Ellenzék, 1936. december (57. évfolyam, 279-302. szám)
1936-12-06 / 283. szám
1936 december 6. ELLENZÉK SANDNER ZOLTÁN: VER A CSILLAGOK ÉNEKE. A csillagok ott fenn és lenn, Tó tükrében égnek éjben csendesen, A tó partján barna kislány elmereng. A csillagok hívogatnak, Mint két szemed, úgy csillognak, Lazítanak, ámítanak csendesen ... A tó partján barna kislány elmereng... Mint a szellő, mint a felhő, ügy rohan az életem ... Barna kislány, csalfa kislány, Add kezed szerelmesen, Barna kislány, csalfa kislány A tó partján elmereng ... Tán Istenhez imádkozik csendesen ... A CSEND KÖLTŐJE VAGYOK... A csend költője vagyok S börtönben a bus rabok, Úgy hallgatom meséjét, Ha forró csókjaiddal hevesen, Lángragyujtod a vágyak éjjelét... Ha majd életem elszürkül És nem lesz vágy és nem lesz nász, Ha hátam meggörbül és hajam megőszül: Nagy pompával a csend fog eltemetni, Ő fog síromon halk húrokon egy dalt majd fütyörészni... csak csendesen, csak csendesen ... hisz erdélyi földben [fogok megpihenni. Nem régen a kezembe került és újra elolvastam Eötvös Károlynak: „Utazás a Balaton körül“ című nagyon szép könyvét. Valamikor diák koromban is olvastam, de most mégis egészen más hatást gyakorolt re ám ez a könyv. A legjobban megragadta a lelke- met „Az utolsó szó“ cimü fejezete. Elgondolkoztam felette s úgy érzem, hogy nem lesz felesleges dolog, ha azokat a gondolatokat, amelyek e fejezet olvasása nyomán lelkemben -támadtak, figyelmünk, elmélkedésünk homlokterébe állítjuk. E fejezetben azt írja le művészi erővel Eötvös Károly, hogy egy téli jégzajlás, az úgynevezett balatoni jég alkalmával, hogyan pusztult el 18 balatoni halász. A gyönyörű leírásból idézem a legmegkapóbb részleteket: „Egy szempillantás, megszűnt a somogyi szél. Szélcsend támadt, a hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették Mégegyszer eloiott a A kálvinisták egyházi gyászéneke ez. Egy széh'oham jött. A parton állók nem hallottak semmit. Azután újra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama: Én kedvesim, szere limesim, már ne sírjatok. Jóságtokért az Istentől áldást várjatok. A jó öreg lelkész sírva mormolta magában: Ezt már nem nyolcán éneklik, hanem csak négyen. Mégegyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból. De ezt már csak egy ifjú énekelte. Nincs már szivem félelmére, nézni sírom fenekiáre. Változzatok félelmeim, reménységből örömökké, mert nem alszom el örökké. Elhallgatott ez is. De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, mégegyszer felkar sont az ifjú hangja — Örökké! Aztán csak a szél zúgott, csak a jég harsogott. Egy szép, ifjú hajadon leány ott a parton fürtönként szaggatta selyem haját és vo maglóit ott a fagyos kövön, ő ismerte az utolsó dal hangját. Kis gyermek koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje beszélte el, Boz- zayné. Szegény kis nemes asszony, aki Alsóörsön lakott, ö tanúja volt ennek az esetnek s miig húsz esztendő múlva is könnyezve emlékezett rá.“ íme a leírás. Első pillanatra is egy másik, ehhez csaknem mindenben hasonló esemény emlékezete ujult fel lelkemben, amely feledhetetlenül vésődött be az emberiség emlékezetébe. íKi ne gondolna arra a borzalmas szerencsétlenségre, amikor a Titánic hatalmas hajója ütközött össze egy jégtáblával és 1635 utas pusztult el egy áprilisi éjszakán? Azt jegyezték fel ez eseményről is, hogy ekkor is a siilyedő hajón egy (énekkel búcsúztak a halálba menők. Egy énekbe foglalták össze Istent kereső lelkűknek örökélethez kapcsolódó reményét. Az az ének, melyet a Titanic halálba sulyedő utasai énekeltek, szintén megvan énekeskönyvünkben. „A job. ban tied Uram“ kezdetű ének volt ez. Hadd idézzek két versszakot ebből a szivbemarko- ló szép énekből is. „Jobban tied, Uram, Jobban tiéd. Bár súlyos a kereszt s érzem sebéé, Bár könnye, kinja van, Ez légyen jelszavam: Jobban tiéd Uram, Jobban tiéd ... S ha majdan szárnyain lelkem repül. S túl csillag százain haza kerül, Meglesz főkincse még, flagg lészen a tiéd, Jobban tiéd, Uram, Jobban tiéd.“ A két esemény csaknem minden részletben tökéletesen hasonlít egymáshoz. Csak az a különbség, hogy az Eötvös által leírt megrázó esembny alkalmával tizennyolc szegény magyar kálvinista halász pusztult el, ugy, hogy' ugyanakkor hősies lélekkel tett a haIrta: VÁSÁRHELYI észre, hogy a jégmező visszafordul s megy a Balaton közepe félé. 'Mindenható Isten — mi történik most már ? Egy szivszaggató jajkiáltás, harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, akik elmúlásuk fellj siettek. De ötölük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld felé. A nyolc ember míg menekülését Háttá, míg a parton levő szeretteit látta néma volt, csak szivük beszélt. De amikor eltűnt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arca s elveszett a menekülés' minden reménye: meg- nyiiit a szivük is, ajkuk is. A parton állókhoz egys'zercsak szent énék hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolc tiszta erős férfi hang. — Öli Isten, tördelt hangokkal — én is hozzád f ordulok. Míg itt küzdők a habokkal, kormányodhoz fordulok. hattg az éjszakából Iáiban is gyönyörű bizonyságot Istenhez kapcsolódó erős hitéről. Meghaltak bámulatba ejtő csodáis lelki erővel, amelyet Istenhez kapcsolódó hitük adott szivüknek. Halálukról azonban alig 'vett tudomást a világ. A Titanic hajóján 1635 ember pusztult el. A Titanic utasainak is életük legválságosabb pillanatában ugyancsak az Istenhez kapcsolódó hit adott erőt, tette győzelmessé a halál félelme felelt. Az ő halálukról, a halállal szemben tanúsított lelki erejükről tudomást vett az egész világ s tisztelettel adózott emlékezetüknek. Annyira hasonlót a két esemény, hogy ha nem ismernők megtölrténésüket és leírásuk körülményeit, szinte azt gondolnék, hogy az Eötvös mélyen megragadó leírása csupán mesterséges, irói utárképzése a világ köztudatába átment másik történetnek. Azonban tudjuk, hogy a Titánic megrázó katasztrófája 1912-ben április 14-én történt, urg Eötvös „Utazás a Balaton körül“ cimü müve először az „Egyetértés“ cimü lap hasábjain 1898-ban jelent meg s azután jelent meg pár évre könyv alakjában. Mindkét esemény történeti valóság. Érdemes azonban összehasonlítani a klet esemény közös tanulságait, részletekben is. Az Eötvös leírásában azt az éneket, amelyet ajkukra vettek, mint lelkűk vigasztalását azok az egyszerű magyar kálvinista halászok, egy férfiú, Lengyel József szalacsi lelkész, szerzetté. Róla tudjuk, hogy' 1libben Abádon köznemes szülőktől származott. Debrecenben tanult s külföldi tanulmányai után egy ideig Debrecenben működött, mint a bölcsészet tanára, majd Nagyszalontára költözött s ott szolgált mint lelkész négy évig, azután Nagyváradon volt pap s 1912- ban került Szalacsra és ott is halt meg 1821 március 15-én. Harmincnyolc éneke került 'bele a magyar reformátusok énekes könyvéibe s ezek között az az (ének, amelyet e halászok énekeltek, valóban minden hivő kálvinista embernek szivébe költözött. A másik éneket egy nő szerzetté. Adams Sara Flower volt az a nő, akii 1805—48 között élt és Londonban halt meg. Nővérével, Elzával együtt mélyen vallásos szellemben növekedett és mind a kelteni bensőséges hűséggel ápolták hitüket. Sára mély lér zés ü költeményeket irt és nővére azokat dallammal látta el. Elza 1847-ben halt meg. Testvére, Sára ápolta páratlan hűséggel, aki elkapta nővérének betegségét s rövidesen követte a halálba. Itt egy református magyar férfiú, ott egy angol nő foglalta versbe az Istenhez szárnyaló bitet, az örökélet reményét. Milyen nagy különbség és távolság van a két énekszerző sorsa és helyzete között és mégis ugyanaz a hit, ugyanazon Isten színe előtt mily felségesen egyesíti a lelkűket! Itt egy nehány föidmives halt meg, ott a világ legnagyobb kényelmével berendezett gyönyörű hajón, gazdag, müveit, előkelő emberek haltak meg ugyanolyan körülmények között. És mégis mennyire egyformák abban a hitben, amely rettentő kétségbeesésükben békességet és reménységet ad a lelkűknek. Ha elgondolkozunk a két esemény és a bennük megnyilatkozó ugyanegy lélek felett, akkor érzi át a szivünk a megkapó igazságot, hogy egy Atyának gyermekei, testvérek vagyunk. Az emberi lelkek éljenek bárhol, bármilyen nemzet és nyelv körében, akármilyen földi viszonyok között, ugyanazon hit szárnyain, ugyanazon Mennyei Atyánál keresnek és találnak egyedül megnyugvást az életüket ostromló viharban. így van ez az Isten színe előtt. így jelenik meg előttünk ama mennyel hajlék, ahol ugyanazon kegyelem trónjánál találkoznak azok, akiknek szivük egyesül az imádságban: Mii- atyánk ... És most megújul lelkem előtt egy másik kép. Mikor Bázelben jártam, akkor láttam, hogy Bázel városától nem messze van egy kis helység, Sanct Jacob. Éhez a kis helységhez nagyon érdekes és tanulságos történelmi emlék fűződik. Az történt ugyanis, hogy francia zsoldosok támadták meg V-ik Károly császár parancsára a szabad svájci kantont és itt e helyen védték halált megvető bátorsággal az ősJi szabadságukat. — 18.000 emberrel 1600 svájci állott szemben. De ennek az 1600-nak halált megvető bátorsága mégis visszaverte a támadást. A csata befejezése után azonban viszály tört ki a svájciak között. Azt akarták a nemesek, hogy az ő hozzátartozóikat külön sírba temessék és külön sírba a nem nemes családok hozzátartozóit. Izzó haraggal tiltakoztak azonban ez ellen a nem nemesek. Ugyanazon csatában, ugyanazon szabadság védelmében estek el az ő fiaik is s ezért követelték, hogj' közös sírba temessék el az egy küzdelemben elesetteket. Győzött ez a helyesebb felfogás, Közös síremlék örökíti meg a közös temetkezési helyet és a síremléken ez a felírás olvasható: Nemeseknek és nem nemeseknek egy sirban kell pihenniük. Amit ez az emlék jelöl, az is közös emberi igazság. Nemesek és nem nemesek, ha különböző helyre temetik is el őket, mégis csak mind egy földben nyugosznak, mind testvérek, mind halottak. A halálban nincs különbség ember és ember között. A nagy hadvezér, Napoleon, mondotta volt, hogy ha vége van a csatának, a csatatéren nincsenek ellenségek, csak emberek. Szegény, segítség után kiáltozó, szenvedő emberek, vagy halálba hanyatlott halottak, egyformán halottak. Ha igy van ez, az örökkévalóságban, a mennyei hajlékokban és igy van a múlandóság hazájában, a földben, a temetőben, miiért nincsen ez igy a földön? Nem szük- ségszerint támad-e fel szivünkben a próféta kérdése: Nem egy Atyánk van-é mindnyájunknak? Miért csalja hát kiki az ő felebarátját? Miért, miért? A kérdésre nem tudunk feleletet adni, csak azt érezzük, hogy emberi létünknek nincs megrázóbb fájdalma és nyomorúsága annál, hogy amikor tisztán látjuk, hogy ugyanazon hlit egyesit ugyanazon Isten színe előtt s Tőle mind egyformán vesszük, tartozzunk bármiféle néphez, felekezethez, ugyanazt a parancsolatot: Szeressétek egymást, még sem tudunk szeretetben és békességben élni egymással ezen a földön? Viszont hangsúlyoznunk kell azt is, hogy nincs felségesebb emberi hivatás annál, mintha megpróbáljuk a lehetetlent, küzdünk azért, hogy necsak a sirban, necsak a síron túl érvényesüljön az emberi testvériségnek tudata és köteleztetése, hanem fokról-fokra nyerjen győzelmet és valóságot a földön is. Nincs szebb s fenségesebb emberi törekvés és feladat, mint küzdenti azért a felséges célért, amelyről gyönyörű álmot hordozott szivében a magyar költő Is, azért a világért, amelyben a bőség kosarából mind egyaránt vehet a jognak asztalánál mindegyformán foglal helyet $ a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, küzdeni azért, hogy ezen a földön is valóságba öltözzék az Isten szivéből vett igazság: Testvérek vagyunk. Szükséges, hogy az ember, akit olyan bámulatos képességekkel ruházott föl a Gondviselés, aki tudásának titkokat bontó erejével évről-évre újabb és újabb problémákat old meg, az ember, aki felfedezéseinek jutalmaképen egyre nagyobb területeket hódit el és igüz szolgálatába a világegyetemből, utat vág magának az ég hullámain keresztül, a tenger mélységein át. az Ember, aki képes nagy földi birodalmokat alkotni és milliós seregeket szervezni, hinni kell abban, hogy az ember egyszer mégiscsak képes lesz az emberhez egyedül méltó, legnagyobb feladatnak megoldására is, képes lesz arra, hogy megtanuljon szeretetben, testvéri indulatban élni egymással, megru- nulja a jóságnak szolgálatába állítani mindazt, amit tudása által megismer, szervező ereje által: igájába bajt. Gondolhatja és mondhatja valaki: Hiába való, gyermeki remény ez. Mit felelünk reá? Németországnak az utolsó évtizedekben egyik legjelesebb igehirdetője volt, Dryan der udvari lelkész. 80 eves korában ha. meg. A halála előtti esztendőben arcképe alá ezt irta: Inkább akarok a halálban re mélni, mint hitetlenségben elveszni. Ezt feleljük a kétségeskedésre: A halálban is re mélni akarunk. Mi értelme és mi célja van az emberi életnek, ha nem tudunk hinni abban, hogy egyszer mégis csak győzni fog a világ felett az igazságnak, a szeretetnek, a békességnek lelke? iiwii Iliin in mii mii ess? vasa I mei18 körűi igy érzi a légzésnél az érelmeszesedésben szenvedő. A szédülési esetek, íülzugások, stb. mellet-L a légzési nehézségek a 40 éven felüli kornál már az érelmeszesedés jelenlétét is jelenítik. Az egyetlen gyógyszer, amely ezen beteg- F ség összes symptomáira erősen hatással van a Dr. Mladejcwsky-féle Sklerotsyrup. Sklerosyrup oldja a vérerekben a mész- savat. Illyen módon a vérkeringés újra normális lesz, a szív nyugodtan tovább dolgozhat és sorjában eltűnnek az érelmeszesedés minden symptomái. Diabetikusok Sklerosyrup ,,D“-t vesznek, meílv cukor nélkül készült. Az „Arteriosklerose und ihre neue Behandlung mit Sklerosyrup Prof. Dr. Mla- dejowsky“. („Érelmeszesedés s annaik kezelése...“ c. kiadvány1, amelyben számos hálálkodó és köszönő levél van betegektől és orvosoktól, drogériákban és gyógyszertárakban díjmentesen kapható, vagy kérésre szívesen küldi postán a főmegbizott: E. et L. Cioară Bucureşti, III. Str. Speranţei 37.
