Ellenzék, 1937. május (58. évfolyam, 100-122. szám)
1937-05-09 / 105. szám
» nr.LnN7. fiK j /'>3 7 málna 9. ajXtiZEMSBAD-l világgyógyfürdő gyógyi ^ Felvil ígositással minden utazási iroda I női bajokat, szív és anyagcsere bántál inakat, reumás megbetegedéseket. — OLCSÓ t pausAl-Arak és a fílrdöigazgat óság szolgálj KALANDOS MAGYAR 1 < A R R ÍEREK Reményi Ede A legnagyobb hegedűművész világsikerei• — Ősszehegedűli a Petőii- szobroL — Az angol királyné, a török szultán, az amerikai köztársasági elnök elismerése• — Egy rosszMrü saniranciscói orfeum dobogóján hal meg Egy saniranciscói rosszh'irü orfeumban, a fékevesztett dáridózást, megelőző előadáson megtorppant a hegedű a 60 éven felüli, sápadt hangverseny-hegedűs kezében, az öreg zenész megtántorodott, e vágódotit és meg- hafltt. A pincérek, lumpoki, festett arcú lányok szedték össze szegényt. így végezte be életét Feleky Károly, az amerikai magyarReményi Ede csodagyerek volt. A Hoffmann, szegény egri ölvösmester fiát, Pyrker, az egriek művészbarát érseke fedezte fel, ő csókolta homlokon azon az első koncerten, amelyen a gyerek feltűnt s ő tette lehetővé, hogy Becsben elvégezze a zeneiskolát, ö is keresztelte meg íj éves korában az egri székesegyháziban. A nebuló még csak 17 éves és már a világlapok hasábokat Írnak róla, amikor első hegedühangversenyeit tartja Bécsben, Parisban és Londonban, ahol az angol királynő személyesen gratulál a fiúnak. A márciusi napok hazahozzák a kis Edéit, akit az érsek nevezett el Reményinek és mint 18 éves ifjú önként jelentkezik a Kossuth hadseregébe. Előbb Klapka vette maga mellé. „Nem akartam, hogy ezt a gyereket, akinek zené- szi hajlamaiban az eljövendő nagy magyar teh etség bontakozott ki, valami bolond golyóbis a másvilágra küldje“, — irta Klapka emlékirataiban. Amikor Klapka hadügyminiszter lesz, Görgey hódítja el tőle a fiúf, mindenüvé magával viszi és igy lelt Reményi Ede a Görgey „udvari zenésze“. A szabadságharc bukásakor Hamburgba szökik Reményi, ott egy hangversenyen összehegedüli útiköltségét és nyomban Amerikába vitorlázik, ahol az impresszáriók összevesznek azon, hogy melyikük hódítsa el -a fiatal fe- nomént. A newyorki koncert pompásan sikerül és az a köru't, amelyen bejárta egész Amerikát: világhirüvé teszi Reményit. Amikor azonban Ujházyék Amerikába érkeznek, otthagyja impresszáriója: és elmegy az első magyar „gyarmataiapiitókkal“ Jowa államba és Uj-Buda telep egyik farmere lesz. Segíti pénzzel azokat a szerencsétlen, számkivetett magyar urakat, akiknek még az a pár garasuk is hiányzik, amivel az ingyen kapott földet be kell instruálniok. Amikor pár év múlva kezd szétzülleni az amerikai magyar kis „köztársaság“, Reményi újra hanjgver- senykörutra indult, majd impresszáriója áthozza Európába. Egymásután adja Londonban, Párisbani, Amszterdamban, Brüsszelben, Kcpenhágában, a német és olasz városokban hangversenyeit. A világsajtó úgy ir róla, minit a legnagyobb hegedűművészről. Elkerünek Konstantinápolyba, Egyiptomba is és minit az akkori Vasárnapi Újság írja, ő az első európai művész, alki a basák háremében és a török szultán palotájában játszik. Az akkori tudósítás szerint „Kabul! basa annyira rabja letit a mi nagy mesterünknek), 'hogy meghívta háreméibe is és mialatt játszott, a nők függöny mögül hallgatták a varázsos muzsikát; erre meghívta a szultán is, alki dúsan megajándékozta a hangverseny után, bárha a legfőbb pap tiltakozott ,a szultánnál, hogy keresztény embert háremébe eresszen“. Ezen a hangversenykörutján találkozott a fiatal Brabms-szaL, akiben felismeri a nagy művészt, pénzt ad neki, hogy képezze magát és ő támogatja először, ő juttatja be a legnagyobb német impresszárióhoz. 1860-ban kegyelmet kap és hazatér Buda- 1 pestre. Hangverseny-körűtat rendez és olyan I ság életének pompás adatgyűjtője szerint a világ egyik legnagyobb művésze, a magyarság büszkesége: Reményi Ede. Hosszú, regényes és dicsőségteljes az útja a szabadságharc gyermekkatonájának, három világrész ünnepelt művészének, amíg ilyen megható fináléval nem végződik a kaliforniai mulatóhelyen ez a csodálatos karrier. sikereket arai, amilyeneket előtte még senki. Dcputációk fogadják a vasutti állomásokon, kivilágítják, fellobogózzák a városokat, a hangverseny utáni banketteken valósággal térdig gázol a virágokban. Egy nlyen koncertjén Világos ó;a először ő játssza cl a magyar himnuszt. A magyarság nemcsak a nagy zenészt, de a nagy hazafit és a jótékony mecénást is ünnepli benne. Ugyanis hangverseny-,körútja egész jövedelmét a Petőfi-szobor céljaira aján ja fel. Majdnem 67.000 forintot, ami akkor hatalmas vagyon és később ő kezdi meg a gyűjtést a Széchenyi István szobrára is, amelyre egyébként még vagy 30.000 forintot hegedült össze. Ebben az időben már nemcsak a legnagyobb hqgedüs, de világhírű zeneszerző is, aki magyar dalművekéit komponál, sok énekmüvet, hegedüábrándot és német, angol nyelven tanulmányokat ir a magyar zenekultúráról. A kis alkotmánykor négy választó- kerület is felajánlja neki a képviselőséget, ő azonban mosolyogva hárítja el magától ezt a kitüntetést: a zenésznek éltető eleme a harmónia, a politikusé pedig a diszharmónia, — mondja, — hagyjanak engem há: a hegedű mellett. Még is nősül, elveszi az előkelő Fáy GiKéső éjjel, párizsi ujságiróbarátommal ülök a szobámban és halhatom. Az ember nem is hinné, hogy francia létére, milyen szomorú dal-gokat tud beszélni! Milyen érdekes szomorú dolgokat. — El vagyunk szakadva egymástól Párizsban, írók és művészek, — mondja. — Elszakadva érzésben és gondolatban. Mindenki mást akar, másban hisz, másban remél. Hajdani jó pajtások, de sőt régi jó barátok is különváltak egymástól. Mindenki megy a maga külön utján, gyakran haraggal és keserűséggel a 'Szivében. Julies Romains még abban hisz, hogy a tisztesség s a jóindulat össze tudnia terelni az embereket, valamelyes nemes cél -s megváltó cselekedet jegyében. Innen van, hogy azt a regénysorozatát, melyet 1932 óta publikál, évente két- három kötet közreadásává!! A jóindulatú emberek közös gyűjtőcím alá foglalta. Ebben a végeiáthatat’anul nagy keretben -megvannak Romainsnek a maga egyéni gondolatai és elméletei a francia nemzet jövőjéről s általában az emeriség sorsáról. De ezeik, sajnos, éppen c-sak az ő külön gondolatai és elméletei. A legnagyobb baj, hogy alig van hite a vallási eszme üdvözitő hatalmában... De sőt merem állítaná, hogy a katolicizmus tekintetében csak arra a kezdetleges és mü- vészieden állapotra tud jutni, me y egyrészt . minden hitelvet megtagad, másrészt minden vallást lefokoz a régi babonák színvonalára. I zellát, akivel boldog életet él. Orczy Bódog báró, az Operaház intendánsa meghívására az Opera magánhegedüse és versenymestere lesz, -cţgy év múlva azonban otthagyja azt, ismét világköruitra indul, bejárja Dél-Ameri- kát, Ausztráliát, majd Észak.Amerikát, ahol mindenütt forrók, zajosak sikerei. Különösen az Egyesült ÁLlamokban-, ahol ebédre látja vendégül a köztársaság elnöke és ahol különösen a Repülj föcském-mel .kelt nagy hatást. ötven koncertet adoti; akkor itt, majd visszautaztában Párásban, Londonban hangversenyez, ahol Viktória kirá.ynő igy fejezi ki előtte elismerését: — önnek nem adhatok semmit, csak azt a címet adhatom, hogy virtuóz. Budapesten pihen családja körében. Ragyogó szalont tart és nincsen olyan hazafias, művészi, irodalmi alapítás, amit ő ga- vallérosan ne támogatna. Tart még egy művészi körutat Magyarországon, azután még pár koncertet Európában. Családját Parisban hagyja, egyedül megy át Amerikába, ahol azonban már cserbenhagyja a siker. Hiába, a művész öregszik, reszkető kezével már nem tudja olyan csodálatos művészettel csalni ki a varázslatos hangokat az érzéketlen, hideg fából. A művésznek nagyon fáj ez, a közönség azonban hálátlan, nem szentimentális s mindinkább efordul tőle. Az öregedő művész szembeszáll a hálátlansággal. Kudarcai nem törik meg, tovább marad, tovább küzd, hogy visszaszerezze a közönség kegyét. Mind keserűbben, mind dacosabban folytatja ezil a küzdelmet, pénze elfogy, kénytelen már ötcentes külvárosi mulatóhelyeken hegedülni és végül is a sanfran- ciscói orfeumban esik k-i a hegedű annak a halott nagy művésznek a kezéből, akinél kevés különb ember volt művészetre, szívre, magyarságra egyaránt. K. A. Holott meggyőződésem szerint, éppen a vallási eszme megfogyatkozása okozza az emberiség minden baját és gondját e percben. Aminthogy jóhiszeműség s jóindu at is fogyóban van. Kérdem mi lesz azon a napon, miikor érzések és szemléletek tekintetében, pártharcok és viták fergetegében már a jóhiszeműséget s a jóindulatokat sem lehet majd feltételezni az ellenfelek részéről? — Hát ez kétségbeejtő! — mondom. — önöknél az a fogalomzavar ,a legsúlyosabb baj, mely a forradalom eszméjéhez fűződik. Másszóval önök, 1790 óta, a forradalom fogalmát feldíszítették babérral és dicsőséggel. Minden jó és nemes dolog a nagy francia forradalomból származván, minden forradalmi megmozdulástól csak jó és nemes dolgot1 várnak. — Nagyon jól ,llátja ezt, — mondja a barátom dicsérőleg. — A nagy francia forradalom dicső emléke és történelmi presztízse teszi azt, különösen C’emenceauék apológiái óta, hogy nálunk izgatás és agitáció cselekvésszámba megy és csődület, lázongás, sztrájk és utcai lövöldözés forradalmi megmozdulásnak számit. — Mindenesetre bízni kell egy jobb jövőben-, — felelem optimisztikusan — továbbá bízni a franciák nagy -tehetségében és kiapadhatatlan erőforrásaiban, amellyel történelmünk folyamán, annyi bajt és veszélyt te tudtak küzdeni. Elsőben pedig bízni keli az Istenben, aki soha cm hagy.a el az rfii- bért, fájdalmas válságában. — Ez az én hitem is, - mondta a bari lom. Aztán, amint az illik az olyan kijelentések után, melyek az isten, gondvi.eté. v//p gondolatához fűződnek, hallgatott egy percig. — Beszéljünk másról, — mondtam ké sőbb, mert már éjfél után járt az idő & a szobámban vastag fejhők szálltak a cigaretta- füsttől. Van itt egy ki* bus történet, amit elmondanék önnek, — szólott a bartítom — egy k.s bus történet a német emigráció világából, ha ez érdekelné. — Oh hogyne! — feleltem biztatón. — Azt tudja nyilván, Hogy Párizs tele van szegény német újságírókkal, akiknek el ke leti menniök hazájukból. Azt is tudja nyttván, hogy ezek a szegény német újságírók összeálltak és 1933-ban egy napilapot alapítottak Pariser Taigblatt címen. Egy hajdani reichstag-képv.selő, Georg Bernhard nevezetű, volt ennek a lapnak a főszerkesztője, mig az adminisztratív ügyeket egy orosz kiadó vállalta, egy Wadjmir Poliakov nevű ember. — Valószinüleg Wladimir Poliak, — mondtam. — Ezt nem tudom, — felelte a barátom. — A lap elég jól prosperált s rövid idő múlva napi tizenötezer példányban jelent meg. Ez igy ment a mult év junius havtíig. De akkor,, egy- nap, mig a főszerkesztő Amerikában tartózkodott, az egész szerkesztőség elszakadt Polliakov k-adótól s elhagyta a szerkesztőséget. De magával vitte az előfizetők névjegyzékét 5 másnap reggel egy uj Lapot jelentetett meg, a Pariser Tageszei- tung-ot. — M.ért történt ez? — kérdeztem. — Ez egyszerűen azért történt, mert Polliakov kiadó jobb üzletnek tartotta eladni, mint fenntartani a lapot s ebben az irányban titkos tárgyalásokat folytatott a párizsi német követség sajtófőnök-jégével. Egyszóval el kívánta adni testestől-lelkes tői munkatársát, egy merőben ellentétes politikai irányzatnak. — Szörnyű ember! — mondtam. — Üzletember! — felelte a barátom. — Azonfelül orosz ember létére, nem igen érzett együtt a szegény német újságírók lelki érzemeivel. Már oda is adta volna őket sző- röstül-bőröstül, mikor ezek megneszelvén a dolgot s sztízféle bizonyitékokat gyüjtvén, elrohantak a szerkesztőségből s kiadták a maguk uj napilapját. Természetesen az első szám első oldalán, egy zajos cikk keretében, elmondták az egész manővert s megbélyegezték az árulót! Ebből aztán mostan egy gyönyörű per lett a pxánizsi törvényszék előtt... Gyönyörű p>er az ítélet szempontjából. Tudniillik az előfizetői névjegyzék elsajátítása, a lopás bűntettének úgynevezett tényál adékát merhette ki... A főviádlott, egy Fritz Adolf nevű újságíró, ak! az egész akció vezére volt, azzal mentegelődzött, hogy eredetileg ő és ujságiró társai. névszerint Kurt Caro és Arthur Grave, személyesen 1 gyűjtötték a párizsi német emigráció körében az előfizetőket 5 ezért kötelességük volt ezeket megvédeni. — Megvédeni? — kérdeztem. — Igen, mert ha az előfizetők névjegyzéke illetéktelen kezekbe jut: az emigránsoknak azok a hozzátartozói, ak.k Berlinben maradtak, sokat szenvedhettek volna. Tehát ez nem volt jogtalan elsajátítás, mint inkább elővigyázatosság és emberbaráti gondoskodás. — A törvényszék? — kérdeztem kíváncsian. — A törvényszék helyt adott ennek a mentségnek s a lopás vádját az ügyész elejtette. Fritz WoLf újságírót összesen xoo frank pénzbírságra ítélték s azt az összeget Curt Caro és Arthur Grave megosztotta vele. Mindegyikre harminc egynéhány frank jutott. A szerkesztőség többi tagjai: egyszerűen felmentették. Ezeket beszélte a barátom s megint hallgatott. A Kolosy térről a szomszédban, kettőt ütött a toronyóra. Már elmerültünk a füstben. S még sokáig hallgattunk. Odakünn mlír-már világos kezdett lenni lilaszinü derengéssel messze a horizontban. Éreztem, hogy ezzel a történettel, a német emigráció nagy drámájának egy jelenete tárult elém ebben a tavaszi hajnalban. — Node kérem, — mondtam a barátomnak — de hiszen akkor mégsem lehet azt mondani, hogy ,az önök körében Párizsban, jóhiszeműség s jóindulat feltűnően fogyóban van. Ha egy ilyen ítélet lehetséges! — Oh Istenem, — felelte a barátom — még vannak jó bíráink, mert hiszen különben nem lehetne élni,. *'*’'*' ' ^ Még gyermek és m ír világhírű művész, szabadsághos, számkivetett JÓINDULAT Irta: SZOMORY DEZSŐ
