Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)

1938-02-20 / 41. szám

■ I

PLLBMZ ÉK

vummmammm

I 9 3 H február 20.

I.

Madách remekművének repri/eii dob go/imatk ;i régi Beltarkasulcai mu/saliaj lókban. Érdekes, hogy Lucrter szerepét Szentgyörgyi Istvánnak osztotta' ki ezáltal Dilrói igazgató, aki különös ambícióval vetette bele magát a tragédia njabb rendezésébe. Szentgyörgyi nem háríthatta el magától a jelentős feladatot, de csak megvaikar.gatta a füle tövét, mikor a vaskos szercpcsomól kézhez kapta. Pista bátyánknak ugyanis sohase voll i i ivére a szerep tanulás, régi alakításai már beidegzödtek nála, az uj szerepekkel azonban mindig baj volt és gyakori közelharc a súgóval

A társulat súgója Poprádi Árpád, egy széllel bélelt, rajongó szőke fiatalember, kit a színpad varázsa hóditolt el valami főiskolától, színésznek nem 'ált be, iigy mint igen intelligens és megbízható ifjú, a sugólynkban szolgálta tovább nagy buzgalommal Thálfát. Pista bácsit különösen figyelemmel támogatta, mert ismerte gyengéjét, ügyes éberségével sok kalamitásból kimentette. A repriz estéjén már a terjedelmes szerepre tekintettel is módfelett vigyázott, hogy Szentgyörgyi minden szól pontosan és értelmesen megkapjon tőle, ám miikor az instrukció szerint az egyik szín teljesen elsötétül. Poprádi nem látta a szöveget és megakadt ai súgásban. Pista bátyánk is megakadt, szerencsére a sötétség nem sokáig tartott. Poprádi újra üzembe kerülhetett s a kínos pauza valahogy csak elmúlott minden nagyobb baj nélkül.

Pista bátyáinkat bántotta a fiaskó és felvonás végeztével erősen n>ek/itámadt Pop- vádinak, amiért úgy cserbenhagyta.

— De Pista bácsii kérem, — mentege- tődzött a súgó — hiszen olyan sötét volt, hogy képtelen voltam a szöveget tovább olvasni.. .

— Ugyan, — folytatta sátáni dühvei Szentgyörgyi — te igen jól tudtad, hogy akkor sötét lesz, aztán megevett volna a fene, ha azt a részt könyv nélkül betanulod1? I..,

II.

Dr. Nappendruck Kálmán, Kolozsvár egykori igen népszerű orvosa. Lelkes emberbarát, hivatásának fáradhatatlan', ideális munkása, megy ahová hívják válogatás nélkül, hogy enyhítse az emberi szenvedést. A régi Belmagyaruíca elején a luteránus eklézsia házában lakik gyönyörű családjával, felesége Medgyaszay lány, Megyeri Dezső szinidirektor feleségének a húga, a város egyik legszebb asszonya.

Egy őszi estén éppen vacsoraközben riasztja meg Csicsa muzsikus cigány, a kültelki hangászkar egyik tagja.

— Drága főorvos ur — siránkozik — a jó Isten is megáldja minden ivadékával, segítsen aiz én Verámon, dél óta kínlódik, azi a.' bába nem boldogul vele. Instálom ...

Dr. Nappendruck nyomban megérti miről van szó, megakasztja a jajgató szóáradatot.

— No, szaladj csak egy bérkocsiért a Főtérre, aztán majd megnézem azt a bajt.

Szól a cigánynak, aztán otthagyva a családi asztalt, műszeres táskáját veszi magához és az előhozott kocsiban már robog is a Trencsén-téren keresztül a j Pata-utca mélyére, ahol egy putriban j nagy a sirás-rivás. Összegyűlt a szom- j szédasszonynép és sápitoznak az ifjú j menyecske válságos állapotán. Nappendruck megállapítja, hogy rendellenesség van jelen, mellyel a bába nem tudott megbirkózni. Ö azonban mesteri kézzel nemsokára megoldotta a komplikációt és világra hozta a füstös rajkót, megmentvén a már halálra vált asszonykát.

Pár hét múlva korai hajnalban csengetnek Nappendruckéknál. Nem szokatlan náluk. Az orvos kikéi az ágyából, ajtót nyit és legnagyobb meglepetésére Csicsa áll előtte, hóna alatt a hegedű tokjával.

Drága nagyságos ur — kezdi — az j -U iii áldja meg minden ivadékával, eljöttem megszolgálni, amiért megmentette az én Verámat, nappal nem érek rá, mert alszom, csak ilyenkor van időm ...

Irta:

PÁSZTOR BERTALAN

— No Csicsa, — szól az orvos, — ezért kár volt engem megháborgatni, jó szívvel tettem, nem jár érte semmi...

— De már a.y nem lehet, én fizető#; akarok, lóvém ugyan nincs, mert a csá- ró nagyon gyengén ereszt, de eljátszom a nótáját, melyik a legkedvesebb nótája? ...

Ugyan, Csicsa, csak nem fogsz nekem itt most hegedülni, felzavarod a családomat.

Majd felteszem a hangfogómat, tessék mán mogimondani, hogy melyik a kedvenc nótája ? — szól Csicsa és már ki is hámozta hegedűjét a. parket zacskóból.

A türelmes Nappendruck belátta,

hogy a rajongó cigánytól nem tud szabadulni, rászólt:

— Nai, hát jálszd el, de nagyon plánon a „Szomorufüz hervadt lombjá“-t. Ezt a nótát szeretem.

— Mohát, ha ezt tetszik szeretni — mondja Csicsa, álla alá kapva a hegedűt — tessék eldanolni, majd én kisérni fogom. mert én kantrás vagyok .. .

III.

Brossai Sámuel és Gyulai Pál, a magyar szellem két kiválósága egyszerre professzorkadtak Két vitázó lélek, karakán jellem, egymással szemben is gorombán szókimondó, de mohón keresték egymást, veszekedésükre hamatr jött a kibékülés. Brassai bácsi különösen ai magyar nyelvei szerette tisztogatni a parlagi dud- vától és idegenszerűségtől. Még gr. Csáky Albin kultuszminisztert sem kímélte s mikor ez az egyházpolitikai javaslatok tárgyalásának idején nagy fontosságú parlamenti beszédet tartott, a különc polihisztor egy füzetet jelentetett meg Stein Jánosnál a következő címmel:

AMIC

fat/oóOn mefoyfyce

i NATHALAZf HÜLÉST ÉS

FEJFÁJÁST

mellette ahogy ai/.t Brassai szerint helyes magyarsággal kellett volna elmondani Még előbb történi, hogy Brassai a Mikó kertben a füvésztelepef oly pompa san berendezte. A remek kultúra nem csak a tudományt szolgálta, de a laikusok számára is üdilö látvány volt. Meg is engedték a közönségnek, hogy a kert J be bejárhasson, de hogy kárt ne tegyen a virágokban és palántákban, a táblák közepén figyelmeztető feliratokat helyeztek el Brassai következő szövegével:

Országgyűlési beszéd: tartotta Gr. Csáky Albin országiár a budapesti képviselőházban, ma yarra íorditotta:

BRASSAI SÁMUEL

A füzetben két hasábosán olvasható volt a miniszter beszéde eredetiben és

I Mindent a szemnek, i semmit a kéznek!

Ez az eredeti szöveg is élénken jellemezte Brassait, aki, mindenben kerülte a sablont és uj módokat keresett a magyarosabb. erőteljesebb és színesebb kifejezésekre.

Egyik sétájuk alkalmával Brassai és Gyulai együtt mentek el a füvészkert- be. Brassai nagy buzgalommal kalauzolta tanártársát a gazdag virágtáblák közt, mindent megmagyarázván neki. Gyulai csak hallgatta a szapora beszédet és mert veleszületett epés kritikusi természetével egyebet nem tudott kifogásolni, a figyelmeztető táblák szövegébe kötött bele.

— Hát ez megint micsoda extravagáns brassaiád-a? Nem is eléggé kimerítő és kifejező, mert egyáltalán nem szegem meg a tilalmat, ha egy virághoz oda lé pék és a szájammal leszakaisztom ...

— Hjah barátocskám — válaszolt Brassai a ravasz kritikára» — csakhogy mi/ ezt nem szarvasmarháknak irtuk ide, hanem embereknek.

Barna kézitáska

Irta: FÓTHY ERNŐ.

A vonat lassan kisomfordált az álló* másról. Aztán már mikor kikerült a sok váltó, vágány, őr, zászlólengetés, épületek és miegyéb közül, felvidulva futott neki a sik, zöldszinü világnak, amit kéklő hegyek vettek körül a messziben, akár a komoly, jó anyai gond a kivirágzott leányéletet. Úgy futott ez a hosszú, fekete test a nyári naptól szikrázó síneken, mintha sohasem akarna megállni.

Az I. osztályú kocsi folyosóján elég sokan voltak. Dühösen sütött a nyári nap és ebben a tikkasztó szeretkezésben a leeresztett ablakokra támaszkodott, aki csak tehette, de azért fénylettek az arcok az izzadtságtól és kétségbeesett sóhajokat kapott el a rohanás szele, hogy szempillantás alatt darabokra tépje azokat, mint a kékesszürke cigarettafüstöt.

A dolog különben ott kezdődött, hogy elmentem a kocsi végébe és benyitottam a fülkébe. Már kifelé indultam, amikor észrevettem, hogy a fogason női kézitáska függ. Csinos kis jószág volt. Barna bőr, aranyozott széllel és lebegett kinyitva kacéran; holmi női száj, mert robogott erősen a vonat. Odamentem, kezembe vettem, kinyitottam, hogy megnézzem, mi van benne?

Pénz, sok pénz kandikált ki belőle. Egy csomó százdolláros. Aztán egy másik reteszben megint százdollárosok. Nagyon sok százdolláros.

— Ha most kivennéjn, mind kivenném — ütött fejembe hirtelen a gondolat — és itt hagynám a táskát üresen? ... Va- gyonom volna ... És ki tudhatná vájjon?

De aztán megszólalt bennem nyugodt mosollyal a másik ember és zavartan mosolyogva nyitottam ki az ajtót. A barna

tásba bent maradt. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy mégis magamhoz veszem, kihozom és megkérdezem a folyósón:

— Hölgyeim, kié ez? . ..

De aztán elmaradt ez is.

— Mi közöm az egészhez? — dühöngtem, mintegy magamban és visszamentem a kocsiszakaszba, ahol azelőtt ültem.

De nem lehetett ott bent maradni. Hát mégis, mi lesz most azzal a táskával? És egyáltalán kié lehet? Talán azé a lányé, aki ott a tisztekkel vihog az ablaknál, vagy azé a molett parasztosan piros asz- szonyé a másik szakaszban? Vagy ezé a hölgyé?... Vagy hátha valaki más bemegy és az például kifosztja? És hátha aztán kiderül és megkérdezik, hogy ki volt bent és bent voltam én is és ki látta és láttam én is, és volt-e benne pénz és azt kell mondanom, hogy volt, mert láttam és miért láttam? .. .

— Magánál van a pénz! Idevele! . . .

Megrémültén néztem szét — ó, micsoda ostoba idegesség — hisz nincs semmi, nem szólt senki és különben is letagadom. Mit?... Hát kellett azt nekem látnom? Azt a barna vacakot? Nem láttam és pont. Nem. Nem!

Ebben a pillanatban egy ravaszarcu fiatalember indult a kocsi végefelé. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, mi lesz most. Pár pillanat múlva egy tiszt ment utána, azután pedig egy másik ur a kocsi túlsó végéről. A ravaszarcu visszajött, áthatóan nézett rám és ügy éreztem, mintha az ablakon keresztül figyelne. Később eltávozott és nem is láttam többé. A tiszt is visszajött, rámnézett és aztán sugdosódva beszélt tovább a leánnyal. A harmadik ur pedig azt mondta: „Pardon“ amint átszuszakolta magát mellettem.

— Jaj Istenem — gondoltam — de jó volna most megnézni, hogy ott van-e még?

A vonat fütyült és berobogott az alagútba..

jött az ellenőr és a kalauz. Megvizsgálták újból a jegyeket, benyitottak mindenhova.

— Na most! Most megoldódik a helyzet — gondoltam felszabadulva.

De nem történt semmi. Eltűntek a másik kocsiban.

Hát most mi lesz tulajdonképen? ...

Végre bementem megint. Már csak pár percre voltunk utam végcéljától. A barna táska nem volt sehol. Valahogy el voltam készülve a dologra, de mégis jobban dobogott a szivem. Hát most mi történt? Ellopták? A ravaszarcu? Vagy más? Vagy megtalálta a nő? Telve vagy üresen?...

Mintha semmi sem történt volna, nyugodtan készülődtek, akik le akartak szállni. Egy ur hordár után kiabált és aztán sziszegve megállt a vonat. Orditozás, tolongás, lárma, mint máskor. Mintha semmi sem történt volna.

— Begavár! — kiáltott mégegyszer a kalauz és megindult lassan az állomásépület felé.

Nem mertem szólni senkinek, de még harmadnap is magam előtt láttam a barna táskát a százdollárosokkal.

— Vagyonos ember lehetnék — izgatott belülről valami. — Nem volnának embertevő, apró féreggondok. Elmehetnék valami szép, nyári hajóutra a skandináv partvidékre, talán egész Grönlan- dig is... na de hát. .. majd megy, aki elvitte.

Sóbajos lemondással ültem le délután a szokott kávéházi asztal, a mindennapi barátok mellé. Az egyik elém rakta az esti lapot.

— Olvastad? — kérdezte. — jó riportot irt ez a Kemény, erről a hamis százdollárosokról. Érdekes. Mindig mondtam: tehetséges fiú ez a Kemény, ha néha hazudik is. Most is kitalált egy egész történetet az eset mellé. De ügyes.

Furcsán ütötték meg fülemet barátom szavai. Pillanatok alatt futotta át a tudósítást, arról volt benne szó, hogy Bandler Géza állásnélküli banktisztviselő fel akart váltani egy százdollárost a Begavári Általános Bankban, de kisült, hogy a bankjegy hamis. Telefon. Detektívek. Motozás. Negyvenkét darab százdolláros volt a fiatalembernél. Mind hamis.

Bandler egész fantasztikus vallomást tett — írta Kemény a cikkben — azt mondta, hogy átment a harmadosztályú kocsiból a mögötte lévő I. osztályú vagonba, bement a fülkébe és ott találta a dollárokat egy barna női táskában, amely a fülkében függött gazdátlanul. Mindez állítólag tegnap történt a begavári gyorson.

— Az én vonatom és a barna táska — mormoltam és révedten néztem magam elé. Elpergett előttem minden, mint valami gyors film és halkan felnevettem.

— Szóltál valamit? — fordult felém a barátom.

— Nem. Semmit — feleltem hirtelen — nagyon érdekes a Kemény riportja. Nagyon érdekes.

— Igen . .. igen ... de látod: most is hazudott. Mert azt a históriát a vonaton, azt biztos ő találta ki.

Nem tudom, miért: nem merem megmondani neki, hogy ez a Kemény most az egyszer igazat irt.