Ellenzék, 1938. augusztus (59. évfolyam, 172-196. szám)
1938-08-21 / 188. szám
ELLENZÉK gr-nnn n m Minn 1938 auguiztun 21. 8 MISSZIÓI KORÚTOK MANDZSÚRIÁBAN... babos Sándor transzilvániai református mísszióNÁR1US EREDETI TUDÓSÍTÁSA AZ ELLENZÉK SZAMÁRA ÉN IS VOLTAM MANDZSÚRIÁBAN... (//. Közlemény) „És valakik be nem fogadnak titeket, kimenőén abból a városból, még a port is verjétek le lábaitokról* Az első nap reggelén megérkezett \ ang ur, a liaoyangi evangélista és Chin ur, a liaochungi evangélista is, akik velünk tartottak a munkában. A reggeli után nem igen tudtunk egyebet tenni, mint az in- uen-onnan összegyülekező atyafiakkal és keresztelésre készülőkkel ismerkedtünk, melynek nincsenek határozott kérdései és formái. Ezer kérdés, ezer féle dologrol, melyeken keresztül ők engem, én őket megismerhetem. Újból találkozni uj emberekkel, uj testvérekkel, uj oldalát megismerni az életnek, csak örömöt okoz az embernek. Kilenc órától tizenkét óráig prédikáltunk, tanitottuk őket újabb énekekre, bibliai igére. Tizenkét óra után kifejezték az atyafiak abbeli kívánalmukat, hogy ők igen szeretnék, ha legalább félkettőig vagy két óráig tartanánk az ösz- szejövetelt. Természetesen ennek csak mi örvendtünk a legjobban és nem tudtuk eléggé megköszönni az Istennek a reánk tekintő kegyelmét. Este újból volt összejövetelünk, mely belenyulott az éjszakába. Férfiak, nők, gyermekek, fiatalok, öregek, keresztyének, nem keresztyének, megtértek, meg nem tértek... hallgatták az Igét. Éppen úgy, mint máshelyt. Csupán az arcuk, az életkörülményeik mások, de ugyanazok az emberek, ugyanabból az életből kisarjadók, ugyanazon igát húzók, ugyanazon bűn alatt vergődők, ugyanarra a megváltásra rászorultak, mint másutt, mint mások. Mi ugyanazt az örök Igét szóltuk, mint annyiszor a mi életünkben, ugyanazzal a féltő szeretettel szerettük volna mindenkit az Úrhoz vezetni, mint másutt és máskor. Csodálatos az életnek ez az egyetemes volta. Az ilyen kis csoportoknak, az ilyen kis gyülekezeteknek, mint ez is, az a tragédiájuk, hogy elvesznek a nemtörődömségben. Akár odahaza, akár idekint ez a veszély mindig fenyeget, hogy csak a nagy tömeget, a nagy gyülekezeteket becsüljük valamire, mig egyes lelkeket, kis csoportokat, kis gyülekezeteket elhanyagolunk és semmibe veszünk. Odahaza ezért van szórvány és regáti kérdés és lesz mindaddig, amig egyénenként nem fogjuk érezni a felelősséget minden egyes testvérrel és lélekkel szemben. Tiz éves szolgálatom alatt bevallom, hogy mindig ott éreztem magamat a legjobban, ahol keve- vesen bár, de őszinte lélekkel vártak az Igére. Elhagyott kis helyek, ahol még elhagyatottabb lelkek várnak testvéri segítség után, a legáldottabb alkalmak egyike. Jól emlékszem még az írisz-telepen először végzett szolgálatomra, amikor egy pünkösdi ünnepen prédikáltam és úrvacsorát osztottam. Hatvanan voltunk ősz- szesen, de az Ur Isten színe előtt nagyon egyek voltunk. Úgy szerettük volna akkor, ha soha se lenne vége az Isten előtt való együttlételnek. Mi embereket hanyagolunk el s ez által a gyülekezetei rontjuk meg és a testvéri közösséget. Van-e valami csodálkozni való azon, ha a gyülekezeteinkben nincs meg a testvéri együttérzés olyan mértékben, mint amilyennek kellene lenni? Évekkel ezelőtt megittam valahol, hogy mi „menteni akarjuk magunkat, a népünket és a nagy markölásban nem vesszük észre, hogy az ujjaink között bu= zaszemek, drága magyar buzaszemek hullanak ki. Zuhogó esőben beteghez kell menni úrvacsorát vinni ... és mi dühöngünk vagy nem megyünk el. Gyermeknek kellene bekötni összetört lábát . . . és mi nem bajlódunk ilyen piszkos gyermekekkel. Egymást kellene buzdítsuk és erősit- gessük a munkában . . . és egymás ingyei, ellenségei, kerékkötői vagyunk. Pedig hányán és hányán közülünk vágynak testvéri szó után . . . A misszionárius utána megy minden léleknek Őszi, sáros estén bandukoltam az úrvacsorával beteg, inkább halálra készülő atyánkfiához, akit vajmi kevésszer látunk az Ur házában. Várt, nagyon várt. Feleségén, gyermekein kívül senki sincs, aki segítségére lehetne. Kétségbeesett, vergődő ember. Végrendeletet irat velem. Tanácsot kér egyről-másról. Ideadja a gyermeke címét, hogy Clujon keressem fel és beszéljek vele s legyek a segítségére, amiben csak lehetek. „Tiszteletcs ur, a fiam . . ." — csuklott fel belőle a szó s a fájdalomtól és aggodalomtól csak nehezen tudta folytatni, amíg hagyakozni akart nekem a liát illetőleg. Mi a papot csak temetéskor látjuk a házunknál. S ha ez igy fog menni továbbra is, igazán csak szemérmetlen dolog firkál- gatni a szórványmisszióról. Ha valamit az Isten nagyon élénkbe állított, akkor hordoznunk kell annak a dolognak, annak az ügynek a felelősségét a következmények utolsó levonásáig. Akinek a szórvány a szivügye, ugyan kinek ne volna szívügye, de jobb, ha igy mondom, akit az Isten a szórványmunkára indít, miért keres másutt kényelmesebb állásokat? Ha a szórvány fáj, miért szónokolsz kényelmes helyedről? Természetes, hogy lanyhul a közösségérzet, természetes, hogy lanvhul a felelősségérzet, mert nem az Isten parancsa, hanem a saját tetszésünk vagy nemtetszésünk szerint cselekszünk. Nekem az. Isten az utat Mandzsúria felé mutatta és én vállaltam a dolgot és vele együtt sok mindent. Meddig tart itt az Isten, az az ö dolga, de semmire való lettem volna, ha csak beszéltem volna a misszióról, de nem mertem volna vállalni az érette való munkát, az örömét, a szenvedését. Mielőtt Mandzsúriába indultam volna, egyik helyen kis gyülekezetnek osztottam úrvacsorát. Megkértek, hogy osszam ki nekik az Úri szent vacsorát. Mondtam nekik, hogy se palástom, se fekete ruhám nincs velem, nem tudom kiosztani, vagy ha beleegyeznek, hogy szürke ruhában és zöld ingben kiosszam, én nagyon szivein megteszem. A papi szabályok ktdKÖD Nagy váz os. Ködös este. Az emberek, mint tűnő árnyak sietnek a házak alatt. Ősz van. Fenn nem szikráznak csillagok, minden puha s nesztelen. Mintha az autók, a villamosok is cs&idesebben riasztanák az este némaságát, Olyan furcsa a föld. Szürkés-fehér és hangtalan. Mindenki valami cél felé megy: haza, vagy vacsorázni, Beteget látogatni, baráthoz, mozi fényes reklámbe tűi felé, Hogy elveszítse önmagát s egy képzett, ragyogó világban éljen. Valami cél felé siet, aki az utcán megy s a köd betakarja szépen, Hogy csak sejtelmesen, halványan látszik a teste És arca elmosódva. Nem tudni, férji, nö-e, gazdag, szegény-e? Valami furcsa döbbenet, sejtelem villan az agyba... Vájjon az Erő, ami a világot akarta s létrehozta S amely mozgatja bolygók s napok szám Iá Ihatatlan seregét Egy Cél felé, egy akarattal, tervszerűen, örök pontosan. Vájjon ez az Erő mozgaija-e az emberi bolygók seregét, Egy Cél felé, egy akarattal s ők nem is tudnak róla, Azt hiszik, hogy tudnak akarni, határozni, maguktól valahová menni. Pedig egy Kéz mozgatja őket, mint bábui zsinóron a bábszinhuzas S ők mennek, mennek bábként, vakon ismeretlen céljaik felé. MARTON LILIt 4 KÉNYSZER-NAPSZÁM Ániska néninek és Rebinek ezvilági állapot ja csak annyiban különbözött egymástól, hogy az egyik öreg, a másik pedig fiatal volt, de egyébként, személyválogatás nélkül, egyformán tengődtek az emésztő özvegység földszegény kenyerén. Nyomorúságos kunyhóik a faluvégen szégyenkeztek reménytelen tőszomszédságban s a gyommal felvert udvarocská- kon csak néhány elárvult, koravén csirke jelentette az életet. Még egy fertály- nyi szerencséjük volt, hogy közel laktak az erdőhöz, mely egész nyáron levette róluk - legalább a tüzelőfa gondját. Igaz, hogy az élemedett asszony körül nem igen tülekednek a férfinépek, a fiatal özvegy meg nem fogadhat el idegen segítséget anélkül, hogy gyanúba ne keverje magát; — s igy maguk hozogattak haza egy-egy hát száraz ágat, mellyel hébe- hóba főzögettek, mikor volt mit. De most egy kicsi baj van azzal is, mert az a fránya tiszttartó még ezt a mákszemnyi könnyebbséget is elirigyelte tőlük. Ejsze a túlvilágra akarja vinni magával azt a hitvány fahulladékot, hogy ott is többje legyen, mint másnak. Ám a zúgolódással csak nem lehet megfőzni a puliszkát, ha valamilyen praktikával nem járnak túl a gazdatiszt eszén, ami olyankor követhető el a leg- bátorságosabban, mikor Őkeme délre í alszik. Mert egy ilyen nagy urnák az éc- caka nem elég; a zsíros ebéd után megnehezül a szempillája. Ezúttal azonban Ániska néméket cserben hagyta a csíziójuk. Talán álmatlanság, vagy más úri nyavalya gyötörhette a tiszttartót, mert amig észrevehették volna, hirtelen rajtuk ütött, még pedig nem is gyalogszerrel. Ki az ördög gondolta volna, hogy az erdőben lóháton is lehet csavarogni? Rebi a kínálkozó távolságot sebtiben kihasználta és kereket oldott, de Ániska néni nem merte próbára tenni köszvényes inait s ott maradt zálogban. — Jól tudjátok, vén szipirtyó — dör- rent rá a tiszttartó — hogy nem szabad lopkodni többé az erdőről és mégis ide bujtatok? — Kézit csókolom, Tekintetes ur — lágyított Ániska néni — mink nem lopni jöttünk. Ez a giz-gaz még a halálnak sem kell s ha kiszedegetjük az erdőből a szemetet, szakasztott úgy fest az, mintha ki volna seperve. Tám még a jó Isten is azért ütögeti le a száraz ágakat a fákról, hogy megajándékozza vele a szegény embert. — A szegény ember tegyen napszámot s akkor lesz fája elég, nem kell lopnia. Most pedig velem jössz az udvarba. — De istállóm én nem tudok lovagolni. — No éppen az ölembe nem ültetlek, hanem szépen megfogod a kantár szárát s úgy megyünk be együtt. Ha a ló fut. te is futsz, ha ugrik. te is ugrasz. véért ne osszam ki az Úrvacsorát? Ki vagyok én, hogy közbe álljak az Ur akarata és a hívek akarata közé? Ki adott nekem hatalmat arra, hogy ne elégítsem ki a lelkek vágyát? És én szürke ruhában, zöld ingben Úri szent vacsorát osztottam. Nem templomban, de egy kis szegényes’ szobában vágyakozó leíkcknek, testvéri közösségben. Áldott volt, nagyon áldott. És voltam gyülekezetben, ahol nem beszélhettem a testvéreknek a templomban, mert „megbélyegzett“ voltam és büntetésből bűzös, hideg, bérelt szobában vir- rasztottam át újév éjszakáját. Alattam emberek hejehujáztak, én sirtam, sírtam, de belül izmosodtam, erősödtem. Legyen érte áldott az Isten. Másnap háromszáz embernek orédi- káltam korcsmahelyiségben. De állt a templom, büszkén, gőgösen fagyosan ... És üresen ... Harmadnap, mikor egyik volt osztálytársam parochiájára érkeztem, a legelső kérésem az volt: „Adj ennem, mert másfél nap óta nem ettem.“ Azt mondják, hogy népünknek nem kell az Ige. Ez nem egyéb, mint gyalázatos hazugság. Kis ereken keresztül vérzik el az ember. Lelkeken keresztül vérzik el az egyház. De lelkeken keresztül jő az Ur, de lelkeken keresztül jő az Isten országa, de lelkeken keresztül nő az Ö uralma, de lelkeken keresztül dolgozik az Isten. Miért nem vagy te egy ilyen eszköz — lélek az Ö kezében? Missziói munka, utána menni minden egyes léleknek. Mi mind a négyen nagyon boldogok voltunk ebben a kis gyülekezetben, ahová messzi távolságról gyalogoltak be a kínai atyafiak a testvéri közösség ápolására és az Ige hallgatására. Nem volt elég pad, mire a hívek leülhettek volna. Egymást váltogatták az ülésben. Estefelé lassú, őszi eső hufado- zott. Ha ez igy tart, a másnapi összejövetelre nagvon sokan nem tudnak eljönni a feneketlen sár miatt, hogy aztán mi is hogy fogunk innen a másik gyülekezetbe vergődni, azt csak a jó Isten tudja. Szokás szerint a tanitás után imaórát tartunk. Ez este kértük az Urat, hogy legyen irgalmas hozzánk és engedje meg, hogy minél rebben hallgathassák az Igét. De egész éjszaka csak hullott, egye hullott az eső. Az egész tájra nehéz köd ereszkedett s úgy tetszett, hogy ebből nem lesz egyhamar szép idő. De, ha ez ugv tetszett nekünk, másképen tetszett az Istennek, mert másnap kilenc óra felé az eső elállt, a felhők szertefoszlottak és kis szél eLseperte őket a tájról. A drága ha horkol, te is horkolsz. Szegény Ániska néni szerette volna tréfára áttekerni a dolgot, de a tiszttartó kezében a korbács olyan fenyegetően kezdett ficánkolni, hogy jónak látta az okosabb útjára térni. így a furcsa menet megindult az udvar felé. Az ügetést még valahogy kiszaporázta az öreg asszony, de a huncut kasznár erővel a széles árkokat kereste s azokon csak úgy tudott az alkalmi apród átlendülni, hogy teljes erejével belekapaszkodott a kantárszijba s a levegőben úszva érte el a túlsó partot. A rakoncátlan ló bizony elkövetett még egyebeket is, de azokat Ániska néni már nem tudta utána csinálni. Mikor a veszett versenyfutásnak vége lett, a fatolvaj holtfáradtan terült el a földön, mint egy kecskebéka. Mindamellett a gazdatiszt csak azzal a súlyos feltétellel engedte szabadon, ha büntetésből mind a ketten egy arató napszámot tesznek. — Ki volt a másik jómadár? — Tudja a nehézség — tette magát a nénike — a nagy ijedtségtől el is felejtettem. — No az nem olyan nagy szerencsétlenség, legalább te egyedül teszel két napszámot. Erre az atyai biztatásra mégis csak szikrát fogott az Ániska esze s szépen kiadta a társát is. A rendelt napra a két asszony jaonto- san beállott az aratók sorába s szorgalmasan hajtották a markokat. Hazulról csak sarlóikkal jöttek, abban a Íriszemben, hogy a keserű napszámot a tiszttartó.
