Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)
1936-02-09 / 32. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: japán versek ÉDESANYÁM — Ishikawa Tykuboku — Vallómra kaptam az édesanyámat és vittem a vállamon őt tova halkan, de oly pici volt, oly könnyű szegényke, hármat se léptem, sírva fakadtam. SÁRKÁNY *— Ishikawa Takoboku — Elvágtam a sárkány zsinegjét. Nemrég a szivem is éppígy röpült el, mint messze emlék. TÉKOZLÓ FÍU — Ishikawa Takoboku — Mint gyermek, hogyha visszatért a faluba, hová való és aiuszik a duzzadó párnákon, így jött vissza mostan a hó. ELLENTÉT — Masoaka Shiki — Mi fönség. R EK KENŐ ÉJSZAKA — Mxsoaka Shiki — A nyári éj oly kábító. Álmatlanul virrnszt benn a kaikban szegény rigó. FEHÉR PILLANGÓ — Mxsoaka Shiki — ' Fehér pillangó szállt a gyöngyvirágra s én szinte félek: nem lélek? UTOLSÓ DAL — Masoaka Shiki — Figyelj csak a tücsök dalára, ţha hangosan cktog az őszi éjben, azt sírja, hogy majd meghal nemsokára. TAVASZI ÉJSZAKA — Masoaka Shiki — Tavaszi láz. Egy ember az utcán ballag magában és fuvoláz. ELHAGYOTT BÁRKA —Yosatno Akiko A parton egy vén bárka, tele vízzel, mindenki elfeledte rég s vizén fehéren tükröződik az őszi ég. A kert feliéi* fagylaltján piros gyümölcs ég. HARSÁNY! ZSOLT: Idegen az autóbuszon — Szervusz, jó napot kívánok, van • szemcsém, kérlek alássan. Ezt kiáltja örvendezve egy jóképű j úriember az autóbuszban. Mindjárt Iá- j tóm, hogy ismerős. — Szervusz, hogy vagy? — válaszolom neki udvariasan. Igen ám, de nem tudom, hogy kicsoda. Csakugyan ismerem, ez nem szenved kétséget. Ez az előre ugró áll. ez a tömpe orr, ez a jól rajzóit magas homlok együttvéve olyan rajzot adnak, amely már elraktározva áll képzeletemben. Bizonyára hozzátartozott az illető kiléte a rajzhoz, szöveg is volt a rajz alatt, de elkallódott. Ketté szakadtak, most külön úsznak ott a rendetlenségben. Magyarul: nem jut eszembe, hogy ki ez. Most aztán jön a zavaros kecmergés. Az egyenes és bátor dolog természetesen az lenne, ha igy szólnék hozzá: — Bocsáss meg, de nem jut eszembe, hogy ki vagy? Csakhogy. ezt a mondatot kellemetlen kimondani. Az ember restelli, hogy emlékezete gyengeségét tetten kapják. .Aztán meg sértő is az illetőre, hogy nem emlékszem rá. Ennélfogva igyekszem valahogyan átvergődni a dolgon olyan mondatokkal, amelyek nem okozhatnak bajt és mindenkire érvényesek. Közben talán akad valami támaszpont, ímely eszembe juttatja kilétét. Tehát elkezdünk beszélgetni. Ö felel: — Köszönöm, megvagyok. Hanem te hogy vagy? Mióta azt a dolgot kértem tőled, nem is találkoztunk. Köszönöm is, hogy írtál, sajnos, eredménytelen volt. Ebből még nem tudok semmit. Számtalan ember érdekében számtalan helyre szoktam irni és mindig eredménytelenül. — Nem sikerült a dolog? Mit mondtak? — kérdezem ravaszul. — Hogy majd értesítenek. Persze azóta sem jelentkeztek. Voltál náluk azóta? Most meg vagyok fogva. Tudnom kellene, hogy kiknél voltam, vagy nem voltam azóta. — Nem voltam, — vágom rá rögtön, I mert ebből nem lehet baj, — nagyon sokat dolgoztam utóbbi időben, nem igen mentem sehova. — Igen. — Igen. Hallgatunk, megy az autóbusz, mig a Lánchíd pesti fejéhez nem ér. Akkor az én emberem mozgolódik'. — Hát én most leszállók. Isten veled. Még egyszer köszönöm, hogy írtál. — Kérlek. Sajnálom, hogy nem járt eredménnyel. Szervusz. Megúsztam. Nem kapott rajta a hazugságon. Mert viselkedésemmel azt hazudtam, hogy emlékszem rá. És nem mindig kell az ilyen ismeretlen ismerősnek leszállania a következő állomáson. Jön még öt állomást, a beszélgetés folyik tovább és számomra folyton kínosabb. Az ismerős Pistáékat kérdi tőlem és nekem fogalmam sincs, milyen Pisíáékról van szó. Agyafúrt válaszokat kell kieszelnem, tcincolnom kell a szavak körül, hazug ábrázatokat kell vágnom. Valóságos vesszőfutás. Megesik ez velem minden két héten. Már úgy félek az ilyen beszélgetésektől, hogy behúzódom a perron sarkába és bámulom a tájat. De mással is megtörténik az ilyesmi, nemcsak velem. S ha gyűjteném ezeket az eseteket, mint természettudós a lepkét, most pompásan fejlett pillangót tűzhetnék gombostűre. Mert mi esett meg tegnap, tessék csak meghallgatni. Felszállók az autóbuszra, majdnem üres. Bemegyek, leülök. A következő állomáson felszáll egy velem egykorúnak látszó úriember és leül velem szemközt. Rámnéz, felkiált: — Szervusz, öreg, még ilyen véletlent! Hát te mit járkálsz erre? Jaj de örülök, hogy látlak! Ránézek, nem látszik ismerősnek. De hát a tüntetőén nyájas köszöntésre felelni illik. ■ — Szervusz, én is nagyon örülök. Megyek be a városba. Hogy vagy! Megvagyok. A céget otthagytam, most önálló vagyok, talán hallottad is. — Nem — felem gyáván —, nem hallottam. És hogyan boldogulsz? .4c idegen rámnéz. Ebben a pillanatban zavart ijedtség látszik az arcán. r-3«a—OMPaam»—in nww——i ni i i ■i»iwm>ig;AriaMM«gBMiiaiaTa i.L»mn,.jwn flEVPÁLGiKUS É5 REUMATIKUS FÁJDALMAK éim NEVDALŰIHE JURI ST Ahi a legjob at, tépi no ni ab ba I és leg£ egészségesebbet akarja felhasználni a maga egészségére, kizárólag az antiszeptikusan készített és fertőtlenítő Tisztán látom, hogy mi lóriéul: ez az ember félreismeri engem. Valami közeli ismerősének nézeti. De hogy tüzetesebben rámpillanlott, rájött tévedésére. Csakhogy már késön. Mert már nagyon kínos neki azt mondani, hogy: pardon, tévedtem. Most már benne vagyunk a bizalmas beszélgetés kellős kö- I zepén. Kérdést intéztem hozzá, hogy I hogyan boldogul. Kénytelen felelni. Pe- j dig tudja biztosan, hogy kilétéről fo- I galmam sincsen, csak belementem rosszhiszeműen az állítólagos ismeretségbe. Kényszeredetten, hűvösen felel: Köszönöm, megy valahogy. Valójában azt szerelné mondani, hogy: az urnák ahhoz semmi köze. De ezt nem mondhatja, hiszen ő kezdte a barátkozást. Olt ülünk tehát egymással szemközt és rendkivid kínosan érezzük magunkat mind a ketten. 0 sem tud mit mondani, én sem. Hogy kö- I zömbösen elforduljunk egymástól, ah- I hoz nincsen elég erkölcsi bátorságunk, sem neki, sem nekem. Az arcúra van írva. hogy dühös rám, mert engem okol kellemetlen pillanatáért, nem saját magát. Télre nézünk bambán mind a kelten. Az ördög vigye el, gondolom magamban, én a következő állomáson leszállók. Csakhogy ö is ezt gondolja. Egyszerre billentjük meg a kalapunk szélét tessék-lássék mind a ketten, egy- : szerre szádunk le. És állva maradunk I mind a ketten, pedig ez az állomás nem I is átszállókéig. Mindkettőnk turpissága ! nyilván való: várjuk a következő ko- \ csit. Akkor az én emberem fogja magát és \ mérgesen elindul gyalog. Olyan mérges I rám, hogy szerelne agyonütni. (S M€rlfS?€í januári számán ü-c tartalma*- Van-e verébmentes fészek-ódu? Káliumhiány tünetei a növényeknél. I Tömeg, vagy minőség? A gyümölcsfák autoto. j miája. A napraforgó dicsérete. Időjárás. Daru alma. Gyümöicsfavirágok megtermekenyüäies;. Kaktuszok szaporítása és gondozása. Szőlőmag- j olaj. Hová ültessünk diófát. Szőlészet. Gyümölcs-, Zöldség-. Virágkertészet. Egves szám ára 4C lej, vidékre 4t lej pénz vág}* postahely eg beküldése etilénében azonnal küldi a romániai főbizomá- nyos Ellenzék könyv osztálya. Cluj, Piaţa Unirii. Előfizetési árak: negyedévre 100, félévre 20c, egész évre 40c lej. Régebbi számokból díjtalan mutatványszámot 5 lej bélyeg beküldése ellenében azonnal küldünk. A PETTYES RUHA irta: PÁSZTOR JÓZSEF A hó egy picit szállíngózctt s a magasban, a bágyadt fényű utca fölött rohanlak a felhők elhaló robaj! ássál s a szél vadul rázta -a felerősített reklámtáblákat. A férj megtorpant', lelkesedve, meghatódva pillantott be a fényözöntaen fürdő kirakatba s egy gyönyörű, csipkés, zöld selyemruha fóDé mutatott. — Nézd! — fordult a felesége felé. —- Milyen gyönyörű estélyi ruha! — s egy kicsit elszorult a torka, amikor a felesége kopott- prémes télikalbáltját megpillantotta. Azután halkan, félénk hangon tette hozzá: — Milyen jól állna neked! Az asszony csak egy kurta pillantást vetett a kirakatba s a szemét lehunyta. Már mentek tovább. A férfi lelkére hirtelen felhő ereszkedett. Az elébb még olyan írissen, fiatalosan, életkedvvel lépegetett a felesége oldalán s most egyszerre kedv Délén, közömbös lett. Egy nő suhant el mellettük, drága perzsabu-ndában, kellemes, meleg illatot árasztva magából. Miikor betorduliak nz egyik mellékutcába, a férfi komoran fordult a feleségéhez: — Azér® meg lehetett volna nézni, azt a kirakatot. Az asszony szeme rámeredt. — Miért? A férfi keze remegett. Röpke pillantást vetett a felesége arcára, — Mert szép... Egy asszonynak mégis érdeklődni kellene a maga dolgai iránt... Tegnap este i® úgy raste item, amikor abban abban az utálatos, pettyes ruhában jöttél be, mikor Pali ott valii. — Istenem — nyikkant fel az asszony. — Nem gondoltam, hogy Pali kritizál, ölei a legjobb barátod. A férfi gyötrődve mondta; — Nemcsak Pali... Talán én is... Persze nem tudod, hogy Pali, mikor kimentéi a teát elkészíteni, megmondta, hogy szakit- hatnáil -már egyszer azzal a pettyes ruhával. Az asszony homkwka elborult. — Ée te? — búgott fel fájdalmasan a száján. — Nem utasítottad vissza? Szipogott. Csendes, bánatos hangon tette hozzá: — Tudnék ón is ruhákat csináltatni. De ha elkezdeném, sohasem szabadulnánk az adósságoktól. — Csak néha lennél' szép! Hiszen úgysem igen szórakozunk. Mégis, ha egy színházi ruhád voitna, olyan gyönyörű, fűzőid, amit most a kirakatban láttunk, almehet- nénk néhányszor a színházba. És ha csináltatnál két-három csinos háziruhát, az embernek nem kellene szégyenkeznie. Az asszony nem felek. Lassú lépésekkel, szótlanul mentek be a lakásukba. A gyermekek már aludtak. Az .asszony szomorúan le akarta vetni a télikabátját, de a keze valahogy beleakadt a rongyos bélésbe. Próbálgatta kihúzni a kezét, de ez csak nagy- nehezen sikerült. A férfi i n gerillten ránézett. — Persze, a bélés! Milyen rettenetes ösz- szegbe kerülhet az a bélés! — Vagy húsz pengőbe — felelt halk, meggyötört hangon az asszony. A férfi kirántotta a pénztárcáját. — Itt a pénz! Csináltasd meg! Az asszony szomorúan ránézett a férfire. — De én ismerem a gondjaidat... Azért nem kértem... Különben sem. érdemes már ezt az ócska kabátot kijavítani. A férfi arca kivörösödött. — Hát végy újat! Igen! Adnak, részletre is, vagy... Rongyokban nem járhatsz! Az asszony hirtelen a szók felé fordult, melynek karjára az ócska kabátot letelte. Az ujjai végigfutottak a kabát szakadozott bélesén és kopott prémjén. A szeme tele lett hirtelen könnyel, de az utániak nem akarta mutatni, hogy szenved. Simogatta az ócska kabátot mintha búcsúznék tőle. Vagy talán nem is a kabáttól, hanem az élettől, ami azóta elmúlt, amikor a kabát uj volt. Mikor másnap reggel a pettyes háziruhát kereste, sehol .sem találta. Vallatta a cselédet, de az sértődötten kiáltotta vissza: — Ugyan, nagyságos asszony! Azt hiszi, nekem, kellene az a rongy! Egy régi ruháját bontotta szét. Mire az ura hazajött, összetákolta. Az ura végignézte és legyintett. — No, ez se sokkad különb! Az asszony hirtelen gyanú tfogott. Az ura szemébe nézett. —- A pettyes ruhámat te rejtetted el! A férfi komoran bólintott. Az asszony ijedten nézett rá. — Kidobtad? A férfi lehajtotta a fejéit — Nem akarok tovább szégyenkezni ruha miatt. Az asszony szeme meghökkenve nézett rá. Estefelé felöltözött. Bement a divat-üzletbe. Másnap otthon volt a gyönyörű zö!d- selyemrüha, meg két kedves háziruba, uj antilop cipő, selyemhariisnyák és pár csipkés alsó holmi. Mesgfürdött, a haját rendbeszedte. Éppen kész volt az öltözessél, amikor hallotta, hogy az ura nyitja az előszoba ajtaját. Hirtelen meggyujtorta az. összes lámpákat s a nagy ragyogásban az ura elé állt. Mosolygott. Szempillái leereszkedtek, egy lépést tett az ura felé s dobogó szívvel mondta: — Hát, Lajos... Az ura gyönyörködve nézte. — A zöldruha! Milyen nagyszerűen áll! Az asszony megfordult, mosolyogva a tükörbe nézett, aztán újra az ura felé fordult, enyhén elpirulva. — Nos, most jöhet Pali!- Az ördög vigye — mormogott a férj — menjünk el valahová vacsorázni.
