rajza mögött érezteti ennek az egész életnek törvényes semmiségét és hiúságát! Ahogyan Tolsztoj egy derűs és polgári képben, például egy vendéglői jelenet leírásában, egy előkelő és jószándéku tisztviselő jellemrajzában valami szörnyű űrt és sivárságot tud megmutatni, anélkül, hogy csak egyetlen szóval is ítéletet mondana vagy elárulná intencióit: az a modern művészet egyik legnagyobb bravúrja. .Szinte kár, hogy az iró mégis belerajzolta magát müvébe, a parasztok közé vonult Levin alakjában. Ez gyönyörű falusi képekre ad alkalmat, de művészi szempontból megbontja a nagy regényt. Istenem számit ez? Közelgett már az idő, amikor Tolsztoj megátkozta magút a művészetet is, mint az egész modern kultúrát, amelynek terméke. Gondolatainak fejlődése elsősorban a saját művészetére volt végzetes hatással, úgy, hogy a századvég tanúja lehetett, hogyan tört meg és száradt ki fokozatosan a legnagyobb művészi lángelmék egyike egy pusztító és fanatikus doktrína hatása alatt. Micsoda különös végzet ez, hogy a naturalizmus nagyjai közül egyik sem tudott I töretlen vonalban végigfejlődni, kiteljesedni, mint a régibb nagyok, Danték, Shakespearék, vagy Goethék? Tolsztoj a nyolcvanas évek végén még legremekebb müveinek néhányat irta. Parasztdrámája, a Sötétség Hatalma s novellája, az íljics Iván halála, a sötét naturalista világlátás csodálatos dokumentumai. A század nem egy nagy irója nézett már szembe az élet rettenetességével és sivárságával. De talán oly intenzív módon senkisem élette át ezt az olvasóval, mint Tolsztoj az Biies Iván halálában, amely egy mindennapos betegség lefolyásának páratlanul realisztikus rajza a kínokon át a halálig.

E különös bátorság mögött azonban már egy kitlönös erő állt. Tolsztoj nem azonosította magát bősével. íljics Iván hivatalnok volt és civilizált ember. Tolsztoj pedig ekkor már túl volt a civilizáción. Ő paraszt volt, orosz paraszt, közel a földhöz és Istenhez. így érezte legalább & mindig jobban beleélte magát nemhivatalos vallásának miszticizmusába. Az élet vezeklésnek tűnt fel előtte 9 nmzsikruhájában s kezében az evangéliummal. melyet parasztmódra bc-tü szerint értelmezett, hadat üzent az egész európai civilizációnak. Annyira ment, hogy minden örömet és szépséget bűnösnek és ostobának ér- zett. Mi a művészet? cimü könyvében megtámadta az artisztikii9 világnézetet. Minden művészet rossz, hacsak nem vallási célt szolgál. Elitélte a saját régibb müveit is. Most csak oktató népi meséket irt' s megírta * Kreutzer-szonátát, leleplezve a művészetet, mint az érzéki vágy fölkorbácsolóját, mely magában is bűn. Nem megmondta-e az evangélium: „aki vágyakkal tekint egy nőre, már paráználkodik szivében“? Tolsztoj nagy lelkében hatalmas belső logika dolgozott, levonva a legvégső konzekvenciát is. A naturalizmus világnézetének végső következése a végleges aszkézis volt, a schopenhaueri asz- kézis! Haljon ki ez a világ! Addig is, akik élünk, éljünk vezeklésben és egyszerűen, mint a föld népe, hátat fordítva harcnak, pénznek, kultúrának és világi hiúságoknak. De hogyan élhette ezt az életet a gróf, a földbirtokos, egy nagycsalád pátriárkája és világhírű iró? Magára ölthette a muzsikru- hát, de nem a muzsik lelkét és életét. Noha irt még egy nagy regényt, a Feltámadást, amelyben megpróbálta elemezni lehetőségét és hirdetni szükségességét, a világból % aló kiszabadulásnak a világfi számára. Művészetének roncsait mutatja már csak ez. habár még a roncs is hatalmas. Élete azonban a nagy szellem tehetetlenségének fájdalmas tra- gikomédiáját mutatja. Igéje átzengett a világon, vallas támadt a nyomában, amely dacolt az állammal és a hivatalos Egyházzal Otthon azonban családja, környezete erősebbek, mint ő s utolsó evei keserű megalkuvásokban s lelkiismereti vívódásokban teltek Végre, nyolcvankétéves korában megszökött hazulról, hogy mint a régi jámbor muzsikok, magába vonulva s Istenbe merülve hol jót meg. Mire szemét lehunyta, az ásztápovi ál íomáson, a haldoklás helye körül a világ :r den részének riporterei gyűltek össze és tortábort kellett \eretni a kiváncsiak, lat: tikosok és sznobok számára.

TOLSZTOJ