Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)

1939-12-31 / 302. szám

ff 1939 december BZZENVrSJB GYŐRFFY ISTVÁN: A népi zene, tánc, iparművészet, építészet Mit tegyünk, fio?y népművészetünk az egész magyarság közkincsévé váljék? > . A magyar népi zene a magyarság kifejezési formája. Amint nincs más nyele, melyét a magyar ember a magyar nyelv elé helyezhetne, úgy a magyar ember előtt a magyar zenének is minden más nép zenéjé­nél előbbre valónak kell lennie. Zenei nyel­vünket az egész világ megérti és megbecsüli, magunknak tehát fokozottabb mértékben kell megbecsülnünk. Zenefolkloristáink bebizonyították, hogy parasztdalaink legrégibb még ma is élő ré­tege feltűnő egyezést mutat a cseremisz dal­lamokkal s úgy sejtik, hogy ez a közös dal- lamkincs mindkettőnknél bolgár-török örök­ség, tehát legalább is 1500 éves. Már csak ezért is becsülnünk kell anyanyelvűnk után e legősibb miiveltségkincsünket. Mégis kö­zéposztályunk nagyrés2e már teljesen elve­szítette az ősi nemzeti zene iránt: érzékét. Indokolt tehát álláspontunk a következő kérdésekben: 1. A magyar népdalt a maga sajátos népi előadásmódjában már az óvodától fogva ta­nítanunk kell. Az elemi iskolában nem is kell mást tanítani, csak népdalt, még pedig a körnvéken, lehetőleg fonográffal, szakem­berek által gyűjtött anyagot. Helytelenítjük azt az eljárást, hogy operaénekesekkel éne­keltetnek népdalokat gramofonba s ezeket a lemezeket viszik ki a nép közé tanitás cél­jából. Az operaénekesek nemzetközi énekis­kolája egészen megmásítja a népi előadásmó­dot, a kotta sem tudja visszaadni a népdal színét és zamatját. Népdalt jól csak romlat­lan lelkű paraszti énekes által felvevőgépbe dalolt lemezről taníthatunk. 2. A magyar népzenét különös gonddal kellene tanitani a tanitóképzőkben, ahonnan a kántorok kerülnek ki. Kántorainkat egy­részről a magyar népzenétől eltérő egyházi zene, másrészt a klasszikus zene, nem utolsó sorban pedig a népies müdai (az úri népdal­költés terméke) úgyis a hagyományos pa­rasztzene ellen hangolja s mint a „maga­sabb kultúra“ apostolai falukon hivatásuk­nak tartják a falu dalkulturáját „magas fok­ra“ emelni. A legalsóbb fok természetesen a parasztdal, a legmagasabb a klasszikus zene, 3. Az ősi vadász-halász vagy akar a mai tanyai életmód nem volt alkalmas so.ia ének-közösségek kialakítására s igy a magyar ma is egyszólamon énekel, még ha társaság­ban van is. A tanító pedig nevelésénél fog­va legnagyobb pedagógiai eredménynek te­kinti, ha sikerül a kart többszólamú énekre megtanítania. Nem veszi észre, hogy bár a tanítók a többszólamn éneket évtizedek óta erőltetik az iskolában s az iskolán kívül, népi éneklésmóddá nem lett sehol a magyar­lakta területen és nem is lesz azzá, mert el­lenkezik a magyar néphagyománnyal s ezért kár is erőltetni. 4. A magyar népdalanyagot most rendezi sajtó alá Bartók Béla. Ha ez a magyar zene történetében korszakot alkotó mii megjelenik, megkezdhetjük az iskolák, dalárdák s a rá­dió utján visszaadni a népnek az ősi ma­gyar népdalt, melyet a népies müdai és a giccs majdnem teljesen kiszorított. 5. A tanitó, tanítónő- és óvónőképző inté­zetek növendékei a magyar paraszt- és né­pies miizenében teljes kiképzést kapnak, bogy népzenei gyűjtésre is alkalmasak le­gyenek. Tananyagukat állomáshelyük népze­nei anyagából kellene öeszegyüjteniök s fel­adatuk volna állomáshelyük népi zeneszer­számait is összegyűjteni s az azokon való játszást növendékeiknek tanitani. 6. A magyar népzenét a magyar nyelvvel egyenlőjogu magyar nemzeti műveltségi alap­pá kell nyilvánítanunk é? minden olyan vé­delmet és gondoskodást meg kell neki ad­nunk, ami a magyar nyelvet megilleti. ni, a történelmi középosztály is 6zivesen vallotta magáénak a paraszti szűcs- és szűr- ornamentikát s ilyenformán hamarosan ma­gyar „ornamentika“ lett belőle. Huszka egy fél évszázadon át megfelebbezhe- tetlen tekintélye volt a magyar ornamenti­kának s megalapítója a turánizmusnak. Je­lentéktelen néprajzi vagy népművészeti ha­sonlatosság folytán rokonná vált Ázsia min­den számottevő népe. Építészeink szabadon válogathattak Kelet épület formái közt, csak cserépből készült szürvirágot kellett reá rak­ni, mindjárt készen volt a magyar nemzeti építészeti stilus. Az építészeket belső beren­dezők is követték. Történelmi stilusban ké­szült bútorokat csodálatos egyszerűséggel ma­gyarosítottak: pirosra vagy kékre mázolták, aztán Huszkaféle himzésmotivumokat fes­tettek reá. A háború után igen sok idegen fordult meg a magyarlakta területeken, főként a magyar egyéniséget keresték és ezt légin kább a magyar népművészetben találták meg. Nagy kelete lett erre a magyar nép­művészeti termékeknek. A nagy kereslet és a nemsokára kialakuló kivitel jelentőségét a nőipariskolák vezető« rögtön megértették és helyes ösztönnel a hagyományos népi hímzés tanítására tértek át s teljesen háttérbe szólították az idegen eredetű hímzéseket. Tanárnőiket a Néprajzi Múzeumba küldötték anyagot gyűjteni, s az itt gyűjtött anyag, továbbá a Muzeum ál­tal kiadott kimzésminta-füzetek és könyvek alapján feltámasztották a pusztulás szélén álló népi hímzést, s a középosztállyal is any* nyíra megkedveltették, hogy most már csak­nem minden magyar úri házban találunk néhány jó népi hímzést. A „magyarosinak nevezett hagyományos népi himzést a pol­gári leányiskolák is terjesztik, s nemsokára leszáll oda, — ahonnan feljött, —• a néphez. A nőiskolák minden vonalon eredeti népi minták után tanítanak, hogy a magyar népi túiusérzék a tanulók vérébe menjen át. Terveznie csak akkor szabad, ha a stilusér- zék már kialakult. De csak a hiteles motí­vumok más elrendezéséből állhat e tervezés, a motívum-anyagot megváltoztatni nem sza­bad. A rajztanárok által régebben „terve­zett“ vagy „átdolgozott“ magyaros-motívu­mok, mint a népművészet meghamisításai, teljesen hitelüket vesztették. S igy a népi hímzés feltámasztása világosan mutatja az utat, hogyan kell egyéb népművészeti hagyo­mányunkat is feléleszteni. A városokból, iskolákból kell kiindulnia minden kezdemé­nyezésnek, s akkor talaja lesz a vidéken is. A szövőmüvészet, a népi szőttes egyelőre még messze áll a hímzésektől. A Felsolisza mentén, Zemplén, Szabolcs, Szatmármegyék- ben e század elején kapott lábra, hova Ung- megyéből jött át. Ama kevé3 népművészeti ág közé tartozik, mely most van kialakuló­ban és terjedőben. A Dunántúl (pl. Sárköz­ben) otthonos szőttesmüvészet az elpusztult takácsmüvészet maradványa. Erdélyben is terjedőben van a szövőmüvészet. Itt a szé­kely „festéke8“-szőttes, az u. n. „székely szőnyeg“ feltámasztása figyelemreméltó, mert ezt már szinte a sírjából támasztották fel lelkes székely uriasszonyok 1920 óta. Ez a népi szőttesmüvészet azonban egyelőre nincs tudományos irányítás alatt. A nép ma- gárahagyatva készíti, másrésze takácsminták után dolgozik. Valószínű, hogy diszitőrr.üvészetünk legő­sibb ornamentikáját ma is élő pásztói-mű- vészetünk őrzi. A pásztorok szarufaragása a Eelsőtisza vidékén, de még inkább Somogy­bán olyan karcolt motívumokat mutat, ame­lyek a honfoglaláskori leletek motívumaival egyeznek. Ebben a nemhen a legkiválóbb művész Kapoli Antal és fia. Az öreg Kapoli 1938 telén Buzsákon tanfolyamot tartott a dunántúli pásztoroknak. A felsetiszai pász­torok szarufaragását pedig Hortobágy-pusz- tára akarja áttelepíteni a csárda bérlője. Ä pásztormüvészet még él a Dunántúl, sőt a Tiszántúl is inkább éledőben, mint pusztuló- ban van. "■ ' I A népzene gyik ÍE IV. A népi tánc Táncainkat szóval leírni nem lehet. Holmi tánckották is alig használható, durva képet adnak róluk. A magyar tánc főjéllegzetes- sége a2, hogy ki-ki vérmérséklete, egyéni­sége szerint másként járja. A táncgyüjtés- nél a 2enés szinesfilm-felvételek segíthetné­nek. S ez igen sürgős! A népi tánc az utolsó óráit éli, a mai fiatál nemzedéket a nemzet­közi tánc már teljesen megfertőzte. A háború előtt a bálokban nagy szerepe voit a „csárdásának, melyet a mult század közepén a középosztály a néptől vett át. Ma már csak nébányperces nyitó-tánccá csöke- vényesedett. Faluhelyen sokbelyt még él, de a falusi „tánc- és illetnianár“-ok az európai divatos táncokkal örökre eltemetik a népi táncot. Itt persze nemcsak a tánctanitők a hibások. Hibás maga a fiatalság is, mert az követeli a modern táncokat. Leghibásabb persze az a szellem, mely a városokból, kö­zömbössé vált középosztálybeliektől terjed lefelé, akiknek a magyar nép felé nincs semmi kapcsolatuk, hagyományt nem őriz- nek, gyökérteleuségükben minden nemzet­közi „modern" dolgon kapva-kepnak s a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodókat megmosolyogják. Ez a szellemi ragály roha­mosan terjed lefelé s ellene nem használ sem az árvalányhajas, fokosos, vitézkötéses magyarkodás, sem az álmodozó, csodaváró turánkodás, hanem a magyarság tudományo­san feltárt igazi népi-nemzeti értékeinek olyan nevelése, melynek sikere a tanilók es tanárok meggyőződésén, beleélésén és lelke­sedésén alapszik A kinevezésre váró taná­roknak nemcsak a diplomáját, hanem ilyen irányú felkészültségét is figyelembe kellene venni. Ttt is ügyanaz a teendőnk, mint más nép- hagyománynál. A jól felkészült szakember­nek ki kell mennie a falvakba, —- de inkább ma, mint holnap, — zenés, szines filmre fel kell vennie mindazokat a táncokat, amelye­ket az öregek még tudnak és ezeket kell bevinni a múzeumokba, hogy feldolgozás alá kerüljenek. Ha a tánc- és zenefolkloris- ták megállapították, hogy melyek az ősi, jellegzetes magyar táncok, akkor az isko­lák utján, zenés filmen, minden vidéknek visszaadjuk a maga táncait s emellett meg­taníthatjuk más vidékek legszebb táncait is. Ha azonban csak falun, a népnek tanítunk tánchagyományokat, nem sokat érünk vele. így csak „Bokréta“ lesz belőle. Hogy a népi tánchagyomány nemzeti művelődésünk egyik eleme legyen, általánossá kell tenni, tehát városon is tanitani kell az óvodától a főis­koláig. Sajnos, amilyen jó kezekben van a népze­ne ügye, annyira elhanyagolt a magyar népi tánc. Szakembere is alig van. A népi tánc gyűjtése és tanulmányozása tekintetében is tnég csak a kezdet kezdeténél tartunk, III, Az iparművészet A magyar beszédnyelven, zenei nyelven s a kifejező mozgásokon kivül a formanyelv is az, amelyen a magyar népi művészet meg­szólal, sőt a nagyközönség, ha a népművé­szetről hall, hibásan csak az iparművészeire gondol. Tulajdonképpen nem a személytelen nép a művész, hanem ennek egyes művészi te­hetségű egyénei, akik a maguk gyönyörűsé­gére müvészkednek, de nein egyéni, hanem közös stilusban. Szabadon használják más népművészek motívumait, de művészetük elismerését nem követelik. Minden anyagnak megvan a maga anyagszerü diszitménye, mely vidékről-vidékre változhatok­A magyar iparmüvészetet Huszka József fedezte fel a mult század nyolcvanas éveinek elején. Leginkább a szűcs- és szürhimzéseket, székely kapufaragásokat, népi kerámiát ta­nulmányozta. Az európai, nemzetközi nagymüvészet tiszteletében felnőtt középosztály észre sem vette és figyelemre sem méltatta volna a népi ornamentikát, ha Huszka rögtön fel nem fedezi annak honfoglaláskori, sőt „8zasszariida-perz8a“, de még azon is túl­menő délnyugatázsiai több évezredes kapcso­latait. Mihelyt a magyar történelmi dicsőség bizonyítékai közé be lehetett a „parasztság által megőrzött ősi“ diszitő elemeket iktat­Az építészet Á magyar népi építészet kérdésével először Herman Ottó foglalkozott, aki szakított az­zal a régi balhiedelemmel, hogy az ősma- gyárok télen-nyáron sátor alatt élő népek voltak s azt állította, hogy a magyaroknak igen is volt házuk. Ennek két ősformája volt: egyik a putri, a másik a cserény. Ezek­ből alakult ki a magyar ház. Vele szemben Jankó János azt vitatta, hogy a magyar mai hazájában az ittlakó népektől vette át a házat s ez alaprajza és tűzhelye alapján fel­német ház volt s ma is az. Ezt az állítást el­fogadhatóvá tette az ezredéves kiállítás nép­rajzi faluja, melynek legújabb divatu, fejlett parasztházai csakugyan ezt a típust mutatták. Jankó állításával szemben Bátky Zsigmond foglal állást, aki bebizonyította, hogy a ma­gyar már az előmagyar korban is házban lakott, mert építészeti szókincsünk ugor ele meiből egy egyszerű, tüzhelyes ház minden lénveges alkotó része kikerül. A mai fejlet­tebb parasztház azonban a mai hazában lé­nyeges változásokon ment keresztül. Bátkv Zsigmond mintegy negyvenévi népraj­zi munkálkodása a népi épitkezÓ9 eredetét és az ősi típusokat tisztázta, azonban a fej­lettebb házak kifejlődésével, népművészeti értékelésével nem foglalkozott, azt építészeti technika és stilus szempontjából nem vizs­gálta s igy a magyar népi-nemzeti épitősti- lus kialakítására építészeink az 5 munkái­ban nem találtak elég anyagot. A nemzeti építészeti stilus megvalósítá­sára a mult század végén indult el az eHő mozgalom. Ennek a szárnypróbálgatásnak Lechner Ödön ilven irányú építményei vol­tak az első emlékei. A mozgalom a Huszka- féle turáni elgondolás alapján vélte célját elérni. A keleti stilusu házakra sziiesviráero- kat vagy egyéb textildiszitőelemeket rakott, ezzel aztán azt hitte, hogy kész a magyar építészeti stilus. E század elején azonban egy-két építész gondolkodóba esett. Ugv látták, hogy a népi építkezési stílust — bármilyen nehéz is ezekből emeletes házakat tervezni — még sem lehet teljesen mellőzni. Mivel még meg­dönthetetlennek látszott Huszkának az az elmélete, hogy a székely ház a magvar házak legősibb és legjellegzetesebb típusa, ebből indultak ki s a székely és kalotaszegi fa­templomok és fatornyok építészeti motívu­mainak felhasználásával megteremtették az erdélyi magyar építészeti stílust. Ennek Er­délyben Kós Károly, Magyarországon pedig Tboroczkav-Wiegand Ede volt a mestere. Ez a „székely stilus“ a faépiikezés jellegeit vi­selte magán s ezért 32 erdőtlen vidékeken, még Erdélyben sem volt anyagszerü. Ma­gyarországon pedig egy-két kisebb épülettől eltekintve, nem tudott meghonosodni. Jó ideig a népi-nemzeti stilus kialakításá­ra nálunk nem történt semmi további lépés. Az utóbbi években azonban öt fiatal építész ■ anélkül azonban, hogy a magyar népi építkezés néprajzi irodalmát nagyobb figye­lemre méltatta volna — újabb gyűjtéshez fogott 8 már több, parasztházakat ábrázoló képeskönyvet adott ki abból a célból, hogy ezek mintái alapján megindulhasson a táj­jellegű. magyar népi-nemzeti stilusu építke­zés. Mivel főleg az első tekintetre leginkább szembetűnő tornác és oromfal képzésében vélik felfedezni a magyar stílust, népi épi- tomüvészeti gyűjtésük is majdnem teljesen e bét jellegre szorítkozik, holott a népi épi- tomüvészetnek sok más fontos, sőt fonto­sabb eleme is van. (Szemelvények a Hitel 1939, 2. számában megjelent tanulmányból). Th» ©Uteöbürgt,^.25fo^ Cctgebíafí Gründanqsfshr 1871, Die politisch führende Stimme ier öga:* I sehen Volksgemeinschaft in. Ru lüaiea j Das beste Aachrichlenblatt und iverbi* ] kräftigste Anzeigenorgan Zuschriften wegen Bezug nnd A 'izeigen* i étrőlle.nUichung an die Verwaltung in I »Siebenbürgisch-Deutschen TajebUtLu* bibiu, Strada Regina Mirii 25. Bucureşti HL, ßulev. Dacia Nr. 15.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom