Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)

1936-07-05 / 153. szám

1936 /utilis S. BLBBNVÉK Rendszer nélkül tűnődöm, visszagon­dolok arra a pár napra, amelyet New- yorkban töltöttem. A griddle-cake ize jut eszembe. Egyenruhás pincérleány rakta elém ezt az ismeretlen lepényt a Child's vendég­lőben. Az asztalon ott áll a méz, mint nálunk a vendéglőben az olaj és ecet. A griddlecakefe mézet kell önteni. To­vábbá egy bizonyos fahéjnak a levét, amely nálunk ismeretlen. Aztán, emlékszem, taksziba ültem. Útközben vöröszászlós menettel talál­koztunk. Komnumisták tartottak felvo­nulást. Gyér csapat volt, többnyire fia­tal' suhancok. A soffőr visszanézett rá­juk és megcsóválta a fejét. Kiváncsi voltam, hogyan vélekedik William Gal- lagan a dolokról. (A taxiban feltűnő táblán ott a soffőr neve és arcképe. Gangsztervilágban igen célszerű intéz­kedés.) Szóval megkérdeztem William Gallagant: — Mit akarnak ezek? — Ha önnek tiz dollárja van, azonnal adjon ide nekem ötöt. Ezt vettem ki ab­ból a sok sületlenségből, amit beszélnek. így a soffőr. Nem volt kommunista. Tovább is kifejtette felfogását. Egy munkanélküli barátjáról beszélt, aki négy dollár segélyt kap naponta. Aztán a közelgő elnökválasztásról beszélt. Mindenki erről beszél. Nincs olyan téma Amerikában, mint az elnök. Aki­vel csak beszéltem, mindenkit megkér­deztem Rooseveltről. Bámulatos egyér­telműséggel szidtak. És bámulatos egy­értelműséggel mondták, hogy megvá­lasztása kétségtelen, sőt alighanem na­gyobb többsége lesz, mint legutóbb volt. Ásóit fogják megvádasztani, akik szidják. Moziba mentem a taxival. Több fil­met láttam Newuorkban. Lóittam a Claudette Colbert és Ronald Column uj filmjét, amelynek „Két zászló alatt“ a cime. Az idegen légióban játszódó afri­kai történet nagyon jó. Láttam a Fred Ast air két uj táncosfilmjét, közepesek. Aztán láttam a Grace Moore uj filmjét, amelynek elme: ,,A király sarkára áll“. A király, aki sarkára áll, Miksa bajor uralkodó. A történet Ferenc József és Erzsébet szerelmének regényét mondja el. Bajor népünnepély is van benne, melyre Erzsébet kiszökik, mint masa- módlány, Ferenc József pedig inkogni­tóban összeverekszik egy bajor paraszt­legénnyel. alapos amerikai módon has- baboxolják egymást, de végül a fiatal császár győz. Budapestet is említik, amely akkor még nem létezett. A bajor király kedélyes sörissza papucshős a darabban, holtrészegen ölelgeti a kocs- márost és a földön hentereg. Ezt a fil­met bécsi szerzők írták. Tartok tőle, hogy a magyar cenzúrán nem fog ke­resztülmenni. A mozihoz közel óriási üres telket lát­tam tele autókkal. A telket részvénytár­saság vette meg azzal a céllal, hogy ne építsen rajta, hanem parking-helynek hasznosítsa. Óriási üzlet. Autókkal csak kevés helyen lehet megállni Newyork- banban, mert a forgalom elképpesztő, az utcák szükek. Hiába van mindenld- nek autója, csak nagy távolságokra használhatja. Kis távolságokban gyalog muszáj közlekedni. Középtávolságokra az autótulajdonos is taxit használ. De láttam rendes autó-szállodát is, nemcsak ilyen egyszerű parkírozó te­ret. Egy ismerősömmel mentem kocsin. Közel hivatalához befordult egy épület nyitott földszintjére. Egyenesen rá egy liftre. Kiszálltunk, ismerősöm kapott egy számot. A következő pillanatban a lift már fel is szökkent a kocsival, hogy valamelyik emeleten elhelyezze, mint valami ruhatárban. Harmincemeletes felhőkarcoló ez az épület, valamennyi emeletén csak autók laknak. A taxik mindig újak, sőt szinte fény­űzőéi:. Hogy a kocsi szabad, azt nem zászló jelzi, hanem a kocsi tetején elől elhelyezett fürtös-alakú villanylámpa. Más lámpák is vannak a kocsi tetején. Mihelyt beesteledik, a fényreklámokkal zsúfolt utcasorokon millió fényponttal futkosnak a taxik. Fény, fény és fény. Hol van ettől Párizs, a fény hajdani városa? A mozi előtt viaszból való reklámem­ber, rendőrnek öltözve. Nagyobb a ren­des embernagyságnál. Áll a viaszrendőr mozdulatlanul, szeme sem rebben. Egy­szer csak megbillen és dőlni kezd. Az emberek, asszonyok kiabálva menekül­nek mellőle, hogy agyon ne üsse őket. De a dűlő viaszrendőr az utolsó pilla­natban összeszedi egyensúlyát, nevetni kezd, talpra áll és belépésre biztatja a járókelőket. Két méternél magasabb óriást szerződtetett a mozi reklámem­bernek és viaszszinüre festette. A nők ruháján, ha este kimennek, orchidea. Ez majdnem olyan kötelező, mint szmokinghoz a fekete nyakkendő Az orchideát a boy-friend vásárolja és átnyujia, mikor kocsijával elmegy a és velük együtt a piszok és a fertőző betegségek veszélye az egész lakásban |f ? zavartalanul terjed. Pusztítsa el a be- r/ tegségek terjesztőit, melyek nemcsak lakását piszkitják be, hanem még egészségét is veszélyeztetik, irtsa a legyeket FLYTOX-al. hölgyért. Egy orchidea három dollár. Sehol annyi párt kettecskén nem le­het látni, mint itt. A gardirozás ismeret len fogalom. Este az utcán, a földalat­tin, a vendéglőben, a moziban százezer és százezer párocska. Főként táncolni akarnak. Úgy kell nekik a mindennapi tánc, mint a léleg­zetvétel. Éppen hogy az utcáin nem tán­colnak. Akinek végképpen nincs pénze, az is megtalálja a maga tánchelyiségét: a Broadway tele van olyan lokálokkal, ahol a fogyasztás nem kötelező, a be­lépődíj tiz cent. Egy parkett az egész helyiség, alig egy-két asztal. Ilyen he­lyeken ropja a nép hajnalig, önfeledten, a testi önfeledtség részegséghez hasonló révületében. De csak a nagyon szegények nem isznak. Az alkoholfogyasztás hihetetlen. j A cocktail-pohár négyszer akkora, mint • a mienk. Étkezés előtt négyet-ötöt be- l kapnak. Aztán whisky és whisky. Az asszonyok is. Megdöbbentő, hogy meny­nyit isznak. De még megdöbbentőbb, mennyire bírják. Európai asszonyt kór­házba kellene vinni annyi szesztől, amennyi egy ilyen flappernek meg sem kottyan. És ez már csak anyagilag sem tréfa. Ha a gavallér este kiviszi szive- hölgyét, elmennek vacsorázni, utána színházba, utána tánclokálba, a legke­vesebb harminc dollár. De fényűző he­lyek esetén hatvan. Sziszegnek is, hogy nehéz az élet és sok az adó. Kivált az adó fáj nekik, mert ez náluk uj intézmény. Sokáig nem fizettek adót, az állami kiadáso­kat fedezték a vámjövedelmek. Ez a gyöngyélet ma már megszűnt. Erősen progresszív adót fizetnek és az adó- bevallási csalás szinte lehetetlen, mert az üzleti életet nem készpénzzel, hanem csekkjorgalommal bonyolítják le, az pedig ellenőrizhető. Az adóbevallási iv eskümintával kezdődik, akit adócsalá­Volt nekem agy Kádár Henrik nevű bará­tom. Ez a Kádár... Dehogy is Kádár, Tás­kát akartam mondani, mert már megint nem jó helyen kezdtem. Az a dolog eleje ugyanis, hogy a pesti taxisofförök napok óta egészen odavannak kétségbeesésükben. Azt mond­ják, a margithidi szerencsétlenség óta ne­gyedére csappant a forgalmuk, nem mer senki a kocsijukba ülni, mindenki attól fél, hogy a taxi meg sem áll a Duna fenekéig, vagy legjobb esetben jó negyven kilorné- te;es sebességgel besétál valamelyik kira­katba. Hat ez nagy hiba. Akár babona, akár félelem, mindé képpen oktalan dolog, mert az ember sorsa előre megvan ... No de tart­sunk rendet, ne vágjunk elébe másodszor is a sorsnak. Szóval itt a helye a beveze­tésnek, vagyis annak, hogy volt nekem egy Kádár Henrik nevű barátom. Ez a barát­ság abban különbözött a többi közönséges földi barátságoktól, hegy már a pólyában, helyesebben a babakocsiban kezdődött. Kü­lönös véletlenképpen egy napon születtünk Henrikkel, s miután szüléink egymás mel­lett laktak, az első szép, fényes, langyos tavaszi napon egyszerre toltak ki bennün­ket, azazhogy a kocsiainkat az utcára. Mi sem természetesebb, hogy találkoztunk, egymásra bámultunk és én, nyilván hirte­len feltörő, leküzdhetetlen rokonszenvem spontán kifejezéseképpen úgy vágtam fejbe Henriket a cuclisüvegemmel, hogy jajszó Beikül elszédült. Tökéletes nokaut volt, ezt 8rnki -sem vitathatta el tőlem, legkevésbé Henrik és sirig tartó, örök barátságunk ez­zel meg volt pecsételve. Henrik kemény- kötésű legénynek bizonyult. Mint később kiderült, föl sem vette a remekül irányított üté3t és mindössze irántam való gyöngéd­ségből ájult el, nem tudván hirtelenében alkalmasabb módon elismerni férfias bemu­tatkozásom és föllépésem rendkivüüségét. A természet nem tett kivételt velünk sem. Kinőttünk a kocsiból és óvodába adlak bennünket. Ebben a körülményben persze nem annyira testi, mint inkább lelki fejlő­désünk játszott közre. Négyéves korunkban én is, Henrik is, olyan mozgalmas, sőt sö­tét múltra tekinthettünk vissza, amilyennel a maga korában még Rózsa Sándor, de még Rinaldo Rinaldini sem dicsekedhetett. A szülői szigor és a testi fenyiték legkérlel­hetetlenebb formáiban és alkalmazásában is haszontalannak bizonyulván azzal a ma­kacs elszántsággal szemben, amelynek ne­mes ösztönzésére minden áldott nap uj gaztettel leptük meg jámbor környezetün­ket, részint javitó célzattal, részint azért, hogy meg ne mételyezzük az egész utcát és két évvel utánunk következő és hőstet­teinket félelemmel bámuló nemzedéket, szépen beirattak minket az óvodába. A legtisztább szándék is megtörik azonban az ármányon. Az anyai bölcsesség és az óvodai fegyelem nem állván arányban jel­lemünk rendithetetlenségével és rejtett ké­pességeinkkel, ez az elhamarkodott jóaka­rat is hamarosan c.ufos véget ért. Har­madnap gombostünyelési versenyt rendez­tünk az óvodában, amelynek során fejen­ként mintegy két tucat különböző nemű, fajtájú és nagyságú tüt ettünk meg Hen­rikkel. Nem tudom pontosan mit müveitek velünk a kórházban, ahova azonnal be­szállítottak bennünket, arra azonban élén­ken emlékszem, mennyire imponált mind­kettőnknek szüléink kétségbeesése és az az ünnepélyes, zordon komolyság, amellyel a néma orvosok és siránkozó ápolónők for­golódtak körülöttünk. A rengeteg lüt — nagy bámulatunkra — kiszedték valami­képpen belőlünk, s az esemény érdekes­ségét hamarosan uj szenzáció homályosi- totta el. A teknő, amelyet a mi kamránk­ból loptunk ki, nem vált be csolnaknak és elsülyedt velünk a házunk alntt húzódó mély kubikgödörben, Posztós, a csősz né­hány perccel később két eszméletlen, viz- befullt, jobb sorsot érdemelt kiváló cseme­tét halászott ki a vízből. A gyász és az öröm azonban egyaránt korainak bizonyult. Mire az utca népe, szegenv jó anyám és Henrik édesanyja megérkezett, hogy esze­lős kétségbeeséssel boruljanak rá holttes­teinkre, felnyitottuk a szemeinket és tekin­tetünket rosszaié méltatlankodással hor­doztuk körül a jajveszékelőken, enyhe megvétésünknek adván hangot, hogy mi­nek ez a lárma, sirás és csődület, amikor tulajdonképpen semmisem történt. A halálból menekültünk meg, még pedig a saját emberségünkből, következésképpen verés helyett ezúttal is csokoládét kaptunk. A szó végső és tisztult értelmezésében az elv és a meggyőződés hősei voltunk, akik a kényelmes és gondtalan élet előnyeiért nem mondhattunk le a szabadság dicső gyönyöreiről és holmi jámbor ellenszolgál­tatásokért nem tagadhattuk meg magunkat és azokat az ősi privilégiumokat, amelve- ket eddigi tetteinkkel érdemeltünk ki. Rö­viden: az elkövetkező öt év alatt Henrik kétszer esett le az eperfa tetejéről, három­szor került szekér alá, egyizben henszorult a tyúkólba, amelyet előzőleg felgyújtott; engem a Tiszán alásodort az ár a tutajnak, utána lebuktam a négy méter magas kör­töltés tetejéről, zsandárzsiványozás közben gálád árulás folytán pandurkézre kerültem és Henrik lévén Ráday Gedeon, rövid utón felköttetett a disznóól mögötti szilvafára, legalább ötvenszer nyúlt értünk a legvál­tozatosabb módon és leglehetetlenebb kö­rülmények között a halál és soha, még csak a hajunk szála sem görbült meg. Holott, mindez csupán a kezdet volt még. Húszéves korunkig számtalanszor tréfáltuk meg a Nagy Kaszást, akkor 1914 nyarán őkeime elmosolyodott: — Na gyerekek, addig komiszkodtatok velem, amig végre a kezeimbe kerültetek. Most aztán nem szabadultok. Hát, — ezerszer ott állt elöltünk négy éven keresztül ott kocogott állandóan a nyomunkban — nem tudta elkapni a gra- mancunkat a háború alatt sem. Akkor aztán... Igen, akkor egy napon, öt évvel később Henrik — boldogtalan sze­relembe esett a nyavalyás — szépen meg­töltötte a revolverét, a halántékához illesz­tette és elsütötte. A golyó áttülötte a kopo­nyacsontot, a homlok alatt azonban meg­gondolta magát, irányt változtatott, meg­kerülte az agyvelőt, a másik halánték fö­lött kijött és hogy valami tisztességes mun­kát mégis végezzen, keresztül ment a dívá­nyon szendergő dakszlikutyán és megölte. Henrik két hét múlva ezt mondta • — Barátom a predesztinációt nem lehet sem a vallásos felfogás, sem az okkultiz­mus területére korlátozni. Sorsunk meg van határozva és ez ellen a tény ellen nincs föletbezés, ez ellen a tény ellen nem ér­velhet sem a tudomány, sem a dogmatika. Minden ember azt a véget éri meg, úgy és akkor fejezi be földi életét, ahogyan és amikorra ez odafönt elvégeztetett. Ez a megfoghatatlan kegyelem, ez a fel­foghatatlan bölcsesség úgy akarja, hogy én is, Henrik is, egyelőre még éljünk, Miuda- ketten nyugodtan ülünK taxiba, hogy a Margit-hidon át Budára hajtassunk. Mi már tudjuk : a dolog, az utolsó, a legvégső nem rajtunk, nem az úgynevezett véletlenen múlik. Máson. Azon, ami az útlevelünkben, a nevünk után láthatatlan betűkkel oda van kanyaritva. Ami az útlevélben van Irta: BIBÓ LAJOS.

Next

/
Oldalképek
Tartalom