Ellenzék, 1937. június (58. évfolyam, 123-146. szám)
1937-06-06 / 128. szám
I» ELLENZÉK mammsassessBBA Emlékek Irta: TÖRÖK SÁNDOR Estére eljön régi barátom, ifjúságom nyomorúságos éveinek osztályosa. Nem láttuk egymást igen hosszú esztendők óta. Különböző körülményeink elválasztottak,, utóbb már nem is leveleztünk. Nagy hühós ölelkezéssel, óriási kézfő- gással, atyafiságos arccsókkal köszöntjük egymást, aztán váltnál fogva eltartom magamtól — ö ugyanígy engem — s jobbról-bálról és hosszában végignéz ő engem, én őt s szélesen nevetünk, hátba- vágjuk egymást, ezzel az utolsó aktussal mintegy lezárva a viszontlátás szertartásait, mondván: hát édes öregem bizony, bizony. S mert családom és a többi vendég nem ismerik őt mindjárt igy mutatom be: — Hát ime, ő azl Jóska! — mert hiszen beszélni, már beszéltem róla eleget —Jóska, bizony! — És mintegy fölna- gyitva, premierplanba helyezem, átölelem jobbkézzel derékon, ő engem ballal vissza, igy állunk. — Együtt kínlódtunk végig, hej, de borzalmas napokat! — mondom novellisztikus hangulatban s ö még fölvizezi ezt szemembe nézve: — Együtt fáztunk, éheztünk, jóban, rosszban. De ragyog a szeme vidáman és én is hát... — szóval... — azt hiszem mosolygok. Elrettentő szavakat használunk, fá- záis, kínlódás, éhezés, nyomor... s vidáman mosolygunk. És elkezdjük mesélni egymásnak mindazt, amit mindketten jól tudunk úgyis. Minden históriánkat pontosan ismerjük, tudjuk a csattanóját már az első szónál és meséljük, én neki, ő nekem és mindketten a közönségnek, — a társaságnak. A históriák, melyeket mesélünk egytől-egyig igen szomorúak, — de igen vidáman meséljük. — Emlékszel, amikor Kolozsváron, annál a Valkai nevű fűszeresnél laktunk a kamarában. Ott hátul. Nem volt ablak. És cementpadlója volt, hehehe. — Az, hahaha. Hü, de rettentő tél volt az. — Kályha sem volt a kamarában. — Hát ha lett volna is, úgy se lett volna mivel fütsünk, hehehe. — Hahaha, persze, hogy nem lett volna. — Felöltözve aludtunk. — Úgy ám! Teljes marsodjusztirung- ban. Bőrlábszárvédő, emlékszem, meg az a rövid, szürke télikabátod s bárány bőr süveg, minden. — Persze, tudom, és a kesztyűm lukas volt és az ujjamhegye mindig elgémberedett reggelre. — És a mosdóviz befagyott! —• Te, én azt hiszem, ott kezdődött a reuma a balvállamban — és vidáman tapogatja a balvállát. Elmondjuk egymásnak, hogy hogyan éltünk egyszer valami nyolc-tiz napig három kiló kenyéren. Apró darabokra vagdaltuk, hogy jót megszáradjon és elosztottuk, minden napra fejenként három-három darabot, reggeli, ebéd, vacsora. Az utolja már kőkemény volt, órahosszat elcsámcsogtunk rajta, vizet ittunk rá és kész. — Na és mikor azt terveztük, hogy koldulni fogunk? — kérdi és a térdét csapkodja hahotázva és a társaság felé fordul, hogy most jön a nagy jelenet, a fővicc, tessék köhögni, megigazítani a székeket, rágyújtani és aztán csend lé- gyenl — Mikor elindultunk, hogy kolduljunk. Közös életünknek egyik, számunkra, legmegrázóbb fejezetét meséli. Azokat az időket, mikor már semmi reményünk nem volt, minden szétfoszlott, nem várhattunk semmit és mindennap elhatároztuk, hogy koldulni fogunk és min- nap visszafordultunk utunkról. Meséljük, meséljük, egymás szájából át-átvéve a szót és ime ebből a távlatból itt a meleg és kényelmes lakásban, az egész milyen vidám dolog! Szinte kd- baréjellegü. Na és mikor <5 beteg volt. Egy ismerős orvos, aki nem sokkal jobb körülmények között élt abban az időben, mint mi, megvizsgálta, receptet irt. De a receptet nem tudtuk megcsináltatni. Azt mondta az orvos hóm sok rumos, teát igyék és húslevest. Ám gondoltuk, fő, hogy meleg legyen, — a tea és a rum csak afféle pótlék — és forróvizzel itattam napokig. Sorra kerülnek elő a nyomorúságnak ezek az iskolapéldái s kitünően mulatunk rajta. Mikor a pályaudvaron aludtunk a harmadosztályú váróteremben és a rendőr be akart vinni, mert már gyanúsak voltunk.S hát ez — sötét pontja együttélésünknek —, mikor összeverekedtünk. Nem volt semmi külső oka, csak már elnyűtt az a nagy semmi, ami körülvett s túlságosan megszoktuk egymást, ismertük egymás mozdulatait, hanghordozását, tudtuk, hogy a másik mire, mit felelhet„ mindent tudtunk egymásról és egyszer egy esős, túlságosan szürke késő őszi délutánon, — már inkább estefelé — csak úgy magától, valami ingerült, hisztériás verekedés tört ki. Iszonyúan elraktuk egymást és az.tán többé jóformán nem állott helyre a régi barátság — mostanig! Szét is költöztünk s ahogy viszonyaink javultak eltávolodtunk egymástól. — Te csirkefogó, te! — öleljük most egymást nevetve. — Jókat vágtál rám! Hahaha! Ám végtére az egész estét nem foglalhatjuk le a magunk élményei számára, a vendégek részt kérnek a saját em- e ml ékeiknek. Elsőnek egy orosz fogságot járt ügyvéd ragad közbe, azzal, hogy: á, ez semmi ahhoz képest, hogy!... S szüntelen vidámsággal meséli, hogy hogyan hajtották végig a vörösök gyalog és télen annyi és annyi kilométeren át s hogy micsoda fantasztikus betegségeken esett keresztül, hogyan fogyott el a lába, hihihi — kezében szivar és sűrűn A GÉ: IRÓK1SASSZONY ELMONDJA: wm koccint a barackpálinkából — s hogy hogyan ette 6 a rothadt káposztát, hogyan került végül is, kémkedéssel vádolva, az orosz titkos rendőrség kezére, miket állott ott ki, satöbbi. S felesége, oki természetesen ismeri az ura történeteit, mosolyogva biztatja: — Azt mondd el, szivem, mikor fel akartak akasztani — büszkén körülnéz, az ö urát föl akarták akasztani. Az ügyvéd még feketét kér, tejszínhabot is tesz rá és elmondja a kedves történetet, hogy hogyan akarták fölakasztani: Közös barátunk, az orvos tud egy hasonlót — erről jut eszébe! — 5 nevetve használja föl az alkalmat, hogy közbevágjon; tudniillik őt egy szibériai fogolytáborban érte az általános felfordulás és a táborban tífuszjárvány tört ki. ö is megkapta. Az elhaltakat közös sírokba dobálták és öt is szinte eltemették. Hajszálhijja! — mondja mutatóujját felemelve — hajszálhijja, hogy el nem temettek elevenen. Aztán megszökött és Kínán keresztül vergődött haza. — A nyulcit! — mondja a felesége súgva — Ede, a nyulat! — Á, az semmi, a nyúl. Már akkor öt napja nem ettünk és fogtunk egy nyulat és nyersen megettünk. Hanem nézd — és felém mutatja balkeze nyomorék három ujját —, kínai bandák kezébe kerültem. Azt hitték, hogy az ellenbanNe takarékoskodj, mikor egészségedről van szó Használd mindig :zt, ami a legjo' b, mert semmi sem ha onlit a „Primeros“ által nyújtott boldo;; biztonsághoz, Aki ismeri, az előnyben reszesit; a csodálatos é. bársonyos „Pr m:ros“ gumit, mely 5 évig tart KELLEMES ITAL dóból vagyok. Hát amit ott kiálltam! És derűs részletességgel meséli el, hogy hogyan kínozták félholtra„ ez a három ujja is ott nyomorodott el, bizony. A tisztes polgári vendégeskedés melegében igy vonultak fel ezen az estén a borzalmak és kínlódások, melyek évek során át, valami kedves szint kaptak. S lett többé-kevésbé derűs emlék — az erőpróbák fényével meghintve — mindabból, ami a maga idejében rossz volt, kellemetlen volt, sőt tragikus. Az egész estének egyetlen szomorkás néhány perce az volt, mikor a zempléni, azóta tán rommá is vált udvarház, öregedő volt gazdája, egy régi, vidám bártfai majális történetét mondta el. Ez a régi vidám majális„ ma, itt, ezen az estén, szomorú volt. Mit írna nyílt levélben a rossz köknek — ha nem félne követkéz menye ktő I a GLUJ—KOLOZSVÁR, jumus hó. A gépír ókisasszony,, akiiről szó van — nevezzük röviden, mondjulk Sárinak — kereskedelmi érettségivel rendelkező, gyors- és gépirónő, periektől ír és 'beszél három nyelven. Olyan igazi maii, dolgozó lány, csinos, üde, enyhén festi magáit, van neki nyárra egy kis imprime je, télen egy kis prémes kosztümje, ,,imád" sportolni s táncolni, csak éppen kevés ideje van hozzá. Igaz, van egy fiúja is, akiivel moziba jár. Különben józan, okos, mai és tárgyilagos, szereti művelni magát, H. G. Wel'lset és Mauro,ist olvassa. Tudja, hogy a vezérigazgatója nem veszi el feleségül, a mában él és régen túl van a lündérálmokon s a Szomaházl-rornantik án. Meglepően jó megfigyelő és talpraesett. S úgy lett riporttéma bel-ie, hogy azt mondotta az uccán, futó beszélgetés közepette: — Istenem, ha én egyszer egy óriási nyik levelet Írhatnák a viliág összes rossz főnökeinek! És sóhajtott hozzá. — Mi lenne abban a nyilt levélben? — kérdeztem. Sánl elmondta. — Nézze — kezdte nagyon komolyain — az ember gyakran olvas, vagy hall olyan nagy üzletemberekről, akik karrierjüket ki- fu'tófiuíként kezdték. Pedig sokkal jobb lett volna, ha gyors és gépírással kezdték volna,, mert akkor másképp kezelnék a szegény alkalmazottakat. Vegyünk a diktál ásít; Azt hiszem, hogy so- halsem szabadna olyan embert diktálni engedni, akinek ’sohasem diktáltak. Árt a jeliemnek, ha valaki mindig csak diktál. Az, hogy valaki a diktáló előtt ül és lesi minden szavát, elég már akkor, hogy az illető feLsőbbrendü lénynek érezze magát. Hogy is mondják? Izé. Felsőbbrendüségü komplex. Amiint látózik, Sárii kész pszihológus. Most ezt mondja: — Ha csak egyszer úis diktáltak volna a diktáló főnököknek, tudnák, hogy milyen fizikai és szellemi munka a 'lebecsült gépíróé. És rájönne, hogy felesleges minden j egyes levélnél elismételni a szokásos üzleti formulákat, hogy Tisztelt uram — meg Fogadja nagyrabecsülésem őszinte kifejezését. F,zt úgyis tudjuk. S vágyunk az olyan főnök után; aki nem dadog, nem ismétel s nem diktál három óra hosszait egy kétoldaDiktatórikus hajlamok Îhî levelet’ — hanem tudja, hogy mit akar mondani. És azt le is diktálja. Iskola kellene nékik, ahol legelőször erre oktatnak kii őket. Meg egy kis jómodorra. — Jómodorra? — Persze! Meg kellene őket tanítani, hogy ne diktáljanak cigarettacsutkával az agyaraik között, ne egyenek közben narancsot, ne dübörögjenek féli-alá a szobában idegesen és főleg ne intézzék a diktélást telefonbeszélgetések közben. És legyenek pontosak és kezdjenek korán hozzá a levelekhez, mert aztán utolsó percben fognak az aláírásokhoz s a -szegény gépirólány, akii vágyik már a friss levegőre, túlórázhat nekik, mert rossz a beosztásuk. —- Hát még mii a rossz? — Az, hogy a főnök pontosan betartja a hivatalos órákat, de azt várja a személyzetétől, hogy az boldogan olit maradjon tovább is a hivatalban és dolgozzon neki. Közben egy dicsérő szót, egy elismerő mondatot is sajnál. Persze a rossz főnök, a rabszolgahajcsár, akiről szó van. Rendes főnök (ne vegye magára. Sóhajt Sári: — S mi lenne, ha a különmunkára berendelt gépirókisa^szony, aki már fáradt, éhes és belezöldül a sok kopogásba, vailami köny- nyü uzsonnát kapna, egy teát legalább, mielőtt megkezdi a hosszú autóbuszozást hazafelé? Belehalna ,a főnök? Aki délelőtt öt hasét is bevág; de nem gondol a szegény éhes emberre? — Még mit írna a nyik levélben? — Azt, hogy ne kelljen Olyan kis asztalon dolgozni, ahonnan az ember minden percben leveri a papirt a könyökével'. És hogy a gépeket javíttassák meg. Ha valaki rendesen szeret dolgozni ez is fontos! És ne dolgozzon az ember sötét, rosszul takarított, rosszul szellőztetett helyiségben, hol egészségileg tönkremegy. Figyelje meg: mennyivel különbek higénikus szempontból a nagy gyárak, mint az irodák. És tanuljon meg a főnök pár elemi mondatot;, mint például: Köszönöm! Bocsánat! Jó reggelt — és ilyesmit. És ne csapkodja a telefont, meg az ajtóit és ne orditson az emberre soha és ne idegesítse az embert, mert annak is vannak idegei. Ezt irnám a nyilt levéKben! Isten vele! Szólt és befordult irodája ajtaján. ___________________ (M. L.) fleí!?W az üt hftzigozgatási föTíénq íígrefia'iasl utasítása magyar fordításban Dir. Kiss Endre ügyvéd fordításában, ára 30 lej az Ellenzék könyvosztályában, Cluj, Piaţa Unirii. Vidékre 35 lej előzetes beküldése mellett szállítjuk. Ugyanitt kapható a „Köziigiazgatási törvény" magyar fordítása is 50 lejért. Aki együtt veszi meg a törvényt a végrehajtási utasítással, annak a két példány együtt csak 70 lej. Vidékiek 75 lej előzetes beküldése ellenében kapják.
