Ellenzék, 1936. május (57. évfolyam, 100-124. szám)
1936-05-17 / 113. szám
GYERMEKEK A NAPON Most, hogy újra ha mit 6 ereje van :i napnak, semmi sem időszerűbb, mint a napkuru kérdésé mondja az orvos, »kit megkértünk, bogy beszéljen egy kicsit a napról, a nap gyógyító, csodalatos erejéről s a napkurákról. Ma mindenki napkurázik, — mond ja informă torunk, a fehér bőrt nem tartjuk többe szépnek, kívánatosnak. — Csak két baj van: minden ember — kivéve azt, aki nem birja a napot, — tekintet nélkül egészségi állapotára, le akar bámulni és az emberek a napozást is túlzásba viszik, mint minden mást. De talán a pecsenyevörösre égett felnőtt helyett, beszéljünk inkább a napról és a gyermekekről, akiket ilyenkor több-kevesebb szülői gondossággal kitesznek a napra. .16? Jő, — felelem és eszembe jut egy ilyen napra kitett kisgyermek. Szegényke, kicsi sovány fiú a papájával volt a tengerparton. A papa — nagy, vörös ember valamit tudhatott a napkuru üdvös hálásáról és kisfiát kitelte a napra, délfelé, mikor a legforóbban égette a bőrt s mikor mindenki sátra alatt keresett a forróság ellen menedéket. A kisfiút — mint egy kis zsákot — papája kitolta a sátra alól. A gyermek nyöszörgőik izzadt. Elég, — mondta — melegem van, — elég papa. Tizenöt percig kell — nézett fel papája a detektivregényböl és olvasás közben, nagy tenyerével lenyomta a fiút gyomránál fogva a homokba. Elmondom a történetét a doktor urnák. — Ez az egyik véglet, — mondja az orvos. — a másik a nagymama az egyik családnál, ahol háziorvos vagyok. Egv gyönge, háromhónapos csecsemőt kitenni kora tavasszal a napra — mondja felháborodva a nagymama — borzasztó dolog, tüdőgyulladást fog kapni és megírni. Meglátja mindenki, hogy igazain van. Aztán betipeg a házba és lesi a kisfiú köhögését, ami persze egyre késik. Erre a nagymama csodálkozni kezd: Az én koromban — nem mertük volna megcsinálni. Nem árt a kis fejnek, nem árt kis bőrének? — Hogy kell napoztam egv ilyen három hónapos gyermeket? — Öt-öt perccel kezdem, a test két oldalán. Ismerni kell persze a csecsemő szervezetét, egészségi állapotát. Nem lehet e nélkül tanácsot adni. Csak általában: legyen a gyermek a napon, a levegőn, ne agyonöltöztetve persze. Erre vonatkozólag hadd idézzek a már említett nagymama „Hasznos tudnivalók“ című könyvéből, amelyet az orrom elé stzokott tartani. Jónevii pedagógus irta nem is túlságosan régen és példája annak, hogy mennyire megváltozott a nevelésről és a gyermek edzéséről való felfogásunk ma, a strandok és könnyű öltözködés századában. Szóval a nagymama ideadja a könyvet és igy szól; — Olvassa csak el doktor ur és meg fogja látni, hogy menynyit ártanak ezzel a sok napozással, meg levegőzéssel a szerencsétlen kis Jancsinak Elveszem tőle a könyvet és felütöm egyik fejezetnél: „Kívánjuk azoknak a szerencsétlenül hiú szülőknek felhívni a figyelmét egyes dolgokra, akik képesek egv hűvös márciusi napon gyermeküket fedetlen fővel kocsikáztatni. Figyeljük meg, hogy a gyermek orra s arca eLkékül, mintha éhező lenne. A csecsemők nyak- nélküli és rövidujju ruhácskáinak divatja is szörnyűség. S az a szokás, hogy kisgyermekeket rövid harisnyában engedjék már kora tavasszal szaladgálni, reméljük, hamarosan végleg eltűnik a föld színéről. Mert — habár forró nyáron nincs is ellene kifogásunk — a legborzalmasabb veszélyt jelenti más évszakokban. különösen a mi változó éghajlatunk alatt.“ A nagyinamu, aki ilyesmit olvas, per sze, borzadva lesi, hogy mikor kékül el unokája orra és urca a végzetes meghii lés biztos jeleként. Es alig hiszen a sze mének, mikor látja, hogy Juncsi vidá man veszi szájába nagylábujját és valóságos napimádó. Ilyenkor csuk any nyit jegyez meg szomorúan: Az én gyermekeimnek csodaszép fehér bőrük volt. A kis fiúcskából négerkülyköt csináltak. — Szóval nemcsak az. egészségről, de szépségről való felfogásunk is megváltozott ,r)0 év alatt. Bizony. Ma azt tartjuk: járjanak a gyermekek nyáron szinte meztelenül, egy szál ingecskében és télen sem szabad agyonöltöztetni őket. Természetes, hogy a levegőhöz nem szokott gyermek hamar meghűl. A tizenkilencedik század szép, hófehér borii csecsemőjének fehér, edzetlen, érzékeny bőre hamar reagált a levegő változásaira, hamar megbetegedett. De a mai Jancsik és Klárik barnák, napsütöttek, vidámak és edzettek. A mai szomorú világban egyetlen örömöm az a sok kis vasgyuró, akiket helyes neveléssel kemény felnőttekké ne- j veinek a szüleik. Sóhajt a doktor. Neki nincs gyermeke, agglegény. Pedig a.?, a gyermek lenne csak vasgyuró, igazán! (M. L.) SC3SB j gyen egyedül, egyetlen lépést nem tehet te- I hát testőrök nélkül. De van ennek az előkelő, nagy állásnak más árnyoldala is. Lord Willindgon, akinek helyét Lord Linlithgon most elfogl óta. azért vált meg idő előtt trónjától, meri nem hirta a költségeket. A/ angol kincstár ugyan bő- I tik meg könnyen, hogy India trónjára miért kezii az indiai alkirállyal szemben, de a fize- olv nehéz feladat megfelelő személyiséget la- , tés, az udvartartás részére kapott összegek Lord Linli India tóf t&lkirátya Háromszázhalvanöímillió ember ura Akik a helyzettel nem ismerősök, nem érlálni és ha az angol király bizalma erre a ■fontos, fényes, nagyhatalmú állásra valakit kijelöl — az illető miért gondolkodik, húzódozik. A nehéz elhatározásnak több oka van. Lord Curzon volt indiai alkirály nemrégiben megjelent emlékirataiban többek között igy ir: ..Mikor Delhiben az első éjjé! visszavonultam hálószobámba, nagyot néztem, hogy tizennyolc nagyszakállas komornyik szegődik nyomomba. Ezek ugyanis oly benszülött családokhoz tartoztak, akiknek hagyományos joguk van az alkirálynak az öltözködésnél és velközésnél segédkezni.“ Az indiai alkirály tekintélye és méltósága megköveteli, hogy az angol birodalomnak a király után legfőbb személyisége «soha ne lerendszerint nem elegendőek és az alkirálynak a hiányt magán vagyonából kell pótolnia. Az angol világbirodalom tekintélye megköveteli például, hogy a palota, ahol az. al- kLrálv lakik, oly pazar fényűzéssel legyen bebutorozva, felszerelve, hogy az olt megforduló. dúsgazdag maharadzsák valahogyan szegényesnek ne találják. Az alkirály udvarában havonként mintegy háromezer vendég fordul meg. A maharadzsák, a törzsfőnökök, az. indiai nép kiskirályai, ezeknek kíséretei mind jogot formálnak arra, hogy az angol 1 király képviselőjének udvaránál fényes lakomákban, ünnepségekben legyen részük. A hatalmas maharadzsák azt is megkívánják, hogy az indiai alkirály egyszer-egyszer meglátogassa őket székhelyükön. Ez a látogatás isinél csuk megfelelő fejedelmi lel történhetik meg. A/ nlkirály rend. •I öOO főnyi személyzettel és égé./ sei eg v. lyem és bársony takarókkal, drágakov*, csillogó arany, ezüst szers/áuunal feldíszí t lLulaljH's eleláailtal indul útjára. A/ ele(jjLi I/O kilt külön teherkocsik szállítják a !áUj,;a tás helyére, hogy az alkirálynak, mire oda*., ér, rendelkezésére álljanak, A hagyomán oi .f/okások ugyanis megkövetelik, hogy uz go! fenhatóság alatt álló, háiomszázliatva fy milliónál több laíkoxt számláló India angol ura a vasúti pályaudvartól elefánt hátául hímzett, ékkövekkel kirakott mennyezet alatt érkezzék meg a vendégváró maliaradzjui lo tájába. De vannak az indiai alkirálynak rin'-g egyéb nem éppen kellemes kötelezettségei.. A maharadzsa, akinek az. alkirály vendégei.'• természetesen iparkodik kitenni magáért. Az Ezeregyéjszaka mesevilága elevenedik meg; ezeken az ünnepélyeken. A nagy vendég«*, kedések befejezéséül a maharadzsák rendesen oroszlán-, vagy tigrisvadászatot rendez- Jl nek és nagyon különösnek találnák, ha az al. király nem ejtene el sajátkezűiig néhány fenevadat. Lord Reading például roppant <’• le.n.szenwel viseltetett az ilyen dzsungelki- rándulások iránt és megkísérelte kitérni a vadászat elől. Erre Londonból szigorú parancs érkezett is a nemes lord akarva, nein t akarva, kénytelen volt résztvenni a kirándulásokon. A Delhiben levő palotáján kívül az alki-; rálynak még Simlúban is van egy palotája,] amelyet külön kábel köt össze Londonnal. Ez volna Anglia képviselőjének nyári pihenő] helye. Ámde a maharadzsák itt is felkeresik. ! < hogy országaik ügyét vele megbeszéljék; a j parlament tagjai is ellátogatnak hozzá, hogv í az uj törvényeket, javaslatokat megtárgyal- 1 - jók. Mindez felelősségteljes, fáradságos és i - igen költséges feladat. így azután már ért-® -ti hetö. hogy az alkirályok megbízatásuk ötö-* dik éve után megkönnyebbülten távoznak At el a csakugyan tüskékkel bélelt trónról; bár» akadnak — mint Willlngton lord. — akik * az öt év leteltét sem várják meg. ö Tezhmka címen uj magyar rzakfolyóirat jelent meg. Az i. : füzet tartalmából: 4:2 csöves univerzális szuper. RövjdhuJám adó. Rádiszervisz. Távolbalátás. Te" keres és kondenzátor táblázat, stb. A 2. füzet tartalmából: Kétcsöves teiepes vevő. Autó-rádió. Rádiószervisz. Tanfolyamunk. Mit mond a cső- k^rak-cerirztika? Mi újság a piacon? Állandó rovataink, stb. Egy-egy füzet ára 30 lej. Vidékiek egv füzet árában 35 lejt küldjenek be az Ellenzék 2 könyvosztályához: Cluj, Pută Unirii. Előfizetési árak: negyedévre 80, félévre 150, egész évre jco lej. Az előfizetések ugyancsak az Ellenzék könyv- osztályához küldendők. nárné, összekulcsolva fonnyadt kezét. Alig tűnt el Erzsi, lassan kinyílt az ajtó s fáradj; léptekkel bevánszorgott Ballagó Kis Mihály a szobába. Kopott, szedett-védett ruha födte megroggyant testét, fején koz.ák- sapka éktelenkedett s válláról rongyos ke- nyérzsák csüngött alá. Tétovázó tekintettel nézete körüli a rég látott szobában, észre jem véve a kemence meLlect lapuló anyóst, aztán ledobta magát egy székre, nehéz sapkáját és tarisznyáját a földre lökte. — Dicsirtessik... Mihály... — szólak meg ekkor félénk hangon özvegy Molnárné. Mihály meglepődve fordította fejét a hang feié. — Aggv’ Isten, szüle! — köszöntötte. — Hát kelmed meg itt van? Észre sem vöctem... — Itt vagyok, Mihály — bátorkodott közelebb az öreg asszony. — Hát meggyűlte’?... — Meg’ a nagy nehezen — mondotta az ember. — Tán azt; hitték, hogy a világon se vagyok. — Dehogy hittük, Mihály — szaporázta a szót özvegy Molnárné. — Gondóttuk, hogy egyszer csak hazasegit az Isten... Csengődi Miska is hazak erlitt-.. — Erzsit nem látom... Merre van? — tudakolta ekkor az ember. — A kert végibe' kapál — magyarázta Molnárné. — Hívjam? — Hát persze! — ütközött meg a kérdésen Mihály. — Híszön tán a> feleségöm! —- Hát okkó’ bekajátom — sürgölődött az asszony s az ajtóhoz lépve, nagyot kurjantott. — Erzsi, te, gyüjj be hamar! A menyecske halk léptekkel odasómfordált az ajtóhoz és súgva tudakolta anyjától: — No?... Az öreg asszony lemondóan legyintett, ugyancsak suttogva válaszolt: — Rettentően haragos... Megöl mindkettőnket! Erzsi keresztet vetett magára, aztán belépett. t— Isten hozott, Mihály! — dobbant az una falé. — Aggy‘ Isten, Erzsi! — emelkedett föl az ember. — De nehezen mutatod magadat! — A kertbe dógoztam — mentegetőzött a menyecske. — Nincs, aki kapájjon helyettem... Hát meggyütté’?... — Mög... De, mintha nem nagyon online’... Egész eefeledté mán. — Dehogy feledtelek, Mihály!... — Nono, hiszön a’sse vóna csuda... öt év hosszú idő... — De azér’ én... — Sose szépítsd, Erzsi... A menyecske, főleg, hogy véget vessen a kínos beszélgetésnek, a kredenchez lépett, kenyeret meg szalonnát vett elő s odaki- nálta az urának: — ögyé’, Mihály... Az ember mohón kapott az enni való után. — Jó fog esni a hazai szalonna — mondotta, miközben hosszú pengéjű kést húzott elő osizmaszárából. A két asszony riadtan nézett össze a gyilkos szerszám láttára, ugyan az a gondolat villant fel egyszerre elméjükben, hogy bizonyára ezt a kést mártja beléjük az ember. Ballagó Kis Mihály azonban egyelőre csak az evéssel törődött. Lassan, tempósan szel- dclte a mandula izu hófehér szalonnát s a falatok gyorsan tűntek el éhes szájában. — Miért nem ültök le? — kérdezte aztán, fel sem tekintve. Erzsi, meg az anyja lehuppantak egy-egy székre, egész az asztal sarkánál, a Üebető 3eg<- távolabb a hazatért embertől. Az ehet csillapbó első falatok után újra megszólalt Mihály. — De rég vót, hogy ilyen jó falatokat ettem! —- mondotta. — Mer szomorú sor az, fogolynak lönni... Kutyamódra bánnak az emberrel. Három hónap óta meg furton- furt talpalok... Fene-messze van. az a Krasz- nojarszk... — Tán még messzebb, mint Debrecen — jegyezte meg özvegy Molnárné, hogy éppen csak szóljon valamit. — De messzebb ám! — mondottra nevetve Mihály. — Oszt azóta egyetlen meleg falat se vót a számba’... Mindig csak éjjel gyüttem, hogy mög ne lássanak, mer’ ha elfognak, scse látom meg többé az itthoni kapubálványt. .. Nappal az erdőn-mezőn bukáltam, gyökéren éitem... Persze, nektök jól mönt a dógotok itthol... — Nekünk se vót fenékig tejföl — suttogta Erzsébet. — Hászen elhiszem — bálimon: Mihály. A háború nem lakodalom... De ezer’ mégis csak jobb vót, mint a szegény fogolynak... Persze, vót fogoly, ameliknek nem tlöhetött panasza... Talán még jobban mönt a sora, mint otthon... Különösen, aki nálunk vót fogoly... orosz fogoly... — Kezdi mán! — súgta oda az öreg asz- szony Erzsébetnek. — Most mingyán üt az UDÓ3Ó percünk! — Csak mán végezne! — súgta vissza kétségbeesetten Erzsébet. — Röttenetös ez a gyilkos lassúság, amivel kinoz... Mihály nem figyelt a sugdolózásna s tovább folytatta: — Tudom, némely fogolynak vót mit enni, inni. Még puha ágyat is vetöttek neki... De tán még forrón öllelő, liliom asz- szonyi kar is fonódott vastag nyakára... A menyecske /támolyogva állott fal s a pohárszékről bort vett le is odatette az ember elé. — Igya’!... — kínálta alllig, hallható hangon. — Hm! — csodálkozott az ember. — Borotok is van? öt éve színét se láttam. Töltött, nagyot húzott a pohárból s aztán az étkezés befejezésének jeléül nadrágjához törölte a hosszú kést. A menyecske szemében az őrjitő rémület fénye vililózott. — Most döfi belém! — hasított át agyán a gondolat. Az ember azonban lassan visszadugta csizmaszárába a kést s kétfelé sodoriniotrta szalma szín gyér bajuszát, úgy mondotta: — No, Erzsi, öttem, ittam öleget.... Most mán oszt mutasd mög azt a gyerököt! A menyecske arca falfehér lett, mintha csak odaszögezték volna a székhez, mozdulni sem tudott. — No, hozd mán, hadd lássam! — sürgette az ember. Erzsi szédelegve állott fel s az ajtó felé támolygoot. Az öreg asszony utána csoszogott s elcsukló halk zokogással suttogta: — Mind a hárómunkkal öcerre akar végezni!... Hosszú percek teltek el, amíg a menyecske visszaérkezett. Két szeme vörös volt, nyilván a sírástól s úgy szorította duzzadt keblére az ártatlan gyereket, mintha csak egy-test lenne vele. Közeledni sem mert s a küszöbön megádva, kegyelemért könyörgő pillantásokat küldött az ember felé. Mihály most felállt, elébe ment az asz- szonynak s alattomos mosollyal szólott: — No, add ide! Erzsinek annyi ereje sem volt, hogy ellenkezzék. Szinte önkívületben nyújtotta embere felé a gyereket. Mihály átvette a csöppséget, jobbról-bai- ról megnézte, forgatna, miközben eáége letten hümmögött. — Egész helyös gyerök! — szólott. — Egészségesnek meg erősnek is láccik... Ha igy marad, embör lesz belüle!... No, de ez sömimi, Erzsi... Azt látnád csak, akit én ott hagytam az orosz mönyeoskének! Az még csak a minta-gverők!... És döcögő nevetéssel visszaadta anyjának a gyereket, aztán jobb karjával szelíden magához ölelve a hangosan zokogó menyecskét, pajzánul fülébe súgta: — így hát kvittek vagyunk Erzsi!
