Ellenzék, 1937. június (58. évfolyam, 123-146. szám)
1937-06-06 / 128. szám
ELLEN Zß* I 1 9 3 J I ii n I ti H fi. 1 C Drága, iis-morpitlon barátom, köszönöm, hogy leveliével segítségemre sielett. Köszönöm, hogy nyugtalan kásával!- — szinte 'ntka- ratlanul is, de — megnyugtatott. Köszönöm. I s sose f-iiledem ezt el ömnek. Hálából én i,s megpróbálom megnyugtatni magát — aki — akárcsak én és mi mind negyvenesek, volt katonák, volt szomorú és dicső hadfiak, sokszor tesszük fel magunkban es magiunknak a kérdést, amint ön is a levelében: „Gőtém?“ Nézem a levelét, amelyben annyiszor megismétlődik: „Ökom?“ Nézem a szót. Számolom, báuiy betűiből áll... iögy... költő... három... mégy... öt. liláll* Isttanneik, nincs több. öt betű. Külön-küllőn semmi, de igy összerakva — Istenem, de borzasztóan is nagy, borzalma» 4# fájdailmaa Milyen ««roncsé, hogy' az öt bolü utón ott Tótom a kérdőjelet. Ä k-ótség, a bizony- takmság, az örök kérdés görbe jelét. S ez valamennyire megnyugtat. Kezdem hinni, hogy mégsem öltem én, hogy mégsem öltünk mj mrnda-ntniyain barát, ellenség, akik kinn voltunk annak idején a pokolban, ahol robbant a gráinát és söpört a géppuska és hullt az ember, mint kasza alatt a gyenge júniusi sarju. Junius . f A nyitott ablakomon beáramlik a langyos, csókos éccaka. Egy pillanatra elfelejtem ezt az öt betűt. És elfelejtem mindazt, ami mögötte áll. Valahonnan messziről Chopin- melódiákat kerget a szél, valahol messze szerelmes valaki. S én elfelejtem ezt az öt betűt. iDe csak egy pillanatra, hogy aztán annál jobban éljem, kiabáljon, harsogjon, dübörögjön ia lelkem falán: „öltem?" Nézem a levelét, drága barátom. Komoly, férfias irás. Határozott betűk sorakoznak egymás mellé, szinte kalapácsszerűén, mint az, amiket leir. És olvasom: „Evről-évre jobban és többször felriadok éjszakánként és arra ébredek, hogy szinte orditva hallom a kérdést: ®;— öltem? És nem tudok rá válaszolni, de vadul, nagy nyugtalansággal ver a szivem és szorul össze a torkom. Becsukom a szemem. De hiába — látok. Látom magam csuka- szürkében, kezemben a Manheher. Bajt® a szurony. És rohanok. És kiabálok. Rekedten: „Rajta, roham, rajtat“ Látom magam és a többieket mind, ahogy mellettem sápadtan tátják a szájukat és ugranak be velem együtt a» ellensége« lövészárokba, ahol... ahol szurony ok merednek felénk és a rőtszakállu, lapos tányérsapkája emberek -arcából kétségbeesett szemek tekintenek felénk és felém. S én látom magam, ahogy döfök. 4 ManÜeherrel... amelyiken a lapos és rozsdás szurony beleütődik valamibe ... szövet, köpeny, ing? Mit tudom én. Csak érzem, hogy egy kissé megakad s aztán erősebben nyomom s megindul a szurony ... jaj .., húsba és vérbe ... Látom magam, ahogy felhördülök és megfordulok és ismét szurok, újból s tuggya Isten hányszor, oda, ahol tányérsapkák alól a szemek kétségbeesve néznek rám. És mindenünnen, ahol eleinte megakadt a szuronyom, aztán befut valami puhába, vér ömlik ki ... vér*1. Ahogy idáig jutok a levelébe®, lecsukom én is a szemem, drága barátom. Egy pillanatra legalább is lecsukom. Éls leteszem a toliam. Végigsimitom a homlokom, amelyik ebben a langyos júniusi éccakábatn forró. Én tudom mitől. Az emlékektől. Mert nekem fo vannak emlékeim. Szépek is és szörnyűek is. Ahogy mindaninyiunknak van, akik cxtt voltunk, ahol maga s akik épp úgy beugrottunk- az ellenség lovászáricába 5 akiikre épp úgy meredtek a hosszú hegye* szuronyok. Én is — úgy hiszem sokunk még -—; ha megyünk az utcán é® hangosain bevágódik egy kapu, vagy durranással kipattan -egy autógumim-, megrázkódunk » hirtelen arra gondolunk, hogy gránát csapott 1« a fedezékbe és várjuk, hogy mikor haiiluink hatói- hörgést, vagy legalábbis jajgatást és ezt a szót ,,'szaniiitéc . . szanitéc“. És milyen boldogok vagyunk, amikor körülnézünk és nincs, sehol sem szögesörót, sem harántgá-t és nyoma sincs a gránátszagnak és a jajgatás se h állít. Drága -barátom, milyen jé ia, hogy nincs semmi halj. M¥ jó is, hogy itthon vagyunk. Ha nem tó a régi békeidőkben, a régi nyugodt életben, de itthon vagyunk, ahol nics szükség se szuronyra, se Man- lichenre. Itthon vagyunk. Itthon az utcán, vagy a kertbe®, vagy a szobában és nem történt más, Csak minthogy valaki, vagy a szél na-gygorombán bevágta a nagykaput, vagy esetleg valahol az autóstandon a nagy melegtől kipukkant egy pneum-atik. § ilyenkor, ed.mosoj.yodom, Igyekszem nyu• • írja : ZÁGONI DEZSŐ OT BETŰ gödi lenni, amilyen régien voltam. Amikor még nem borzolta föü idegeimet a háború és az ezt követő nehéz idők minden borzai ma. Maga is igy lehet, drága barátom, drógia ismeretlen kortársam, akinek levelére lenézek és tovább olvasom: „llát öltem-e én? öltem? ölt az, aki verekedve rohantam gránátesöben, géppuska söprésben előre egy állás felé, ahonnan fegyverek villanlak felém és emberek hulltak e| mellőlem. S ha éli is lőttem és s/,urlam, hát öMeni-e. Kérdeni: ödem?“ Furcsa idegállapotban vagyunk sokszor mi mindiunnyiiu). akik knm voiluiil ü 1 terekjon lláuyftzoi tettem én is 1*1 may ..i ’iiiek ezt a kérdést. Hányszor gondo l -in 1 olya/nkor, amikor oO-va-sni, írni vagyok kény leien, azt hogy folyik a vér Bilbao l ói ül Madrid utcáin, vagy a távol Ind, 1 napos in- zőin. Háinyszo'r vaunak leikiis'in<-1«-11><rli lm d ál festi Lm, ha ierna gondolok, hogy én is ott ültem valamikor a géppuskáin nn-'h-tt és !*•vártam egész közeire 0 <-ll< 1 száz pésre, ötven lépésre és «ik.koi nyilotlam nn-g a tüzet és (borzasztó) hulllak az emJx-n k mi.nl ilyenkor júniusban az éhss kasza al dl -a gyenge sa-rju. Öltem? ÖLtem én ilyenkor? Sokszor teszem fel ón is a kérdést magáimba n és nvagamnalk. Akáre-ak ön, bará lom aki hozzám menekül és tőiéin vár nyugalmat, simogatást, lecsende-it- st. I s megvallom, nem mindig ku|mk rá megnyugtató feleletet. Úgy érzem ilyenkor magam, mini ama bizonyos orosz katona a Biró Lajos > Hotel Imperial1“ ci-mü színdarabjában, uki áll, áll tábornoka elölt és hiába beszélnek vele szépen, hiába fenyegetik a haláltól egyre csak azt hajtogatja, hogy nem öi többé embert, nem megy előre többé soha — mert elvesztette meggyőződését, és látom a sz.n darabnak azt a jelene lót, amikor a lembezgi nagy kávéház termében részeg orosz tisztek cs katonák követelik, kérik, rimánkodják Gavorlmt, a prédikátort, hogy beszéljen, hogy nyugtassa meg őket. hogy a beszéd tiszta igazságában megtűröd jön. a bűnös ember lelke. És szinte hallóin, ahogy Gavorin mondja: „Öltél!“ Drága barátom! Mi is igy vagyonik időnként. Kell nekünk a kérdés. De kell rá a felelet is. Ke'l. hogy megtisztuljunk, mint a mező n májusi eső után. Kell, hogy feltegyük egymás előtt, de magunkban is a kérdést: „Bűnösek vagyunk-e hát. vagy csőik szerencsétlenek? öltünk-e, vagy csak eszközei voltunk Valaminek, valakinek?“ Én úgy érzem s így is látom, hogy' egy szomorú kornak szerencsétlen nemzedéke vagyunk csupán. De a szerencsétlent szó fogaim imtak felső fokán. Meri legborzalmasabb az, hogy az emlékek, ezek a szörnyű és fájó véres emlékek időnként vissza-vissza térnek — most már mind jobbam és jobban, gyakrabban és gyakrabban — s mi nem tudunk ellene védekezni. Ha csak azt nem nevezzük védekezésnek, bogy egymáshoz menekülünk mi negyvenesek, akik ott voltunk Man- ■icberrel a kezünkben, ahoi szöges drót és lövész-árok választotta el egymástól az embereket. Egymáshoz menekülünk mi negyvenesek, hogy elhagyjuk, otthagyjuk emlékeink véres árnyait. És azt az öttagú szót, amelyiknek minden betűje fájón égeti a lelkünket. Megkérdezzük egymástól, hogy hát való ban öltümk-e mi? Ültünk-e embert, vettünk-e el valakitől életet? Egymáshoz menekülünk — magunk elől menekülve — az emlékeink elől menekülünk. És milyen borzalmas, hogy nem tudunk elmenekülni. Hiába szökünk, hiába rohamunk, az emlék elkísér mindenüvé és vér csorog az emlék nyomán és állandó szívdobogást érezünk. Drága barátom, engedje meg, hogy ne folytassam. Hagyjuk abba. A kérdést épp úgy, mint a feleletet. Úgy sem tudunk rá választ adni és megnyugvást kapni. Ha csaknem egyet mégis-: felejtsünk! Feledjük el, hogy mi is volt valamikor. Felejtsük el, hogy hol is voltunk, mit is tel tűnik és mi lett velünk. Ne nézzünk hátra. Ne gondoljunk a multtkl. Nézzünk előre és nézzünk bele a holnapok vakító fényébe. Ne törődjünk magunkkal, a magunk nemzedékével, amelyik otthagyta ambícióját, f italáé ságát, lelke minden hamvát és hitét a drót- akadályokon — de törődjünk azokkal, akik mögöttünk jönmek s akik nem tudják, mi wz a szó: „öltem“. öt betű! Mi tudjuk, ők ne tudják, mit jelent ez az öt betű, amelyiknek mindegyike örökké kisért benlnünket. Gondoljunk egy másik szóra, a-rra, amelyik az örök uj, az örök mindenség, az örök mozgás, gondoljunk erre: „Élet!“ Gondoljunk erre a szóra. Igaz, hogy ez csak négy betűből áll, eggyel kevesebb, mint az előbbi, de utána nem a görbe kérdőjel -mered felénk, hainem a biztonság, a határozottság egyenes jele. Erre gondoljunk. És csak nagyritkán magunkra.. S ilyenkor jusson eszünkbe, hogy sokan vagyunk ezen a világon, akik ezt -az öt betűt mélyen és fájón érzik a lelkűkben. Sokain és olyanok, akik erről nem tehettek. Az évek múlnak. Lassan elm-ulik velük minden. Az emlékek is s talán, a mi borzalmas nagy fájdalmunkból fel-fényük majd egyszer négy betű, az öt helyett s ez a négy fáklyaként világit majd be a fáradt és szerencsétlen emberiség jövőjének útjára és kirajzolódik az emberiség egén az a szó: — Béke! LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a fa?- választékosabb kivitelig legolcsóbb«« as Ellenzék könyvosztályában, Cía|* ~ * •** ____ , ' s DÉSI-JAGAMAS LILI VERSEK VISSZHANG Olyan nagyok a hegyek és én oly kicsi vagyok. Ok néznek büszkén fölfelé én lázongva, sírva lefelé. Minden enyém, kiáltom s ök feleselnek.,, „enyém.“ Nem igaz, sikoltom „... igaz“ — felelik a hegyek. Uram mit tegyek ? Mondd, kié ez a tavaszi mámor kié ö, kié én ? Ki több én vagy a hegyek ? ... „a hegyek.“ Hát én csak azért vagyok, hogy legyek? Leomlom, forrongok, lázadok? sirok,|si költözöm. Orvul rám támad az este sötét leszek, sötétek a hegyek és minden : fekete. Alázattal hajtom meg fejem Uram, ahogy akarod minden úgy legyen. Hisz én oly kicsi vagyok és olyan nagyok a hegyek. EíL TILTVA Vannak szavak, gondolatok, melyeket ki sohasem mondhatok. Vannak szent anya-szavak gyógyító, lágy — simozatások zsörtölődő szeretve-szidások tiltó, óvó-mondatok melyet sohasem hallhatok. Én nem mondhatom soha már „apám* „apám“ vagy „édesanyám“ és azt se, hogy „hazamegyek“ vagy „nálunk otthon“ Ha fáj valami csak az orvosnak mondom. Készen vannak bennem nagy szent mondani valók, melyektől örökre eltiitva vagyok. MAJD, HA FIAM LESZ... Majd, ha fiam lesz Legyen rejtelmes, nagy sötét szeme Gyönyört s borzongást Ébresszen vele. Legyen a válla széles Falakat dütő Kapukat nyitó A karja kitárt Engem hivó. Legyen csontos, kemény az ökle Halált osztva üssön le az ellenekre. Kérni sohse kérjen Mindent kapjon De adni sose adjon. Ha felhős lesz az ég Csak intsen S oszoljanak a felhők. Király, vagy nagy vezér legyen Asszonyt ne szeressen Se lányt sem embert Csak engem. Engem.
