Ellenzék, 1936. november (57. évfolyam, 254-278. szám)

1936-11-08 / 260. szám

ELLENZÉK 5 193 6 november 8. ii ..—Ml—1 ■1Î&RSÂNV1 ZSOLT Örök mondatok Aki tart magára valamit, az őrizkedik iá közhelyektől. Mint ahogy újságban ma már lehetetlen leírni, hogy „a hír a városban futótűzként terjedt el“, éppen úgy magántársalgásban nem igen pzondható, hogy: „Kató, maga legszen­tebb érzelmeimbe gázol.‘‘ Illetve mond­ható, de annak az önmagán csufolódó humornak jegyében, amelyet Wilde Oszkár alapított. Komolyan az ilyen mondatokat nem hordjuk. Akárcsak a frakkhoz a fehér bokavédőt. Azonban nem könnyű dolga van an­nak, aki semnű áron nem akar közhe­lyet mondani. A közhelyek állandóan szaporodnak. A társasélet újonnan ter­mel egyes kifejezési formákat, az élet pedig elhasználja őket. Mint ahogy fél­retaposott sarkú, meghasadt bőrű, sze­métre való holmi lesz a vadonatúj lakk­cipőből, éppen úgy a mondatok is el­kopnak, elrongyolódnak. Követni kellene a katolikus egyház példáját, amely indexet alapított, hogy azon állandóan felsorolva tartsa a hivő telkekre ártalmas könyveket. A közhe­lyek indexét is meg lehetne csinálni. Szerkesztettem egyszer egy olyan poli­tikai beszédet, amelyben semmi más nem volt, mint közhely. Egy képviselő barátom, miután az újságban elolvasta, igy szólt hozzám: — Ezt a beszédet szóról-szóra hallot­tam a mult héten Dunántúl. De ezt csak mellesleg mondom. Az jár most az eszemben, hogy a szerelmesek milyen közhelyekkel élnek. Számos mon­dat, amelyet mondanak egymásnak, in­dexre kívánkozik. Nem szép példány-e például a következő közhely, amelyet is­meretségük legelején mondanak egymás­nak: — Különös dolog, hogy két napja is­merem magát és mégis az az érzésem, mintha évek óta ismertük volna egymást. Aztán a következő mondat is túlságos gyakran előfordul köztük: — Maga nagyon hasonlít valakihez, akit egyszer nagyon szerettem. Igen jó közhely az a képmutató mon­dat, amelyet a megunt félnek mond a másik: — Érzem, hogy nincs jogom bele­szólni a maga életébe, én elhatároztam, hogy félreállok az utjából. És ugyanebben a helyzetben szokott milliószor igy kezdődni a hosszú mon­dó ka: — Ha egyszer az életben egy igaz ba­rátra lesz szüksége, én mindig itt leszek. Férfi is, nő is százezer esetben mond­ják és százezer esetben szegik meg a kö­vetkezőket: — ígérd meg, hogy mikor már nem szeretsz, azonnal megmondod. Asszony, aki tilosban jár, ezt mondja I bőrnek jó puder- alcepro van szüksége Aki bőrét a puderozásnál nem óvja meg kellőképen, az ne csodálkozzék, ha idővel bőre petyhüdté válik . . . A finom bőrnek jó puderalap kell: az ELIDA IDEAL CREME. Gyorsan beszi- vódik a bőrbe,azt megóvja és Hamame­lis tartalmánál fogva jótékony hatású. Jóiá polt hölgyek nem nélkülözhetik töb­be, mert tudják, hogy mit nyernek vele! ... és Eüda Citromos Cold Créme, az arcbőr tisz­títására és táplálására. ELIDA — Ha maga tudná, milyen egyedül udvarlójának: — Megjegyzem, én az uramat tulaj­donképpen nagyon szeretem... A tilosban járó hölgyek egy klasszikus . közhelye: — Mit fog most maga gondolni rólam? Az az asszony, aki pontosan olyan, mint a többi, nagyon szerette ezt mondani: — Én nem vagyok olyan, mint a többi. Akinek pedig férje van, három gyer­meke, szülei, apósa, anyósa és testvérei, az a szalon sarkában ülvén a daliás cég­vezetővel, belenéz a lámpa fényébe és I halkan igy sóhajt: vagyok... Mikor a házaspár veszekszik az ebéd­nél, a flörtök miatt haragúó férj rendes mondata ez: — Köszönöm, én már jóllaktam. Mire az asszony, akinek mindene meg­van, gond nélkül él, Olaszországban nya­ralt, nemrég kapta meg az uj bundát és a férjét úgy csalja, mint « répát, ezt mondja holtra fáradt, agyondolgozott, ideges élettársának: — Ha csak egyetlenegyszer egy kis gyengédséget kapnék tőled... De nem szeretnék részrehajló lenni és csakis férfipártinak látszani. Az urak egy közhelyét is ismerem. Arra a kér­désre, hogy „szeretsz?“, a világ minden kincséért sem felelnének egyenesen. A „szeretlek“ ki nem jönne a szájukon semmi áron. Hanem azt felelik rá, ezren és ezren mindig egyformán: — Miért volnék itt különben? Elég az emberszólásból. Amit írtam, talán nem is egészen igazságos. Közhe­lyek mindig vannak és mindig lesznek. Egy mondat éppen azért válik közhellyé, mert használatát nem lehet elkerülni. Ne hallgass rám, nyájas olvasó. Hasz­náld egészséggel. Sárszög erkök Irta. DÖVÉNYI Borovszky Kázmér, a színtársultat: igazga­tója úgy lépett ki a főjegyző szobájából, mint a Vasigyárosban szokott, a nagy jelenet végén. A különbség csak az volt, bogy a színpadon fergeteges taps csattant mindig eb­ben a percben, most pedig hatástalan maradt a tragikus momentum. Igaz, a rogyadozó lé­pések ez egyszer nem a szerzői előírást kö­vették, hanem maguktól jöttek. A főjegyző ugyanis azt közölte a direktor­ral, hogy jövőre nem engedi be a társulatot Sárszögre, ahol a 'színészek jelenléte züllesz- tően hait az erkölcsökre. Ebben a szigorú megállapitásibain kellett tis lennie valaminek, mert valahányszor a szinésztrupp megérkezett a járási székhelyre, egyszeriben végié volt a nyugalomnak. A jámbor családapákba beH'eütött a rossz és éj­félig elmaradoztak otthonról, hogy az Arany Bárányban dáridózzamak, ahol a színészek'1 is megjelentek előadás után, a fiatalság pedig végkép megveszett. Nem jártak a házasulan­dó vőlegényjelökek a zsurokra, hanem vö­rösre tapsolták a tenyerüket minden este a zenekari ülésen a primadonnának, aki ka­csintgatni sem átallott a nézőtéren ülők felé. A feleségek, menyasszonyok, anyósok és anyós jelöltek hát remegve várták minden esztendőben az augusztust, mikor a sziné- szek meg szoktak érkezni s úgy beszéltek :rről az időről, mint valami ellenséges had­sereg megszállásáról, De nagyobb baj azért isi lejtőre kerül NAGY LAJOS sohasem történt. A szinésztrupp szeptember elsején elvonult és pár nap múlva helyrebil­lent, régi kerékvágásaiba tért az élet Sár- szöigpn is. Most azonban végkép betelt a pohár. Reggel a patikus és az intéző felesége csak úgy slafrokban, kócosán beállított a főjegy­zőékhez és vagy másfél' órán keresztül sut­togtak a ház asszonyával. Távozásuk után a jegyzőné heves vitát kezdett az urával! s en­nek a szenvedélyes diskurzusnak eredménye­ként közölte a falu nyugalmának őre Bo­rovszky Kázmér igazgatóval lesújtó határo­zatát. Valóban, ami Sárszögön augusztus húszon- hatodi/kán történt, példa nélkül áll a nagy- multu helység változatos történetében, pe­dig a község halárában a török hódoltság alatt csata is folyt s a hagyomány szerint itt pihent meg bujdosá&a közben, Lengyelország felé menet, Rákóczi, nagyságos fejedelem is. A színházban ezen az estén a Szép Heléna cimü operettet játszották. Asszonyok nem igen voltak a nézőtéren, mert úgy tudták: erkölcstelen a darab és tisztességes nőnek nem illik végig nézni. Mindössze a hely­beli szerkesztő felesége s rajta kívül még vagy öt-hat szabadgondolkodásu fehérnép ült a nézőtéren s persze a férfiak. Már ott kezdődött a baj, hogy a családi ebédeknél szóbakerült az operait és az asszonyok éles szóváltásba keveredtek miatta a férjekkel;, akik hetek óta készültek erre az estére. Más­kor bizonyosan a féleségek kerültek volna ki győztesen a harcból, de most ,a ílegjám- borabb papucshősök sem engedtek, ha nem megváltották jegyüket iaz előadásra. Soha sem folyt, olyan tülekedés a szinházi pénzbár előtt, minit ezen az estén s kivált ia zenekari üléseket kapkodták el már a kora reggel. Akinek hátrább jutott, hely, előkereste a há­ború óta nem használt látcsövet s nyakába akasztotta, mikor félnyolokor elindult a színházba. * Majdnem összedőlt a nagyterem a ferge­teges tapsoktól, a siker óriási volt s a szín­falak mögöitt boldogan rohangáló direktor elhatározta, hogy még egyszer műsorra tűzi a Szép Helénát. A közönség őrjöngött, minden támcszámot meg kellett ismételni, a szinészek arcáról csörgött a festékes verejték. Ünnepi este volt... Előadás után úgyszólván senki sem ment haza, ’ a nagy kopaszfalu étterem min­den asztalánál ülitek. A cigány úgy muzsi­kált, mintha Szilveszter lett volna s két öreg pincér alig győzte hordani a bort. Éjfélikor már duhaj hangulat uralkodott. A patikus palackos bort parancsolt maga elé és összetörte az e'ső poharat, mire az in­tézőben is felébredt boldog gazdászkorának minden virtusa és harsányan rikkantott: — Stefi bácsi, pezsgőt ide! A vén pincér loholva indult kifelé, de az intéző utána kiáltott: — Vizes üvegben, hogy feltűnő ne le­gyen! .. . A sarokban marhapörköltet vacsorázott a primadonna, a szubrettel és a bonvivánnal, mellettük a másik asztalnál &■ direktor ült, feleségével, a (táncos komikussal, a naivával és a drámai hősnővel. Jókedvű volt: kassza- rappor'tot csinált. A hölgyek érezték, hogy dáridószag) van a levegőben, izegtak-mozog- tak, nevetgélitek és sűrűn kacsintgattak a pa- ibikusék asztaila felé, ahol a pincér áhítat­tal kezdte töltögetni a vizes üvegből a pezsgőt. Innen is, onnan is hallani lehetett, hogy szintén pezsgőt, rendelnek. A könnyelműség elkapta az embereket s utolsó józan cseleke­detük az vük, hogy a nadrágzsebekben titok­ban magiszámolták a dugpénzt: futja-e a drá-, ga italra. A második üvegnél azonban ez a végső megfontoltság is eltűnt. Mintha a könnyű borban habzó szénsav buborékai ’et­tek volna, úgy szálltak ki a fejekből a napi gondok s a kifizetetlen füszerszámlák. Bo­hémmé változott! :az egész Sárszög, a kezdő­dő mámor a homllokokba zilálta a hajat, a zene ütemére mozogtak az asztal alatt a lá­bak és csak egy mozdulat kellett, hogy fel­boruljon minden polgári rend. Az intéző füle már piroslott, a pincér 'a harmadik üveg pezsgőt bontotta, nem tö­rődve a diszkrécióval1, ott az asztal mellett, A dugó nagyot pukkant és a fürge bor hab­ja kibuggyant. A patikus magához intette a prímást, aki már régóta leste ezt a pillanatot és széles vigyorral hajlongott 3Z asztta hoz. A kopasz gyógyszerész a primadonna fe­lé kacsintott és megrendelte a nótát: — Fekete szem éjszakája. . . De olyan

Next

/
Oldalképek
Tartalom