Ellenzék, 1936. október (57. évfolyam, 227-253. szám)

1936-10-11 / 236. szám

«T ELLENZŐK 1930 Oktober II. ,.rr a .szolgái, hogy c» mellkasba levegőt vigyen Iv s eziltxd j sérült tüdői övs/xny ontva lel- s .iknlitN.i nclx-,: funkciója alól vs meggyó gyittsa. Kctxie/ív,ködébenut, hogy honnan jöttek ■de ilven várat anul es ímerl nem )<.>itok már előbb, liokv.i a kis ház már régóta itt .Ul, a i>óvrr elmondta a következőket: A kis gerendás szanatórium az első kiserlel arra, hogy a s/egénysotsu betegeken preven­tív alapon segítsen, sünikor a baj még :sak kezdetleges stádiumban van s hogy a segítsé­get mindenki »vámára elérhetővé ugye, e célból a zöld keresztes Johannita nővérek fel- keresik a betegeket az ő otthonaikban és J megtanítják őket a legelemibb védekezésre, hogy hogyan előzzék meg a bajt és hogyan védekezzen tőle a környezetük. Akinek pe­dig nagyobb pihenésre és állandó kezelésre j van szüksége, azt beutaljak az. otthonba, ahol ! teljesen ingyen tartják, táplálják és kezelik j őket három hónapig, sőt, ha ennek szük­sége mutatkozik, még tovább is, amíg csak teljesen megerősödve, egészségesen es mun­kaképesen haza nem mehet', övéi közé. Itt csupa fiattal lány van — vagy tizen- ; öten — az ország legkülönbözőbb részéből, akiket a Johannita-nővérek felkutattak, be- ■ utaltak tüdőgondozókba, ahonnan aztán az j arra valókat idekübdik. — Kik ezek a Johannita-nővérek? — kér- j deztem. | — Azok a zökákeresztcs nővérek, akik családvédelemmel foglalkoznak, akik a bete­geket otthonaikban megfigyelik. Johann Bé­la közegészségügyi államtitkár nevéről ne­vezték igy el egymást, akinek eszméje volt a i gerendás szanatóriuniók megalapítása s aki­nek felügyelete alatt áll a kísérlet. — Szakképzett ápolónők? — kérdem nai­vul, mire a másik ápolónő megszólal: — Oh, hogyne! Én is zöldkeresztes va­gyok. — Mennyi a kurzus? — Három esztendő — mondja. — Az bizony elég hosszú idő! — Oh, nekünk tudnunk kell, hogy fel­ismerjük a bajt — mondja. — És ki ad erre pénzt? — kérdezem újra egyre nagyobb csodálkozással. — Erre az első otthonra a Kerpel Mimi- alap adott — mondja .a nővér. — Eddig va­lami per folyt az örökség körül, ami félig osztrák, félig magyar s azért állt az otthon üresen, mert várni kellett, míg a pert' meg­nyerjük. A berendezés pedig, ami, tetszik látni, milyen szép, a Rockefeller-alapból va­ló. Az elgondolás az, hogy mindenütt, szerte az országban, a falvak környékén, egészséges levegőjű helyen» ilyen kis otthonokat ámít­sunk fel, amiben nincs semmi luxus, de ké­nyeim és higiénia s ami rászoktatja a bete­geket arra, hogy megtanulják a ragály ellen való védekezést és ezekre környezetüket is kioktassák. Mi tulajdonképpen nem gyógyí­tunk, csak tani tunk, hogy megelőzzük a be­tegséget, mielőtt még csirára kap. Ez a leg­főbb feladatunk. — Hány ilyen gerendás szanatórium von már az országban? — kérdezem. — Ez az első, sajnos — mondja q nővér reményen, — addig nem lehetett mozog­nunk, amiig az alapítvány per alatt volt. Most majd nekilátunk, hogy ínmél több le­gyem. És itt a betegek caul álmosan erőre kaptak. Már alig v<m közöttük lázas. Per­sze, nagyon jól tápláljuk őket. Sok tejet, vu jat, tojást kapnak cs dijakat tűzünk ki an­nak a szármára, aki legelőbb meghizik. A dij egy torta. Most bevezet a konyhára, ahol jó szagok terjengnek és rá mirtul a szakácsnőre, aki ép­pen egy sültté t vesz. ki a sütőből és ön töz - geti kainál tejfölökkel. — Nagyszerű .szakácsnőnk van — mond­ja a Johannám nővér —, a lányok mind nagyon szeretik a f Őzt jót. Meg tetszik nézni a heti menüt? Leakaszt a falról egy táblát és mutatja. Mondhatom, a koszt inkább illett egy mo­zaikos, márványos és ötemeletes szanató­riumhoz, mint ehhez a földszintes geren­dáshoz. Aznap este borjuveses volt tökfőze­lékkel é.s burgonyával, sajt és gyümölcs. Délben rántott sertéskaraj garnirunggal, al­máslepénnyel és gyümölccsel. A nővér aztán elmondja, hogy az otthon a rákoskeresztúri körorvos felügyelete alá esik, aki naponta kétszer eljön és utána néz a betegeknek, közben ambulanciát tarta bejá­ró betegek számára és mindenre gondosan felügyel, mm a ki* házi ion történik. Heten­ként q;yts.zer pedig szakorvos jön ide, aki a légmehnöltést végzi. S aztán, ahogy végig megyünk a beteg szobákon ki a tornácra, mutatják, az. üvegfal mentén fclasopható és leereszthető asztalokat, hogy a tornác egy­szersmind elvétilőréiéin is. Lesiet len cmszialok, igaz, de legalább jó<L le tehet súrolni. Onmon a fekvőhelyekre vezetnek, alól csupa iuttal nő és werdülő leány fekszik. Vi­dámak, reménykedők. Ahogy kikérdezem őket, elmondják, hogy a pár hét óta, amióta oto vannak, már sokkal jobban érzők, magu­kat. Mindig éhesek és ol mu-lt a Házuk. Meghatottan nézem őket és közben arra gondolok, amit egyik népszanatóriumról hal­lottam, hogy ott villamosgombra járó kö­pőcsészék vannak és akkora luxus és fölös­leges pazarlás, amiből talán száz ilyen „ge­rendás otthon“ is kikerülne s ahonnan « szegény betegek, ha megtérnek otthonukba, kell, hogy keserűséggel vegyék észre azt a nagy-nagy különbséget, ami az otthon és a szanatórium között van és ez bizony lázadó gondolatokat támaszthat bennük. Ez itt, j amit magam előtt látok, alig különbözik egv 1 tisztán tartott parasztimtól s igy nem ad J okot. a keserű összehasonlításra. Erdős Rence. ... Berlini autós-levél Egy ország, ahol az autók kinőtték az utakat. — Kötelező garázs építés Stuttgartban. — Hajnali felkelés, sárga folt és más borzalmak a bűnös autósok ellen. (Berlină munkatársunktól.) Ki szállna ma még vitába azzá! a mondással, hogy „gyor­saság — nem boszorkányság"? Rekordokat, hajszoló századunkban a sebesség átment már a mindennapi élet ritmusába, a tempó pedig nemcsak, hogy magától értetődő va­lami, hanem egyenesen követelményé lépett elő. Lassan közlekedni ma, az ablakon kido­bott pénzzel' egyenlő, gyorsan járni pedig legalább is éppen olyan szükségszerűség, mint az előbbrejutás maga. Nos, a sebesség fátuma igy érte utol az országú takar» Németországban egyre nagyobb probléma lesz a közlekedés zavartalan lebo­nyolítása. És tetézi a fokúdat súlyosságát a motoripar hatalmas fellendülése, melynek szociális ielentősége viszont magába a rrum- kanélküiiség kérdésébe torkollk. A birodalom ezért magáévá tette az olaszok zseniális auto­strada ötletét., «mikor mintegy 3 évvel az­előtt azonnal a legnagyobb méretekkel kez­dett Hozzá a , 3-eichsa utóban “-ok kiépítésé­hez. Ezek az írtak a távolsági forgalom meg­körmyitését szolgálják, amennyiben « pom­pás, két széles utcsikra osztott vonalak kizá­rólag a motoros jármüvek legnagyobb sebes­ségű haladását szolgálják. Kereszteződés, so­rompó, egyenes uíbetorkóÜás ezeken a vo­nalakon nincs, a vezető gépből tehát a leg­nagyobb utazó sebességet hozhatja ki, a bal­eseti lehetőség ezzel szemben pedig az elkép­zelhető legcsekélyebbre van szorítva. Marinait főzőedényei és áram­vonal á la carte A 7000 kilométert megépítem akaró gran­diózus tervből közel 3500 kilométer készült el már is, összesen 25 millió munkaóra árán, mire azonban az egész e.képzelés valóság lesz, addig kerek 500 miilíkS márkát ad ki az állam s vesz be körülbelül ugyanannyit a közmunkák árából élő munkásság, kereske­delem, ipar. A Reichsautobahnok nemzetgaz­dasága jelentősége tehát semmivel sem ma­rad a technikai jelentőség mögött. Sic transit gloria mundi... igy lesz az onszágutból gyalogjárda s a versenypályából ut. A gépek kinőtték az utakat, az autók megcsufolták a jó öreg. kacs kari ngós, akácfa fasorokat, az áramvonal korát éljük s a se­besség bálványát szolgáljuk minden tehetsé­günkké!. A hölgyek ma már áramvonalas frizurákat hordanak, de már láttunk köny­veket és főzőedényeket isi, amelyek á 1« Ma­rinetti voltak áram von alázva. Ki csodálkoz- hatik tehát akkor, ba a Frankfurtban meg­jelenő előkelő ,,Motor Kritik“ nemrégiben már „ÁramvoniaJkarosszénák á la carte“ címmel tálalt föl olvasóinak nem kevesebb, ilyenkor minden esetben Madamer vetette 1 alá magát titkárai akaratának. A titokzatos ajtók ellőtte is zárva maradtak, holott <az utolsó napokban — ezt láttam rajttal — már ő is alig. tudta fékezni kíváncsiságát. Jól fel­srófolták idegeinket ezek a titkári összeeskü­vők. De mindennek vége van egyszer ® le­járt az 5 idejük is. Maclaner rengeteg vendeget hivott s a ka­rácsonyi terítést, ami nem könnyű munka, személyes felügyeletem mellett végezték el az inasok. A konyha remekelt ezen a napon. Maclanernek el se mondtam — legyenek titkaim nekem is —, milyen konyhai meg- ierőtereket készítettem elő a kis John szá­mára; mennyi sütemény, torta és puding, az édességeknek milyen változatos garmadája várt rá a régen használt családi ezüstök fé­nyében, mert én is ki akartam tenni ma­gamért. De bármennyi dolgom volt i», a kí­váncsiság minduntalan kLkrkénysaeritett a könyvtárszoba folyosójára s egy ízben rajta­kaptam az öreg Maclanert, amint korához és magas társadalmi állásához egyáltalán nem illő módon — a kulcslyukon át a könyv­társzoba titkai után leselkedett. Ijedten hú­zódtam vissza és Madamer nem vette észre, hogy tetten értem. A vendégek már gyülekeztek s meg is ér­keztek teljes számban, csak még a Vendégek Vendége: a kis John hiányzott. De megnyugodtam. A kisfiú nyilván csalt « vacsora után kez­dődő karácsonyfa ünnepélyre hivatalos s a karácsonyi pudingját talán még az apjáénál is gondosabb és szeretőbb anyai kezek teszik le elé, amely esetben.. . amely esetben én persze hiába készítettem az én meglepetései­met, gondoltam akkor, de mindjárt meg is vigasztaltam magam, hogy talán mégsem egészen hiába, ahogy én ezeknek a fiatalok­nak a határtalan édességiszerető étvágyát is­merem, fog az abból ermit, akárhogy megva- csoráztatták. De nem evett bizony sem akkor, sem az­után, mert — nem is létezett. Azok a go­nosz titkárok talákák ki csak, hogy engem becsapjanak, félrevezessenek. Az öreg Macla­ner — magának rendezte ezt a karácsonyt. Egyszer életében boldog szeretett volna len­ni szegény s akinek gyerekkorában sohasem volt boldog karácsonya, megrendelt magának egyet a pénzéért öreg korára, olyan gazda­got és annyi játékkal, amennyit még senki anyaszülte soha nem kapott. Csak abban számította el magút, hogy mindezt vagy negyven évvel korábban kellett volna kapnia. Hajnalig játszadoztunk ott az öreg Mac- ilanerrel én és a titkárai, amely idő alatt jóval több volt a sirás a nevetésnél. Pedig a kis gépek fölöttébb mulatságosak voltak s különösen azokat a kis gyárépületeket néze­gette merengve és sokáig az öreg, melyek az ő valóságos gyárainak aprócska másai vol­tak. Azokat forgatta. Nézegette, dolgoztatta sokáig... Másnap árva gyerekek hada szállta meg a Mardaner-házat s a winchesteri árvaház- ban még ma is élnek a mesévé magasztosult regék a Maclaner csodálatos karácsonyáról. A gyerekek mindent elvittek, csak a pará­nyi gyárépületeket nem. Ezeket nem adta,1 nekik Maclaner. De ezeket nem is látták, mert Maclaner szigorú parancsára a házacs­kákat még megmutatni sem volt szabad a gyermekeknek, nehogy hiábavalóan megkí­vánja' valamelyikük. A gyárépületeket kö­zöttünk és barátai között osztotta ki Macla­ner. Én az ő kékfestő- és kartonnyomó gyá­rát kaptam meg tőle ajándékba. * A történet sohasem fejeződött be ezen a ponton, de Spardrapné' itt mindig elhallga­tott. Ilyenkor már huzni kellett belőle a szót. Mekkora lehetett a gyáraaska, Spardrapné lelkem? — Nagy volt már akkor is, alig fért el ai konyhaasztalon; de azóta megnőtt s ma már pontosan akkora, mint az eredetije! — Mese az Spardrapné, nem lehet ez igaz. — Pedig nem mese, ha én mondom, mert az a karácsonyi ajándékozás a Maclaner végrendelete volt. Ki mit kapott tőle kicsi­ben akkor, azt örökölte meg utána a maga valóságában is. Ilyenkor mindig fehérbabos fekete köté­nyéhez kapott s hatalmas fekete zászlóként meglengette: — S pard rap-karton ez is, úgy nézze meg. S aztán kiejtette kezéből a lepkeszerüen könnyű kartonanyagot s igy folytatta és fe­jezte be történetét: — De én nem engedtem meg, hogy a kar­tont átkereszteljék. Ma is csak Miadanemek nevezik... Biiiwrw—Hu iMirniiTnT biiiii mn-----­mim 23 küiönböző áramvom/l inymoégr nőm kis örömére u tecbmka gourtnandj.-. ltok... Ne htgyjuk azonban, 1 ogy az »utó csak gazdagok, luváfnsága! Az ember i-gyv/x-riien ilosváUitja igényért: kevesebb kilométer, k- v-csdái benzin, kevesebb gixxs, félannyi áram vonali és több egyszerűség s eme már w kész a, mép automobilja. Ezek a szempontok ve /ették ugylÓLvzik a német autógyárakat is, höl például az Opol cég ugyanazt a koc. típust, melyet 1 lA évvel azdöot még köze 2000 márkáért árursatotx, rna már a:*g 1450 márkáért vev/.tegcti. A csukott, 4 személye, nagyszerűen átkonstruált kocsi valóban ki elégít minden szerényebb igényt .s mive! ugyanez az irániyza; minden gyárnál egyre erősebb 1 orz (az 1000 márkás „nép- autó“ viszont egyelőre lekerült a program­ról: 0 gyárosok annyira már mégsem akar­nak saját húsokba vágni), érthető, hogy mi­ért került az idén először a német autóter­melés a világstatisztika harmadik helyére. Berlinben már a végrehajtót is motorizálták A berlini kormány tehát valóban felis­merte a motorizáció nagy közgazdasági je­lentőségét, mert kétségtelenül megállapítható, hogy vallóban alig van az iparnak még egy ága, mely annyi más termelési mellékágat foglalkoztatna, mint a gépkocsigyártás. Ép­pen ezért érdekes a stuttgarti városi tanács­nak az a legújabb rendelkezése is, mely a jö­vőben csak akkor ad ki újabb bérházépitési engedélyeket, ha minden benyújtott terveze­ten legalább a lakók egyharmadának arányá­ban garázs-hely is biztosítva van. Az ameri­kaiak problémáját Stuttgart tehát nem fog­ja megismerni, Németországban még az au­tónak ás szállása kell, hogy legyen. A német jelszó cellát: motorizálni. Ezt a szót mondjuk e$ előbb háromszor s csak azután olvassuk el azt az érdekes kis hirt, mely arról számol be, hogy a pénzügymi­nisztérium egyik rendelete szerűit minden autót vásárolná akaró végrehajtónak előleg folyósítandó. A cédu.ás bácsit tehát szintén már motorizálták s igy, a még mindig tul- gvakori vendég, amint autóval még váratla­nabbal érkezik — még csak nem is kép a jövőből! Ezentúl a legraffináltabb áramvo- nalcsodákból fog kiszá.lni a végrehajtó a sok Schulze, Lehmann és Müller háza előtt. Nos, de hát inkább valami vidámabbat. A végrehajtókat nem igen osztályozhatjuk az épp>en szeretett felebarátok csoportjába. Számoljunk be inkább arról a kedves jelenet­ről,, mely a berlini humor egyik, aránylag még jobbik terméke. Szín: az autósüzlet ki­rakata, melynek üvegéhez Hans, orrát oda­nyomva, következő média választ kapja a pa­péról: „Kedves gyermekem, hát hol van nekem annyi pénzem, hogy autót vegyek...?“ Mire Hans: „Csak semmi beszéd, ap>a! Érdeklődtem s az információs irodában mindent megmond­ták rólad!“ Sárga kereszt az autóknak. Na és a vezetők? És hogy büntetik meg Brémában azt az autóst, aki a Schupot (a német rendőrt) személyi adatok utáni kiváncstskodásra in­dítja? A leghelyesebben úgy, hogy a bűnös emberfiát a rendőrség egy nyájas hangú le­vélben a legközelebbi vasárnap (oh...!), haj­nali 7 órájára (oh...!, oh...!) hívja meg ma­gához. Ott azután a delikvenst szépen egy iskolapadba ültetik s addig onnan ki nem jötu, míg a leckét, értsd: forgalmi szabályo­kat, kifogástalanul nem fújja. Ezt a kísérle­tet állítólag már is nagy siker koronázta. A rendőrfőnök ur ugylátszik jói ismerheti autósait (talán ő maga i-s vezet:) s igy jól tudhatja róluk, hogy nincs az a forgalmi fekete leves, amiért a vasárnapi finom ágybafekvést a kemény fapadokkal felcse­rélnék. A német rendőrségnél, mint látjuk, tehát nincsenek jó ötletek hiányában. Ebben Ber­lin nem marad hátul, mert a birodalmi fő városban már is elkészült az a törvényterve­zet, melynek értelmében a jövőben minden előélet es“ autót nagy sárga kereszttel fog­nak megjelölni. Az ötiet remek, de lenne egy kérdésünk: miért az autót?, miért nem a vezetőt? A jövőben minden baleset, tehát igy ját­szódik le: az áldozat a kórházba, a tulajdo­nos az iskolapadba kerül, a kocsi- p>edig egy, esetleg több szép sárga keresztet kap... Mindebből viszont az tűnik ki, hogy ha ez igy megy tovább, akkor Berlinben nem ilesz könnyű autós maradni. Addig is azonban, mindenkinek, aki Ber­linbe utazik: jó utat! Doros Ferenc.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom