Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)
1939-12-03 / 280. szám
/. L J /: /V / 1 A 10 30 ü <: c ni h i: r ?. 10 é mmmrnmmmmmmmmmmmmm Magyartapádi népdalok (Vilii Zsigrnorul hüzléie.) SZAB1DI LÁSZLÓ KELEN PÉTER u> bolyouţ este nyolcig, három órán keresztül, céltalan. \ úrallanul valaki > állón iiti most, barátságosan. Hátranéz s Palik Alailáron akad meg a szeme. „Fiam! üvölt vígan a zseniális ifjú, — bút találkozunk máris?“' Azonnal Kelenbe karol s vonszolja, cipeli magával: „Gyerünk valahová, ahol jó italt mérnek, muzsikával!“ Péter hasztalanul farok hogy nem megy. mégis megy, — ez rávaU- Pufikkal szemben, hogyha az lobogó láng, ö lágy viasz. ..Mondhatom, ügyesen faképnél hagytad a bé familiát! Nem is csodálom, hogy a péknét nein bírod, hanem Zsuzsikát... Apám, az aztán a fehérnép! Igyunk rá, — kurjogat, ■— vivát!“ Péter iszik „egészségére“, bár i g y valami nincs Ínyére. ..Dögöljek meg, ha valaha pipáltam ilyen uagy arányú heccet: ez a vén satrafa szerelmes beléiu. mint az ágyú! Ejnye. ejnye. Öreg kofa, ha nem vigyázok, még alám bu ... Hanem a lány. az már igen! Igyunk rá!“ Nem iszik Kelen. .Jöttem, láttam, győztem, akárcsak Napoleon, — iszik Ali. — Elsóztam két regényt . .. (bocsánat! te voltál az egyik pali!), bezabáltam . . . s meg invitáltak, hogy ugyan legyek gyakori vendégük. Micsoda felhajtás! Igyunk a hólyagokra, pajtás! „S a leány! Mindennel felér m a leány, csak annyit mondok! Micsoda finom hófehér váll, micsoda ruganyos combok, micsoda mell! Pezseg a vér az emberben, ha csak rágondol. (BefejczO közlemény) S hogy csókol! Pajtás, szédülök . . .“ — dadogja, mint egy szálütött. S újra iszik. Kelen is szédül, mint egy omladozó torony, de majd felugrik s esze nélkül vágja u hencegőt pofon. Az sírva pohuru mellé diil: „Kokon, ne bánts, kedves rokon .. ,v Sajnálja is már az egészet, látva, hogy uj barátja részeg. Hallgutju még egy darabig, hogy: „A dicső naturalizmust magasztalom! — sírja Patik. — En kellek vezetőnek, hisz most a Polgár, — úgymond, — álmodik édes szüzekről, mint a friss mui-t, mig a való forr, mint a bor s minden ideált elsodor.“ Nem érti a zavart beszédet, fizet s eltávozik Kelen. Egy felé indul, más felé megy. Sötét utcákon, tereken kóvályog, mint gazdát cserélt eh. mely uj helyén még idegen. „Elveszett.“ (jsszeszorul ökle. „Örökre, — suttog, — mindörökre.“ Falevelet sodor a szél, — orcájára tapad ökörnyál, — ég alján a hold útra kél, — megindulnak a dolgok, ö áll Őszi hegedühur zenél: minden elmúlik. Fehérlő váll, másnak megcsillanó csoda! . „Soha nekem, —• suttog, — soha.“ Agyában gond torlódik gondra; egvik a másikba akad s marad bevégezetlen, csonka, mint egy eltépett filmszalag. Gyötrődve halmozza halomra Zsuzsa ellen a vádakat s ahogy gyűl oka gyűlöletre, úgy nő megtámadott szerelme. Mint aki roppant vízbe hull s kábultan süllyed le fenékig AVATÁS — NOVELLA — Irta LÁSZLÓ BÉLA Kerekes Mózsi, a falu bírája lépett az emelvényre. Barna barázdás arca ragyogott a petróleumlámpák gyér vi* lágában. Körülnézett a teremben szorongó gyülekezeten. Tekintetével megsimogatta a padsorok felöl reávigyázó arcokat s a mennyezetről remekmívű csipkeként aláhulló fenyőfüzéreket, aztán erős, mély hangon beszélni kéz’ dett. — Népházunk hivatalos felavatása véget ért. Most, mielőtt a fiatalok mu latozása megkezdődnék s ezt a nagy ünnepséget befejeznénk, engedtessék meg, hogy én, mint a falu bírája, kö= szünetemet, háiámot s aggodalniamot kifejezzem az egybegyűltek előtt. — Köszönetén» szól a Tiszteletes ur- nak, ki évtizede tisztogassa lelkünköt s aki megmutatta: hogy építsünk magunknak egy házat!, ahol esténkült a nehéz munka után összegyűlve őriz» hessüík fajtánk immár veszendőbe me* nő értékeit: anyanyelvűnkül egészségünket és erkölcsünköt. — Hálám szól falunk derék gazdáinak, akik nem sajnáltak se pénzt, se fáradságot1, hogy a Tiszteletes ur szép tervezete valóra váljék s álljon a Ház mindnyájunk oltalmára, — Végül aggodalmam szól falunk fiatalságának. Vájjon, ha mi már nem leszünk s visszatérünk az édes anya* földbe, e>z a fiatalság megvédi-é, vagy veszni hagyja ezt a házat? Erősen aggódom. Teli vagyok aiz édesapa jót aka* ró haragjával s ezért megintem keményen őket: legyen elég a garázda vér» eresztés, csukódjon bé a gyilkoló bics* ka, amelyikkel testvér testvért! pusztít, szűnjék meg a) mindennapos páiinká- zás, a sóik bitangot előidéző fajtalanko= dús s a többi nyavalya! — A Ház fölépült. Ugv vesz itt ko* riií, mint' az Otthon. Uey állunk benne váll-váll mellett, mint a testvérek. Érezzük hát, hogy egy' család vagyunk. A Ház áll, amíg testvér testvért sze-’ rét, de Összeomlik az első gyűlölködő ftiozduiattól! - . Hatalmas taps záporozott a durva tenyerekből s percekig hullott Kere* kés Mózsi tisztes ősz fejére. — Éljen a bíró, a falu esze! — ki- áltottlák sokan. — Éljen a biró; a falu szive! — kiáltották kevesen. Vén, boldog gyermekként! mosolygott a bíró. — Éljen a fiatalság, a fajlu vére! — adta vissza a megtiszteltetést. — S éljen anyósom, a fall'll szája! — fejezte bé az éljenzést egy kafkaskodó hang a terem homályos szögletéből. Felszabadult, féktelen nevetés sodort végig az emberáradaton, — Táncba! — lelkendeztek. — Most kezdődik a tánc! A fiatalok pillanat alatt széthordták! a padokat s szabad teret csináltak a táncnaik. — Húzzad füstös! A hegediihurokról felszállt a dal. A gyors, magasan repülő litmus alatt brummogott a bőgő, mint a monoton fürészelés. A fiatalok egvmásba főgáz* lak, beledobták magukat a zene hullámaiba s tobzódtak benne, mintha so ha ki nem fogynának az erőből. A gyolcs ingek alatt izzadtak a. kemény, fiatal testek. A csizmáis lábak büszke indulattá! verték a ritmust. Finom aranyfiist szállott a petróleumlámpa felé, aminek kanóca nagyokat lobbant a mennyezeten. Éles, kuriongó hangok. csiklandozó nevelés töltötte be a borgőztől és szíva/rfiisttől terhes lég* kort. Állt a bái, hangos volt a Ház. * — nem eleven teat: durva fiulv, — de lenn, élettelenül félig, rup, feszül öntudatlanul, uiír felnyomul a viz «zinéig, így Péter, nem is tudva tűn. kupon Vitecsék ajtaján. „Szabad.“ Benyit. „Tudtam, hogy eljön! Vártuk. De mért és hova ment?“ — fogadja Vitcesnc enyelgőn a bámuló, zavart Kelent. Sötéten rajzó barna felhőn rést iit u nup és feldereng. Megyek, beküldőm Zsuzsikát. Félt, hogy nem jön vissza s . .. sir magáért.“ Szivén iiti — 8 nem fáj — u szó; olyan az egész, mint egy álom, pedig, — karjábu csip, — való; (búr én kitaláltnak találom). Minden jó, ha a vége jó; de, Olvasó, van addig bárom strófa, míg véget ér e kis mese (s vele türelmed is). Zsuzsa pirulva jön be, ajkán csilingel u Péter neve, azé, aki csak ti!, lehajtván fejét és néz a semmibe. „Péter, valami baja van tűn? — kérdé puhán, mint a pihe. —■ . Mi bántja, szóljon, én is tudjam.“ Péter panasza most kibuggyan. „Az én szándékom tiszta volt..,, én nem ismertem soha lún\t még..., a tűz, melyet maga csiholt lelkemben, oltártiiz gyanánt ég....“ „Igen, szándéka tiszta volt, — szól a leány, — de nem volt szándék. Csókot nem akart, — súgja halk szemrehányással; — mit akart?“ „Feleségül akartam venni“, — nyögi Péter. „Itt a kezem, én kész vagyok magához menni, — biztatja Zsuzsa kedvesen. — , Es most, mi baja van még?“ „Semmi! boldog vagyok", — rebeg Kelen. Vitecsné ajtót nyit reájok: „Gyermekeim, áldásom rátok!“ Odakiní hallgatott az őszi éjszaka. Pihent a föld a holt avar alatt. Az uí mentén hosszan, őszi gyászban a tar fák merev vigyázzban álltak s száraz karukkal némán tisztelegtek a hunyó csillagoknak;. j Gazsi még egyszer szétfigyelt a mozdulatlan tájon, aztán betette maga mögött a Népház ajtaját. — Te vagyáé, Gazsi? — vette észre az egyik legény, | — Én vónék... Egyszerre szoros embergyürü vette körül az érkező legényt. — Né, Gazsi! Hát e hogy került ide? Rég nem mutatta magát — hal* látszott minden oldalról. Gazsi néma indulattal! állott a nagy kíváncsiság közepében. Érezte, nem szeretetből fakad ez a nagy zaj itt körülötte. Érezte, nem szereti őt! a falu- ba>n senki... De valaki, egyvalaki tán igen. Az, akiért lejött ide abból a másik, csendes világból. Fürkészve né* zett maga köré, de nem találta. — Tán Zsuzisiit keresed, hé! — tapintott rá egy holdvilágképii kamasz. — Kicsi legény letté! ahhoz, hogy meglásd! — jegyezte meg fontoskodó» Nyurga Eltek, a tiréfacsináló. — Igen nagy fába vágnád itt a fejszét — okoskodott, — Jobb lett véna az aprófák között maradnod, ott künn a havason, testvér! j — Hejh. nagy idő hat hónap, Gazsi! — incselkedett egy friss lanyháiig. A legénynek arcába csapott a vérhullám. Miit rágódnak itt ezek a let* I 1. A lapádl nagy hegy alatt Van egy forró* titok alatt, Aki abból vizet iszik, Rózsájától elbúcsúzik, Én is abból vizet ittam S a rózsámtól elbúcsúztam. 2. Édesanyám, jöjjön, mondok valamit, Gombolja ki piros lajbim cJejit, Nézze meg, hogy mi bántja a szivemet, Elrabolták tőlem a szeretőmet. Erabolták tőlem azt az egyet is, Rabolják el a gyászos életem is. 3. Édesanyám is volt nékem De már nincs, | Mert elvitte a szegedi Nagy árviz. Kilenc hete rég elmúlt. Hogy halásztam, Könnyeimtől még a vizet Sem láttam. Kihalásztam édesanyám Ke ndöjét, Négy szélére rávarrattam A nevét. Közepébe bufcánatom Nyomtattam, | Hogy én édesanya nélkül Maradtam. 4. De szeretnék az égen csillag lenni, Az ég alján homályosán ragyogni. Éjféltájban megkerülném az eget. Hogy tudjam meg, hogy a babám kit . j [szeret. De szeretnék a templomba ott lenni, Mikor a pap a babámat esketi, Hogy lássam meg, hogy tagad ki színéből. Hát te hűtlen nem félsz a Jóistentől De szeretnék az erdőben fa lenni, Hu engemef felgyújtana valaki, Elégetném ezt a> cudar világot, I Ne szeresse senki az én babámat. kin? Mit mutassák a fogukat, mintha harapni akarnának? A cudar mindenségit a fajtájoknak! Dühösen lépett az embergyürü felé, hogy szétszakítsa. Zsuzsi... kicsi Zsuzsika, hol vagy?... — Kicsit későn jöttél! A felavatásnak s az előadásnak rég vége vagyon! Gazsi meglepetten fordult vissza. Mögötte sudáran ott állott Kerekes Jóska,, a bíró fia. Csípőre tett kezekkel, fitymálva nézett n gyűrött le* gényre. —• Elkéstél, Gazsi! — Hát, messze van a havas... —* dobogott a legény szive. | — Az igaz! A messzire ment embert hamar elfelejtik! — Majd emlékezni fognak, ha viszontlássák! — Nöf no. — Hát a’ mi?! — Nem tréfa dolog! — Tán fenyegetés?! — Nem is favágás! A szavak forrtak, sisteregtek tovább s betöltötték a termet. Kerekes Mózsi s a tiszteletes ur hiába léptek közbe. A fsdöntő legény karja nagyot lendült a hetyke, mámoros Jóska felé Az egy pillanatig megingott, mintha bókolni akarna vetélytársának, aztán gyors mozdulattal, amit a szem alig bir ko vetni, felé döfött. A Népház flössen gyalult! padlóján végigkuszott a vér. — Jaj, istenem,.. Az asszonyok ajkán felhasadt a kiáltás, az örökkévaló ítélet fájdalmas kiáltása. A tiszteletes ur megtántorodott, mint akit szíven ütöttek. Végignézett a gyülekezeten, nézte, sokáig nézte né* pe fájdalmas, furcsa arcát, aztán csendesen becsukta maga mögött az újonnan avatott Népház ajtaját s elindult a magányos templom felé, melynek karcsú tornya úgy lengett a futó hold előtt, mint a siílyedő hajó árboca.
