Ellenzék, 1938. június (59. évfolyam, 123-144. szám)

1938-06-05 / 126. szám

AZ ÖREG UR

Az ebédlőben a terített asztalnál megállóit az öreg ur, egy kicsit hajlongott, mint egy láthatatlan oltárkép előtt s rövid imát mondott. Aztán helyet foglalt, kibontogatta a szalvétáját, a nyakába kötötte s derűs tekintete várakozásteljesen a tányérja s a tál között lebegett a térben.

Elég jó illáitok szálltak a tálból. Egy kis jó homoki borom is csillogott zöldes színárnyalattal az üvegkancsóban, ahogy a nyitott ablakon át megtüzte a tavaszi fény.

A szakácsnő a sarokban állott s kémlelte, kövéren és barátsággal, az első falatok hatását.

— Kitűnő! — mondta az öreg ur teli szájjal s azzal a jóizü hangsúlyozással, amit zsiros bajusza a szavai fölött érzékivé fokozott s azonkívül jó fogai is segítették. A tányérja mellől s a szalvétája fehér drapériájából egy pillantása is röppent alattomhan és tisztelettel a szakácsáé felé, mint egy dokumentum felé egy szoboravatáson. Látszólag mondani is akart neki valamit. Egy percig tűnődött. S aztán, végül, hozzám fordult.

— Fontos dóikig kérem, mondta, hogy az ember vidám leg3ren. Különösen az asztalnál legyen vidám. Engedje meg, hogy erre nézve egy bölcselő szavait idézzem. Isten lelke, mely életedben testedbe adatott, mondja ez a bölcselő, nem tűr se szomorúságot, sem szorongást. Borulj vidámságba! Ez tetszik Istennek és megadjál hozzá kegyelmét. Bizd magad a vidámságra! Mert a vidám ember jót gondol és jót tesz és megveti a sóiét lelkeket.

Valóban, ezek a szavak, ha nem is voltak egyenesen hozzáadresszálva, rendkívül tetszettek a szakácsnénak. Egész testi alkatát, kissé fáradtan és párolgón a konyhai atmoszférától, valósággal feh üditették, amellett, hogy alkonyati fiatalságában, természettől fogva is dalos ajkú, vig teremtés volt, igazi üde, kellemes szakácsnő. Most perdült egyet, az ajtó irányában, minit aki valami jó dolgot hallott és megerősödött a lelkiisme- retében. S mint akinek még dolga van a konyhában.

— Nagyon kedves, rokonszenves nő, — mondta az öreg ur. — Ön nyilvánvalóan meg van vele elégedve.

— Két éve van szolgálatomban, — magyaráztam, — s ez alatt az idő alatt | csak egyetlenegyegyszer találtam a tűzoltót a konyhában áhitatos közelségben a szakácsnémmal. Elnéztem a dolgot, mert ismerem az emberi szív parancsát. Szociológiailag szólván, szeretem is a tűzoltókat. Azonfelül csak átmeneti dolgokról van szó, mert meg fognak esküdni. Csak arról! van szó, hogy valamelyes nagyobbszerü tűzvész alkalmával a fiatal tűzoltó kitüntesse maigát s nagyobb fizetést kapjon. S következéskép családot alapíthasson. Szóval az a barátság, ha pillanatnyilag nem is egészen szabályos, másrészt a jövő tekintetében rendes erkölcsi allapra van tervezve. Ezzel én beérem. Nem is lehetne élni manapság bizonyos fokú elnézés és jóindulat nélkül különösen érzelmi dolgokban. Szivem sugallata szerint mindig arra törekszem,, hogy inkább a jót, mint a rosszat 'ássam az események sodrában körüli) item.

— Nagyon helyesen! — szólott az öreg ur. — ön nem is hiszi, milyen boldog vagyok s mennyire jól érzem itt magam az ön vendégszerető asztalánál, különösen amiért ilyen szép dolgokat hallok. Merném mondani, minden szava szinte peroről-percre megvilágítja nemes erkölcsét és erényeit. Sokat hallottam önről különböző verziókban s magam is megformáltam önről, noha ismeretlenül, a

Irta: SZOMORY DEZSŐ

magam egyéni Ítéletét. De ön, megvallom, jóval különb még annál az erkölcsi képnél is, amit önről megalkottam magamnak fogyatékos fantáziámban.

— óh Istenem, — feleltem, — én nem vagyok senkinél különb. Az emberek általában inkább ostobák mint gonoszak. A súlyos az, aki egyszerre ostoba és gonosz. De azért, azt hiszem, még mindig több jó ember van a világon, semmint gondolná az ember. Ezekből csak az elhatározás hiányzik jóságuk gyakorlására. A magam részéről, ismétlem csak arra törekszem, hogy ne mindig a rosz- szat lássam a dolgokban.

— Ez kérem, — szólott az öreg ur emelkedetten, — az apostolok tanítása! Bármi történjék, szól ez a tanítás, vedd azt jónak abban a tudatban, hogy Isten nélkül semmi sem történhetik.

Már akkor befejeztük az ebédet, melyet nem kivánok az egyes fqgások megemlítésével részletesebben ismertetni, mert ez talán kérkedésnek látszhatnék a szegényebb sorsú olvasó szemében, viszont a gazdagabbak lesajnálhatnák szerény asztalomat. Most már csak csöndesen borozgattunk, miután a feketét is megittuk. Szivarral kínáltam az öreg

'Ö1

urat.

— Köszönöm, — mondta', — nem dohányzóm.

— Én sem, — feleltem.

— De ha megengedi, emlékül elviszek egyet.

— Tessék!

S kiemelt eigiy szivar a dobozból.

— Legszebb dolog az emlék, — mondta,, — mert abban tovább él a dolgok valósába. Azt is lehetne mondani, hogy az emlék úgyszólván a dolgok alázata, amelyben maga a mult tér vissza hervadtan és elmosódva, hajdani szépsége után. Olykor a szavakban is van alázat, neon is olyanformán, ahogy az ember kihangsúlyozza őket, de ahogy az benne rejlik természetes hangzatukban. Általában az ember számára, nyilvánvalóan az alázat a legnemesebb erény. Rómaii 1 Klemens pápa szavai) szerint, Krisztus nem büszke öltözetben és pompában je" í lenit meg köztünk, pedig megtehette vol- j na. Aláza tba öltözködött, miként a Szent ! léllek hirdette róla.

— Óh Istenem, — feleltem a magam teológiája szerint, — Kriszus olyan magasan van, hogy itt nem számit sem gőg, sem alázat. Krisztus a kereszten van. A j kereszt pedig olyan magasan van. Itt egyáltalán nem számit az, amit az embe- \ rek mondanak és cselekszenek.

— Valóban ezt kell mondani, — só" j hajtott az öreg ur, — valóban ezt, — s | megitta az utolsó korty kávéját.

S most már szerettem volna befejezni ezt a magasröptű, de mégis csak meddő eszmecserét és hozzálátni, napi munkámhoz. Ebben az értelemben próbál" v tam vitazáró szavaimnak valami búcsúz- j kodó hangsúlyt adni.

— Egy szó mint száz, — mondtam, — a Gondviselés olykor mégis csak jelzi az embernek, hogy van gondja, az emberre s nem hagyja eil nehéz perceiben.

— Uram, — mondoteta —- milyen gyönyörű volt ez köztünk, milyen felemelő és vigasztaló, két bus lelkünk találkozása! Engedje meig, hogy megköszönjem, mert úgy érzem, ez sohasem llesz többé! De amíg élek, nem fogom felejteni! — s nyújtotta: a kezét.

S meglátta a szakácsnőt, aki, bejött az edényért. Akkor történt, hogy arról a két lépésnyi távolságról, ami elválasztotta tőle, hirtelen odalendült hozzá, mint egy ugródeszkáról. S homlokon csókolta, perzselő bensőséggel.-— Magának is nagyon köszönöm! — mondta és ment.

Hm

cm/unal - csillapít

Sdegzsába* fogfájás

INFLUENZÁNÁL* HÜLÉSNÉl

KAPHATÓ

GYÓGYSZERTÁRBAN

ÜGYELJEN a CSOmaGOLÁ

MINDEN

ÉS DROGÉRIÁBAN

Transzüván tetők

Beszámoló T.4V4SZ¥ SÁÍ2I0R LiSEnyvéffő?,

am©*ybaiH Jranszilvárna Seüie él

Magános fenyő díszíti a Szépmíves Céh uj könyvének, Tavaszy Sándor müvének címlapját. Mint ez a fenyő, olyan páratlan és egyedülálló a könyv az uj transzil- ván irodalomban. Ennek a földnek szépségéről mások is írtak. De ilyen átfogó szellemben, a természetszemlélet ilyen felemelő magasságában, ilyen kristálytisz tán senki még. Ez a könyv nem pusztái tájismertető, útleírás, élmények felsorolá sa, hanem olyan ember munkája, aki Is ten csodálatos világa előtt elragadtatva é alázatosan fejet hajt, akit lelke mélyén

!<e

megrendített a szépség, ami hegyormamk- ról eléjetárul s aki minden szempontból tökéletes ismerője ennek a mi világunknak. Ismeri Transzilvánia történelmét, népének legendáit, minden hely, amelyről beszél nemcsak vizuálisan bontakozik ki tolla alól, hanem a történelem, a legendák, a mult fényeiben is. Az ember bámulva lapozza át a csaknem 200 oldalas könyvet:, elnézi jólsikerült képmellékleteit s a szövegen át eléjetárul országrészünk, a jól-rosszul ismert, de valljuk be, evakran ismeretlen Transzilvánia. Aztán

Gyakorló orvosoknak nél- teülöxhetetlen. Most jelent meg

Dr. Müller Vilmos:

Kuninál diagnoszfllía

(Orvosi kórisme)

kötet, 1000 oldal, rengeteg fénylemez- papiron nyomott ábra

Ára 1OOO lel.

Kapható az

SUlensé k k&nyvosztáByában

Clu;, Piaţa Unirii. — Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk.

ESTVARAZS

Aranyfátylat öltött a nyári este, fülledt meséket mormolt a berek, de fáradtan és egykedvűen és busán igyekeztek haza az emberek,

Nehéz párát lehel a folyó háta, a csillagokból Végtelen pereg, de észre sem veszi az ejtett fejje! kimerültén bandukló sereg.

Ezer édes arabeszk s árny ciráda óvhatatlan a dúlt sötétbe hal s az aranyfátyol mögött mindhiába zeng — nem hallják itt — bármily égi dal

A sötétnek a gyöngyházfényü éggel irgalmatlan és szomorú harca van, de hiába, a kitartás, a vágyak: széoség, legenda, minden — hasztalan,

Hiába ölt aranyfátylat az este, mesét hiába mormol száz berek, kifáradtan és egykedvűen és busán bandukolnak haza az emberek.

És otthon, mint valami zsákok, lomhán mindenikük kábult álomba hull, de ni, álmukban mosoly gyűl az arcon: az estvarázs ez tagadhatatlanul.

Mert estvarézs és legenda és szépség örök emberjuss, örök szent titok, amely csak — hogyha nem is tudnánk róla — hamvas virága bennünk nyílni fog...

BÁRD OSZKÁR

kicsit bizony elszégyenli magát: melyen beláthatatlan az a szépség, rendkivühség és érdekesség ami itt van körülöttem s alig ismerem, sőt vannak részei, amelyekről most tudok meg valamit először. Leg- iszivesebben turistaként 'azonnal hátizsákot kapna vállára az ember és nekivágna e könyvben leír'; hegyvidékeknek. .,Napfényes tetőkre hívogatnak ezek a sorok — írja előszavában Tavaszy Sándor. — Oda, ahol az előítéletek és elfogultságok szorító és elnyomorító bilincsei lehullanak es meg tud szólalni az ember saját hangján, tud járni a saját lábán és mer gondolkozni és érezni a saját elméjével és szivével.“

Milyen szép es igaz sorok, mint ahogy szép és igaz a nagykulturáju természetbarát minden sora. Menjünk hát a nyomában, lássxik: hová vezet és mire tanit?

Kazinczy nyomában

Kazinczy 1816-ban majdnem negyedévet töltött Transzilvániában. A könyv első fejezete egy, az ő nyomában megtett utat ir le. Párhuzamba állítja az iró Kazinczy útját a maga élményeivel. Régi nevek — s ma élők, akik felé ugyanez az ég borul, parkok, melyben ugyanaz a százados fenyő áll őrt, amely a költőt látta valamikor. Ami megkap s leginkább fog- vatart már az első fejezetben, az az egész könyven végigvonuló örök valóság: az ember kicsiny és törékeny volta Isten teremtett világának nagysága melleot. A lélek isteni eredetű magasba törni tudása és a Teremtő végtelen hatalma előtti hódolata. A lélek, amely érzi, hogy örökkévaló s a test csak az otthona, rövid ideig élő földi vándor. Megnyugtató és szilárdan krisztusi Tavaszy filozófiája, Mkor mint természettudós tárja olvasója elé a turdai hasadék végtelen időkben lejátszódott történetét, abban is a Teremtő kezének hatalmas munkáját érezteti.

Hegyek, barlangok, erdők

Sorban ismerjük meg ezután Transzilvánia legszebb tájait. Hegyeket, hegyormokat, cseppkőbarlangokat, szorosokat, buvó patakokat, a jégbarlangokat és magas tetőknek csodálatos természeti szépségeit, legendáit, históriai nevezetességeit, embereit. Még ha ismerjük is őket, most Tavaszy szemléletében mintha először találkoznánk velük. Hegyek, barlangok, patakok, vízesések, erdők és folyók s mind közel és elérhetően a városi életbe elgépiesedett emberhez.

A borzalmas kiránduló élmény

Az átélés erejével mondja el a szerző 1937 julius 4-ikének azt a szörnyű eseményét, amikor — amint emlékezetes — egy autóbuszon hazafelé tartó turistacsapat a feleaci tetőről elszakadt lékkel rohant befelé s csak isteni csoda mentette meg valaimennyiüket a biztos haláltól. És itt újra ég felé tör Tavaszy erős és bizó hite, mikor ezt írja:

„Kis fiam hazáig menet hangos szóval hálálkodott Istennek a szabaditásért. Mindennemű természeti, fizikai, mechanikai törvényszerűség a biztos halált követelte, de közbelépett az isteni gondviselés és az emberi elme előtt rejtett és magasabb törvényszerűséget érvényesítette".

Sablonos szóval azt kell mondani Tavaszy Sándor könyvéről, hogy hézagpótló. Csakugyan az. Szükségünk volt erre a könyvre, hogy lássuk, érezzük, újra megtanuljuk, milyen ez a föld: TranszÜ- vánia. Marton I.ili