Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)

1936-07-05 / 153. szám

1936 /utilis S.

BLBBNVÉK

Rendszer nélkül tűnődöm, visszagondolok arra a pár napra, amelyet New- yorkban töltöttem.

A griddle-cake ize jut eszembe. Egyenruhás pincérleány rakta elém ezt az ismeretlen lepényt a Child's vendéglőben. Az asztalon ott áll a méz, mint nálunk a vendéglőben az olaj és ecet. A griddlecakefe mézet kell önteni. Továbbá egy bizonyos fahéjnak a levét, amely nálunk ismeretlen.

Aztán, emlékszem, taksziba ültem. Útközben vöröszászlós menettel találkoztunk. Komnumisták tartottak felvonulást. Gyér csapat volt, többnyire fiatal' suhancok. A soffőr visszanézett rájuk és megcsóválta a fejét. Kiváncsi voltam, hogyan vélekedik William Gal- lagan a dolokról. (A taxiban feltűnő táblán ott a soffőr neve és arcképe. Gangsztervilágban igen célszerű intézkedés.) Szóval megkérdeztem William Gallagant:

— Mit akarnak ezek?

— Ha önnek tiz dollárja van, azonnal adjon ide nekem ötöt. Ezt vettem ki abból a sok sületlenségből, amit beszélnek.

így a soffőr. Nem volt kommunista. Tovább is kifejtette felfogását. Egy munkanélküli barátjáról beszélt, aki négy dollár segélyt kap naponta. Aztán a közelgő elnökválasztásról beszélt.

Mindenki erről beszél. Nincs olyan téma Amerikában, mint az elnök. Akivel csak beszéltem, mindenkit megkérdeztem Rooseveltről. Bámulatos egyértelműséggel szidtak. És bámulatos egyértelműséggel mondták, hogy megválasztása kétségtelen, sőt alighanem nagyobb többsége lesz, mint legutóbb volt. Ásóit fogják megvádasztani, akik szidják.

Moziba mentem a taxival. Több filmet láttam Newuorkban. Lóittam a Claudette Colbert és Ronald Column uj filmjét, amelynek „Két zászló alatt“ a cime. Az idegen légióban játszódó afrikai történet nagyon jó. Láttam a Fred Ast air két uj táncosfilmjét, közepesek. Aztán láttam a Grace Moore uj filmjét, amelynek elme: ,,A király sarkára áll“. A király, aki sarkára áll, Miksa bajor uralkodó. A történet Ferenc József és Erzsébet szerelmének regényét mondja el. Bajor népünnepély is van benne, melyre Erzsébet kiszökik, mint masa- módlány, Ferenc József pedig inkognitóban összeverekszik egy bajor parasztlegénnyel. alapos amerikai módon has- baboxolják egymást, de végül a fiatal

császár győz. Budapestet is említik, amely akkor még nem létezett. A bajor király kedélyes sörissza papucshős a darabban, holtrészegen ölelgeti a kocs- márost és a földön hentereg. Ezt a filmet bécsi szerzők írták. Tartok tőle, hogy a magyar cenzúrán nem fog keresztülmenni.

A mozihoz közel óriási üres telket láttam tele autókkal. A telket részvénytársaság vette meg azzal a céllal, hogy ne építsen rajta, hanem parking-helynek hasznosítsa. Óriási üzlet. Autókkal csak kevés helyen lehet megállni Newyork- banban, mert a forgalom elképpesztő, az utcák szükek. Hiába van mindenld- nek autója, csak nagy távolságokra használhatja. Kis távolságokban gyalog muszáj közlekedni. Középtávolságokra az autótulajdonos is taxit használ.

De láttam rendes autó-szállodát is, nemcsak ilyen egyszerű parkírozó teret. Egy ismerősömmel mentem kocsin. Közel hivatalához befordult egy épület nyitott földszintjére. Egyenesen rá egy liftre. Kiszálltunk, ismerősöm kapott egy számot. A következő pillanatban a lift már fel is szökkent a kocsival, hogy valamelyik emeleten elhelyezze, mint valami ruhatárban. Harmincemeletes felhőkarcoló ez az épület, valamennyi emeletén csak autók laknak.

A taxik mindig újak, sőt szinte fényűzőéi:. Hogy a kocsi szabad, azt nem zászló jelzi, hanem a kocsi tetején elől elhelyezett fürtös-alakú villanylámpa. Más lámpák is vannak a kocsi tetején. Mihelyt beesteledik, a fényreklámokkal zsúfolt utcasorokon millió fényponttal futkosnak a taxik. Fény, fény és fény. Hol van ettől Párizs, a fény hajdani városa?

A mozi előtt viaszból való reklámember, rendőrnek öltözve. Nagyobb a rendes embernagyságnál. Áll a viaszrendőr mozdulatlanul, szeme sem rebben. Egyszer csak megbillen és dőlni kezd. Az emberek, asszonyok kiabálva menekülnek mellőle, hogy agyon ne üsse őket. De a dűlő viaszrendőr az utolsó pillanatban összeszedi egyensúlyát, nevetni kezd, talpra áll és belépésre biztatja a járókelőket. Két méternél magasabb óriást szerződtetett a mozi reklámembernek és viaszszinüre festette.

A nők ruháján, ha este kimennek, orchidea. Ez majdnem olyan kötelező, mint szmokinghoz a fekete nyakkendő Az orchideát a boy-friend vásárolja és átnyujia, mikor kocsijával elmegy a

és velük együtt a piszok és a fertőző betegségek veszélye az egész lakásban |f ? zavartalanul terjed. Pusztítsa el a be- r/ tegségek terjesztőit, melyek nemcsak lakását piszkitják be, hanem még egészségét is veszélyeztetik, irtsa a legyeket FLYTOX-al.

hölgyért. Egy orchidea három dollár.

Sehol annyi párt kettecskén nem lehet látni, mint itt. A gardirozás ismeret len fogalom. Este az utcán, a földalattin, a vendéglőben, a moziban százezer és százezer párocska.

Főként táncolni akarnak. Úgy kell nekik a mindennapi tánc, mint a lélegzetvétel. Éppen hogy az utcáin nem táncolnak. Akinek végképpen nincs pénze, az is megtalálja a maga tánchelyiségét: a Broadway tele van olyan lokálokkal, ahol a fogyasztás nem kötelező, a belépődíj tiz cent. Egy parkett az egész helyiség, alig egy-két asztal. Ilyen helyeken ropja a nép hajnalig, önfeledten, a testi önfeledtség részegséghez hasonló révületében.

De csak a nagyon szegények nem isznak. Az alkoholfogyasztás hihetetlen. j A cocktail-pohár négyszer akkora, mint • a mienk. Étkezés előtt négyet-ötöt be- l kapnak. Aztán whisky és whisky. Az

asszonyok is. Megdöbbentő, hogy menynyit isznak. De még megdöbbentőbb, mennyire bírják. Európai asszonyt kórházba kellene vinni annyi szesztől, amennyi egy ilyen flappernek meg sem kottyan. És ez már csak anyagilag sem tréfa. Ha a gavallér este kiviszi szive- hölgyét, elmennek vacsorázni, utána színházba, utána tánclokálba, a legkevesebb harminc dollár. De fényűző helyek esetén hatvan.

Sziszegnek is, hogy nehéz az élet és sok az adó. Kivált az adó fáj nekik, mert ez náluk uj intézmény. Sokáig nem fizettek adót, az állami kiadásokat fedezték a vámjövedelmek. Ez a gyöngyélet ma már megszűnt. Erősen progresszív adót fizetnek és az adó- bevallási csalás szinte lehetetlen, mert az üzleti életet nem készpénzzel, hanem csekkjorgalommal bonyolítják le, az pedig ellenőrizhető. Az adóbevallási iv eskümintával kezdődik, akit adócsaláVolt nekem agy Kádár Henrik nevű barátom. Ez a Kádár... Dehogy is Kádár, Táskát akartam mondani, mert már megint nem jó helyen kezdtem. Az a dolog eleje ugyanis, hogy a pesti taxisofförök napok óta egészen odavannak kétségbeesésükben. Azt mondják, a margithidi szerencsétlenség óta negyedére csappant a forgalmuk, nem mer senki a kocsijukba ülni, mindenki attól fél, hogy a taxi meg sem áll a Duna fenekéig, vagy legjobb esetben jó negyven kilorné- te;es sebességgel besétál valamelyik kirakatba.

Hat ez nagy hiba. Akár babona, akár félelem, mindé képpen oktalan dolog, mert az ember sorsa előre megvan ... No de tartsunk rendet, ne vágjunk elébe másodszor is a sorsnak. Szóval itt a helye a bevezetésnek, vagyis annak, hogy volt nekem egy Kádár Henrik nevű barátom. Ez a barátság abban különbözött a többi közönséges földi barátságoktól, hegy már a pólyában, helyesebben a babakocsiban kezdődött. Különös véletlenképpen egy napon születtünk Henrikkel, s miután szüléink egymás mellett laktak, az első szép, fényes, langyos tavaszi napon egyszerre toltak ki bennünket, azazhogy a kocsiainkat az utcára. Mi sem természetesebb, hogy találkoztunk, egymásra bámultunk és én, nyilván hirtelen feltörő, leküzdhetetlen rokonszenvem spontán kifejezéseképpen úgy vágtam fejbe Henriket a cuclisüvegemmel, hogy jajszó Beikül elszédült. Tökéletes nokaut volt, ezt 8rnki -sem vitathatta el tőlem, legkevésbé Henrik és sirig tartó, örök barátságunk ezzel meg volt pecsételve. Henrik kemény- kötésű legénynek bizonyult. Mint később kiderült, föl sem vette a remekül irányított üté3t és mindössze irántam való gyöngédségből ájult el, nem tudván hirtelenében alkalmasabb módon elismerni férfias bemutatkozásom és föllépésem rendkivüüségét. A természet nem tett kivételt velünk sem. Kinőttünk a kocsiból és óvodába adlak bennünket. Ebben a körülményben persze nem annyira testi, mint inkább lelki fejlődésünk játszott közre. Négyéves korunkban én is, Henrik is, olyan mozgalmas, sőt sötét múltra tekinthettünk vissza, amilyennel a maga korában még Rózsa Sándor, de még Rinaldo Rinaldini sem dicsekedhetett. A szülői szigor és a testi fenyiték legkérlelhetetlenebb formáiban és alkalmazásában is haszontalannak bizonyulván azzal a makacs elszántsággal szemben, amelynek nemes ösztönzésére minden áldott nap uj gaztettel leptük meg jámbor környezetünket, részint javitó célzattal, részint azért, hogy meg ne mételyezzük az egész utcát és két évvel utánunk következő és hőstetteinket félelemmel bámuló nemzedéket, szépen beirattak minket az óvodába. A legtisztább szándék is megtörik azonban az ármányon. Az anyai bölcsesség és az óvodai fegyelem nem állván arányban jellemünk rendithetetlenségével és rejtett képességeinkkel, ez az elhamarkodott jóakarat is hamarosan c.ufos véget ért. Harmadnap gombostünyelési versenyt rendeztünk az óvodában, amelynek során fejenként mintegy két tucat különböző nemű, fajtájú és nagyságú tüt ettünk meg Henrikkel. Nem tudom pontosan mit müveitek velünk a kórházban, ahova azonnal beszállítottak bennünket, arra azonban élénken emlékszem, mennyire imponált mindkettőnknek szüléink kétségbeesése és az az ünnepélyes, zordon komolyság, amellyel a néma orvosok és siránkozó ápolónők forgolódtak körülöttünk. A rengeteg lüt — nagy bámulatunkra — kiszedték valamiképpen belőlünk, s az esemény érdekességét hamarosan uj szenzáció homályosi- totta el. A teknő, amelyet a mi kamránkból loptunk ki, nem vált be csolnaknak és elsülyedt velünk a házunk alntt húzódó mély kubikgödörben, Posztós, a csősz néhány perccel később két eszméletlen, viz- befullt, jobb sorsot érdemelt kiváló csemetét halászott ki a vízből. A gyász és az öröm azonban egyaránt korainak bizonyult. Mire az utca népe, szegenv jó anyám és Henrik édesanyja megérkezett, hogy eszelős kétségbeeséssel boruljanak rá holttesteinkre, felnyitottuk a szemeinket és tekintetünket rosszaié méltatlankodással hordoztuk körül a jajveszékelőken, enyhe megvétésünknek adván hangot, hogy minek ez a lárma, sirás és csődület, amikor tulajdonképpen semmisem történt.

A halálból menekültünk meg, még pedig a saját emberségünkből, következésképpen verés helyett ezúttal is csokoládét kaptunk. A szó végső és tisztult értelmezésében az elv és a meggyőződés hősei voltunk, akik a kényelmes és gondtalan élet előnyeiért nem mondhattunk le a szabadság dicső gyönyöreiről és holmi jámbor ellenszolgáltatásokért nem tagadhattuk meg magunkat és azokat az ősi privilégiumokat, amelve- ket eddigi tetteinkkel érdemeltünk ki. Röviden: az elkövetkező öt év alatt Henrik kétszer esett le az eperfa tetejéről, háromszor került szekér alá, egyizben henszorult a tyúkólba, amelyet előzőleg felgyújtott; engem a Tiszán alásodort az ár a tutajnak, utána lebuktam a négy méter magas körtöltés tetejéről, zsandárzsiványozás közben gálád árulás folytán pandurkézre kerültem és Henrik lévén Ráday Gedeon, rövid utón felköttetett a disznóól mögötti szilvafára, legalább ötvenszer nyúlt értünk a legváltozatosabb módon és leglehetetlenebb körülmények között a halál és soha, még csak

a hajunk szála sem görbült meg.

Holott, mindez csupán a kezdet volt még. Húszéves korunkig számtalanszor tréfáltuk meg a Nagy Kaszást, akkor 1914 nyarán őkeime elmosolyodott:

— Na gyerekek, addig komiszkodtatok velem, amig végre a kezeimbe kerültetek. Most aztán nem szabadultok.

Hát, — ezerszer ott állt elöltünk négy éven keresztül ott kocogott állandóan a nyomunkban — nem tudta elkapni a gra- mancunkat a háború alatt sem.

Akkor aztán... Igen, akkor egy napon, öt évvel később Henrik — boldogtalan szerelembe esett a nyavalyás — szépen megtöltötte a revolverét, a halántékához illesztette és elsütötte. A golyó áttülötte a koponyacsontot, a homlok alatt azonban meggondolta magát, irányt változtatott, megkerülte az agyvelőt, a másik halánték fölött kijött és hogy valami tisztességes munkát mégis végezzen, keresztül ment a díványon szendergő dakszlikutyán és megölte.

Henrik két hét múlva ezt mondta •

— Barátom a predesztinációt nem lehet sem a vallásos felfogás, sem az okkultizmus területére korlátozni. Sorsunk meg van határozva és ez ellen a tény ellen nincs föletbezés, ez ellen a tény ellen nem érvelhet sem a tudomány, sem a dogmatika. Minden ember azt a véget éri meg, úgy és akkor fejezi be földi életét, ahogyan és amikorra ez odafönt elvégeztetett.

Ez a megfoghatatlan kegyelem, ez a felfoghatatlan bölcsesség úgy akarja, hogy én is, Henrik is, egyelőre még éljünk, Miuda- ketten nyugodtan ülünK taxiba, hogy a Margit-hidon át Budára hajtassunk. Mi már tudjuk : a dolog, az utolsó, a legvégső nem rajtunk, nem az úgynevezett véletlenen múlik.

Máson. Azon, ami az útlevelünkben, a nevünk után láthatatlan betűkkel oda van kanyaritva.

Ami az útlevélben van

Irta: BIBÓ LAJOS.