Ellenzék, 1936. október (57. évfolyam, 227-253. szám)

1936-10-11 / 236. szám

1936 október I t. BttBNZÉK 7 i q Nem lesz háború! Irta: GEORGE BERNARD SHAW Ma mindenki egy uj európai háború lehe­tőségétől reszket. Egy uj háborútól, amely még rettenetesebb desz, mint az előző volt s amelyben majd elvesz a civilizáció. Én nem is vonom kétségbe egy ilyen há­ború .lehetőségét. A világ azonban tele van lehetőségekkel. Lehetséges, például, hogy a Primrose Hill egy szép napon valami ret­tenetes vulkáni kitörés színhelye lesz, amely úgy önti el Londont;, minit valaha a Vezúv lótörése Pompáit. Sőt, a jégkorszak visszaté­rése sokkal elkerülhetetlenebbnek látszik, mint a -legközelebbi háború kitörése, aminek pedig senki sem ad tiz évnél többet. Gsak két embernek volt bátorsága Euró­pában, hogy ne csak a háború valódanszi- nüségére, hanem egyenesen a háború lehe­tetlenségére építsen. E két férfiút Benitonak és Adolfnak hívják. Ezt mondták magukban: — Európai háború nem lesz, tehát elmehe­tek a provokáció legszélső határáig és nem lesz belőle semmi baj. Mussolini gyorsan megindította .a háborút Abesszínia ellen. Pacifistáink milliói freneti­kus kiáltásokkal követelték az Olaszország elleni háborút. A brit flotta niagy garral kifu­tott a Földközi tengerre. Benitonak világo­san értésére, adták, hogy ha nem hagyja ott tüstént Abesszíniát, lezárjuk a szuezi csa­tornát. Mussolini erre csak annyit mondott: — A, úgy sem csináltok semmit... És azzal annektálta Abesszíniát. — Úgy, mosc aztán szépen hazamehettek • — intett a Fedőközi tengerre kivonult ten- 1 geri erőink után. Pia jóink szépen hazajöttek... és Európában béke vök. * A győztes szövetségesek Németországot térdre kényszerít ették, megakadályozták, hogy felfegyverkezhessek ® hogy emelt fővel foglalhasson helyet a Népszövetség tanácsá­ban. Am ennyib en pedig Németország; ellen - szegült volna a kilátásbahelyezett szankció nem volt egyéb, mint a világháború újra­kezdése. Egész Németország reszketett e szörnyű fenyegetés alatt... Egész Németország — kivéve egyetlen, em­bert, Adolf Hitlert. Hitler, miután számba- vette az országát fenyegető erőket. így szók: — Én nem dűlök be «a blöff ötöknek. A háborút egyrészt nem meritek újrakezdeni, másrészt nem is tudjátok. Nincs közöttetek senki, aki ezt ia kockázatot vállalná. És azzal nyugodtan belefogott Németor­szág nagyarányú felfegyverzésébe. A felháborodott Anglia és Franciaország szemrehányásokat tett Hkler néhány szóval fedek, ami körülbelül ennyiben foglalható össze: — Menjetek a fenébe! S Németország össze® nacionalista elemei ünnepelték és super-kaisert csináltak belőle. Anglia és Franciaország keserűbben pa­naszkodtak, mint valaha. — Magának nincs belátása — mondot­ták. — Megsértette a százszorszent Versail­les! szerződést! Ha ezt eltűrjük, legközelebb már nem fogja átallni s elköveti a végső Ln- fámiát; megszegi a locamói egyezmény leg­végső parancsait is és képes felfegyverezni a demiliterizált rajnai zónát! __ Ahogy mondja, — bólintott erre Hit­ler és német katonák ezreit küldte a Rajna- vidékre. Nos és mi történt? lett háború? Mérges gázfelhők boritották-e el Európa nagyváro­sait? Semmi ,a világon. Béke, tökéletes és ál­dott béke. Hitler számításai a hatalmak pacifista ten­denciái következtében a 1 égtéljesebb módon győzedelmeskedtek. Mi meg csak egyre ismé­telgettük: — Istenem, legfeljebb öt évvel később lesz háború! Érthetetlen, máért nem tudunk olyan Hi­deg fővel gondolkodni, mint Mussolini és Hi tiler. Ami engem illet, azt hiszem, az uj háború éppoly val'ószinücLen, mint maga a lehetet­lenség. Mikor én fiatal voltam, a kormányok egész nyugodtan indítottak háborút. Az asz- szonyokat gyöngéden ránevelték, hogy a hadseregnek gyermekeket kell szülni, a fér­fiak pedig lelkesen mentek a csatába. Mi an­golok pedig oly régóta éreztük magunkat tökéletes biztonságban kis tengerszorosunk túlsó partján, hogy a legerélyesebben vissza­utasítottuk még csak gondolatát- is annak, hogy alagutat fúrjanak a La Manche csator­na tattá. Ma egészen máskép álíí a dolog. Az angol kormány például délben hadat üzenne s másnap, még mielőtt ötórai teára kerülne a sor, minisztereink személyesen ott feküdné­FEHÍRMMiitk MÉRET ÍBíÁK LESZÁLLT OTT ÁRBA* „HtATii FSM8 ‘ »Ál, PiATA BHRII »0. —je­liek eigázositva, megsülve, megfőve, anélkül, hogy akár a vailfás vigaszát is- ráértek volna magukhoz venni. Ugyanebben a sorsban osz­toznának London asszonyai is. S iiyen kö­rülmények között tartják valószínű dolog­nak a háborút? Lehetséges ez? Vagy lehetsé­ges volna akár öt év múlva, mire az ördögi találmányok a háborút majd még veszélye­sebbé teszik? S elkerülhetetlen lesz-e a há­ború akár tiz év múlva is, mikor majd az összes nemzetek tökéletesen el tudják ker­getni országaikból egymást s ugyanekkor minden lehető támadást ei is tudnak hán­■■■■HBBBniaBHSaHl tani? Minden kormánynak, amely nem csupa futóbolondból ül, ma meg kall elégednie a osipőretett ököllel és- energikus kijelentések­kel olyan törzsek felé, melyeknek egyelőre nincs még aviatikájuk. Ilyen törzsek legázo- ttása, mint például az abessztniai amharáké, igen alkalmas arra, hogy a civilizált népek­nek megmutassa, mi történhetik velük, ha a kormányuk egyszerre csak háborúról kezd kiabálni. Halál és züllés — ezek a leggyöngébb sza­vak arra, ami egy ilyen elővigyázatlanságból SÁRGA CSiZMA Irta: NAGY Nem is annyira sárga, mint inkább szür­késfekete, bánná foltokkal carkkait, ko­pott, félretaposott sarkú, repedezett borjú- bőr csizma volt. Valamikor csinos, hetyke kényes jószág lehetett s -talán a sárgas-zin is uralkodó alapszíne vők, mert még igy, a mostani ágróíszakadt voltából is -kitetszett egykori nagyurasága. Ez a pár csizma pedig, egy nem annyira kopott, mint inkább zsíros lovagló ostorral, legfontosabb -tartozékai vottsiak Aknay -tekin­tetes unnak. El sem lehetett volna őket kép­zelni egymás nélkül, annyira egymáshoztar- tozóknak ismerte széles-e világ apraja-nagy- ja, még a legutolsó, mezfflábos konászgyerek is Aknay tekintetes ur birtokán. Birtokos vottt Aknay Laci. Volt egy pár- száz holdra menő birtoka. Ha- a gsdres-göd- r-ös, szakadékos legelőket is hozzászámítjuk, talán még az ötszázat is megütötte. Egy em­bernek mindenesetre elég vök, — tálán -még igen is sok —, mert agglegény volt Aknay ur, nem voflfc egy csepp felesége sem, de még talán szeretője sem, pedig eltarthatott volna akár kettőt is. Hogy miért nem voit fele­sége, pontosan nem lehet tudná? Annyiféle hir keringett efefől a vidéken, hogy az iga­zit nehezen lehetett volna kihámozni belő­ttük, Legtöbb a háborúvá! hozta kapcsottiat- ha a dolgot, miszerint gránátnyomást kapott, volna, Aknay ur, vagy másként érte valami háborús nyavalya, amelyből nem tudott sem­miképpen kágázolni. A rossz nyelvek meg éppen furcsa dolgokat emlegettek, de az köztudomású, hogy a rossz nyelvek szava- luhetőségére keveset -lebet adni, KÁLMÁN Ilyenformán, mondom: kemény dolog lett volna a valóságot megállapítaná, mert ma­gától értetődik, hogy Aknay Lacit nem lehe­tett szóra bírni ilyen természetű dolgokban. Jól vigyázott Laci ur a szájára, nehogy el­kotyogja magát. Még a legitalosabb állapo­tában sem lehetett belőle kiszorítani, hogy miként is- áll a dolog. Bármennyire is szo­rongatták, noszogatták, vaiintgatták a cim­borák, hogy: „Laci bátyám -igy, Laci öcsém úgy, Laci bátyám lamugy, — máért is nem házasodtál1 te meg?“ Mondom: jól vigyázom: őkettltne a szájára, belőle ugyan ki nem szedik harapófogóval sem. Vele ugyan nem lebegteti senki a múltak fátyolát. Úgy tudott hallgatni, ha erre a dologra tereilődötit a beszélgetés, mint­ha ötven esztendeig lakott volna a bailligiatás tornyában. Nincs az a rossz ázsiai fakir, aki jobban tudta volna szorongatni magában a titkát. Hogy mégis kitudódott a dolog, annak egyrészt A-knay ur fösvénysége volt az oka, hogy nem tudta elég jól betömni a száját a vén Jóska kocsisnak, -akiből agy-két deci s epr őpálinkávail krvallaíiták egyszer Aknay barátai a dolgok lényegét, miszerint: Aknay ur agglegénységének -egyik legfőbb okozója a sárga csizma volt. A sárga csizma, hely az a sárga csizma. Mért is kellett ahhoz úgy ragaszkodnia Ak­nay barátunknak? Ha nincs meg, az a csiz­ma, talán az -a rettenetes szégyen' sem esett volna meg vele. Mondták pedig neki eilég- szer, hogy dobja a fenébe azt a vacak láb­belit s csináltasson újai, de nem, hajtott a szép szóra. Egyenesen megmagyarázhatatlan vök az a nagy hűség, amivel hordta, pedig már úgy félre voltok taposva a sarkai, hogy jóformán- a kérgen járt, a feje pedig néhol úgy ki vottt hakadozva, hogy egy-egy "lépés­nél előtünedeztek a ‘lábujjai is belőle. A patkó meg, — hely az a patkó, hogy so­hase találták vokaa fel: —, mindkét csizmán ketté volt törve; egyik fette elveszett vala­hol, másik feie meg csak úgy másfél szegen lógott csendesen csengve-pengve, csilingelve, amikor kavicsos helyekre vitték Aknay ur lábai. Úgy látszott: tetszik neki' az a kis, finom, halk zene, amit az ütődő-akadó, sur- lódó-kocogó paitkóeskák végeztek járás- kelés közben, azért nem veretett más pat­kót!... De meg is adta ám az árát. Mondom: megfoghatatlan volt a dolog a csizmákkal. Tálán valami kedves emléke le­hetető Aknaynak, vagy mifene; nem tudni pontosan, mert keveset mesélt róla. Inkább csak a lovagló korbácsról, errőtl a másik ked­ves jószágról, amelyik olyan elválaszthatat­lan barátja- ttett a csizmáknak; a korbácsról többször emli tette, hogy iaz háborús szerez - -meny. Valamikor egy kozák százados val­lotta- .magáénak, Aknay pedig személyes vi­tézkedés árán szerezte meg, sajátkezüleg csa­varván ki kemény tusakodás, huzakodás, dulakodás- után ázsiai gazdájának kezéből va­lahol Kolomea határában. A csizmáról csak annyit volt hajlandó köztudomásra hozni, hogy szintén orosz­tiszti tulajdon volt s még rajta van egy da­rab sár a voihyniai mocsarakból. Hogy aztán ezt is olyan egyenes ágon örökölte, vagy var lamely kerülő utón jutotté hozzá, sohasem kutatta senki. Tény az, amint a Jóska ko­csis, mint titkos -szemtanú vallomásaiból gyönyörűen kiviláglik, hogy közvetve és köz­vetlen okozói, csak a eszmék lehettek Ak­nay aggylagénységének. Úgy történt az eset, amint az öreg Jóska előadásából le lehetett szűrni, hogy egy idő ben Aknayt is megkömyéhezte Ámor urri egy nyiiacskávaü, mert rendes szokásától el- térőLeg kezdett veselkedni. Nem annyira, az öltözködést illetőleg, mert ebben a tekintet­ben a legkülönlegesebb befolyás sem ingat­hatta volna meg elveiben. Rendes toalettjé­ből a csizma, korbács és a gallér talan tiszti zubbony semmiképpen sem hiányozhatott. Nagyobb változást inkább a gazdaság és kü­lönösképpen ,a lovak körül lehetett észlelni. Jobban abrakoTták, vakarták, puccokák, ke­félték, fényesítették őket, hámot, kocsit ola­joztak, kentek-fentek, zsíroztak, suv'lkszol- tak. Nap-nap után pedig mind gyakrabban lehetett 'átni Aknayt, amint szálegyenes de­rékkal ülve a bakkon, a vén Jóskával a hi- tamegett, peckesen, gangosán, villámgyors hajtással robogott végig a falun. Ilyenkor meg sem. állott — talán nem is tudott nagy nekiindultiban — a harmadik faluig, itt lé­vén földi szállása -annak a kislánynak, ak. megsebezhette Laci ur kérgesedni kezdő szí vét. Ott lakott a kislány özvegy édesanyjá­val. A családfő Keövy járásbiró már három éve átköltözött a jobbh-azáha, maga után hagyva egy bánatos özvegyet, egy éreetkoru. kissé hipermodern leányt és egy rakás adós­ságot. Ilyenformán jó férjanyagot néztek ki Aknay Laciból, gondolván, hogy bogarairól majd leszoktatja Keövy Jucika. Gyönyörüen haladt a viszony a beteljesü­lés felé. Már az esküvő is szóbakerült, kit ii - zetvén. bizonytalan határidőre. Minden kel­lék megvolt az eljövendő, nagyszerű boldog­sághoz, ha közbe nem jön s fel nem bor i­ja a véletlen. A vásárban járt vak Jucika a mamájával s

Next

/
Oldalképek
Tartalom