Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)
1939-12-24 / 298. szám
dece m ő e r Z I.' £/. LES 2 ÉK 25 A magyar életfa ebresztese Irta JUHÁSZ ISTVÁN Az uj magyar szemlélet kialakítói aak újból és uiból felhangzó megállapítása" népünk nyugaton is keleti faj maradt! Nemzeti fejlődésünk lényege az, hogy uj és uj európai művelődési elemeket vett fel, de ezeket áthasonította: ugv tette magáévá, hogy sajátos lelki lényegét nem veszítette el. Népi műveltségünk, dallanfkincsiink, ősi fa építészetünk, igazi nemzeti1 alkotásaink egész történetié ezt a törvényszerűséget mutatja. Németh László, Ady és Móricz Zsigmond „mély magyarrá- gától“ ihletett „fiirai*4, de termékeny történetszemlélete is ezt a* megállapítást igazolja utolsó másfélszázadi irodalmi fejlődésünkön. A magyar önismeret ui fejlődése fel kellett hogy vesse a kérdést: mi is hát ez a magyar aiaplelkiifet, mely különbség nélkül ugyanaz évszázadok fejlődésén, nem= zeti katasztrófák és felemeltetések vál tozatos során keresztül? Ismét Karácsony Sándort idézzük e sorokban, mint aki uj könyvében („A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja“) e kérdésre a legátfogóbb feleletéi adta, bár ő sem mentes a „lírai szemléletnek“ Szekfü Gyula által megfogalmazott gyanújától. Az anyanyelv az a tényező, melyben magyarságunkat a legközvetlenebb módon megragadhatjuk: az az alkotás, mely a legegységesebb foglalata népi életünknek és nemzeti művelődésünknek. Történelmünk nagy útválasztói fiái a tájékozódást keresők, a graimna* tikauiró reformátoroktól kezdve, újból és újból nyelvünk vizsgálatától indáinak el. Az uj magyar nevelés álmodéin, aki világosan látja és élesen bírálja társadalmunk mindéi: rétegének beteg és töredékes kulturáltságát, naigy biztonságtudattal áil meg nyelvünk, nem a mai köznyelv, hanem „a magyar“ nyelv épsége és igazi lelki lényegünket még ma Is híven tükröző érintetlensége előtt. Mi ez az érintetlenül megmaradt nemzeti kincsünk? miben áll a magyar nyelv magyarsága? — ennek a tudatosítása uj magyar művelődésünk kialakításának feltétele. Röviden három tulajdonságban süríthető e sajátosság. Az első az artikulációs bázis sajátossága: a beszéd lejtésének, kiejtő sü niknek, hangsúlyozásunknak a ma* gvar volta, mint olyan tulajdonság, melyet idegen meg nem tanulhat s melyet a magyar ember, a nép első sorban, elhagyni nem tud; még akkor sem, ha idegen nyelven beszél. Az artikulációs bázis testhez kötött! sajátos ság — bár kétségtelenül a magyar lélek manifeszíációia — de vein nyelvünknek olyan magyarossága is, mely sajátosan fakad a magyar leiekből. Ez pedig a magyar beszéd mellérendelő jellege. Aminek a rövid t'ételszerü megfogalmazása az, hogy míg az indoger- mán nyelvek a meghatározottat alárendelik a meghatározónak, addig a magyar beszéd a két fogalmait egymás mellé rendeli s elsősorban a köztük levő viszonnyal jelöl. Ezt a sajátosságot nj-elvtotni természetűnek1 kell ismernünk, de van ezen túl, harmadikként jelentésben nyelvi magvarosság is — s ez nyelvünk kérd ereje, mely nem elvont', hanem mindenkor szemléletes. E nyelvi magyar vonások megfelelői annak a hámom sajátosságnak, amelyeket Bartók Béla a magyar zene föismertető jegyeiként foglal össze. A sajátos kiejtésnek zenénkben az izo metrikus daHamsor. a nyelvtani mellérendelésnek az alkalmazkodó ritmus (a paríando rubato rîtîmus), a nyelvi szemléletességnek pedig a pentaton hangsor autochton hangképi ereje a megfelelője. E három nyelvi tulajdonságot s zenénkben megfelelőiket tovább elemez ve, meg kell állapítanunk, hogy mind három primitiv, életszerű, elemi jelenség: a magyar hanglejtés és izometria a természeti zörejek és hangok primitiv egyhangúságát juttatja eszünkbe; a nyelv képi ereje az ősi, egyszerű szemíéleíességet őrzi; a mellérendelés primitiv valósággyökere Is kétségtelen. — A másik megállapítás az, hogy mind a három tárgyilagos szemlélet gyümölcse, hiszen mind a háromból az emberi szemlélet szubjektív vonásai hiányoznak s a természet! adottságainak, tehát a szemlélet tárgyának ob jektiv tartalma van jelen túlnyomó mértékben. lm, ebben van az indoger- mán nyelvekből megismerhető, mindedkor bonyolult és szubjektív európai jellegggel szemben a magyar nyelv vizsgálatából megismert magyar sajátosság: az, ami magyar, formájában primitiv és tartalma szerint tárgyilagos. " "" A magyar mlima és iápsmd&ftfnmk Karácsony Sándor fejtegetéseinek ereje és értéke abban van, hogy a nyelvtudomány kereteiből kinőve, nemzetközösségi életünk egészére vet világot. A magyar jellegnek megfelelő magyar társadalmi életformát rajzolja meg. Eljárása itt sem az idealistáké. Nem idegen példákból követendő eszményt vetít elénk —- a ma jelentkező adottságra nem mondja azt, hogy im ez ai tökéletes — hanem a mai idők bűnei alatt rejtőző, egy örök magyarság, bátran Írhatjuk a „mély“ ma#var* ság társadalmának képét rajzolja meg. A kép, amit igj- megrajzol, adottság és mégis feladat. A magyar társadalom szerkezetének összetartó elve a mellérendelés. Ez az a lelki magatartás, melyet udvariasan „magyar lovagiasságnak*’' neveznek; fö Az én titok-karácsonyom Irtv WASS ALBERT Emlékszem, de nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Rég volt. Talán tizennégy éves voltam, talán annyi sem. Gyász volt körülöttünk, félelmetes és ismeretlen gyász, apám ék egy-egy könyvbe belebujva naphosz- szat hallgattak feketén és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt már nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait és nem tudott elröpülni hozzánk. mert messze laktunk. Akkor öregedtek meg apámek. Nem akartak ünnepre gondolni. mert eszükbe jutottak régi és gondtalan ünneplések s ez elszomorította őket. Inkább gyászba és ünneptelen hallgatásba bújtak az idő elől. Karácsony szombatja volt pedig. Kint nagy puho. hó. a kerti fákat belepte egészen. Olyan csendes volt két eken a világ, mintha a békesség készült, volna megszületni akkor. Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a falul fin egy-egy lámpa ki gyűlt. Tudtam, hogy karácsony estéje van, Más években ilyenkor izgalommal lestük az an* exalt, szép boldog rejtelmesseg volt a levegőben s a szobákban lappangott már a ka- rácsonyfaszag. Emlékeztem még a csilinge- Jésre s a gyertyafényben úszó szép karácsonyfákra, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szivemben. úgy tűnt, mintha borzasztó régen lett volna mindaz. Esteledett nagyon, Lent © faluban egyre lényes gúnnyal, magunk között pedig úgy emlegetünk, hogy „mi vagyunk Európa balekjei“. A magyar lélek a maga objek tiv szemléletében magával egyenrangúnak tartja a másikat. Illetőleg: mivel magát Ismeri legjobban, magát» érzi magához legközelebb s minthogy rekom- penzáeióképpen a másikat bizonyos szempontból magánál magasabbra értékeli. De azért nemcsak a másikat tártja magával egyenrangúnak, hanem ma gát is egyenrangúnak tartja a másik mellett. Ezért van az, hogy a „jussát nem hagyja“; hogy olyan „önérzetes“; hogy a magyar paraszt olyan „méltóságteljes“, mint egy született arisztokrata. De ugyanezért van az „idegen imádata“ is. E lelki magatartás, mint a társadalmi élet mellérendelő elve, teremtette meg a magyar együttélés jellemző for máját: a kis autonómiákat. Gondolhatunk itt Erdélyre is, hiszen a magyar társadalomszervezé? legidőlállöbb erdélyi alkotása: az erdélyi fejedelemség sem volt más, mint. zárt autonómiák (natiók és religiók) szabályozott együttműködése. De gondolhatunk magyar fajtánk legbiztosabban megépített települési területére: az Alföldre, melynek mezővárosai, szabad kerületei, autonóm községei Debrecentől Kecskemétig mind megannyi külön autonóm közület volt, mely önmaga intézte sorsát és védelmezte meg érdekeit. A vármegyei autonómia, mely a török fog»> lalás idején alakult ki, azért tudott oly szívósan fennmaradni, azért volt oly nehezen lebontható a múlt század folyamán, mert benne nemzetközösségi életünk alapsejtje épült ki. Ez élni. alkotni, védekezni tudott akkor is, ami kor az ország kormánya és az országos főrendek idegen érdekeket szolgáltak. A közösségi vonások alakítják ki a magyar társadalom szabad és nyílt! életstílusát. Rengeteg a veszedelme ett*- nek a társadalmi életformának — hiszen a magyar élet mindenkit befogad és könnyű benne minden jött-meritnek az áímagyarkodás. Helytelen azonban e magyar közösségi leki vonást értéknek, vagy bűnnek nevezni, adottságként kell felfogni s mint ilyent tudatosítani. ,£emtrtl sem könnyebb, mint azonnal felismerni, hogy ki magyar és kicsoda nem az. De nem fontos megállapítani, ki at és ki nem az, mert a dolog természete szerint nem érdemes itt nem magyarnak fermi“ & mwvar bűvök értelmezése Az annyiszor emlegetett magyar bűnök egyszerre uj megvilágítást kapnak e natgy népi biztonságtudatot árasztó tá r sa da lom S7 e m í él el Le n. Az a magyar vonás, melyet „patópá loskod’ás“«nak, „ázsiai tunyaság“-nak, vagy legmagasabb történeti jelentkezésében „passzív rezisztenciának“ ismerünk magunkban, valójában közösségi életünk biztonságának, idők felett: álló több lámpa égett s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt és hallgattam a felszürődö éneket. Szerettem volt a kántálást eresen, szép ünnepi szint adott a régi hat ársonyoknak. Tudtam, hogy hozzánk nem jönnek többet, megtiltották nekik. Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karú- csonyeste van s én ott ülök majd egyedül és nem fesz senki, akihez egy szót is szóljak. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord, szótaian arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította valami a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen, S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Olyan, hogy szinte beleszédültem. Karácsonyt csinálok én, magamnak! Karácsonyt, titokban, suttyomban, hogy senki se tudja! Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő Csak akkorák, hogy a derekamig 3em érlek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy kicsi ládát s kiástam egvet, egy szépet, a ferty öcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is. hogy haja ne essék, aztán megindultam vele a kéz felé. Vert a szivem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj tesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Már egyedül laktam akkor, n ház végiben, ügy osontam be o szobámba. mint egy tolvaj. Meggyujtotiitm a lámpát, n ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Színes papírból láncút funtam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyaveget. A gyertyává gehet dróttal kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A szirtes papirlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya volt nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt! Mikor elkészült a díszítés, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Ekkor meggyujtotiam a gyertyacsonkokat. Elfujtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyamra és ünnepeltem. Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csendesség kereken. Valami hatalmasan és szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmas is volt egy kicsit, mert egyedül voltam s mert nem volt ajándék az asztalon, még olcsó bolti savanyucukor sem. De komoly és dacos érzés is volt, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, az én ünnepem volt és senki másé. Öltem az ágyon és néztem a kicsi karácsonyfát s gondoltam mindenfélét össze-visz- sza, szépet, és szomorút s még kántáltam is magamnak halkan egy keveset, amíg leégtek a gyertyavégek. Aztán elfujtam őket. Még álltam az asztal előtt én néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni s emlékszem jól. ex csúnya és keserű érzés volt. Aztán, hogy sötét lett egészen, meggyuj- róttam újra a lámpát, leszedtem karácsonyfámról a sziaes papírszalagot, gyertyát, aranyzsinórt. Visszadugtam mindent a fiókba, hogy nyoma se maradjon ennek az ünnepnek, soha senki se tudhasson róla. Felvettem újra a kabátomat s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam, Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves és szél suhogott az ágak között, Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Olyan kísérteties volt a hó- szinií sötétség s a suhogó fenyves. Sietve tettem vissza helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet s havat is kapartam köréje. Ásót, ládát visszacipeltem e kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni. Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fárad tan és rosszkedvűen kérdezte meg apám: — Mit csináltál ma délután? — Semmit — feleltem s ebbe belenyugodtak. Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy' nekem karácsonyom volt mégis és ők nem tudnak róla, * Véletlenül jutott eszembe ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára $ megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor. egy estére, kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést, évekig csenevésx maradt, roit idő, hogy azt hittem, kipusztul■ De aztán mégis erőre kapott. S most mór sudáran és magoson szökik az és felé. erősen tulnőtt engem s mindnyájunkat. öltik akkor éltünli. ' v*"
