Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)

1936-07-26 / 171. szám

193 6. íuílas 26.

BEE BN71BK

HARSÁNYI ZSOLT:

BABONA

Î Megkérdeztem társalgás közben asz- talszomszédamat, hogy brthonás-e. Asztalszomszédom ijedten buzta magasra a legújabb divatvonal szerint rajzolt szemöldökét és gyorsan ezt felelte:

— Isten őrizz, az nem hoz szerencsét. Babonásnak lenni rossz kabala, ez régi dolog.

Észre sem vette, hogy babonából nem babonás, tehát babonás. De nem nevettem ki, mert a lelkiismeretem nem engedte. Régóta tudom, hogy az emberi természettel együtt jár a babona. Természetes ösztön, hogy az emberben rejlő boldogulási vágy keresve keresi azokat az összefüggéseket, amelyek az életben utat mutathatnak neki akkor is, ha nem érti őket. A sötétben tapoga- tódzóhoz hasonlít a babonás ember. És azt tapasztaltam, hogy lelke mélyén mindenki babonás, a különbség csak a babonák színvonalában van. Meg aztán sok mindenféle közhit, amelyet babonának tartunk közönségesen, nem is babona. „Nagyon vizes a só, eső lesz“, — mondják. Ez babonának tetszhetik első pillanatra az értelmetlen ember előtt, jómagam például gyermekkoromban babonának hittem és lenéztem. Ma már tudom, hogy a só higrometriája tudományos jel, akár barométert is lehetne csinálni a sóból.

Hadd mesélem el legutóbbi tapasztalatomat arról, hogyan állok ezzel a kérdéssel.

Már elmondtam ezen a helyen mos- tanában, hogy egy lengyel személyszállító gőzös, a Batory, első utjával kimentem Newyorkba s ugyanazzal a hajóval vissza is tértem.

Odamenet a tengeri ut harmadik napján igy szólt hozzám egy hölgy, mialatt a nagy szalonban vígan folyt a jazz :

— Magának el merek mondani valamit, amit másoknak nem szívesen mondanék, mert látom, hogy magában kevés az előítélet. Tehát: képzelje, erről a hajóról megjósolta egy ismert varsói jós, hogy első utján el fog süllyedni. Nem mulatságos4*

— Nem rossz, — mondtam fölényesen mosolyogva.

Aztán másról beszéltünk. De mikor éjfél tájban hazatértem a kajutömbe, eszembe jutott az utitársnő megjegyzése. Határozottan bosszantott. Nem az bosszantott, hogy el fogunk süllyedni, mert azt nem hittem el. De bosszantott, hogy egy ilyen butaság nem megy ki az eszemből. Mert megállapítottam, hogy a lelkem fenekén még akkor is egész este ott bujkált a dolog, mikor másról beszélgettünk. Nehezen aludtam •

el és hajnaltájt arra ébredtem, hogy rémes hideg van. Dideregtem, vacogott a fogam. Belebujtam a bolyhos fürdőkabátba, úgy feküdtem vissza, hogy aludni tudjak. És másnap első dolgom volt megkérdezni ennek a hirtelen és meglepő lehűlésnek az okát. Kitűnt, hogy rádión újabb jéghegyeket jeleztek. Ejnye, ejnye mondtam magamban. De rögtön megharagudtam és leszama- raztam magamat. Keményen elhatároztam, hogy erre a butaságra nem fogok gondolni többet.

De hát ez olyan dolog, mint a régi

példabeszéd: semmi áron nem gondolni a fehér elefántra. Aki felteszi magában, hogy csak azért sem gondol a fehér elefántra, annak természetesen minduntalan a fehér elefánt ötlik az eszébe. Én is azon kaptam magam, hogy vizsga szemmel tanulmányozom a szekrényem felső polcán elhelyezett para- fás mentőövet. Majd pedig fedélzeti séta közben hosszasan nézegettem a mentőcsónakokat. Pedig komolyan mondom, hogy nem vagyok babonás. De igazán nem.

Mikor megérkeztünk Newyorkba, lenéző parenézist intéztem magamhoz: „Nem szégyelled magad, te szamár?“ íme, úgy folyt le az utazás, ahogy azt az emberi józan ész előre megmondhatta. És te itt önkéntelenül is a legfurcsább gondolatokat hánytorgattad magadban. Te mered magadat értelmes, felvilágosodott embernek nevezni? Ezennel kinevetlek és összeszidlak.“ így gyaláztam önmagamat, de ezt nem hallotta senki.

Miután Newyorkban eltöltöttem pár napot, indultam vissza. Második este ugyanabban a hajószalonban, ugyanazon jazz hangjai mellett ezt mondtam ugyanannak a hölgynek:

— Képzelje: délután csengetek a ste- wardnak s a régi steward helyett belép egy egészen más ember. Aztán csengetek a szobalánynak: az is megváltozott. Miért cserélték itt ki a személyzetet?

— Hát maga nem tudja9 A személyzetet nem cserélték ki, de egy-két alkalmazott Newyorkban veszni hagyta az állását és elszerződött más hajóra. Annak a jóslatnak, amelyet említettem, a személyzet között is hire futott. A ba- bonásabbak nem mertek ezzel a hajóval jönni, mert meg vannak győződve, hogy a hajó visszatérőben elsüllyed. Hát nem mosolyogni való9

Bólintottam, majd a fejemet csóváltam. Na hát igazán, nevetséges dolog ilyen babonásnak lenni. Aztán másról beszéltünk megint.

Másnap ismét a jéghegyek területén hasítottuk a vizet. Nagyon szerettem volna ilyen jéghegyet látni, de nem lehetett, mert akkora volt a köd, hogy a fedélzetről még a tenger vize sem volt látható. Ha ilyen erős a köd, a hajó előirásszerüen percerdcént megszólaltatja a ködszirénát, nehogy bolondjában beleszaladjon egy történetesen szemközt jövő gőzösbe. Az én szobám pontosan

a sziréna alatt feküdt. S a sziréna két napon át éjjel-nappal minden hatvan másodpercben cl sikította magát.

Ezen a pompás és kitűnő hajón én remekül éreztem magam. Élveztem a remek konyhát, a kellemes társaságot, a telefonhivások és a mindennapi posta hiányát, ügy éltem, mint a hal a vízben. De legkellemesebb óráim háta mö- ' yött orvul ott bujkált a jóslat. Nem hittem, hiszen nem vagyok babonás. De .. . mi tűrés-tagadás: a sziréna percenkénti jelzése, a jéghegyek tudata, a , nagy köd... Egyszóval volt olyan pillanat, mikor igy szóltam magamban: a fene egye meg azt a jóst, szeretnék neki két nyaklevest adni, ha itt volna.

A hajó nem süllyedt el. Menetrendi pontossággal megérkezett Európába, nem mondta fel azon a szolgálatot még egy villanykörte sem. A jóslatot megérkezéskor említettem a kapitánynak, aki nevetve legyintett és igy szólt:

— Ismerem azt a jóst. Szegény féreg, pénzért mindenre képes. A konkurren- cia megfizette, hogy megjósolja a mi elsüllyedésünket. De nem tudtak vele ártani, hiszen józan ember csak neveti az ilyen butaságokat.

A józan ember igen okos arcával fölényesen bólogattam erre. De magamban igen restelkedtem.

Tanulság ebből kettő is van. Az egyik az, hogy ne ítéljük el tulszigoruan a mások gyengeségeit. A másik az, hogy az ilyen kártyavetők és egyéb homályos alakok jóslatait igen okos dolog meg nem hallgatni, mert aki egy ilyenhez elmegy, az oktalanul idegesíti önmagát soha be nem teljesedő szamárságokkal.

Egy rendkívül olcsó könyvsorozat cs szabadságidő kellemes eíiöliésérs

A világirodalom 7 remeke (komoly és szórakoztató regényekből összeállítva). — Külön nem kaphatók a kötetek csak együtt, egész sorozat 42 lejért!

A sorozat a következő müveket tartalmazza: Hamsun Knut: Viktoria. Dosztojevszky: A játékos. Andrejev Leonid : A kormányzó. Doyle Conan: A bri- gadéros kalandjai. Leblanc: Arsene Lupin újabb kalandjai. Seeli- ger ezredes: Kémek harca. Fletcher: A Mat'"esőn találmány.

Kapható az Ellenzék kőnyvosztályá- ban, Cluj. Vidékiek 52 lej t küldj enek be pénzben, v. bélyegben, postafordultával kapják bérmentve a sorozatot

A buzgó társalgó

Irta: SZITNYAI ZOLTÁN

A grófné szalonjában már elfogyasztottak több pohár viskit, a-z élesfényü csillárt eloltották s az állólámpa tompa fénye mellett bárhangulat homályába ‘burkolták a szobát. Néhány divatos lemezt is megbugat- fcak, de a hangulat nem tudott kialakulni. Talán mert távol ültek egymástól és mégis valamennyien együtt a. nagy kerek asztal körül, vagy mert nem az egymáshoz tartozók kerültek egymás közelébe. Sem társalogni, sem táncolni nem volt kedvük. A hölgyek arcán fáradtan megmerevedett a mosoly, amivel unalmukat igyekeztek eltitkolni. A zöldruhás inas hiába hozta egyre az italokat, a csiszolt poharak minden esetben kiürültek ugyan, de a hangulat mégsem született meg.

Akkor Timót, aki sokat tartott magáról ■azért, hogy életében már nem egy kátyúba került társaságot szabadított ki az unalom posványából, igy szólt szolid gúnnyal:

■— Bo’csássanak meg, hogy félbeszakítom a csendet, de lenne egy személyes és úgy vélem, szórakoztató élményem, amit szeretnék elmondani.

A grófné hálás tekintetet vetett Timótra:

— Nagyon helyes Timót, csak szakítsa félbe a csendet, ezzel mindnyájunk számára hasznos dolgot cselekszik.

Felélénkült arcok jelezték az általános helyeslést. Ez a Timót mégis az egyetlen használható ember. Ö meg beigazoltalak lát.

ta azt az elméletét, hogy bizonyos esetekben a társaságnak épugy szüksége van eg} erős, iránytszabó késre, mint a történelem fordulópontjain a széthulló társadalmaknak. Igyekezetét fokozta az a tudat is, hogy a grófné szép és igen fiatal özvegy, akinek 3 házába most első izben voit hivatalos. Ki akart tenni magáért. Csillogni és szórakoztatni akart.

— Nemrég — kezdett történetének előadásába — vidéken voltam s a polgármesterné már nem éppen fiatalasszony, de még mindig tud annyi illúziót kelteni, hogy társaságában az ember ne csak a köztiszteletben álló dáma, hanem a szépasszony kellemes jelenlétét is érezhesse. Engem az a meg- tisztelés ért, hogy a szomszédságába kerültem az asztalnál. Nagyon elmés és müveit hölgynek bizonyult. Ugyancsak össze kellett szednem minden tudásomat, hogy szégyent ne vallják a vele való társalgásban, mely főiként az irodalom és művészetek körül mozgott. Nemcsak széleskörű műveltséggel, hanem ítéleteinek önállóságával is őszintén meglepett.

— Asszonyom, — szóltam hozzá az elragadtatás hangján — magának írónőnek kellett volna lennie.

Nem ellenkezett, csak elkomolyodva, szinte szomorúan sütötte le a szemét:

— Ugyebár, közel járok az igazsághoz? — buzdítottam feleletre.

Tétován nézett rám.

— Lehet, — felelte vonakodva — talán, mint iró is vihettem volna -valamire, de ha a legbensőbb hajlamomat követhetem, a szini pályára kellett volna lépnem. Kisleány korom óta ez volt minden vágyam és komoly hozzáértők állították, hogy igen sokra vittem volna. De tulkorán férjhez men - tem s az uram hallani sem akart róla.

— Nagyon helyesen — féléként hirtelen és meggondolatlanul, ugyanis még alig láttam valakit, aki már halk, fátyolos hangja miatt is, kevésbé lett volna alkalmas a színészi pályára.

Idegesen, majdnem ellenségesen nézett rám:

— Azt hiszi talán, hogy rossz színésznő lettem volna?

— Dehogy, sőt ellenkezőleg. Csak kár ilett volna magáért, egy ilyen előkelő és müvek hölgyért, ezen a szörnyű pályán.

Nem vettem észre, uogy elsötétül a tekintete, hogy zavartan köbé ősei, majd egész elkomorodva néz maga elé. Annak örültem, hogy sikerült megtalálnom azt az érvet, amivel bántó elszólásomat bókká diszithe- tem.

— Gondoljon csak arra, asszonyom, — folytattam olyan hévvel, mint a tanár a katedrán, akit tüzbe hoz fejtegetésének lendülete — gondoljon csak arra, hogy ki volt a iszincsz például a rómaiaknál, szóval abban az időben, amikor a szervezett társadalom először állapította meg e foglalkozás rangját. Az actorok, amint a rómaiak nevezték őket. rabszolgák voltak. Egy Horá1 tius, Vergilius szabad és cfőkelő polgár volt,

de a színész, aki koturnusban ágált és hajlongott, kizárólag rabszolga volt. Megtap- sokák, megkoszorúzták már akkor is, tömegek lelkesültek érte, de szabad római polgár ezt ta foglalkozást mégsem tartotta mágiához méltónak. Lássa, az ekeit közel kétezer esztendő alig változtatott valamit a szülész társadalmi helyzetén. Ugyanazok akik megtapsolják a nézőtéren, még a gondolatától is felháborodnak annak, hogy például a leányuk feleségül menjen egy szi neszhez, vagy a fiuk elvegyen eg,y színésznőt. Nem <a legmagasabb társadalmi rétegekre gondolok, egyáltalában nem, egészen egyszerű, polgári szülők is igy gondolkodnak. A mai színész, mint a római világ ac torai is, bejáratos ugyan a legjobb társaságokba, de valahogy mégsem tagja a társaságnak. Ünnepük és mégsem tartják egyenrangúnak. Szemtől-szembe mesternek szólítják, miaguk között komédiásnak nevezik. Ugy-e, megértett, asszonyom?

— Igen — felelte kurtán, majd hirtelen beszélgetni kezdett a másik szomszédjáv .!> hozzám többé egyetlen szót sem szólt U úgy ült melllettem, hogy csak * hátát lál- hattam.

— Vacsora után szétoszlott a társasát * lakás többi szobáiban. Én az asszony viselkedésében beállott változáson tűnődve, szórakozottan lapoztam egy fényképalbumban, aminők vidéki úri házak szalonasz tabun itt-ott még ma is találhatók. Mingyárt az első oldaton egy vés, elhalt szinész arcképére bukkantam, a ház úrnőjének szóló dediká- cióval, amelyből megtudtam, hogy a szí nesz a polgármesterné apja volt. Nohit,