Ellenzék, 1938. május (59. évfolyam, 98-122. szám)

1938-05-08 / 104. szám

J 938 május 8. ELLENZÉK n mm __*’4 Ahol legjobban szeretik a zenét Ramon Cattaneo baenos-ayresi hegedükészitö beszél városunkban Argentínáról, a zenészek és énekesek paradicsomáról Inkább germánnak nézném, mint spa­nyolnak. Nem vad és fekete, inkább bar­na és szelíd, sőt kicsit gyámoltalan be­nyomást kelt. Foglalkozására nézve lie- gedükészitő, Galatiba utazik a nővéréhez, aki egy 'tekintélyes ottani kereskedőhöz ment feleségül, mikor a kereskedő lenn élt még Argen,Ilmában. Senor Ga'tlianeo jó testvér, társasutazással most utazza be Európát s megszökve a társaságától, ön­állósítja magát és leutazott Romániába is, hogy lássa a nővérét egy-két napra. Aztán Németországba megy, hogy ott csatlakozzon újra ahhoz a csoporthoz, amely sok más csoporttal együtt, okosan és olcsón megszervezett társasutazások keretében ,,európai, kirándulást“ üt nyél­be, száz-százötven résztvevővel. Olyan ez nekik, a nagy arányokhoz szokott ame­rikaiaknak, mint nekünk egy olaszor­szági társasutazás —, olyan egyszerű s számukra olyan könnyen elérhető. Ami nekünk néhányezer lej, az a boldog ame­rikainak az ő pénzegységében jóval je­lentékteleneb összeg. Ez a kicsi és szelíd úriember, aki most kicsit aggódó és ta­nácstalan, mint a nyájától elszakadt bá­rány, ugv dobálózik európai országok nevével, mint egy zsonglőr a feldobott színes labdákkal. Előveszi noteszét és mutatja, bogy hol mit látott. Ugyanis — amint mondja — nyolc hét ót® olyan j sok mindent látott, hogy a feje bele is zavarodott egy kicsit). Pedig otthon be kell számolni a családnak, hogy milyen az E’iffel-torony, a római Fórum, meg a töbhii európai csuda. Igv hát nem szabad összetéveszteni, hogy mi hol is van? Meg­ható ez a notesz, mint egy iskolásfiu széljegyzetei. Fordítja nekem a spanyol szavakat, tört franciára, a senor. Nápoly — mond­ja a notesz —, itt van a Vezúv, ami füs­töl, lehet látni Pompejit, ahogy kiásták, amit egyszer eltemetett. Capri, Kék bar­lang, nem is a barlang kék, csak a viz. Itt lakik a svéd orvos, aki azt a könyvet irta, amely Annemarienek úgy tetszett. De nem láttam, mert nagyon öreg és senkit sem fogad... És igy folytatja, átlapozva három oldalt. Páris: Elf feli- toronyba felmentünk. A Notre-Dame épp olyan, mint abban a filmben, ami Anne­marienek tetszett. (Ez az Annemarie le­het a kedvence), Montmartre-ban csa­lódtam, hasonlítani se lehet a mulatóit az otthoniakhoz. Versailles: Gyönyörű, romantikus hely. Itten laktak a francia királynők ... És igy tovább, sürü, apró betűkkel. De mi Argentínáról kérdezzük Catta- neo urat s most látszik rajta, hogy mennyire hazavágyik már. Csak úgy csil­log a szeme. Beszél szívesen, még pedig jegyzeteivel ellentétben, Igen érdekesen és pedig Argentína zenei életéről. Mint ismert hegedükészdtő és hangszerüzlet­tulajdonos, összeköttetésben van a nagy zenekarokkal, konzervatóriumokkal és általában a zenészekkel, ö magai, mint a legtöbb déli ember, szenvedélyesen sze­reti a zenét s még pedig a komoly zenét. Azt mondja Cattaneo: — Kevesen tudják, hogy Argentina a muzsikusok Eldorado ja. S az én váro­som. Bucinos-Ayves, különösen. Minden este nagy operaelőadás van a Municipial Színházban, ahol a világ legjobb kar­mesterei^ és legnagyobb énekesei szere­pelnek állandóan. A több ezer ülőhelyes nézőtéren egyetlen esite sincs ötvennél több üresen maradt hely. Ezt onnan tu­dom egészen pontosan, mert az opera pénztárosa jó barátom s ő csak tudjál Szombaton és vasárnap délután áis van előadás, zsúfolt házakkal. Elmondok még egy pár jellemző dolgot, hogy lát­hassa, hogy imádják nálunk a zenét és milyen áldozatokat hoznak érte. Van Buenos-Ayresben egy serfőző, dúsgazdag ember, aki ezreket költ minden évben nagyobb szimfonikus zenekar tartására. Ez a zenekar egy parkban játszik, klasz- szikusokat ingyen-hallgatóság előtt. Lendülettel folytatja. Most már ,,spa- nyolabb“. — Minden kávéház több zenekart al­kalmaz, amelyek felváltva, állandóan játszanak, reggel kilenctől másnap háro­mig. A zenészek foglalkozását nagyon becsülik nálunk. Hiányzik nálunk az az embertípus, aki az opera második fel­vonásához érkezik meg, hogy megmu­tassa a felesége gyémántjait, mint az északamerikaiak. Nem kérem. Nálunk a konzervkirálv, vagy cipőkirály (nagy tisztelettel ejti ki a neveket) negyedórá­val előbb érkeznek az előadásra, hogy egy hangot se mulasszon el a nyitányból, az ékszereit pedig otthon hagyja a safe- ban. És a zene szeretete a kapocs az al­sóbb és felsőbb néposztályok között ás. Kérem, az én takarítónőm minden sza­bad estéjét az operában tölti, mivel visz­! eresek a lábai, kis széket visz magáva,. j hogy ne kelljen álldogálnia a pénztár I előtt várakozó hosszú sorban. És kérem, hogy ért mindenki a zeniéhez, nálunk nem handabandázhat egy karmester, ug: rálássál és trükkökkel semmire se megy. Xagvon képzett és kulturált muzsikus­nak kell lannie, ha nem akar megbukni. Hossz karmestert nem is engednek ná­lunk a pódiumra. És most aztán egészen spanyol. — Kérem, mi argentiinek, nem va- gyunk sznobok, nem affektálunk s nem játszuk meg a zeneszakértőt. De csak a legjavát akarjuk mindenből, ezért orszá­gunk a. zenei világ amerikai központja. Tehetséges, fiatal zenészeknek és zene­szerzőknek nyitva állt Argentínában a népszerűség, az érvényesülés útja. Az argentinok — s ezalatt nemcsak ai spa­nyolokat értem, hanem a; teljesen aklimatizálódotf angolokat, franciákat, lengyeleket, németeket, oroszokat, ola­szokat is — fiatal és tehetséges kompo­nista zenéjét nem fogják ajkbiggyesztve Beethovenével összehasonlítani. Mi nem­zetközi világ vagyunk s a gondolkozá­sunk is az. Nincs bennünk •okálpalriotiiz- mus abban az értelemben, hogy mond­juk, többre becsülünk egy spanyol szü­letésű zeneszerzőt, csak azért, mert az spanyol, miint például egy lengyel zsi­dót kérem, akinek pedig tizenöt mással­hangzó van a nevében. A zene nemzet­közi, nem igaz, teljesen kozmopolita és Buenos-Ayresben nem azt nézik, hogy ki muzsikál, hanem, hogy hogyan mu­zsikál. Megköszönjük a,z érdiek es adatokat, mire Senor Cattaneo hozzánk fordul s megkérdezi: — Hol van itt kérem az opera? Mert igaz ugyan, hogy én két óra múlva to­vább utazom, de legalább látni szeret- ném, milyen kívülről!? Erre szüksége van, hogy visszamehessen Buenos- Ayresbe, a zenészek Igéretföldjére. Marton Lili. Ember János éleie irta: ASZTALOS ISTVÁN A külvárosban született. Egy két, szük- ablaku pincében, amit ők szabának ne­veztek. Az anyja bejárónő volt. Sovány, sá­padt. Meghajolva járt, pedig még fiatal volt, a mindig hallgatag, mindig fáradt asszony. Az apja gyári munkáis volt1. Szikár, pe­nészes ember, aki mindig részegen szit­kozódott. Egész nap nem volt otthon. Dolgozott. Korcsmázott. Későn járt ha­za, berúgva. Megverte őt s a veszekedő feleségét. Lefeküdt. És ez igy volt min­dig. Amig csak élt. Nem szerette sohasem az apját. Félt tőle. Az anyja is ritkán volt odahaza. Bejárt jobb házakhoz takarítani. Ö egyedül ült otthon. Egész négyéves koráig. Akkor kis testvérkét kapott. Az Irénkét. S ek­kor használták fel őtet legelőször. Vi­gyáznia kellett a húgára. Közben még volt egy öcsikéje is. Azt is gondozta egy kis ideig, de az hamar meghalt. Valami csúnya sebek ütöttek ki rajta. Az orvos azt mondta1 rá, hogy „Szifilisz“. — Az öcsike meghalt. Ő nődögéit. Vézna, sápadt fiúcska lett belőle. Az apja verései, az anyja szidásai alázatossá nevelték. A pajtásnélküliség gyámoltalanná, félénkké tette. Egy napon egy kövér asszonytól egy darab kenyeret kapott. — Nesze, te sze­gény! — nyújtotta azt felé. Ö állt félén­ken, zavartan. — Nó, vedd el, te mam­lasz! — szólt rá az anyja. — Mondjad, kézit csókolom. És ő mondta. Sirósan, elnyújtva: — ! Kézit csókolom! És jöttek az iskolaévek. A sokpadu I tanterem. A szigorú tanító. I Most már három embertől kapott ve- ; rést. Az apjától, az anyjától és a tani- ! tótól. Mindenkitől ezt hallotta: — Engedel­mes légy! Alázatos légy! j Beleverték. Az lett. Alázatos. Vége lett az iskolának is. Akkor újságot árult. Tizenhatéves ko­ráig. Aztán .... Aztán jött a gyár. ; Ember János munkás lett. Gyári mun- 1 kás. Az apja, mióta öi fia keresett, nem adott haza semmit. Részeg volt állan­dóan. Sokszor hetekig nem látták a szí­nét sem. Az anyjába már csak hálni járt a lélek. Kikezdte a tüdejét a pince, a nincs. Kö­högött, köhögött csúnyán, sokat. Az apja egyszer, egyheti csavargás után, hazajött betegen, meghűlve. Lefe­küdt. S többet fel sem kelt. A hülés ki­robbantotta benne a paralizist. Nem tu­dott beszélni, nem tudott mozogni. Csak feküdt megnőtt szakállal, borostásan, csak a szemei mozogtak és egyszeregy­szer a melle emelkedett fel fáradtan. Meghalt. Az anyja megmosta a megme­revedett testet és rávette a fiát, hogy bo­rotválja meg. Ott ült Ember János és borotválta a halott apja arcát. De nem birt a meg­merevedett, csontraszáradt izmokkal. Csak össze-vissza faragta ia<z arcot, sebe­ket csinált rajta a borotvával, vémélküli sebeket. A végén úgy temették el borotválatla- nul, borostásan. Ö meg sem siratta. Egy nap meghalt az anyja is. Most már csak ketten maradtak, ő és a húga. Mikor betöltötte a 21-ik évet, elvitték katonának. Aztán hazakerült és folytatta, ahol el­hagyta. Dolgozott a gyárban. Mig odavolt, a húgának született egy gyereke, csak nem volt apja. Irén a gye­reket betette a lelencbe, ő meg eltűnt. Valaki látta egy más városban. Este egy utcán. Ember János dolgozott. Telt egyik nap a másik után. ... Reggel csergetett az óra. Ember János kiugrott az ágyból. Felöltözött. Mosdani nem mosdott. Zsebébe dugta az este előkészített újságpapírba csomagolt kenyeret és ment. Sietett, hogy el ne késsék. Fiat órakor kezdődött a munka. A géphez állt. Inditott. És csattogott a szij. Zakatolt a gép . .. Bum, bum, bum . . . Csattogott, zakatolt nyolc óra hosszat . .. bum, bum, bum. Sürü porral telt meg a levegő. ö ugrált ide-oda, lihegve,, izzadva. I iir^iyiBV-iryrrr1 * wwwwwwwv ­Nyugtával dicsérő a napot Mai sikerét, asszonyom, púder, arcfes lék és mindenféle más szépségápolószer biztosította. De mivel fogja este arcáról eltávolítani ezeket a gyakran káros sze­rekét? Ne feledkezzen meg arról, hogy az epidermisznek, mint az emberi szer­vezet minden részecskéjének, nemcsak ruházkodásra, hanem táplálékra is szűk sége van. A tejet minden neves bőrgyó­gyász a bőr csodaszerének ismeri el. Ez­ért az arcbőr tisztántartásához a Milku derm-Mi Ich fei! creme és fertőtlenítő bőr ápoláshoz a, Milkuderm-Hautsahne alap­ját képezik a modern szépségápolásnak. A készítmények minden drogériában és gyógyszertárban kaphatók. Fújt nagyokat. Kínlódott. Állitott. In­ditott. Dolgozott izzadva, lélektelenül. . . Be­fűzni, indítani . . . Állítani, befűzni . . . Indítani... És ez igy ment végig. Meg-megnézte a termelésmutató órát . . . Egyezer . . . Kétezer ... Húszezer... Harmincezer... Na még! Na még! Haj­szolta magát s a gépet. — Na még! Na még!.. . Nem termelek eleget. Felmon­danak . . . Munkanélkül.. . Jaj, nem le­het. Tovább, tovább... Negyvenezer... Na még! Na!! Aztán a szij jak meglassultak, megáll­tak. Ö kijött és ment hazafelé. Kifújta az orrát. Fekete lett a zsebken­dője. Köpött, feketét. A haja tele kóc- caí. így ment. A gép zenéje még sokáig a fülébe zúgott. Bum, bum, bum! Délután megmosdott. Jobb ruhát hú­zott és elment az otthonba, a munkás- otthonba. Szocialistának érezte, hitte és vallotta magát. Tetszettek neki ezek a szavak: Osztályharc... Proletárok... Elvtárs. . . Komoly arccal ült le az elvtársak kö­zé. Résztvett a közgyűléseken. Hallgatta és nagyra tartotta ezeket a közgyűléseket, amelyek állottak az el­nökből, alelnökből, titkárból, pénztáros­ból, ellenőrökből, tagokból és póttagok­ból. Hallgatta a közgyűléseket, melyeken az elvtársak az egyenlőségről beszéltek. Ő csak póttag volt. Reggel csergett az óra és kezdődött élőiről. Másnap megint. Azután újra. Minden nap. Mind nehezebben kelt ki reggelenként az ágyból. Mind nagyobba­kat nyögött. Huszonötéves korában úgy nézett ki, mint egy öreg ember. A fogai kitöre­deztek. A gyomra savós lett. A feje is kopaszodni kezdett. És jött a rossz kon­junktúra. A bérleszállitások. A munkás­elbocsátások. Ember János munkanélküli lett. Eladta ruháit, a rozoga ágyat, a szé­ket s megette. Hajléktalanná lett. Kó- dorgott. Nem nézett az emberekre. Szé- gyelte, hogy nem dolgozik. Úgy érezte, hogy haszontalan ember, mert nem dol­gozik. Úgy érezte, hogy nincs létjogo­sultsága. Járt, kilincselt Ember János. Alázatosabb volt, mint valaha. Járt mun­ka után. Egy év telt el, amig újra munkát ka­pott. Elcsigázva, éhesen állt meg a gép mellett. És akkor. Igen, akkor villant fel benne a megismerés. A tudat. Akkor, amikor a szürke jövendőbe nézett. Az örökös felkelés. Az örökös munkf,. A hajsza. A gép átkos, idegölő zenéje. A kenyér, a gond. Végignézett munkástársain. Görnyedt, vézna, sápadt emberek. És akármelyikre nézett, úgy érezte, hogy tükörbe néz, magát látta bennük. Nem! Nem! Ember János, az alázatos, az engedel­mes, fellázadt. — Én nem! Eszébe jutott a halott apja csontraszá­radt, összefaragott arca . . . Nem! Nem! Én nem! — sikoltott fel benne a borzalom. Nem lesz többet Ember János a oót- tag. Nem indította meg a gépet. Hazament és felakasztotta magát. Hu­szonhétéves korában. LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a logp választékosabb kivitelig legolcsóbban az Ellenzék köny vosztályaban ül táj* Piaţa Unirii.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom