Ellenzék, 1938. augusztus (59. évfolyam, 172-196. szám)

1938-08-21 / 188. szám

1 93S augusztus 21 *XSaS8EäESi ellenzék nap kisütött és mire tiz óra lett, minde­nünnen jöttek csoportosan az emberek a gyülekezetbe, úgyhogy ember-ember há­tán volt. Szivünket pedig a hála öntötte el, azért, hogy az Isten nem hagyott el bennünket. Most már négyen prédikál­tunk felváltva. Nemcsak minket, de az atyafiakat is sok öröm töltötte el ezen a napon. Szabad időben énekeltünk, a gyermekekkel játszottunk, kimentünk a falu végire, tavat, rucákat, tájat nézni. Olyan volt ez a kis failu, mint egy szi­get a tengerben. Köiröskörül még ott voltak a tavak, az árvíz maradványai. A szomorú fűz úgy hajolt lombjaival a viz fölé és a vízbe, mintha sok kínai ember kenyerét siratná. A rucák, ahogy észre­vették bennünket, hápogva, sorjában, tüntető módon kivonultak a vizboi es eltűntek gazdájuk házának az udvarában. A nap már lehanyatlóban volt, fényke- véi átúsztak mégegyszer a fák ágai között és megmentették magukat a viz tükré­ben. Mire visszamentünk az imaterembe, már meglehetős számban voltak atyafiak,, messzi helységből jövők. Köztük újonnan jöttek is. Megvacsoráztunk egyszeriül módón, megtárgyaltuk az este programját. Úgy határoztunk, hogy Chin ur fog először prédikálni, utána pedig én fogom vezetni az esti imaórát. Sőt azt is megtárgyaltuk, hogy csak hétfőn este fogunk visszamen­ni Hsiao Pei Ho-be, mivel itt most ál­dott alkalmak vannak a bizonyságtevés­re. Mivel pedig a Hsiao Pei Ho-i tiszte* letes velünk van, holnap, vasárnap reggel Yang ur Hsiao Pei Ho-be fog menni és Huang tiszteletes ur helyett, fog prédi­kálni a híveknek. Miután igy mindenben egyetértve megegyeztünk, együttes imád­kozás után átmentünk az imaterembe, ahol már vártak reánk az atyafiak megle­pően nagy számban. Chin tiszteletes a megtérésről Éneklés után Chin ur nagy bibliával a kezében az asztal mellé ment. Chin ur melegszívű munkása az Urnák. Család­jával együt dolgozik egy másik gyüleke­zetben áldott eredménnyel Tempósan le­teszi a bibliát az asztalra, előkeresi a szemüvegtartóját, kiveszi belőle a szem­üvegét, lassan, körülményesen felrakja az orrára, majd végignéz a néma csendben várakozó gyülekezet felett és részt olvas a bibliából. Roppant tetszett nekem ez a fölénye. Látszott rajta, hogy mennyire tudatában van, hogy amit ő most tesz, az valami nagy dolog. A megtérésről be­szélt. Egyszerűen, ahogy csak egy kinai evangélista tud bizonyságot tenni a meg­térésről és az Isten akaratáról. Én hátul ültem az atyafiak között. A szomszédom igen sokat nézegetett. Nézte, hogy mit irok, hogyan irok. Nézegette az órámat. Fiatalember volt. Csak az este láttam elő­ször. A beszéd alatt újból és újból jöttek csoportban emberek. Újak, eddig még megédesíti bár néhány kanálnyi lőcse- dékkel. Elérkezett a dél s a többi munkások előszedték elemózsiájukat, ki ezt, ki azt és jól megérdemelt falatozásba fogtak. A két özvegy szájában vastagon kezdett gyűlni a nyál, de a gazdatiszt ügyet sem vetett rájuk, hanem készítette a lovát, hogy ő is hazaszaladjon ebédelni. — Te Rebi! — súgta Ániska néni duz- zadozó méreggel — úgy tetszik, hogy ne­künk ma nem főztek sehol. — Én is úgy veszem észre — bólintott vissza a menyecske lemondóan — igy pe­dig nem bírjuk ki estig. — Magam is amondó vagyok, hogy vagy kapunk ebédet, vagy hazamegyünk. — Nehogy valami olyan bolondságot csináljon, amivel még jobban elrontsa a dolgunkat — aggodalmaskodott a me­nyecske. — A te sorod csak annyi, hogy hallgass. Azzal odafordult a már indulásra kész kasznárhoz: — Tekintetes ur, az a vaksi szolgáló biztosan tövisbe lépett, vagy tán eltörte a fazekat s kifolyt belőle a drága hús­leves. — Miféle húslevesről hadarálsz itt ne­kem? — Amiből egy kicsi erőt szerezzünk a -ovábbi munkára. Még hosszú a nap. — Semmi kozto'm hozzá, hogy mivel töltitek meg a kendőtöket. Ha hoztatok, esztek, ha nem, nézzétek a napot. — De Tekintetes ur istállóm — erős- ködött a seprűk nagyanyja — se száraz Í nem látottak. Szivemben ujjongtam. Végigfutott az agyamon a gondolat: ki tudja, hány közülük foglalkozik bandita- j sággal. Nemde áldott alkalom most, hogy hallgathatják az Isten igéjét. Egyik misszio­nárius atyánkfia egyik helységben, ahol mégis csak biztonságosan érezte magár, meg merte kockáztatni azt a kijelentést, hogy: tudom, közöttetek banditák is van­nak . .. mire a hallgatóság elnevette ma­gát. Chin hosszan prédikált, de érdekesen, ha szabad ilyen szót használni valaki bi­zonyságtevésére. Nem bántam. De köz­ben erősen éreztem, hogy valamit nekem is mondanom kell a megértésről, olyant, amit Chin ur nem említett meg. Hirte­lenjében megváltoztattam texusomat is. Mivel pedig egyik kínai betűt még nem ismertem, megkérdeztem halkan a szom­szédomat, hogy az illető betűt hogyan is ejtik ki. Miután kioktatott, vártam az alka­lomra, hogy sorra kerüljek. Az idő is már késő lett s igy elhatároztam, hogy csupán egy pár kiegészítő szót fogok szólani és utána megtartjuk az imaóá: és a sokaságot hazaeresztjük. Úgy is lett. Chin ur, miután befejezte mondanivalóját, én mentem az asztal elé. Azzal kezdtem, hogy: „Hallottátok Chin ur tanítását. . .“ A férfiak felől valaki félhangon ismé­telte: „Chin ur“. Nem törődtem vele. Nem tűnt fel semmi. Valaki csupán is­merni akarta a prédikáló nevét. Miután Chin ur beszélt a megtéréssel kapcsolatban a szerctetről és a háláról, én beszéltem az Ítéletről. „Mert mindnyá­junknak meg kell jelennünk a Krisztus itélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaz- tassék aszerint, amint testben jót vagy gonoszt cselekedett.“ Beszéltem arról, hogy a megtérésünkkel nem várhatunk, mert nem tudjuk, hogy mikor hiv el bennünket Isten erről a világról, lehet, hogy ma éjjel, lehet, hogy holnap, lehet egy év múlva, hogyan tudunk majd meg- állani az Ur itélőszéke előtt, ha ebben a földi életünkben nem indultunk el az ö utján. Az Isten hívása felett nekünk most kell dönteni és nem pedig „majd“. Akkor igenis fontos lesz, hogy e földi életünk­ben mit és hogyan tettünk. Ilyen és hasonló dolgokról szóltam a sokaságnak, majd megtartottuk az ima­órát. Mandzsúriái szokás szerint, minden­ki előadja a megköszönni vagy hálát adni, vagy könyörögni valóját, vagy elmondja a nyomorúságát, stb. s mindezekért a gyülekezet hangosan, kiki a maga szavai­val imádkozik. Egyik presbiter arról szá­molt be, hogy a keresztyének és a nem keresztyének között egyes családokban semmi különbség nincsen, kérte a gyüle­kezetét, hogy együttesen kérjük az Urat arra, hogy a keresztyéneknek adjon meg­különböztetett életre való erőt, hadd lássék ki, hogy ők az Ur követői és meg- váltottjai. ág, se becsület, aztán még tarisznyát is hozzunk magunkkal? — Ez a büntetésetek. — Oldja ki már a bogot a zsebkendő­jén Tekintetes ur, szec olyan roncsoltak vagyunk ettől a kánikulai tánctól s az ét; lenségtől, hogy tovább még egy szuszra sem bírjuk a sarlót. Ne lássam meg écca- ka a napvilágot, ha nem futott össze meg a bőr is a hasamon a nagy ürességtől. — Üljetek le szépen s nótázzatok, az elűzi az éhséget — ungorkodott tovább a kérlelhetetlen felügyelő. — Jól van nó, akkor hát énekelni fo­gunk — fordított Ániska néni más irány­ba — de nem itt, hanem bemegyünk az udvarba s a Tekintetes Asszonyt kántál­juk meg, hátha ő jobbszivii lesz s ad va­lami harapnivalót. Osztán azt is megkér­dezzük tőle, hogy a hűtős menyecskéje, a szépséges Kalári hány napszámot tett azért a félöl fáért, aki az udvarán van. A Tekintetes ur azóta már bizonyosan el­felejtette, de hátha tudni fogja a Tekin­tetes Asszony. A tiszttartó meghőkölt erre a fulánkos feleselésre. Haragos ijedtséggel sejtette meg, hogy ez az asszonyszemély vissza tud harapni s azt meg is teszi, ha ráeről­tetik. Nem volt hamarjában észszerűbb választása, mint hogy takaródét fújjon. — Befogd a szádat vén csoroszlya — ripakodott rá a kellemetlen napszámosra — mert ha én tapasztom be, azt nem fogod megköszönni. A napszámból pedig elég volt, pusztuljatok a szemem elől. De haladjatok iziben, mert a korbács kezd A Pyramidon-t sokszor utánozzák ....... ezért kel! mindig a CMfJ&i«. keresztre ügyelni! £2 a jel arra figyelmezteti a vevőt, hogy a világhírű cég szavatol gyártmányainak páratlan gyógyhatásáért, tiszta minőségéért és teljes ártalmatla* ságáért. A TABLETTÁK valódiak csak a W kereszttel Mondom, ez egy „presbiterinek volt a meglátása és gondja, imádságos törődése. Együttesen megköszöntük az Istennek, hogy ezen a két napon olyan nyilvánva­lóvá tette rajtunk az ö kegyelmét és kértük, hogy a még elkövetkezendő két napon is legyen velünk és áldjon meg mindnyájunkat egyen-egyen, de arra is kértük, hogy a holnapi szent napon ál­dását adja mindazokra, akik ezen a vilá­gon prédikálják az Ö szent Igéjét és azokra is, akik hallgatják az Ö Igéjét, bárhol is legyenek ezen a földkerekségen. Imádkoztunk a börtönben levő testvé­reinkért, kértük az Istent, hogy adjon nekik erőt állhatatosan és türelmesen megállani a szenvedésben és nem kétség­beesni. Imádkoztunk azokért a testvé­reinkért, akik egyedül vannak egy-egy missziói ponton s kértük az Urat, hogy erősítse őket az Ő Szent Leikével, hogy erősen állhassanak meg a harcban. , Énekeltünk, majd a következő vasár­napra vonatkozó dolgokat hirdettük ki, majd az áldás elmondásával élengedtük a sokaságot. De még sokáig maradt együtt a sokaság kis csoportokra oszolva, be­szélgetve és örvendezve. A szobákba is bekukucskáltak, érdeklődtek. Mig kinn majdnem 9 óráig folyt a be­szélgetés, én a kis szobában Huang tisz­teletes úrral beszélgettem. Testvéries, őszinte beszélgetés volt. Tervezgettük az életét, a házasságát. Boldog volt, hogy velem szemben olyan őszinte lehet és barátjának, testvérének tarthat en­gem. Végre az utolsó beszélgetés is meg­szűnt, Yang ur és Chin ur is bejött a szobába. Mindannyian nagyon, nagyon, kibeszélhetetlenül boldogok voltunk, hogy ilyen áldott összejövetelünk volt ma is. Fáradtak is voltunk s igazán vágy­tunk aludni. Ki is adtam a jelszót: „Ha egyszer lefeküdtünk, vén embe­rek módjára itt semmi beszélgetés aztán ne legyen.“ Jót nevettek rajta és meg is mozogni a kezemben. — No, még a Tekintetes ur haragszik — dohogta hamiskodó bosszúsággal Ánis­ka néni. De azért nem várták be, hogy a parancsot megismételjék, hanem szélse­besen elporoltak a búzaföldről s mire a többiek ráeszméltek volna, hogy tulaj­donképen mi is történt, már elérték az erdőt, amelyik veszedelmüket okozta. Mikor már jól benn jártak a híis leve­gőjű sűrűjében, megszólalt a menyecske: — Mégis csak csúf portéka kijed Ánis­ka néni, hogy olyan szemérmetlenül meg merte mondani ezt a dolgot egy ilyen nagy urnák1. Úgy szégyeltem magam mi­atta. — No te, hát azt nem szégyelted, hogy a fél napszámot kikötöttem a nyakad­ból? ... Te sem vagy apáca, hanem egy szegény asszony, akinek otthon még tüz- revalója sincs. Inkább fogjunk hozzá s gyüjtsünk egy kis ágat estére. Most csak nem hozza az ördög felénk azt a vérszi- vó özvegy-csőszt, sze‘ az is csak olyan éhes, mint mink s ő is a gyomráért sza­ladt haza. — Igen, de ha megtudja a tiszttartó, megint elvisz aratni. — Attól ne fájjon a fejed. Amennyire kiismertem a pontját, nem fog az többé minket megzálogolni. A kasznárnak csakugyan elment a ked­ve attól, hogy Ániska nénivel újból ki­kezdjen. Azután bármikor kapta meg az ö'reg asszonyt az erdőben, még messze húzott el mellette, nehogy megzavarja a munkájában. Fancsali Sándor. fogadtak a tanácsomat, mert nem beszél­gettek „az ágyban“. Kiki csendben imádkozott magáért, a szeretteiért. Én imádkoztam a testvé­reimért, magamért, egyes barátaimért, az IKE-ért, a mi egyházunkért. Eloltottam a lámpát és lefeküdtem. De nemsokára ismét felkeltem, hogy a kissé kinyílott ablakot benyomjam és megnézzem, hogy az imaterem ablaka és ajtaja is el van e zárva. Minden rendben volt. Elaludtunk. (Folytatjuk.) Pót-onszállitás Északlndiába BANNU (Wazimtán) Penner Károly utazó, aki Ipi feik/ir szü- kebb hazájában, WaziFstanbain töltött néhány hónapot, igy in aiz ottani helyzetről: Waziris- taniban a hűtlen asszonyinak levágják az or- ■rát. Egy Banubein lakó ü Jóembernek jutott eszébe, hogy ipótorrokat hozat Angikéból és egy temetkezés viállila!kozóvail lépett érintke­zésibe. Az üzlet nem jött l'e'tie, mert a feke- tebőrü hölgyeik air,cán kisslú elütő lett volmfai a fehér orr,. De méhánvat ig/ is vásároltak a megibékült férfialk, akik megbánták, hogy 'annyira elhamarkodtak a dolgot csapodér fe­leségeikkel szemben. Most azon töri a fejét a ravasz üzletem,bér, hogy lehetne fekete orrokhoz jutni, mert •“». határozottan emelné az üzleti forgalmat. Fgy pótoir a szükséges sebészi munkával együtt potom tizenkét d-ol fórba. kerül. Kigyósziget a Déltengeren SUVA (Fidzsi-szigetek) Alaposan rácáfolt a Fidzsi-szigetek egyik kis korall-egyede arra az általános felfogásra, hogy úgy Ausztráliában, mint a déltengeri szigeteken nincs kigyó- veszedelem. Valóban, eddig csak a legrit­kább esetben találtak ártalmatlan kígyó­kat Mikronéziában, de oly keveset, hogy esztendőnként legfeljebb egy-két hüllőről lehetett szó. Freemont tengerészkapitány, aki vizkeresés közben a Tonga-csoport egyik lakatlan korall-szigetén bolyongott, most azt a furcsa értesítést küldte haza Sidneybe, hogy ebben a csoportban van egy sziget, amely tömve van mérgeski" gyókkal. Csak a legnagyobb nehézségek­kel bírt elmenekülni a veszedelmes hely­ről néhány emberével. Érdekesnek talál­ja, hogy a szigetről a kígyók egyáltalán nem mennek el, noha rejtély, miből táp­lálkoznak. Azt sem tudják, honnan ke­rülhettek oda a kígyók ezrei. A legköze­lebbi szigetek alig vannak húsz mérföld- nyire s régi tapasztalat, hogy a kígyók átússzak az ilyen csekély távolsápokat. Légi csafa egy kőszéli sassal PORT MORESBY (Ujguinea) Különös kalandja akadt egy postagép pilótájának, aki Port Moresbybői útban volt Wauba, amely helység a Pápua-öböl­ben fekszik. Amint a gép, melyben tizen­két utas ült, 3300 méter magasságban egy ismeretlen hegység fölött szállt, három­száz méterei fölötte hatalmas kőszáü sas jelent meg és teljes erejéből nekitámadt a gépnek. A nehéz, hatalmas madár oly hévvel ütközött neki a gépnek, hogy ez súlyosan megsérült és kénytelen volt azonnal kényszerleszállást végezni. A névtelen, 3—4000 méter magas hegvség- ben rendkívül sok sas tanyázik. Valószí­nű, hogy egy ilyen ellenséges madárnak nézte a gépet és ismert vakmerőségével megtámadta azt. á

Next

/
Oldalképek
Tartalom