Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)
1939-12-03 / 280. szám
1 9 3 9 d a c c ni b t' r X U I, í. U - V 7. f: K A BARABÁS MIKLÓS CÉH fiatal művészeinek kiállítása lulkorai kakasszó. Csendben és szigorúan készült e csoport a pillanatra, amikor majd szemeink , elé kell lépnie, szerető bátyák mustráján. Erdélyben magyar képzőművésznek lenni nem parádé. Fegyverzetüknek, ha vadonatúj is, nem csillogása érdekel, hanem tartóssága. Elszórt őrhelyeken éli teremtő életét a gyarmatosító veteránok hada, magot vetve, szellembe és anyaföldbe. Izmusoktól, kávéházaklóí és öndicsérő sajtóasztaloktól távol. Termelnek, gyarapodnak s művész- voltukat nem tekintik lengősörényii páválko* dás privilégiumának, hanem gyötrelmes bcnn- ső szükségnek s kifelé kötelességnek. E fiatalok, ha készültek egyáltalán ilyen rossz- hangzású valamire, mint programm-adás, nemzedék-váltás, nem locsogó szóval, még csak nem is írással cselekedtek ezt, hanem tanuSZERB ANTAL BUDAPEST, 1939. Az irodalom a lélek válasza a sorsra. A magyar irodaimon végighúzódik gerinc gyanánt, férfias felelet gyanánt, egy királyi gondolat. INem is gondolat, kevesebb vagy több annál: a gondolkodásnak, a világ tudatosításának egy alapformája, egy lelki kiállás a dolgokkal szemben, ami speciálisan magyar. Ez adott erőt régi nagy nemzedékeknek a maihoz hasonlóan súlyos, a nemzet létét mérlegelő éjszakakon. Úgy nevezhetném: az „és mégis“ világnézete. A magyar nemzeti eszme, minden emberit magábaölelő teljességeben, a mnlt század elején tudatosodott, a nagy romantikusok, Széchenyi, Kölcsey és Vörösmarty müveiben, ők is egy rettentő végzetérzés súlya alatt tűnődtek magyar voltukon, borzongva szemlélték a „sirt, hol nemzet sülyed el“, a más keblű népet, mely majd a négy folyam partjára áll; magyarság legsötétebb jóslatait ők hallatták, az őrület felé görnyedve a felelősség súlya alatt. Egy ilyen pillanatban írhatta Vörösmarty Keserű Pohár-jút, amelyet mindmáig énekelünk: ,, gondold meg és igyál...'4 A pohár csakugyan keserű; ennél tragikusabb bordal nincs a világirodalomban. A költő arról beszél, akit minden eszménye elhagyott: csalódnia kellett nőben, barátban, társadalomban. Nincs más vigasztalása, mint a boradta feledés, a mámoros feloldódás abban a tudatban, hogy egyszer úgyis mindennek vége lesz. De ime az utolsó versszakban egyszerre megfcrdul a vers, tragikus ihlete férfias bizakodásba megy ál: Gondolj merészet és nagyot É9 tedd rá éhedet: Nincs veszve bármi sors alatt, Ki e! nem csüggedett. Az irodalomtörténeti ró hajlandó ezt a váratlan fordulatot bizonyos külső adottságokkal megmagyarázni: a vers bordaL nem végződhet egészen komor hangokon, a miifaj szabályai nem engedik; Vörösmarty e verset a biedermeier-kor békésen beletörődő, a tragikus megoldásoktól irtózó levegőjében irta, nem is fejezhette he másképpen. Nem lehet ebből következtetni Vörösmarty gondolkodás-formájára. De mit mondjunk, ha ugyanezt a struktúrát találjuk Vöxösmar ynak két legkomolyabb, legmélyebbről szakadt versében is? A Gondolatok a könyvtárban Vörösmarty filozófiai szempontból legtudatosahb, legkidolgozottabb költeménye, világszemléletének summája; a Vén cigány pedig az elborult Vörösmarty látnoki, megszállott, már szinte emberi méreteken túli halálos feljajdulása. Ezeket a ■verseket nem köti semmiféle mii- fajszabály, semmi közeik a jámbor bieder meier szellemhez — itt végleges, legtisztább formában maga Vörösmarty beszél. Mindkét költemény a reménytelenség ódája: a Gondolatok a könyvtárban á gondolat nyugodt, világos nyelvén, a Vén Cigány vad víziókban, a rémület paroxyzmusaban mondja el a költő kétségbeesését; „Irtózatos hazugság mindenütt!“ „Az Isten képét szijjal ostorozzák!“ „Odalett az emberek vetése!“ S mindkét vers végén megint megfordul a hangulat, a kétségek és zengő zivatarok után derűs hangok szimfóniájában úszik a gondolat és a látomás boldogabb partok felé, ahol „kihallhatok az angyalok zenéjét", Noé bárkája egy nj világot hordozva, tűnik fel a vizeken. De Vörösmarty csak egy költő; amit mond, talán csak őrá magára vonatkozik', talán elhamarkodott volna ebből a magyarság gondolatformájára következtetni. Menjünk hát vissza a gyökerekig. Nézzük. mit mond Zrínyi „dicsőségünk, végső daliája nevünknek?“ Vegyük elő a Török Áfiumot. Vegyük elő azért is, mert kevés ilyen aktuális könyvet találunk. A költő-hadvezér nehezen görgő, de annál szuggesztlvebb mondatokban tárja fel a magyarság rettentő helyzetét a fenyegető sárkány torkában, a török halál- veszedelemlx u. Megmenekülésére nincsen remény; sóira veszi a külföldi hatalmakat és bebizonyítja, hogy a magyarság azoktól semmi jót nem várhat, ..akinek nem borúvá nem nyalja“. Azután keserű önszemlélettel fordul a nemzet felé: a régi erő kiveszett, csak „innya“, restség és tudatlanság minder, felé. —És ekkor igy kiált fel: „Oh egek? Oh Isten! Mert hoztál ki minket Scitiábul, holott ottan avagy nem bomlottunk volna meg ennyire . . . avagy hu bomlottunk volna is, nem látott volna eny-' nyi világ minket magunk rosszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a panaszolkodáv ban és a haszontalan való fohászkodásban, nyúljunk az remediumokhoz. ha vagyon; s vagyon is penig, h3 akarunk! Mert noha a mi magunk népét, amint mostan vagyon, jól leábrázoltam . . . mindazor.altal ha kérdeu kit kévánok s micsoda nemzetet akarok oltalomra, azt mondom: a magyar kévánoni. Miért? azért mert ez a legalkalmatosabb. legerősebb, leggyorsabb és, ha akarja, les vitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje leszen immár, hogy a magyar törökkel harcol... lássál. Tizenötök közül három akad talán — s nem a leggyengébbek, -— akinek nincsen értékes diploma a kezében. Elmúlt az idő — Erdélyszerte bizonyára el, — amikor a diploma kizárta tulajdonosát az „igazi"1 miivészek közül s gyanakvó megvetés tárgyává tette. Amikor a „miivész“ alkotó ihletének ürügyén nemcsak bocsánatra számíthatott, ha embernek selejtes is volt, de szinte kötelességszerüen kellett hitványkodnia. Gondozatlan testtel és nyiratlan lélekkel kellett inimelnie a közönség romantikus elképzeléseit, lehetőleg tüdőbajt, vagy annál is rósz- szabb nyavalyát szerezve s lekötöttségnek bélyegezve minden rendszeres munkát. A diploma lázadás a közönség ízlése s szeszélye ellen, függetleníti az alkotót, kenyeret ad az eddig kényre-kegyre kiszolgáltatott Makkal Piroska íametszexe Tizenöt fiatal művész mutatkozik be december 3-án, vasárnap délelőtt u Királyi îlelxtartóság üvegtermében. Úgy érezzük, a művészi anyag áttekintése után- hogy különös dicsérő szavakkal kell bejelentenünk érkezésüket, egyszerű kritikánál többel. Testben és lélekben ifjan lépdelnek a porondra. Nem tudjuk, bajnokok-e tizenöten, győzelemre hivatott erős és ügyesek, vagy bukásra Ítélt esendő emberek. A nyilvános ság bűvös cirkuszába lépnek s itt maradnak, esetleg esonkán és bicegőn, de ezentúl mindég a közönség szeme előtt, győztesen, vagy porondot gereblyélve, szárnyszegett mozdulatok komikumával szórakoztatva a nézőt s felfuvalkodott holyagok puffogásával hátukon, pofokat nyelő bohóckodással keresve kenyerüket. Egykor gladiátorok voltak, ma alkotó művészek. Csak a közönség marad mindég ugyanaz, lefelé fordított hüvelykü- a vereség látványán épülő ur, Cézár. Neki szól üdvözletük: az Áve. Halálba in; dűlők, de közöttük lehel a halhatatlan. Sen> ki sem tudja, ott van-e s ha igen, melyikük? S ez jól van. Bizakodóan lépkedhet mind- egylkiik, vidám reményekkel ékesen. Öreg veteránok módjára nézzük a felvonulást, két festő nemzedék, vagy testben, vagy lélekben megörgedettek. Nem érezzük őrségváltásnak ami történik, pedig a divatos cim kitűnő alkalom lenne önmagunk létező vagy kiagyalt erényeinek felsorolására. Idétlen és az alkalmat szégyenbe boritó lenne olcsó Összehasonlításokat tennünk az erdélyi alkotó élet egyéb területein lezajlott nemzedék-jelentkezések és a jelenlegi között. E fiataloknak nem igényük az Őrségváltás. Tízenötödmagnkkal nem tömörültek tojásból kibújtuk mán azonnal ifjú kakasok nemzedékévé. Nem kukorékoltak egymásról — csakis egymásról — uj hajnaledást s nem neveztek álomszuszéknak, romantikus álmodozónak mindenkit, kinek fülét sértette a Makkai Piroska fametszete művész kezébe. Ezért kell gyűlöletes hírét kelteni. Magában persze nem érték. A diplo- na pusztán nem tesz művésszé senkit. De jelkép. S hatványozottan az, ha általános jelenséggé válik. A mesterségbeli tudás megbecsülésének jele. A kiállított anyag erőteljesebb vagy halványabb egyéni erejét méricskélhetik a bírálók s művészi értékét latolgathatják, — súlyúk lesz a bírálat mérlegén is, — de alkotóik mesterségbeli felkészültsége kétségbevonhatatlan. Hijjával valók minden tudatlanságot takargató álmo- dernséguek, lendületnek becézett pacsmago- lásnak s rajzolni-nem-tudást leplező nyaka- tekert teóriának. A gyakorlatnak és ismeret- rek ebben a megbecsülésében látom valami- laódon megtestesítve az erdélyi képzőművészek etikumát. Munkaképeseknek bizonyultak s most dolgoznak. Nem kérnek munkál, — van az bőven — sem munkahelyet átvenni nem akarnak. Jókora pusztaság az erdélyi magyar képzőművészet, akad uga- rolni való elég hely, mindenki számára, aki lábát a földre s kezét az ekeszarvára vetve előre tekint s nem bátra. Ugyanazon a módon s egyazon célért dolgoznak, melyért magunk ráncosodunk, vénülünk és rokkanunk meg, talán időnek előtte. Ha ugyan vénség- nek lehet nevezni a szertelenkedések megvetését és rokkantságnak a meggondolatlan cselekedetek és felesleges kitérők kerülését. Dicséretükre legyen mondva, mellénk állottak lám, mikor kezdettük fáradtnak érezni magunkat és szivünk lassan elszorult, hogy nem lesz folytatásunk. Támasztéknak érkeznek és nem taszigáló erőnek. Az öregek nyughelyeinek tisztelete és gazdaságuk kamatoztatása nemzedékké teszi őket, amely további sáfárkodásra készülten kamatoztatja a kapott talentumokat. Nemzedékké, amely nem szembe-állitó, elválasztó kategória. hanem folytatásunkat és kiegészülésünket jelenti. VÁSÁRHELYI Z. EMIL..
