Ellenzék, 1937. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
1937-11-07 / 257. szám
19 37 nov é mber 7. ELLENZIK !/VASÁRNAPI KRÓNIKA ÍRJA MÁRAI SÁNDOR iáosziolányi d0( BUDAPEST, nov. hó. ✓ Egy éve halt meg Kosztolányi Dezső. Délelőtt tizenegyórakor telefonáltak, hogy meghalt. Kimentem a kórházba, ahol embertelen kínok között halódott hónapok óta, beléplem a halottas szobába, ahol már lepellel takarták le tetemét, sebtében takarítottak, mintha 'a halai valamilyen iszonyatos rendetlenség és tisztátalanság lenne, amelynek bekövetkezése után nem árt seperni és sikálni. Lehúztam arcáról a lepedőt és mégegy- szer megjnéztem. Arca, mely a szenvedés gyehennájában torzult el, nem békült meg a halálban. Torz volt, mintha irtózatos fintort vágna. Álltam ágya mellett s arra gondoltam, hogy néhány hét előtt, félig már deliriumban, kórágya hóhér- padjára szögezve, ezt mondta egyszer : ,,Bosszú, bosszú“. Akkor nem értettem. Azt hittem, félrebeszél. „Miért bosszú, Dide?...“ — kérdeztem. Intett, nem felelt. Aztán letakartam az arcot és elmentem. Most, egy évvel halála után, mikor asztalomon hevernek „összegyűjtött müvei“ — tizenkét kötet, alkotásának java — egyszerre értem. Iparkodom megírna gy aráz ni. Egy év nagy idő a halottak életében. Majdnem annyi, mint száz év vagy ezer év. A halhatatlanság nem kicsinyes, más a mértéke, mint amellyel az élők mérnek. Egy esztendeje halt meg s müve már oly szilárdan és tömören állt össze az időben, hogy a kortársi értékelés nem feszegethet többé rajta. Ez a mü itt van, hat, nem lehet többé megkerülni. Magyarországon nem lehet többé egészen úgy , prózát érni, mint írtak Kosztolányi munkássága előtt. A munka, melyet végzett, korszakalkotó. A szót megmértem s nyugodt lekiismerettel Írtam le. Egy nagy iró életműve természetesen egyenetlen. Csúcsok és lapályok váltakoznak benne. De az egész, mélységeivel és magasságaival, meghódított tartomány, amelyről tudni kell, a szellem kontinensén, mindenkinek, akinek köze van a magyar nyelvhez és az emberi lélekhez. Találomra lapozom könyveit: minden sora ugyanabból az anyagból készült, ugyanabból a nyelvi és szellemi 'anyagból. Kosztolányi müve, tudatosan, soha nem „zseniális“; mindig művészi, több annál: irói. Kazinczy mellett ő az első mesteriTÓnk, abban az értelemben, ahogy a franciák az írót, a betű emberét, a hőmmé de lettres-1 elképzelik. Ez a művész mindig a földön jár, az emberit és a földit figyeli; de amit megragad figyelme, tárgy, vagy ember, elveszti köznapi anyagszürkeségét, betű lesz belőle, a szó mágikus sugárzással kezd világítani, mihelyst tolla megérinti. Büszkén és tudatosan volt a „betű embere“. Vádolták, hogy nem eléggé politikus, etefántcsonttoronyban él. Most, mikor müvét, melynek minden fontosabb betűjét ismerem, mégegyszer átnézem, megértem, hogy ez az „elefántcsonlto- rony“ maga a világ volt csillagaival és hazug irodalmáraival, mindennel, ami emberi és mindennel, ami isteni e földön. És mindennel, ami állati, növényi, vajgy ásványi: mindenről irt, az élő és halott tüneményekről, mindig a részletről irt s minden megragadott részlet mögött a világegyetem izgalmas és értbe tetlen kompozíciója rémlik föl. Ebben az „elefántcsonttoronyban“ minden elfért. Mindenesetre valamivel több Is, mint egy-egy divatos politikai, vagy világnézeti müsorszám. így nézem müvét, egy esztendővel halála után. Ebből a műből, minden betűjéből, nemcsak az élet jóváhagyása és a halál, az erkölcstelen halál tagadása su gárzik; ez a szellemi magatartás, melyben rokon a legjobb magyarokkal és franciákkal, még nem jelöli ki müve igazi helyét. Alkotását különös ellenálló erő jellemzi. Nyilvánvaló, hogy kétféle ember él a világon, sőt kétféle művész: olyan, aki beleegyezik a • világba,. mely- Istenem! — olyan, amilyen s nem is óhajt másegyebet, mint megsütni a maga kis pecsenyéjét a halhatatlanság tisztítótüzén s a másik fajta, aki nemes erővel nem egyezik bele, nem fogadja el visszautasitja, szüntelen megmunkálja műveli és dacol vele. Ez a mü, Koszté lányi életműve, telítve van kemény ellen állással. Mivel dacol hát? Mindennel, ami fontos és mindennel, ami nem fontos a közízléssel, mely mindig olcsó, a ma- gánizléssel, mely szívesen alkuszik, a szellem hanyagságával, az érzés gépiességével, az eredendő hazugsággal, mely Ügy hatja át a civilizált életet, formáival és műszavaival, mint a titkos betegség a szervezetet; ellenáll hanyag szavaknak, pontatlan jelzőknek, puffogó érzéseknek. Ez az ellenállás döntő müvében. Egy irót, művészt elsőrendűen az ellenálláson mérhetünk meg, mellyel kora laposságai, szellemi és művészi árulásai ellen tudott fordulni; s az effajta művészi árulás egyértelmű az élet dien való hűtlenséggel. Ez a szűkszavú iró, kinek nincs egyetlen fölösleges mellék- mondata, nincs egy elsietett, odacsipett jelzője, rengeteget irt. De minden sora, az alkalmi munkák is, hevenyészett dolgozatok, az írói akkordmunka acélforgácsai, minden telitve e rejtélyes, erkölcsi és szellemi ellenállással. Mennyit irt! Egyszer azt mondta: „Mondj egy szót! Bohóc! Vagy cserebogár! Mindenről kellett Írni!“ — mintha egy versenylovat időnként trágyahordásra fognának be. Irt és fordított, helyeselt és jellemzett s mindig ellenállt. Korát „megértette“; talán túlságosan is, mindenesetre bensőségesebben, mint kora szerette volna. Megértette és nem mentette föl. Ezt az ellenállást érzem müvében. Akárhol nyitom fel könyveit, kemény és izmos, mintegy csontos és inas mondatait ugyanaz a rejtélyes áram futja át, mely megüt, mint a villanyütés. Ez az a képesség, isteni adottság, mely megkülönbözteti az hót, aki irhát közömbös vagy unalmas tárgyról, mondata mindig telitve van e titokzatos, eleven árammal, fénylik és sugárzik, mint <a fém, melyen magasfeszültségű sugár fut át. A kontár irhát remeket; az iró csak egyféleképpen tud írni: iróian. A kontár irhát „érdekeset“, vagy „fenségeset“, mondatait megrakhatja csillogó vacakokkal, fejezeteit tetézheti édességgel és aranyfüsttel, mint egy karácsonyfát s irhát fenséges tárgyakról, Istenről, vagy hazáról, vagy emberiségről: mondata kong. Nincs áram benne. Kosztolányi néha csak szavakat irt le, mint egyik játékos cikkében, francia példára, összeválogatva a „tiz legszebb magyar szó“ egyvelegét. E szavak az ő választásában igy hangzanak: „Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard. csók, vár, sir, szív.“ Ez a nyersanyag. De mikor hozzányúl e szavakhoz rájuk lehel, a szellem ösanyaga, a szó tündökölni kezd és titkos erőket áraszt, mint a rádium. Mindent megbecsült, ami magyar, ami emberi és szellemi. Mindent megvetett, ami olcsó és szellemellenes. Egy korban., mely tudatosan hamisítja a szellem ércpénzeit, a szavakat, szenvedett ez a pazarló, aki mindig arannyal fizetett, akkor is, ha leveleket irt szabójának. Szenvedett, mert ellenálló volt és művész volt; nem tudott belegyezni a szellemi ember árulásába, bosszúért kiáltott, mert a kor, amelyben élt, elárulta mindazt, amiért élnj érdemes: a tiszta és erkölcsös arányérzéket, a lélek ítélkező jogát. De az iró számára a bosszú egyetlen lehetséges válfaja az, hogy könyörtelenül megírja müvét s aztán meghal. PA ÁL JÚB VASÁRNAPI RIPORTJA Éjféli beszélgetés Szent-Györgyi professzornál “Az ember élete születésétől a haláláig, sót azon túl is: lassú, szünet nélküli égés. Az én búvárkodásommal meg akarom ismerni minden kere :éy srófját, szelepét és anyagát a kazánnak, amelyben az élet tüze láthatatlanul lobog. A végső cél: mentül közelebb hozni az idői, amikor az or- Aos úgy tudja kezelni ezt a kazánt, mint a lokomotív gépésze a maga masinájának szelepeit... adni, amil megért a mindennapi életben robotoló ember. — Bizonyos az, bogy az orvosi tudomány mlagytudósai ugyanazt a célt szolgálják, mint az orvosi tudomány maga: igyekeznek hosz- szaibbá, zavartalanabbá és kellemesebbé tenni a végesétetü ember életét a 'földön. Én úgy képzelem, hogy ö/z Ön korszakalkotó felfedezése is ’végső eredményében ezt a célt szolgálja, a nagy tömegek azonban -valahogyan nem értilk meg a dolgot. A nagy tömegek számára megfejthetetlen hieroglifát jelentenek e kifejezések: biochemia, belső égési! folyamat, Ovitamin. — Én azt szeretném hírül adni az embereknek, az újságok olvasóinak, a. délutáni kapucinerné! ülő lexlilesnek, a könyvelőnek, akit este az ágyban olvassa el -a riportokat, a sofőrnek a volánja mellett, sőt a szakácsaiénak is, hogy az Ön' találmányának gy ako r lat i ailkalm a zásával, m egb o ss z a bőd i'k - e az életünk, egészségesebbek leszünk-e és könnyebben birjuk-e el az életnek 'és a- veszedelmeknek ezernyi terhét. A laikusok számára kérek én nyilatkozatot, azoknak az embereknek, aikik nem dolgoznak a laboratóriumokban lombikok mellett... Az én kutatásaim célja: megismerni az emberi szerverei gécezeténfk minden kerekét Kiesén pipáját megtörni dohánnyal- és amikor az már szelei, feleli: — Az én; tudományom-, a biochemia,, amelyet magyarul életvegytanmk nevezhetünk, egészen fiatal1. Mindössze ötven, vagy hatvan esztendős. Mi az élő szervezet működését tanulmányozzuk. Az életet, tehát az ember 'életét1 is vegyi akciók és vegyi reakciók teszik össze. Azt kutatjuk, hogy milyen vegyi struktúrával dolgozik az élő ember szervezete. A mi tudományunkkal a tömegek nem lehetnek tisztában, mert ez nagyon komplikál! t. A tere rendkívül tág és megállaphá- salihk az orvosi tudomány számára kétségkívül uj korszakot jelentenek. Ez ciz uj korszak már meg is kezdődött — Ha- laikus számára akarok mondani valamot, akkor hasanlatofcka! kell einem Azt kell mondanom, hogy az ember szervezete Hasonlít egy kazánhoz. amelyben szakadatlanul, szünet né' kiil tart az égés. Tűz nélkül nincsen élet Csakhogy, amig a kazánban nem történik más, mint égés, 'Ctddig az ember kazánja maga termeli és maga cserélgeti alkatrészeit. Az emberi élet maga nem más, mint: folytonos égés. — Az én tudományomnak, a biochemiá- nak, amely folytató®» a szerves vegytannak célja: tökéletesen megismerni ezt a kazán?. annak minden, legparányibb részét is, a tű zelő anyagot, amely a kazánt füti és minden olyan folyamatot — evést, mozgást, járást — amely ezt az égést szabályozza. Hiszen: SZEGED, 1937 november elején. (COPYRIGHT by Jób Paál. Ut-ánnyomáls tilos.) Szembeni ülök Szegeden, a Tisza partján a mayerlingi tragédia szomorú hőséiről elnevezett Rudolf-téren egy sárgára meszelt bérház első emeletén Szent-Györgyi Albert professzorral, a Nobel-dij magyar tudósával. Előttem a Tisza, szemben velem sötét ablakaiivai} a. kultúrpalota, ahol Törmörkéng István és Móra Ferenc halmozták fel üvegablakai vitrinekben a régi kelták és Attila kortársainak megis'álrgullt' csontjait. Széles, nagy Íróasztal a szoba közepén s rajta hordozható Írógép mellett rengeteg levél és telegramul a viliág minden részéből. 'Kerek rézaszta-1 mellett ülünk, széles dobozban angol pipadohány. Mosolygó arcú, ki sportolt ember ül -velem szemben, szakasztott olyan, am-ilyemnek -az angolt viíl-ágcs-avar- gáisomban megismertem. A dolgozószoba ízlésén meglátszik íhz a sok esztendő, amit nyugatom eltöltött. Udvariasan azt mondja nekem, hogy -napok óta adja egyik interjút a másik után éis nem tudja, hogy mondhat e most újait. És én igy szólók hozzá: — Rengeteg olyan cikket olvastam el. amelyet Önről irtaik és nem tehetek róla, e cikkek nem elégítették ki a kíváncsiságom. A gyorsvonatban egyik nőtársam arra kért: maigyaráz-am meg neki, tmi'ért kapta meg ez a Szenf-Györgyi professzor a Nobel dij ezreit és én — nehezen tudtam olyan választ
