Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)
1938-02-27 / 47. szám
1938 februar 21. ELLENZÉK VASÁRNAPI KRÓNIKA £jjj3£3BBHSa ÍRJA MARAI SÁNDOR Tolsztojné Egy Rachmanova nevű emigráns orosz ;rónő, kinek könyvei egyidőben divatos feltűnést keltettek, „Tragödie einer Liebe“ cimü uj müvében nagyon fegyelmezett, életrajzi szempontból nagyon felkészült s minden fegyelmezettségen és fel- készültségen túl nagyon átlátszó szenvedélyességgel leszedi a keresztvizet egy Tolsztoj nevű orosz grófról, prófétáról és családapáról, aki mellékesen iro is volt s megírta a „Háború és Béke“, a „Karenina Anna“, az „Iljits Iván halála“, a „Kreutzer szonáta“ cimü müveket —, hogy munkásságának egyéb köteteit ne is említsük. Ez a Tolsztoj nevű orosz gróf, mint most Rachmanova asszony könyvéből megtudjuk, egyike volt kora legelve- temedettebb szatirjainak: minduntalan nőkön járt az esze, feleségét brutalizalta, hol féltékenységével, hol meg érzékiségével kinozta, elvárta, hogy az asszony tizenhat gyermeket szüljön neki, de ugyanakkor, rögeszmés kegyetlenséggel, válással, botránnyal fenyegette, világmegváltó eszméket prédikált, de titokban, sőt nem is titokban viszonyt szőtt cselédeivel és sógornőjével, feleségét rendszeresen pum- polta s végül is, haldokolva, megszökött az agyonkinzott asszony mellől, a jaszna- japoljanai pokolból, hogy nyomorult és bűnös életét egy orosz vidéki állomás kórteremmé átalakított várótermében fejezze be. Körülbelül igy fest a portré, melyet Rachmanova asszony rajzol a Tolsztoj nevű orosz grófról. A könyv körül nemzetközi botrány tört ki. Iván Bunin, a Nobel-dijas orosz emigráns iró, francia lapokban megrendült Írással kelt a halott Tolsztoj emlékének védelmére. Az emigráns oroszok, a tolsztojánusok s mindazok a százezrek és milliók, kik Tolsztojról eddig annyit tudtak csak, hogy a világirodalom egyik legnagyobb szelleme volt, francia és svájci újságokban halott- gyalázást emlegetnek s követelik a könyv elkobzását. Ez a követelés természetesen túlzott. Rachmanovának joga van azt Írni Tolsztojról, amit akar. De nekünk, az olvasók millióinak, kik életünk egyik legnagyobb szellemi megrendülését a „kicsapongó grófnak“ köszönhetjük, jogunk van megmondani, hogy Tolsztojné mondvacsinált perében mit tartunk igazságnak. Tolsztoj emléke nem orosz ügy. Minden szellemi életet élő ember magánügye. Ezért szólunk hozzá, a lehetőségig tárgyilagosan. Az orosz hölgy szakszerűen és lelkiismeretesen belesett a halhatatlanság kulcslyukán és összecsapott kezekkel pletykál a szörnyűségekről, melyeket Jasznaja Pol- janában látott. Mit látott? Tolsztoj korlátlan lélek volt. A szertelenség uralkodik e lélekben. Rachmanova könyvéből úgy kél életre Tolsztoj, mint egy elmebajos muzsik, aki trágyaillatuan mászkál a világirodalomban s féktelen indulatával kínozza környezetét. Nyolcvanéves koráig szoknya után szalad, aszkézise hazug és beteges, felesége fejéhez teáscsészéket vagdos s ugyanakkor féltékeny és szenzuális. Tolsztoj természetesen tudja mindezt s hazug önváddal sopánkodik naplóiban, ostorozza önmagát, biztatja a világot, hogy köpj szemen, batuska, ilyen nyomorult állat vagyok én! Rachmanova szerint ez az irodalmi önvád nem menti föl Tolsztojt az utókor itélőszéke előtt a vád alól, mely úgy szól, hogy Tolsztoj, a próféta, hazugságban, ön- és világcsalásban élt, nem volt erényes, csak erénycsősz volt s a világirodalom itélőszéke előtt a teáscsésze, melyet időnként Tolsztojné fejéhez vágott, többet nyom a latban, mint a „Háború és Béke“ négy kötete. Rach- manova szerint a zseni életjogai korlátozottak. Senkinek nincs joga olyan szolgálatot követelni környezetétől és a világtól, mely embertelen és megalázó. így szolgált Tolsztojné, hősiesen, igy követelt és igy élt vissza a zseni előjogaival Tolsztoj, az eszelős kényur és zsarnok. Ez a vád, melyre Bunin és a tolsztojánusok felelnek. Ez a vád szomorú és embertelen. Kétségbevonja Tolsztoj önvádjának őszinteségét s kegyetlenebbül nem is lehet megvádolni szellemi embert, mert a szellemiság elsőrendű jellemzője nem az a bravúr- készség, mellyel az iró, vagy művész elvégzi feladatát, hanem az erkölcsi igény, mellyel önmagát és a világot vizsgálja. Tolsztoj korlátlan lélek volt, őslény, száz évre faragott test, elnyühetetlen fizikum, aki csakugyan hosszú élete utolsó pillanatáig viaskodott érzékeivel. Ez a viasko- dás életének és müvének erkölcsi tartalma. A zsenit nem az jellemzi, hogy fogékony a szertelenség és a kicsapongás iránt — bélmosók is szeretnek pajzánul élni —, hanem az a démonikus küzdelem, melyet önmaga ellen folytat. Tolsztoj e küzdelembe bevont mindenkit, aki környezetében élt; irgalmatlan volt családjához, de irgalmatlan volt önmagához is. Úgy látszik, nem lehet máskép: a zseniből csak az való az olvasókönyvbe, amit az utókor e célra müveiből kiválaszt; a nyersanyag, az a különös, félelmes összetétel, miinek és életnek az a kettősége, melynek a szellemi teljesítmény csak következménye, soha nem döntően eszményi. Ez a boldogtalan Tolsztoj néni, akit ősz fürtjeinél fogva odaráncigál, negyedszázaddal a hős halála után Rachmanova asszony a világ- irodalom itélőszéke elé, menekülhetett volna a tolsztoji pokolból; de végül nem is ő menekült, hanem Tolsztoj s egyenesen a halálba menekült. A zseni nem éppen nyájas jelenség; különösen házi használatra nem az. Luther éppen olyan kevéssé volt az, mint Goethe, akit végre is jobban jellemez a „Faust“, mint a történelmi tény, hogy „Auch ich“ megjegyzéssel, mint weimari miniszter, szerényen aláírta a gyermekgyilkos leányanya halálos ítéletét s aztán emelkedett hangulatban visszavonult a weimari kerti házba s irta tovább Gretchen történetét. Napóleont a Code Napóleon jobban jellemzi az utókor szemében, mint a jogfosztásnak, erőszakosságnak és embertelenségnek az a páratlanul gazdag bünkrónikája, mely pályáját és müvét kisérte. Michel- angelo-t szobrai és képei jellemzik s nem az, hogy kóros szerelmeknek hódolt. A zseni mindig kissé szörny is. De máskép szörny, mint a megvadult, vagy elmebajos, kispolgár, akiből a polgári idill derűje közben, csendesen düsseldorfi rém lesz; a zseni harcol a démon ellen s ez a harc, e küzdelem hőfoka és minősége legalább I úgy jellemzi müvét, mint stílusának szépségei. Az embert, aki megirta az „Iljits Iván halálá“-t, mégsem lehet röviden és egyszerűen a jasznaja-poljanai rém-nek nevezni. A zseni müvének megvan az ára, melyet maradéktalanul megfizet. Igaz, néha a környezet is megfizeti. Néha? Csaknem mindig. De ha ezt a sorsot választották, kedves Rachmanova asz- szony! A „Háború és Béké“-t végül is nem a derék Tolsztoj néni irta, hanem Tolsztoj, a rém. Mindenkinek fizetni kellett érette, aki a Mü közelébe settenkedett, vagy akit odasodort emberi, vagy asszonyi végzete. Nemcsak a tolsztojánusok, hanem minden erkölcsi és szellemi igényű ember felkiált e könyv olvastára: el a kezekkel, ténsasszony! Tolsztoj emléke nem lehet perirat. Rém volt, szörny volt, szenzuális kóreset volt? Hát aztán! Védelme, mellyel az utókor elé áll, két szó mindössze, de ez a két szó megsemmisítő: Tolsztoj volt. Ösztönözze renyhe beleit munkára „.és évekkel fiatalabbnak fogja magát érezni Belei 9 méter hosszúak. Ha nem ürülnek ki naponta, úgy összegyűlnek a hulladékok, amelyek hamarosan átalakulnak mérgekké és savakká és megmérgezík vérkeringését. Bágyadtnak érzi magát. Fej- vagy hátfájást kap. Reuma és még vagy fél tucat egyéb betegség támadhatja meg. De állapotán nem segit drasztikus hashajtó szedése, hanem szedjen minden reggel ’’kis adag” Kruschen sót, amely újra neveli beleit és lassan arra szoktatja, hogy újra rendszeresen dolgozzanak. Miután még csak az első üveg felét szedte be, már is egészen más embernek érzi magát. Szemei újra élénkebben ragyognak, bőre tisztább lesz, járása ruganyos - 10 évvel fiatalabbnak érzi magát. Végül is hatalmába keriti a Kruschen-közérzet. A nagy üveg ára 95 lei, a kis üvegé 60 lei. SZERELEM Irtä; THURY ZSUZSA A férfi újságot olvasott a divánon, az asszony az ablak mellett varrt valami fehér, hosszú és formátlan babaholmit. Lopva az urára nézett és amikor az ösz- szehajtotta a lapot, ő is letette a varrást, felkapott az ágyról egy teveszőrtakarót és azt maga után huzva, szaladt a diván felé. Betakarta a férfit, azután mellé feküdt. A fiatalember beljebb húzódott a fal felé, helyet adott az asszonynak, aki fejét az ura karja alá fúrta. — Szeretsz, kisapám? — kérdezte. A másik nem nézett rá, csak szorosabban fonta karját a felesége vállára. Maga elé mondta, melegen és vidám mosollyal: — Nem. Az asszony felnézett a szájára, a szemébe kapaszkodott kérő pillantása és gyerekesen suttogta: — Miért nem mondod ? Én úgy szeretlek. A férfi hirtelen megfordult. Magához emelte a felesége arcát, komoly, tiszta szeme magasságába. — Ne kérdezd soha, hogy szeretlek-e. Azt érezned kell mindig, változatlanul. Â nedvesség csontjaatisástliatga — Úgy érzem, hogy csontjaimig hatolt a a nedvesség. — Mihályt hazaérek, alaposan bedörzsölöm magam Carmol-al*.) Biztos vagyok benne, hogy t bbé meg nem hűlök. 4) Carmol a legjobb bedörzsölő szer hiilés, náthaláz, reumatikus fájdalmak és láz ellen. Egy üveg ára 22 lej. Neked nem lehetnek kételyeid és én nem erősíthetem szavakkal, amit irántad érzek. Mint ahogy nem szorul bizonyításra, hogy barna a hajam, a szemem szürke, orrom rendes. Érted, fiam? — Igen. Csak . . — Aludjunk. Az asszony egészen befészkelte magát az erős férfikar ölélésébe, nézte a keskeny arcot és két keze közé szorította a hosz- szu ujjakat..Arra gondolt, hogy igaza vap az urának, ő érzelgős, ostoba asszony, de mégis. Ha egyszer kimondaná, amit némán átad a kezével, meleg pillantásával, lélegzetével, amely még álmában is alkalmazkodik az ő szive veréséhez! Végeredményben ez minden. A legtöbb — gondolta még és boldogan lehunyta a szemét. Időnként ismét felkinálkozott a kérdés. Esténként, amikor a gyerek ágya mellett álltak és nézték az ökölbe szoruló apró kezet, a-pufók arcot és hallották a jóllakott iszuszogást, az asszony az urához támaszkodott és mintha elismerést várna, valamiféle jutalmat, megkérdezte: Szeretsz? — Nem, — súgta a férfi és nevetve nézett a csalódott asszonyra. Nagyobb nyomaték kedvéért még a fejét is megrázta és keskeny kezével elutasítón intett. Néha meg játékos, gyerekes jókedvük közepette, amikor egymást kergették az asztal körül és a gyerek harsányan rikol- tozva bukdácsolt utánuk. Vagy egy szappanbuborék után, amikor a fiú kövér keze belekapott a színes gömbbe, az asz* szony elvette szájától a szalmaszálat és harciasán lecsapott az urára: — Szeretsz? A férfi fejét rázta, szép színesre felfújta a gömböt, lassan a levegőbe eresztette és csak azután mondta: nem. Az asszony haragosan belefujt a szalmaszálba, hogy a sürü lé a kezére fröcs- csent. Miért nem mondja, ha ő . ennyire kívánja, hallani? Nem olyan nagy eset. Azután elszégyelte magát és bűnbánóan felemelte a fejét. Hűséges, vidám szürke szempár nézett vele farkasszemet. Az asz- szony már nevetett és szélesre gömbölyö- dött.az arca. ahogy fújta a szappanbuborékot. Már három gyerek lármája verte fel a házat és gyűlt az apró baj és gond. A Bubikát jövőre gimnáziumba kell Íratni. Dezsőké megint négyest kapott számtanból. A gyerekek rosszak, semmi sincs tőlük biztonságban. A férfi azzal fenyegetőzött, hogy kiszolgált őrmestert fogad melléjük. Ezt délután mondta, elalvás előtt és karjának régi mozdulatával emelte magához az asszony fejét. Az nevetett, a férfi is, de nagy jókedve köhögésbe szakadt és az asszony riadtan kapaszkodott keskeny kezébe. — Ne köhögj! — mondta és betakargatta a teveszőrtakaróval. Álmos, délutáni csendben némán feküdtek egymás mellett, hallották a gyerekszoba sok gyanús neszét, a férfi ujjai az asszony barna haját simogatták és az asszonyból már- már felkinálkozott a kérdés túláradó boldogságában. Azután mégsem szólt, csak egészen mélyen befészkelte magát az ölelésbe, amely biztonságot adott, nyugalmat és nem múló meleget. Amikor a férfi köhögése elrémitően hosszúra nyúlt az éjszakákban, rokonok magukhoz vették a három gyereket. Az asszony ült a betegágy mellett. Nem értette a dolgot, a gondolatok kapkodva tépázták agyát, figyelt és várt. A férfi felült az ágyban, melléből feltört az ijesztő hangáradat és mire az asszony felugrott helyéről, vörös vérhullám borította be a takarót. Fáradtan támaszkodott hátra, lehunyta a szemét. Sápadt volt és szürke szeme alján fekete a ráncos bőr. Az asz- szony az ágya szélére ült és lehajtotta fejét a párnára, a másik mellé. — Nem akarok kiabálni — gondolta és apró, vad sikolyokat gyűrt vissza a mellébe. — Most minden jól van . . . Az újabb köhögési rohamnál felugrott és eszét vesztve, kapkodva kotorta elő az ágy alól a fehér lavórt. Az utolsó napon egészen csendes volt a férfi. Sápadt keze nem mozdult a takarón és lassan, alig észrevehetően emelkedett és siilyedt horpadt mellkasa. Kis lámpa világított halvány fénnyel az ágyra, az arcra, amely nem mozdult és órákig ült előrehajolva az asszony, amig felnyílt a szürke' szempár. Előrebukott az ágy elé, feje odapoppant a fához és fel- nyöszörgött. A férfi oltalmazón emelte fel a kezét. — Fáj, fiam. — Nem! — Az asszony szinte sikol- tott és vadul kapott a két kéz után. — Nem fáj. — Akkor jó. Lehunyta a szemét, de újra kinyitotta. Az asszonyra nézett riadtan, segítségkérőn, gyerekes félelemmel. Szorosan tartotta a kezét és lassan lehúzta magához. Tapogatva simított végig a haján, vállán, a két karján, magához ölelte az élet néhány percére. Az.asszony felsirt. — Szeretsz, kisapám? A férfi gyengén elmosolyodott, végtelen melegséggel, kisfiús szeméremmel. Megrázta a fejét, azután kínlódva mondta: — Nem. És mint aki nagyon elfáradt, lehunyta a szemét.
