Ellenzék, 1938. november (59. évfolyam, 249-273. szám)
1938-11-20 / 265. szám
TOTH ÁRPÁD halálának tizedik é'vlorduló ján Irta: SZABÓ LŐRINC Az elmúlt hetekben, Tóth Árpád hailá- lán'uik tizedik évfordulójára gondolva, minduntalan kezembe vettem a köl'ö Összes Verseinek gyűjteményét. Újra, meg újra megcsodáltam a kristálytiszta strófákat és kői1, «menyeket, t»z írójukra gonduútain és jáibszoittam az elképzeléssel, hogy ha élne, vtajjon hogyan próbálná kiegészíteni az£ a sok-sok kisebb nagyobb töredéket, melyet hagyatékában talád a ku'tiaitás. Tulajdonképpen, olvasnom sem keflUettt a verseket, hiszen szinte minden sorukat könyv nélkül tudom: annakidején én rendleziteim sajtó alá a gyűjteményt: elég mejgtzenditeni egy egy cimet, vagy kezdösort és az emlékezés idegein rögtön végigmuzsikál atz egész költemény. Húsz éve, hogy személyesen és mintegy huszonhárom, hogy a munkáin át megismerkedtem az aradi születésű Tóth Árpáddal, Debrecen és Budapest nagy, modern költőjével. Legelső müve, amely elém került, egy Baude'aire-fordüás volt a Nyugatban. S a haitás, melyet az akkor tizenhatóves diákra tett, egészen különleges, A versben a francia mester a.z olvasóhoz, az iró „árva másához“, ,»képmutató testvéréhez“ fordult, hölgy ismerjen magára a keserű önvaiF'omásokbam s a lélekelemző mély taralom különös tűzben kezdte ragyoghatni forró jelentését, mértaniam hűvös, világos logikáját. Rég és jól ismertem a francia szóveget» de a szavak igazi érzékletességé! még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tó h Árpád magyar szavadból hirtelen egy vers-múmia kapott előttem vért és életet. És tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árul't e) minden részletei Azokban a diákévekben kezdtem Babits köl észelével is ismerkedve — megsejteni a költői forma teremtő elvét és az említett versi ordításra mosl) visszagondolva, úgy érzem, hogy Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvárban töltött debreceni délutánon többet tanultaim-, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az ösz- szes sti.iiszOikai és pöáikai tan könyvekből. A hatodikos-hetedikes diák ösztönösen és rögtön mesternek érezte az uj költőt, akit felfedezel, ped'g Tóih Árpád akkor még félig-meddig talán szintén- diáknak érezte magát a maga mesterei mel élt. Király és császár nem kaphat tisz'ább és rajongóbb hódolatait, mint amilyennek készülő fiatal költők tekintenek — egy ideig — az elődeikre. Rendkívüli kiváncsi sággal és várakozással vettem meg, nem sokkal a müfordi» ásos első találkozó után. a rejtelmesen fiain* költő-mester eredeti verseskötetét. Éppen utón voltam, a püspökladányi pályaudvaron ros okol tarn, átszállásra várva és szivdobogfaió pillámat volt, miikor a perron könyvsátrában egyszer csak meglát lám egy világosbarna fedelű könyvet; „Tóth Árpád, Lomha gályán, versek“. Az! hiszem, azóta se adtak el verseskönyvet pályaudva»- ron. Mire hazaértem Debrecenbe, már mind a fejemben éll ek és zsongtak a kötet tündöklő és beszélő drág: kövei. E köré a kötet köré gyük aztán bennem lassanként minden egyéb Tóth Ár pád-munka ismerete, elsősorban a ..bomba gáyan“-t megelőző Hajnali szere- nád'-nak a versei és fáradt, bensőséges hangulata és minden adat, ami a költőre vonatkozó i. A'ddlig még azt sem tudtam, hogy egy szobrásznak a fiá és hogy ott ujságirósk adott Debrecenben, ahol én tanultam s ahol meg ma is él az édesanyja,; de amikor két három év múlva a pesti irodalmi kávéházban bemutattak neki, belülről már majdnem úgy ismerni vé'tem, mint saját magamat. 1 oth Árpád ekkor már nős ember volt, Budán lakott, a Várban, kislányának a születését várta (aki az idén érettségizett és már régóta szintén verseket ir‘, tüdő» bajából a ;elek szerint kigyógyitoviák a tátrai, svéd én nyaralások. Verseket cs kritikákat irt, detektivregényt és magas irodalmat fordított, folyóiratot szerkesztett és hamarosan meghívták, velem együtt, Az Est szerkesztőségébe. Délutánonként a törzskávéházban fekete mellett, szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső Ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsirásjeleket rajzoltak a márvány- asztalra. A gyorsírás ákombákomait r.éha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetleg növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasár- naponkint a barnahaju, kissé hegyesorru. imbolyogva járó, karcsú, szemüveges csöndesen és kesernyésen derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is és mindenki szerette, egyformán becsülve >z* lését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő kozőrtebetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohémtársaságoknak is gyakran középpontjává tette. Ekkortájt jelent meg harmadik kötete: „Az öröm illan“. A költő csendes vidámsága az évek múlásával egyre csendesebb lett, kiújuló betegsége mind többször küldte fel a téli Tátrába. Kívülről ncz- ve és a megszokott halk panaszok és egy- egy keserűbb kitörés perceitől eltekintve a régi maradt; de hogy mi játszódott h benne, hogy milyen belső magányba került, hogy játékosan ragyogó eszmevilágát hogyan lemeztelenítette és elsöcctitet* te a betegség és a régóta érzett tragikui fenyegetés, azt legjobban az a diszte'en súlyos, sokszor megdöbbentő egyszerűség mutatja, amelynek klasszikusan nag3 és érett lírai termékeit utolsó kötetében a „LélektőHélekig“-ben csodáljuk. Ez ; kötet már azután jelent meg, hogy Tótf Árpád, bosszú és szörnyű szenvedés után várbeli albérleti lakásán 1928 novembei 7-én reggel, csonttá és bőrré soványodva 42 éves korában meghalt. Mi történt a müvével az első évtizec alatt, melyet Tóth Árpád maga már nen töltött közöttünk? Ha visszagondoló! erre a tiz évre, azt kell mondanom, hogj a halott költőért helytálltak a versei. Ez rekre növelték a hívei számát. Szép sir emléket szereztek Írójuknak a farkasrét temetőben és em'éktáblát a debrecen nagyerdőben s ami sokkal fontosabb: ál landóan idézték alkotójukat rádióban é előadótermekben. Ez a mély és igaz poé- zis, amelyről már oly sokszor írtam és beszéltem, a maga immateriális fegyvereivel, a szépséggel és igazsággal, sikeresen vivta meg harcát a feledékenység és a közöny ellen. Az az erő, az a gyönyörködtető és vonzó erő, amely bennük elraktározódott, tovább sugárzik, él cselekszik, neve] és hódit. Pár éve megjelentek Tóth Árpád összes versei és rögtön elfogytak. Meg fognak jelenni újra és újra el fognak fogyni: szükség van rájuk! A költő kritikai írásaiból most készit kisebb gyűjteményt az egyik debreceni gimnázium nyolcadik osztálya. Persze, nem szabad eltúloznunk zr sikert és különösen a példány számot. Ismerjük a magasrendü költészet népszerűségének határait és a lehetőségeket: ezreket és ezreket jogosan, de csak azért emlegethetünk, mert egy-egy verseskönyvet tudvalevőleg nem egyetlen olvasó olvas, nem egyetlen versélvező élvez. Tóth Árpád posztumusz sikere mindenesetre tény, öröm és biztatás: ez a siker már jel, nagy jel a halál mögül, ez már egy darab kézzelfogható halhatatlanság, me!yr>ek mi magunk láthattuk az elindulását. Pedig nagyon, mozgalmas és dinamikus volt az élet az utolsó fez esztendőben, njaígyon kedvezőtlen volt a magyar ktima olyan gyöngéd és finom termékek számára, amilyenek a Tóth Árpád versei. Ady aktivista volt, szerelem és politika fütötte, egyformán izgatod, amivel valami mellé állt és amive! valaminek ellene szegült. Hadakozó egyénisége harmonizál hiaidlako'zó korunkkal, békétlenségei nem ültek el és jósíliaitai, tiltásai és parancsai nagyrészt továbbra is hajlítják» színezik, idegesitík, vaigy biztatják az időt és a telkekét;. Hogy az ö csodálatos jelensége él és halt, nem meglepetés. A Tóth Árpád kisebb csodája viszont az. És egyúttal örvendetes cáfolat arra az aggodalomra, vagy arra a vádra, bogy a poli tik átl an művészeiből kiveszett az életerő, illetve,, hogy az ember, az emberiség elvesztette, vagy e’veszti fogékony" ságát az érdektelen költészet, a maga- sabbrendü kifejezés iráni. A földi valóság sokrétűbb, mint képzeljük és a sok anyagi, vagy alaicsomyszeUemü, silány és gyilkos tendenciák mellett- hál* Istennek, megfér gazdagságában a jó és a neme* vágya és igénye is. Utcaseprők .. . .yőf látom mostt a Mennyeit Benned, 6 rongyos utcaseprő, Ki sepr ed a fedd szennyeit, Ki nil ág bűnét eine szed És jó vagy minden emberekhez . . „ Testvér, ha üdvösségre jutsz, Rólam el <ne feledkezzl“ (Dsida Jenő.) Kora hajnali órákban ott lehetett látni őket mindig az utcákon, amint elhagyatott külvárosrészekből vonulnak az aszfaltos belváros felé . . . amint magányosan, vagy kisebb csoportokban baktatnak a hajnali szürkületben . . . mennek a munkahelyükre, kezükben a seprővel . . . évek óta a városnak mindig ugyanarra az útszakaszára mennek, amelyet kijelöltek nekik: Itt fogtok dolgozni!... Innen odáig!... Ez a rész az Ohean Vasil'e útszakasza... amaz meg a Berki Péteré!... S kora reggel, még az éjszaka sötétjében nekilátnak a munkának. Seprik, tisztogatják, csinosítják azt az útszakaszt, amely az övék. Kis szünetekkel, reggeltől napestig dolgoznak. Ez az ő birodalmuk, ez az útszakasz... az utca, az aszfalt... itt zajlik le az életük, ez adja a kenyerüket... a napi 35 lejt! S ezt az aszfaltot a napokban vér festette pirosra. Meghasadt koponyával ott feküdt az Utcaseprő a novemberdéli bágyadt napsütésben, pontosan azon a helyen, ahol dolgozott, azon az aszfalton, amely a kenyerét adta... ott feküdt néhány percig, amig a mentők elvitték. És öt perc mullva jött a jelentés: meghalt. Munkahelyén ütötte el egy gépkocsi. És munkaközben. Hősi halott. Társai körül állják és nézik. Nem értik a dolgot. Hogy is lehetett? Miért? Hiszen szabályai vannak az utcának is. És ő szabályosan sepert. Úgy. mint évek óta mindig. Mindennap. És biztonságban érezte magát. Eszébe se iutett talán, hogy ilyesmi is előfordulhat vele. Mint rendőr a posztján, olyan nyugodtan érezte magát. És most mégis... tessék! Itt fekszik vértócsában. Rongyos ruháju, szegény utcaseprő. Mindössze 32 éves volt. — A Berki Péter! — beszélik egymás között csöndesen a társai, a többi utcaseprők, akik körülállják és sehogysem értik a dolgot. Nem is igen van mit érteni rajta. Egy százhuszas tempóval száguldó, őrült világba pottyant bele szemetet seperni. Olyan zűrzavaros, fejetetejére állított világba, amelyben alig számit valatr.. Legkevésbé egy emberélet. Ennyi az egész. Egyebet hiába keresünk benne. A seprője is ott fekszik mellette, a földön. Otthon még nem tudják, mi történt vele. Hajnalban elindult otthonról, vegig- baktatott az utcákon, úgy, mint azelőtt is mindennap. A Monostor felől jött. Kedves ismerőse volt az arrajáróknak. A korán- kelők és a hajnalban hazatérők -endesen találkoztak vele hideg, havasos téli reggeleken éppúgy, mint nyári és tavaszi napfényes hajnalokban, vagy szakadó esőben, derengő őszi reggeleken. A hajnalban hazaÎ ba álló robotosoknak nemcsak ismerőst az utcaseprő, de barátja is. Hozzájuk nőtt. Az ember önkéntelenül is a munka szimbólumát látja bennük s bizonyos tiszte* letet érez a nagy seprű láttán, amit a vállukon visznek. S ez a seprű most veres. Ennek a szegény embernek ez volt a munkaszerszáma. Ez biztosította számára a napi 33 lejt. Ez adtta neki a kenyeret. Nyelét még ott szorongatja kezében a haldokló utcaseprő. Az ember megáll mellette egy pillanatra. Egy kicsit gondolkozik is. Ni, véres ez a seprű!... De nem lepődik meg. Nem is csodálkozik. Lassanként hozzászokott ahhoz, hogy a munkaszersza- mokhoz vér és könny tapad. Ezerkilenc- száztizennégy óta, amikor elrontották az életét, elvették a nyugalmát, álmát, kenyerét, beteggé tették az idegrendszerét... azóta bőven volt ideje megtanulni és megszokni mindent. Azt is, hogy ne lepődjék meg semmin, ami a világban történik. Ki érne rá töprengeni egy véres seprű fel At. Az ember egyszerűen tudomásul veszi. Egy napihir úgyis lesz majd róla az újságokban — gondolja. És tovább megy- Pár perc múlva a mentőautó is elrobog. És másnap friss gyászjelentő kerül a temetkezési intézet kirakatába. Rajta ez áll: Berki Péter. Élt 32 évet. Ennyi az egész. Csak egy utcaseprő kezéből esett ki 3 szerszám. De a többi seprű tovább seper. Ott állnak még a többi társak és — sepernek. Úgy, mint máskor is. A különbség csak annyi, hogy az utca szemetje helyett most a hősi halált balt utcaseprő alvadt vére kerül a szemétlapátra. Elvégre azt is el kell seperni . . . Gredinár Aurél.
