Ellenzék, 1938. április (59. évfolyam, 75-97. szám)
1938-04-01 / 75. szám
1938 április 1. ELLENZÉK im—■—mii mm ii imim A jó ember zökken agyai I Iría: TÖRÖK SÁNDOR A jó ember — noha csakugyan! jó ember voit _ adott arra, hagy jó embernek lássák. Érintkezési formáiban betartotta a jóemberség kötelező külsőségeit. A jó embert szerették hivatalában — a nagy szállítóvállalatnál, ahol már évtizedek óta dolgozott —, de ha néhány napig beteg volt s nem járt be, nem vették észre. Ha ottmaradt hivatalos időn túl, esti nyolc-kilenc óráig, azt sem vették észre. Ha valaki beteg volt a vállalatnál, ő járt hozzá délutánonként a kórházba, vitte a narancsot, befőttet, olvasnivalót, átadta az igazgatóság üdvözletét és az összes kollégák együttérzését. Ha valaki meghalt, ő jelentkezett az özvegynél a vállalat nevében részvétet kifejezni, a temetésen : búcsúztatta a kollégát s a részvénytársaság nevében egy-két iga® köny- nyet sirfc a koporsó fölött. Az idők során aztán a jó embernek kialakultak a, nézetei, arról is, hogy hogyan kell bánni a vállalat alantasabb beosztású elemeivel s általában „az egyszerűbb emberek''kel. Az altiszteket ő „kérem, kedves Gáspárénak szólította s az elnök öreg bizalmasát „drága Hanuszek bácsi“ inak, a portásnak azt mondta), „portás ur“ és igyekezett jövet-menet előre köszönni. A kocsikísérőket, akik hozzá voltak beosztva, kísérő urnák, a sofőröket vezető urnák szólította s ha a telefonon városi vonalat kért a háziközponttól, nem felejtette el eléje mondani: ugyan, kedves kisasszony, ha lenne olyan szives. Nem mint némelyek, hogy: „vonalat: kérek!4', sőt csak igy: „vonalat!“ Két és fél éviized alatt aztán elérte, hogy a portás, aki a tegnap belépett gyakornokoknak is haptákot vágott, neki azt mondta reggelenként: ,,Na, hogy vagyunk. hogy vagyunk? Megy a köhögés, megy? Hehehe.“ A liftes, ha éppen evett, vagy cigarettázott, nem ment föl vele, csak rácsapta az ajtót és utánakiahált: „Nyomja meg aztán a gombot, legyen szives!“ Mindez igy „emberi“ — vitatta a jó ember huszonöt éven át, családjával, barátaival, ismerőseivel, kollégáival —, ha ezt mindenki igy csinálná, kevesebb baj volna a világon. A huszonhatodik esztendő egyik korai- tavaszi napján kissé fejfással ébredt. Megnézte a barométert — aha, sülyed a légnyomás —, hát semmi, holnapra elmúlik; nem találta a,z elülső gallérgombját, sokáig kereste, végül a limlomos fiókból elővett egy töröttet, de ez vágta a nyakát, na, mindegy; a villamoson vette észre, hogy otthon felejtette az öngyújtó- ját; ej, úgy hiányzik! És amugyis a kereke eltömődött, oda akarta adni Gáspárnak, az altisztjének, az ért az ilyesmihez. Na, majd holnap, A perronon állt, egy bőrkabátos ember meglökte, mire ő ránézett s a® visszanézett és azt mondta: — Mit néz, mit néz, mit néz? Még maga néz, nagyszerű! Kicsit elöntötte a meleg, de azért elFészekrakás ideién Használjon reggel és este habzó öreg, görcsöságu szomorú/űz tövében heverésztem r. hóra lovászi verőféngben. Olyan jóleső inch gyei tűztek rám a napsugarak, olyan mélykék volt fölöttem a felhőtlen égbolt kupolája, olyun üdén, halványzölden bomlottak már a levelek ab ághegyeken, hogy alig lehetett hinni: még csak április eleje! Előliem könyv feküdt, de nem tudtam olvasni. Gondolataimat összekuszálta a nedves-földszagu tavaszi szellő, céltalanul, gyönyörködve kószáltak szerte- széjjel ebben a ragyogó világban. Fejem fölött, a fa egyik korhadt ágában, apró odú nyílása. Ott rakta fészkét már évek óta egy széncinke párocska. Lám, most Is itt repdesnek! „Kicsi-myár, Ucic sül-nyár!“ — ezt hajtogatják szüntelen. Nem félnek tőlem, ismernek, már rég megszoktak és tudják, hogy nem bántom őket. Most bizonyára már szorgalmasan hordják a puha fészekaljnak valót! Egyszerre azonban idegen, berregő madárhangra leszek figyelmes. Amint föl pillantok a kis odúhoz, csodálkozva látom, hogy akörül most egy más madár szorgoskodik. Égő narancssárga a melle, csillogó, élénk kék a háta és rövid lábaival olyan ügyesen kúszik le s föl a merőleges fatörzsön, akár egy harkály. Ismerem jól: ez a fakopáncs. A vakmerő! Elfoglalja a szegény kis cinkék lakását! Azok persze nem mernek kikezdeni evvel a zömök, erős csőrü ellenféllel, szó nélkül át kell engedjék neki a helyet. Ott ülnek szegénykék egy távolabbi ágon és busán nézik elvesztett otthonukat. Még azon gondolkozom, hogyan lehetne ezt a kis tolakodó lakásrekvirálót elriasztani, mikor hirtelen nagy lármával két seregély száll a fűzfára. Erős hangon beszélgetnek, ide-oda röpködnek, mintha méltatlankodnának valami fölött. Aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy odaszállnak az odúhoz. A him óvatosan megvizsgálja köröskörül, bedugja fejét a nyílásba, majd biztató föl- szólitására, — bizonyára azt mondta: „Semmi veszélyI“ — a nőstény bebuüik a kis lyukba. A fakopáncs most már riadtan csuszkái föl és le az ágon, kiabál és veszekedik, szidja a seregélyeket: „Rablók! Ez az én fészekhelyem!“ De mikor az odú közelébe merészkedik, a kívül őrt álló seregély szárnyával csapkodva, tátott csőrrel feleselve támad reá: „Semmi keresnivalód itten, most már mi fogunk itt lakni!“ A fakopáncs egy ideig még próbál eré- lyeskedni, társa is megérkezik és ketten lármáznak; de hiába, mégis a seregélyt aki jóval erősebb és nagyobb náluknál, marad a győztes. Mikor párja előbuvik a faoduból, — nyilvánvalóan tetszik neki a hely és fészekrakásra megfelelőnek találja — a kopáncs sem tehet mást, engednie kell az eröszalmalc. Zsörtölődve és a gonosz seregélgeket szitkokkal elhalmozva röppen tova, hogy párjával együtt más fészkelési lehetőség után kutasson. A seregéig azonban boldog büszkeséggel száll föl a fűzfa tetejére; tavaszi ünneplő ruhája minden színben csillog a napsütésben s mig szürkébb felesége a leendő fészek körül tesz-vesz, ö ott fent csevegve, szárnyait remegtelve belekezd harsány énekébe: „Lám, otthont szereztem neked, édes kicsi páromi“ Mi lett közben a szegény kis cinegékkel9 Ott repdesnek most is a bokorban, de hangjuk most nem olyan vidám, bizalomteljes, mint azelőtt. Kis hajléktalanok, nagyon megsajnáltam őket! És elgondolkoztam: igen, már több vidéken figyeltem meg, különösen az utóbbi években, hogy kis tollas énekeseink, melyek faodukban rakják fészküket, nagy szükségben és ínségben szenvednek tavaszkor. A leglehetetlenebb alkalmatosságokat is fölhasználják fész- kelésre & ennek folytán számtalan fészek pusztul el, tartalmával — tojással vagy fiókákkal — együtt. Mintha egyre apadna a megfelelő hely. Vagy talán szaporodtak a madarak? Nem, ezt egyáltalán nem tapasztaltam. Hanem arra gondolok, hogy sok helyen nagy erdőségek lettek letarolva, rengeteg fa kivágva és ezáltal erősen megapadtak a célszerű fészekhelyek. Itt tenni kell valamit! Estére vékony deszkából hosszúkás, minden oldalról zárt kis ladikot készítettem. Egyik oldalán fedele kissé előre- nyult s ott a falába apró, kerek nyílást' vágtam, pont akkorát, hogy csak egy cinege bújhasson át rajta. Ezt erős dróttal odaerősítettem a fűzfa egyik vastag ága alá, nagyon gondosan választva meg a helyet: dél felé legyen a nyílás, földről ember ne érje el, előtte ne legyen ág, melyre macska, vagy szárnyas ragadozó lesbe ülhessen ... Két nap múlva a cinegék bevonultak uj lakásukba, ugylátszik a környéken nem sikerült más alkalmatosságot talál- niok. „Kicsi-nyár! Kicsi-nyár!“ — repesett Ismét öröm- és bizalomteljes hangjuk. Én nem értem tökéletesen a madárnyelvet, de úgy tetszett nekem, mintha most egy más szó is vegyült volna ebbe a- egyszerű énekbe: „Kö-szön-jük! Kö-szön-jük!“ Br. Blomberg Carlo. Fegyverkezés! NEWYORK, március 31. A haditengerészet számára 1938/39. évben 22 hadihajót építenek. Leahy admirális, a tenigernagyi kar főnöke külön hangsúlyozta, hogy az Egyesült-Államok védelmi berendezkedéseit a nemzetközi helyzet élességére való tekintettel a legnagyobb mértékben kell fokozni. A sajtó képviselőinek kijelentette, hogy teljes mértékben érvényesítik a Vinson-tör- vénybe foglalt, hosszú időre szóló flotta- épitő programot, mely szerint 1940-ben elérné a flotta a londoni egyezmény kereteit. A tengerészeti minisztérium aero- nautikai osztályának vezetője, Cook ellentengernagy nyilatkozott, hogy a tengeri repülőgépek Számát az 1941-ig tervezett 191 Őröl 2050 gépre emelik. AZ ÉGI TIGRIS Bombázógépek elhárítására igen érdekes szerkezetű és meglepő teljesítményű, uj repülőgéptípus került ki a Bell- gyárból aiz amerikai hadsereg számára, a toló-légcsavaros „égi tigris“, a Bell XFM—1 „Airacuda“. A modern felfogásnak megfelelően a gép középfedelü. A középfedelü gépek a szélcsatornakisérle- tek eredménye szerint aerodinaimikailag jobbak a többinél, stabilabbak a mélyfedelüeknél. A gépbe két ezerlóerős Allison „X“-motor van beépítve, melyek toldaléktengely utján forgatják a Curbiss-féle tolólégcsavairokat. A mjotorgondolákban elől két lövész tartózkodhat, mozgatható, 25 milliméteres gépágyukat kezelnek. A hátsó légtér pásztázására a gép két oldalán egy-egy géppuskaállás vám beépítve. Jelzéséből kitűnik a gép rendeltetése, XFM—1 = X experimental, F — fighter, M = multicater, magyarul: kísérleti többüléses vadászgép. Legnagyobb sebessége — állítólag — óránként 560 km. Igazi tigris. FIATALSÁG — ÖREGSÉG Az egy esztendővel ezelőtt meghalt Henry Duvernois mondta: . — A fiatalság többnyire csak egy rövid kérdés, azi öregség azonban hosszú ideig tartó megbánás ... BÁTORTALANSÁG A párisi szalon megnyitásán: A festő: Látja azt a képemet, soha, soha nem fogok jobbat festeni... Az asszony: Ugyan, ugyan, kedves barátom ... Hogy lehet valaki ennyire bátortalan . .. magyarázta a bőrkabátosnak, hogy nem sértő szándékkal nézte, kár ezért kiabálni, különben is nem ő lökte meg őt, hanem ő őt. A bőrkabátos legyintett: — Ugyan, kérem! — és leugrott. A villamoson mindenki őt nézte, mire leszállt egy megállóval előbb, pedig már öt perc múlva kilenc volt, a gombkereséssel sok időt töltött el. Sietve indult hivatala felé. A sarkon szembe jött vele egy öregur meg egy fiatal leány. Az öregur eléje állott és nevetett: — Nem ismersz? Na? Nem ismersz, úgy e? Megismerte. Régi osztálytársa volt, nem látta vagy húsz esztendeje. — De bocsáss meg, sietek, mindjárt kilenc óra! — Na, de a leányomat csak megnézed9 — s eléje pöndöritette a kisleányt, aki nevetős volt, friss, tizenhat-tizen- nyolcéves s aizt mondta neki: kezicsókolom. Csúnyán elfutottak az évek, öregem — monda az osztálytárs —, ha ezt a bice bóca járásodat nem nézem, meg sem ismerlek. De nézem, nézem, mondom: Zámbó! Zámbó, ez a: bice bóca velem járt iskolába! — Miért volnék én bice-bóca? — mondta. — Ja, mem úgy.,, csak úgy. Tudod, ahogy úgy billegsz — s a leány nyíltan nevetett és ő elpirult. Dühítette ez, hogy miért pirult el... s milyen szép ez> a kisleány, jaj, de szép! De mit nevet, mit nevet rajta? A nyakkendőjéhez nyúlt és vágta a törött gomb. Elbúcsúztak. A zsebéhez kapott, ej, ez az öngyújtó isi Miért „is?‘‘ Hát még mi? Majd behozza holnap. Tiz órakor szólt Gáspárnak, hogy adjon gyufát. — Rögtön — mondta Gáspár —■, csak . .. — Mit csak? Mit csak? Azt mondtam, adjon gyufát! Gáspár elhült, ilyent még nem hallott tőle. Zsebéhez kapott gyufáért s hogy enyhítse a dolgot, azt mondta: — Szép idő vám, hála Istennek. — Nem kérdeztern magát! — Föl- csattant: — Akkor beszéljen, ha kérdem! Micsoda disznóság! Hordja el magát! — De kérem .. . — Mit, kérem! Fogja he a száját, szemtelen csirkefogó! Többen átjöttek a szomszédos szobákból, Az asztalt csapkodta, földült a tinta- tartó. Délfelé bejött Gáspár és — az osztályigazgató rendelkezésére — alázatosan bocsánatot kért. De nem tudott a szeme közé nézni Gáspárnak, Azon az éjszakán nem aludt Másnap bevitte az öngyújtót, de nem tudta odaadni Gáspárnak. Szégyelte magát és belekötött: — Micsoda piszok vaira itt?! —- Dobálta ai holmit az asztalon. — Micsoda hanyagság, szemét banda, majd adok én maguknak! A hivatalban nem kérdeztek tőle semmit, azt mondták, hát a® agyára ment a tavasz, öregszik, nem kell törődni vele. Otthoni nem mert szólni. Két nap múlva bement az elnökhöz: — Kérem, negyedszázadot 'töltöttem a vállalatnál, soha nem kértem semmit, de ezt az embert ki kell tenni innen! Kérem, ez egy szemtelen, tiszteletlen fickói Vagy ő, vagy én! Négy napiig tartott a dolog s hát rend ben van, igaza van, öreg tisztviselő, soha nem volt baj vele, ennyi jár neki huszonöt év után. Gáspárt kitették. Szombati napon. Hétfőn állott be az uj ember, fiatal, ügvesbeszódlü legény. A jó embernek nyugtalan vasárnapja volt. Hát hétfőn... egy uj arc, úgy e? ... És — a derék Gáspár elsiratva — gondolta: ezt tegezni fogja! Igenis, tegezni, mint Karády igazgató, hiába, nem lehet ezekkel más képp. Hétfőn mindjárt kora reggel kellett volna az altiszt, de nem mert csöngetni. Végre is az aktákat át kellett küldeni a pénztárhoz. Csöngetett. A legény, beiött s összevágta a bokáját. Nem nézett rá, csak odanyujtotba az aktákat: a pénztárnak! — Igenis! Á, ez a harsány hang igenis meglepte. Még kér tőle valamit... mit? ... Egv pohár vizet... nem .. . hozzon cigarettát! Tehát... na . .. most fogja megszólítani. Tegezni. Mint Karády. Majd máskép lesz ezl Utánaszólt: — Te, izé ... mondja csak, kérem ... A legény megfordult és szembenéztek. — Arról van szó, hogy néhány cigarettát kellene ... innen a sarokról... tiz Sztambul. — Extrát szokott, miért mond drágábbat, miért?! S elszégvelfe s zavartan lesütötte a szemét s utánatette: — Van ideje? A legény engedett a vigyázz állásból és azt mondta: — Rögtön. Egy pillanat... azt hiszem, Karády igazgató ur csönget. — Jójó, ráér... — és súlyosabban: — Nem kell feleselni, mit felesel?! — É^ ismét halkabban: — Majd ha végzett, jöjjön be kérem, igen .. . Igen, legyen szives, jöjjön vissza. — Jó, majd visszajövök — s a legény kiment. Lekönyölt az asztalra és megadta magák
