Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)
1939-12-03 / 280. szám
Í4 I I L I K 7 f K ■on— m mamma 1 9 10 </ L c c m b c r 7. wmmmmummmom ILLYÉS GYULA UJ SZELLEM CSILLAGA NAPLÓJEGYZET EGY FRANCIA ÍRÓRÓL li inv|ii> Klen nciu liu&)uU luiudnjajunkat rlvos/ni ........V/nl magyart kóváuojv oltuluoutru, nőm indii*!, i.riu garunumtát, honi alas/., mu» németet, sem spnuyort.“ 1\ Imrmiulikiil kérdezzük inon Muducil ímrét, u mu^ar {loiHlulati leiitübb meg- to-alma/ojat, akit mi nli'^ui' időzni szoktunk proklóinatikiis lieb /elekben. Mudueh is iijivunuzl mondja, amit Zrínyi fs \ üriisniurt), nem annyira ide/.lietö s/eiitcnoiu alakjában, mint inkáid/ nagy müvének struktúrájú altul, ugyuuaz/.al a vúrutlan átfordulással, mint Zrimi ős Vörösmarty. A költők legfontosabb mondaiiivalói nőm azok. aniikot elmondanak, hanoin ami alkotásuk l>ols«i Ioinuijnluin íft- jctőllik ki. Az Kmbor tragédiájának optimista Lefejt*- zéson sokat tűnődtök :>/. irodalom tudósok. A rottoutö látások után, unolyok Ádámot gyü- törtók. felfedve ölöt le az emberiség ronióny- tolon jövőjót oroszon az eszkimószin iszonyatáig. logikusan inindou inkább követke- zik. mint a „küzdj ós bizva bízzál". Ilojty ezt az ellentmondást niegniugyani/./.nk, ogyo- sek azt mondták, hogy a törtónolmi sziliek osak ördögi káprázatok: más szerint az esz- kimó-szin nem fejezi a.i Matláeh véleményét; ismét más szerint az. ban bor tragédiája misztérium-dráma, ezért áll a végén, kissé szervetlenül, a műfajhoz hozátartozó mennyei vigasztalás. A magyarázók tehát, hogy megszabaduljanak az. ellentmondástól, zárójelbe akarják tenni vagy a történelmi színeket vagy az eszkimó-jelenetet, vagy a befejező szavakat; ami annyit jelentene, hogy Madách nem gondolta nagy művének minden egyes részét egyformán komolyan. Ezt pedig éppen M&dáchról. legabszolutabb szellemünkről nem lehet feltételezni. E magyarázók tekinteten kivid hagyják a költemény belső formáját. Ezt talán nem is lehet a költeményből magából megérteni; de ha együtt látjuk a magyar irodalom egészével, ha felismerjük belső formájában ugyanazt a törvényt, amely Zrínyit és Vörösmartyt vezette, a titok megvilágosodik. És itt, a Tragédiában fejeződik ki végérvényesen az, amire gondolunk. A Tragédia három főszereplője közül ketten vereséget szenvednek: Ádám öngyilkos akar lenni, Lucifer pedig görnyedezve, átkot kiált, mikor az Ur megjelenik. Csak Éva az, aki diadalmasan mosolyog: a történelem szörnyű víziói őt nem rendítették meg — talán nem is látta őket. a költő : felől kétségben hagy — csak egyet tud: hogy anya lesz, hogy általa az élet diadalmaskodik az elmúláson. A gondolat esődöt mondott, Ádám idealista, épitő gondolata épugy, mint Lucifer materialista, romboló gond data; de az élet erősebb a gondolatnál. A gondolat logikája szerint, Ádám és Lucifer szerint le kell b uH/i I öngyilkosán az örvénybe, ez az egyetlen észszerű válasz az emberi sors kérlelhetetlen- ségére; de Éva szerint, az élet princípiuma szerint csak egy igaz gesztió van: Mit állsz, tátongó mélység lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt.  magyar, megdöbbentő történetének számtalan halálkanyarjában, hányszor ért már arra a pontra, ahol minden racionálisabb nép behunyta volna a szemét és lezuhant volna! A három idézett költő közül kettő ilyen halálkanyarhan szólalt meg: Zrínyi a török torkában, Madách a szabadságharc utáni lethargiában. Zrínyi, ha Nyugaton születik, Összeszoritott fogakkal, hallgatva esik el; Madách keserű lesz, mint Schopenhauer. De mert magyar szögben behulló napsugarak alatt születtek, kétségbeesésükből az „és mégis“ reményen túli reménykedése nőtt ki. Mert itt nem a ráció számit. Akik Magyarországon logikusan gondolkoztak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van. Abban, hogy a végső órákon, amikor a nemzet sorsán őrködő riadtan takarja el szemét, amint az öivény felé közeledünk — hirtelen titkos erőtartalékok nyil* uak fel a lélekben. Erőtartalékok, melyek túl vannak minden ésszel, akarattal elérhető dolog határán; erők, amelyek kegyelemszerüen jönnek, amikor már mindenről le kell mondanunk. Mint a halálos veszedelemben levőnek egyszerre megszázszorozódik a lélekjelenléte és sohasem sejtett erő száll a karjába, a szemébe, egész élete, elmúlt és eljövendő esztendei mind kapaszkodó kezébe tolulnak — úgy törnek fel olykor a nemzet életében a titkos erők, amelyeket felhalmoztak a századok. Mint mikor a görög hajósnak, a vihar szörnyű tetőfokán, gyilkos hullámok fölött, megjelent az árboc ormán fényben a Fehér Istennő, Leukotbea. Ki tudja, mi rejlik a költő öntudatlan műhelyében; ki tudja, micsoda titkos sugallatokat ad neki a közösség, amelynek szócsöve? A nagy magyar költők talán ösztönö- | sen azért engedték müvükbe a kétségbeesés £ látomásait, hogy ,, a íét és nemlét határán“ I a kétségbeesésen is túl megtalálják ezt az I irracionális vigasztalást, reményentuli re- 1 inényt, az „és mégis“ mágiáját. És talán ezzel | a varázslattal, az utolsó pillanat megidézésé- | vei akarták kifakasztani a nemzetben alvó § kiszámíthatatlan erőforrásokat. Az erőforrások még nem apadhattak el. a Költők, kiáltsatok! A Fehér Istennő még | gnegjelenhet. 1 Nyugat, 1939 november. Nincs jobb dolgom, minthogy egy nagy franciára felhívjam a figyelmet. Természetesen iró. Eddig vaigy húsz könyve jelent meg: tcllene ugynnuny- nyi abból is, amit róla eddig irtok. Is kólája is sail, nemcsak úgy, hogy utánozzák, hanem szószerint: hivei külön folyóiratot, majdnem hogy pártot is alakítottak, nem stílusának, hanem mondanivalójának terjesztésére. Tán nem a legnépszerűbb. de hazájában mindenesetre a legkülönösebb iró: nemcsak az ujjával ir s már fogalma* zási módja is szembenállás azzal az üzemesitett szellemi iparral, amivé az irodalom vált, még a legjobb szándékú is, azáltal, hogy szolgál: hacsak saját szokásait, házi törvényeit is, melyek néha merevebbek s értelmetlenebbek, mint akár egy zsarnokéi. Talán nem is iró, a szó mesteremberi értei" mében. Sietve irok róla, hátha holnap már csak nekrológot irhatok. Jean Gio- nonak hivják. Olasz származású. Nagyafpia Pie- montiban kapitány volt, résztvett a ca- labriai parasztlázadás embertelen elfojtásában; ezért kitüntetést kapott. Az elfojtás után a hatóság ellen, szervezett Összeesküvésben vett részt, ezért halálra ítélték. Megszökött, külsejét úgy változtatta el, hogy arcán hatalmas sebet ejtett, aztán épp annak a kapitány nak adta ki magát, akit elfogatásával megbíztak, Algirba, majd onnan Franciaországba futott. Mindez azért érdekes, mert iró-unokája szinte másról sem ir, csak parasztokról, azok életét vizsgálja és javítaná, nemcsak az irodalom, hanem a politika fegyvereivel is. Két könyvben is arra okosította ki a fölműveseket, hogy tagadjanak meg minden közösséget minden nem paraszti alakulattal vagy szervezettel. Midőn e sorokat irom, 1939 októberében, haditörvényszék előtt áll. Apja már cipész volt, Marseillesben. Gyalogosan egyszer hosszabb vándorútra kelt, visszatértében a hegyek lábánál megtetszett neki egy városka, Manosque, megállt ott, elvett egy odavalósi provencei leányt. A kétféle, a merészen nyughatatlan és a dalolva szemlélődő latinság egyesüléséből született Giono. Művészetében is ez a két elem társul és egészíti ki egymást. 1895 március 30*án született. Úgynevezett paraszti élménye igy persze sohasem volt. Kétségtelen, hogy annak a. néphez és természethez visszahajlö irodalomnak, amely Jeszenyin fellépésével kezdődött és az egész világon elterjedt1, ő a Ignagyobb művésze s legmerészebb eszmefejtegetője Franciaországban és talán az egész világon. Első könyvét harmincnégyéves korá* ban adta ki. Addig alacsonyrangm bankhivatalnok volt egy marserÜesi bankban, a szelvényosztályon. Sk I Jellemzésül irom ide ezt az adatot is, nem meghökkentésül. Az igazi hősi élet mindig váratlanul hősi. Gondolom, már nem szükséges fejtegetni, hogy a természeti és paraszti életforma erejét és értékéti nemcsak paraszti származékok fedezhetik fel s arról — szinte kizárólagos joggal —- nemcsak ők beszélhetnek. Eddig nagyjából erről az életről valóban csak azok beszéltek, akik kiemelkedtek belőle (maguk is ezt a szót használták), vagyis akik hátat fordítottak neki: ha mással nem, magatar" tásukkal megtagadták egy más, szerintük jobb — talán csak kényelmesebb — életforma kedvéért, amelyet az egész parasztságnak is kívántak. A falu világszerte megadta magát a város" nak. A föld behódolt a belőle égetett kőnek, a csikós az altisztnek. 1 A katonatiszt nagyapától és a cipész apától származó Giono az előbbiekhez tért vissza? Még ezt sem mondhatjuk. 1 elíedezte, ez sokkal nagyobb jelentőségű. Jó egypár más életforma megismerése után emberi ösztöne (mely mindenkiben eg> formán működik, a hankhiviitalnokban is) erre vitte s minijén mást elvettetett vele. Ez adott ieinényt neki. hogy erre keresse nem egy osztály, hanem az egész emberi" ség helyes útját. Visszahatás volt ez? Csak örökség. A szőkébb család helyett a nagyobb család öröksége. Giono nem egy népréteg ösztönös vágyódását, egyre kiütköző magatartását, gén-jét örökölte, fianem egy szellemiségét. Csak folytatója1 annak a latin szellemnek, mely a görögnek folytatnia. Annak a) világosságáról nevezetes szellemnek, amely nemcsak az elme mü* ködösében birta és kívánta a fényt, hanem az ösztönök veszélyes játékaiban is Ödiposz tapasztalatából tudva, hogy az indulatok a homályban még jobban toporzékolnak, mint a szabad mezőn. Mely Pállasz Athéné mellett Dioniszosznak is szobrot! emelt. Amár- már árnyéktalanu! világos latin szellemben ez az örökség Giono újdonsága. Rabelais óta ezt erősen elfeledték. A működését méltányoló irodalom pftrsze róla is, mint mindenkiről, aki észre" veszi a természetet, ezt a szót csépli: panteizmus. Elhagyhatjuk ezt a szót, iires, semmire nem megyünk vele olyan korban, amely nem száz, de egy istent sem ért meg igazán, egynek sem fogadja szavát. Latinság katolicizmus nélkül, ez Giono világa. Különös, első pillanatra szinte kísérletinek ható világ: milyen lenne a görüg=latin szemlélet ma, mi* lvenné fejlődött volna, ha az Olimposz nem tágul annakidején pokollá és paradicsommá. Giono világában az égi erők a civilbe öltözött Zeusz módjára a földön járnak, a szószerinti, a művelhető és taposható földön s terme* szetesen földművesekkel, halászokkal, meg favágókkal érintkeznek. Ezek az utolsó hívek, ezek ismerik a titkot, melyet a gépzakatolás hovatovább már mindenki fejéből kiver. Az ö vallásukat keresi Giono, nem eredménytelenül. Derűs világszemlélete néhol könyörtelen, néhol merész, néhol egye* nesen riasztó, mert az emberáldozó rítusoknál is nagyobb áldozatot követel, de tagadhatatlanul egységes: feleletet kínál minden kérdésre. Csak legyen ember, aki ismételni meri azokat. Giono ilyen embereket ábrázol. Ő is ilyen; mondtuk a példát. I *4» I ■»£ Ilyen lesz a világszemlélete ennek az egész uj népies áramlatnak, ha a világot egyszer mégis & íz eszmények vezérlik? Jeszenyinnek a Volga*ka- tivarbóí felröppente!! jajszavára ez a rhoneir.enti hang lesz a végleges válasz? A két hang közötte nemcsak a kilométer tengernyi, haínem az idő, a fejlődés is. Ez az áramlat, nemcsak hallomásból tudhatjuk, majdnem min* denütt másutt mégcsák a zokszavaknál tart, benne a nép csak sebeit mutogatja s nem lelkületét. E sebek világszerte meghökkentően egyformák. Egyforma lesz a lélek is? Giono már nem panaszkodik, ő már nem arra kénysze* írül, hogy a földművesnek földet és betevő falatot kívánjon: a táj körötte nem ilyen kéréseket és kérdéseket zümmög. Írásaiban sem az ember kö veíel földet, hanem inkább — igv monhabjuk — a föld embert. Az ő területén a parasztság nem elemi tár* sadalmi kívánalmak előtt topog, hanem egy hosszú ut befutása után az előtt áll, ami a léleknek kelL Alakjaiban nem egy réteg tör az emberiség felé: az emberiséget viszik tovább legmegbízhatóbb fiai. Giono hitvallása szerint az elfeledett Gea ölébe kell vinniük, a legtapinthatóbb istenséghez valamennyi közt. Vagy az bivja őket? Giono akkor ért fe! pályafutásának el sö nagy kőplatójára, midőn rájött e ikettő azonosságára. Világában a természetnek épp akkora a szerepe, mint az embereknek. Hősei párbeszédébe* (nem egy-egy ispán, hatnem) a szél szól bele, vagy egy rejtezkedö moha lágyan elnyúló illata. , * A világszemlélet-alkotóról, sőt e világszemlélet harcosáról egyre az íróra akarok áttérni. Azért megy nehezen, mert különös belső következetességgel Írásaiban is ezt a világszemléletet követi: nemcsak az „alapeszme“ kidom- boritása közben, hanem akkor is, amikor a legjelentéktelenebbnek látszó mellékmondatot odaveti. Első tekintetre rendetlen iró. A napjainkban szokványos iródicséret, hogy nincs egy henye mondata, müvei olvastán kezdetben igazán nem jut eszébe az olvasónak. Felületesen nézve nagyon is tele van henyeséggel, lompossággal, rendetlenséggel. Akár maga az élet. Rendszerét a távlat fedi fel. Vagy ha nagyon is közelről nézzük. Alert irás közben is szinte könyökig váikál a nyersanyagban, akár a munkáját örömmel végző földműves vagy iparos. „Sokan csak a formát nézik, — idézi szavát Michelfelder, az egyik róla szóló könyv írója — holott a lényég maga az anyag. Az ember az anyaggal él és alakít s nem az eszmékkel: az anyag tartalmazza a maga formáját, erejét, életét, az életet. Aki azt érti, csak az mondhatja el, hogy igazán alapjukban érti a dolgokat.“ Még valamit idéz: „Nemcsak az embert kell felszabadítani, vallja Giono. hanem az egész földet. Ne csak az ember ne szolgálja a földet, a föld se szolgálja az embert, mindez csak bajra vezet. A föld és a földi erők meghódítása polgári álom-csökevény, az ui társadalmak építőinek fejében is. A földet is, az embert iis fel kell szabadítani, hogy mindkettő egyformán élhesse &■ maga életét. Az igazi lendület az, amely a legnagyobb szabadságba lendít. A igazi művész ezért van mindig az élen. Ki* hajol az árbóckosárból, ui földet', örömet, táplálékot és gazdagságot fedez fel az embereknek, nem azért, hogy azok mindazt megkaparintsák és eladják, vagy páncélszekrénybe zárják, hanem hogy éljenek vele., egymást har» mónikusan kiegészítve. Ez a mező senkié. Nem akalrok semmit tőle. Vele akarok élni úgy, hogy ő, a mező is éi* jen velem, vidáman a napban, a szélben, az esőben; úgy, hogy egyetért- hesstink.“ Ez persze pogényság, Giono is látja. De erre a pogányok közül is csak kevesen jöttek rá. \ tanítás, mint minden nagy tanítás, csak a képzeletnek nehéz. j így él a müveivel is. A kritika sze* rint leghíresebb könyve, a „Chant du monde“. Nem véletlen, hogy éjszakával kezdődik. A mü lassan világosul, az ember először tájékozatlanul tapogat benne; de aztán az alkotás világa is egyszerre kigyullad s hegyeivel, fá:= val, embereivel oly tökéletes rendszer* be ugrik, akár emlékezetünkben egy gyönyörű nap; akár a teremtés, sosem feledhetjük. A történet — egy halász és egy favágó feleséget szerez magának — oly egyszerűen kanyarog, mint egy folyó. Szerkesztés nélkül oly primitiven hatalmas, hogy az Iliász belső rendjét érezzük, a görög céltudatosságot és biztonságot. A délfranciai he* gyek közt öngyújtóval babráló Odísz- szeusz lép elénk, AchiMesz. Leég Trója is. Megjelenik egy vak nö, a rendetlen életben ő látja- legbiztosabban az utat. Kifinomult idegzete Ödiposz és Antigoné nagy kalandjára emlékezik. A bősök úgy szenvednek, mint Szofok* iészban: vállalva, Akár a parasztok.
