Ellenzék, 1940. január (61. évfolyam, 1-23. szám)

1940-01-28 / 21. szám

Első fanes uz önyüiiycílY

SNCZE LAJOS

*/ .New ismerek égbekiáltóbb bunk mint a nyelvrontás. Ha egyáltalán ké pes vagyok haragudni emberfiára, akkor gyűlölettel -vetem meg azt, aki a nemzeti hagyományok és értékek leg* drágábbikat, a nyelvet becstelenig meg. Soha nem tud kiengesztelni az, aki belegázol abba, ami divaton, formán, téren és időn túl, elvitathatátla nui a miénk, ami bármely irányzat és. történelmi balszerencse ellenére, mindenen túl összeköt minket,

Úgy tekintem, mintha magánügyem volna.

A nyelvrontást nem lehet elnézni. Csak akkor lehet megbocsátani, ha majd az erkölcsök úgy kificamodnak, hogy az apagyilkosság erényszámba megy, szóval: soha. Mert aki hozzájárul az élő nyelv szabályainak összezú- zásához, ahelyett, hogy annak csiszolását segítené elő, az megöli minden ősét, sőt többszőr öli meg. .Megtagadja a múltat, eldobja magától a jelent és ez által érdemtelenné válik, hogy megérje a jövőt. )

Á nyelvrontás majdnem minden esetben féltudatos, nagyon ritkán tudatos vétek. Ezért nincsenek népi nyélvrontók. A nép úgy veszi a nyel» vet, mint szerves, összefüggő egészet, ami olyan, amilyen. Nincs fogalma, hogy lehetne másképp is. A várost járt cselédlány, a kiszolgált katona, a félfalusi bérmunkás megérti az „úri beszédet“ is, hogyne értené meg, hiszen a magyar Irodalmi nyelv szókincs tekint tetőben közel van a népi beszédhez. Mégis mikor visszakerül, soha többé nem ejti úgy a szót, ahogy városon hallotta, soba nem képez olyan mondatokat, mint városon tette, mert nem tígy fűzi a gondolatot. A népi észjárás következetes, rövid, áttekinthető és világos. ,

Az Irodalmi nyelv, mely a népiből csiszolódott, tudományos lelki ismerettel gyűjtötte össze mindazt, ami a ma gyár beszédben igazán magyar, egyező a nyelv szellemével, lélektana szempontból nem csúfolja meg faji sajátságainkat. Ezt a minden izében ma gyárnak indult nyelvet csiszolta, hogy alkalmas legyen a mai élet minden viszonylatában. Költői legyen, hogy az érzelmek finom árnyalatiad ne törjenek szét az alkalmatlan, nehézkes kifeje** zésen? rövid legyen, mert a magyar ember tömören szeret beszélni; szabatos legyen, hogy minden féreértés, kétértelműség eleve legyen kizárva V törvényhozás, igazságszolgáltatás, ke*< reskedeíern, pénzélet terén; könnyed legyen a társalgásra, gazdag legyen, hogy az emberi tevékenység minden ágára terjedjen ki.

A nyelv lehet a kongói néger számára eszköz, melynek segítségével mat gát megérteti. A magyar ember számára azonban az élesen körvonalazott gondolatnak szabatos, félreérthetetlen kifejezése kel! hogy legyen. Annyira vágyunk igényesek, hogy önmagunkat megbecsüljük (különben hogyan becsülhetnének minket mások?). Ámde a magunk megbecsülésének legfőbb esz köze a szabatos, megfontolt beszéd, a higgadt kijelentés, szilárd, szét nem ékelhető következtetés.

Sok embert szeretek, de becsülni csak azt tudom, aki ura a nyelvnek (nem kívánom, hogy művésze legyen): pontosan azt mondja, amit akar és úgy, ahogyan akarja. {

Az rrodalmj és népi nyelv, tehát két hiteles beszéd között ott van az ugi*» nevezett köznyelv. Az előbbi kettő úgy tekinthető, mint egyazon tartalomnak két alaki változata. Az irodai

fjj kiadásban jelent meg! Újra kapható:

Axai Mimtlies

San Miehsle

Az utóbbi évek legnagyobb könyvsikerét közlő.várisági a hozták ki az uj kiadásban. ízléses, egész vászonkötésben ára 173 lej az Ellenzék könyvosztályában Kolozsvár, Piata L jjirii. Kérje a könyvujdonságok jegyzékét.

mi nyelv szabatosságra és szóbőségre törekszik. \ népi beszéd ösztönösen a rövidséget, tömör kifejezésieket kedveli. Az előbbiben igen fontos tényező a folytonosan tudatos hagyománvmü-* velés, a másodikban pedig a lélektani elem, az ösztönös egyeztetés, a szer zett elemek hascnitása az átlényegül lésig és a nyelv szakadatlan bővítése hangutánzás utján.

Alapjában véve nem \ olna végzetes, hogy az irodalmi nyelv uagv műgondja nem érezteti hálását a köznyelvben. Az írott betű és a megfontolt szó így is hatna: 1. ha a 'közvetítő elem (írok, közírók, újságírók) teljesen tudatában volna ennek a nemzeti kötelességnek, vagy 2. ha minden tevékenységi ágnak (ipar, ikereskedelem, művészetek, testedzés, játék, ösfoglalkozások) időnként akadna egy apostola, aki a tartalmilag magyarrá leit elemeket alak szerint is magyarrá tudná tenni.

A nyelv szétiziilíesztésének oka: a nyelv felmérhetetlen jelentőségének, megbecsülhetetlen értékeinek lekicsinylése; eszköze pedig: a középosztályba oldalról, más népek hasonló társadalmi szintjéről belekerült elemek jelentős tényezővé való sulyosodása. A kétnyelvű ember soha nem tudja elég-« gé értékelni beszédjét; sem azt. ame lyikeí most tanul, hogy élhessen, sem azt, amelyiket most felejt, mert nincs szüksége rá.

Téves utakon indul el, ak,j azt vallja, hogy a népi beszéd romlott beszéd. A népi nyelv ugyancsak eredeti, hiteles és — ami legfontosabb — élő szervezet, ami állandó alakulásban, változásban, hullámzásban van. Bizonyítékul elég felemlíteni) a székelyföldi és tísza háti beszéd ősi, romlatlan magyar szer keretét, észszerű következetességét-, csodálatos .rugalmasságát és visszahatását. A Székelyföldön ma is beszélőn gépnek mondják a gramofont, jegyes! pönek a vonaton és tiártfasgépkocsikon alkalmazott kalauzt, mer t jegyet csip. Ezzel szemben a Bánság, Bácska. Hegy* alja, Avas vidékén tagadhatatlan az idegenek romboló hatása.

A köznyelv romlásának, sajnos, nem lehet meghúzni a földrajzi határait. A sok nyaíkatekert gondolaifüzés, lehetetlen mondatátszövődés, utálatos hanghordozás, ami jóidéig nagyvárosi különlegesség volt, a lekilsmeretlen szin=* házi irócskák és pîcurka hírszolgálati tin tanyai ók által kezd általánossá, válni,

1.

A nyelvrontás hathatós művelői és terjesztői —- amint láttuk -— többnyire harmadrendű írók és újságírók (nem következetesen vidékiek), akik hihetetlen önbizalommal, önteltséggel veszik kezükbe a tollat. Beképzeltségük részben onnan származik, hogy fogalmuk sincs, mennyit kell a közepes uj * ságirónak is tudnia; részben pedig on nan, hogy a mai tollforgaíók felkészültsége sem annyira nyilvánvaló, hogy a más foglalkozásban nem érvé» nyesült sajtó-kalandort viss>zadöbbent- se a papírpocsékolástól.

Cseppet sem volnánk igényesek, ha a Bartha Miklósok földjén komoly felkészültséget várnánk a közélet széllé* mi harcosaitól. De hagyjuk alább. Ve gyük számításba zátonyrafutásunkat, a magyar közélet ezer hajótörését. Ne kivánjitihik minden közírótól általános tudást, még csak általános műveltséget ®e. Ne követeljük meg tőle, hoffj» szakértője legyen a nemzeti és világtörténelemnek, tudjon földrajzot, egészségtant, természettudományokat, legyenek jogi, vallási és bölcseleti ismeretei; ne legyen sportember, ne tud* jón nyelveket, ne értsen a műélvezet hez, ne legyen természetjáró, ne érezze a kisujjában a világbirodalmat és szellemtörténetet, ne legyen államférfi és közgazdász, se társadalomkutató. Ezt most pitlonntnvüag nem követeljük meg mindenkitől. De hogyan merészeli valaki tintába mártani a tollát

erkölcsi alap, világnézeti meggyőződés, letételen jóhiszeműség nélkül? Hogy merészel valaki a magyar nemzetnek írni, íia nincs épitószándéka, ha nem akar a magyar közösségnek használni? Hegy merésze! valaki a mi szellemi vezéreink közé kívánkozni, ha dadog*, va, szégyenletes magyartalansággal szól hozzánk? Hát ennyire lebecsül nek minket? Így leértékelnek minket?

Tévednék, ha azt hiszik, hogy fel rúghatják a magyar beszéd legszebb nyelvhelyességi szabályait, mert a magyar most úgysem veszi észre, van mivel törődnie.

Azokhoz szólunk, akik néni értéke Lik önmagukat annyira, hogy valamit szebben mondjanak ki, szabatosabban írjanak körül, mint közönségesen szó* kás. Azokhoz fordulunk, akik néni vet ték maguknak a fáradságot, hogy* a mások keservesen kitaposott útjára lépjenek.

A mai sajtónak nincs kialakult véleménye. Hírszolgálattá, az események nagy iktatókönyvévé siilyedL Minden dolgunk rendezetlen. Sokszor olyan ta» nácstafanu! álltunk a Duna völgyében, az európai érdekek nagy útkereszteződésén, mintha a tegnap jöttünk volna ide, vagy mintha mindenkit messzire megelőztünk volna és mos? hátratekintenénk, hogy gyönyörködjünk mások kapaszkodásában, hogy utolérjenek, Bedig: a holland jobb földműves, a dán jobb állattenyésztő, a német jobb ipa* ros, az angol jobb kereskedő, az ame rikai jobb szakmunkás, mint mi. Legfeljebb arra hivatkozhatnánk, hogy olyan szépen nem Igen tudott nép meghalni, mint mi: katonák voltunk és lovagok. 1

Mára azonban sokan élőnkbe vágtak. igaz, parányi nép vagyunk; igaz, hogy sokat verekedtünk; igaz, hogy a mi világunk egészen más világ. Mi magunkra vagyunk. Nincsenek roko naink a közelben, akikhez elm ehettünk volna kölcsönért, mikor szükölködénk. idegen itt a lelkünk, várunk és nyel v ünk, senkiével nem rokon, senkiéhez nem hasonlít. De ez nem ment fel a küzdelem alól. Finn testvéreink hét» százéves idegen uralom alatt is csodálatos világszemléletet, irigylésre méltó népi életet alakítottak ki maguknak.

Vájjon ki tehetett róla?

Az, aki a szellemi fejlődést időről időre elsikkasztotta. Az, aki pénzzel, névvel, karddal, vagy cseléddel íekin téíynek kiáíttatta ki magát abban, ami hez semmit sem értett,

2®

A nyelvész szószármazás, hangtan és történelem szemszögéből figyeli niég a Lélektani okokra visszavezethe tő nyelvtényeket is. A nyelvész csak figyel, lemér és tudomásul vesz. Ez minden, amit tehet. Legfeljebb őszinte öröm, vagy mély keserűség tölti el, aszerint, hogy mit tapasztal, ő csak megállapít. Megmondja, hogy ez és ez az újítás megegyezik, vagy ellenkezik a nyelv szellemével. De maga nem esi*- nál nyelvet. Legtovább az van módjában, hogy közvetve befolyásolja a nyelvhasználatot. A nyelvész csak serkentheti az írót, közírót, tanárt, sző nokot, orvost, mérnököt, gyógvsze részt, üzletembert, szakmunkást, műszerészt, ékszerészt, sőt a foglalkozás- nélkülit, hogy váljék tudatossá benne létének kettőssége; társadalmi és nemzeti hivatása. Az elsővel szemben az átlagember is érzékeny, a második iránt csak a tudatos, nevelt ember fo gékony.

Az egyén, bármilyen müveit és választékos legyen, csak annyi maradandó értéket jelent, amennyit a közösségnek tett, amelyik őt nevelte. A ki müveit, de a közösségtől elhúzó ember* fők sokka! jelentéktelenebbek, mint a határozott, társulási érzékkel rendelkező tömegember, akibea él és hat a társulási ösztön.

Egyéni érték nem lehet maradandó. Csak az örökéletü, ami a közösség ér lékeibe bekapcsolható. Mennyivel in lcább áll ez a nyelvre!

Az ember fogyatékos, hanyag, félmi?- velt, érzéketlen, csökkentett erkölcsi értékű. Nincs az a két katolikus, két angol, két gyöngyhalász, két idegenve zetö, két szénbányász, aki pontosan ugyanazt és ugyanúgy tudja, ugyanúgy higyje, ugyanúgy reméljen, a dogok jelentőségét ugyanúgy becsülje. Hogyan lehetne kél magyar, akinek azo nos legyen a műveltsége, vallási isme retköre, reménye, világszemlélete, munkaszeretete, életterve. Mégis vaa valami, ami mindezek mellett, vagy mindezek ellenére egységbe markolja az egvedeket: a magyar nyelv.

Ámde a nyelv élő teste nem egy bér tulajdona. Nincs ember, aki vala mely nyelv minden szavát beszélné. A nyelv műveltségi szintmagasságokra és foglalkozási ágakra hasad. Gyakran csak kerülő utakon, nagy közvetítések*« kel kerülnek érintkezésbe egymással. De valamennyi fölött ott van a nyelvész, aki töprengve tartja kezében & nyelv sorsának szálait.

A nyelvész azonban csak ellenőrzi* szerve, megtestesült lekiismerete a nemzet nyelvalkotó szellemének. Az u$ nyelvészeti szemlélet szerint a nyelvet maga a nép és nemzet csinálja: a mag* vető, az erdemunkás, a napszámos, szakmunkás, polgár, értemiségi, sót világjáró, csavargó, stb. Maga felelős a nemzet, jövője előtt, hogy hogyan sáfárkodott a rábízott nemzeti kincsek* kel: az anyanyelvvel, népzenével, viselettel, modorral. A nyelvész csak figyelmeztet, ha zsákutca jön. A nyel* vész csak felsikolt, amikor a kiíicamo dóit tömegizlés tolvajnyelvvé akarja nyomorítani a felbecsülhetetlen szakmai nyelvet, A nyelvész csak a legma* gasabb erkölcsre hivatfeozhatik, ha az egész közület ellen fel kell lépnie.

A nyelvet azonban az egyes ember csinálja., a jelentéktelen tomegember, aki egymaga különben semmi volna. Minden foglalkozásnak külön kell megteremtenie, ha megvan, tisztogat nia, nyesegetnie, fenntartania és művelnie saját nyelvét. A magyar dolgo» zó felelős azért, hogy hogyan fejezi ki, hogyan írja le magyarul, amivel fog lalkozik. A magyar anya felelős, hogy hogyan gondolkodik a magyar nyelv folytonosságáról: hogyan tauitia meg gyermekét, tisztán, szépen beszélni magyarul. Lábunkkal járunk, magya rul beszélünk. De amelyik apa nem gondoskodik, hogy gyermekei tiszta képzeteket, éles benyomásokat, elöiíé* let nélküli megállapításokat szerezze nek a körülvevő világról, becsületbe vágó hibái követ el. Éppen annyira feleletien, mintha elnézné, hogy valaki hátrafelé járni tanítja gyermekeit.

A nemzeti nevelés próbaköve ez: ki mennyire képes legalább elsajátítani szakmája szép magyar nyelvét. Ez min* Jenkinek kötelessége. Hogy a rábízott javakat tovább fejlessze, az kevésnek hivatása, airra kevesen illetékesek. De a már meglevőt tökéletesen birtokba venni magyar feladat. Ez a kisember nagy hivatása. Ezt senki más helyette meg nem teheti. Itt. egyedül csak a kisember lehet nagy hős. De ha ö el nem végzi, örökké eh égezetlenü! fog ma radni.

Ha holnap a magyar kovácsok elhatároznák, hogy ezután minden szakmai dolgot csak más nyelven fognak inon dani, a magyar kovácsok szaknyelve menthetetlenül kiveszne. Semmi köz belépés nem tudná megmenteni az utó * kornak. Legfeljebb csak halva, feljegyzésekben, mini annyi mást.

Kelle neme'üöbb törekvés, mint ez? Annyira becsülni önmagunkat, hogy' a legszínesebb, legszebb, legkifejezőbb, legritkább, legválasztékosabb, Iegizlé- sesebb formában a legnagyobb gonddal kiválogatott szavakban mutaíkorrunk embertársaink előtt;: magyarul beszé liínik.

/

^ A A ^