Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)

1936-02-23 / 44. szám

MYELON LW.OFS A MÁSIK mAG 28. Fordított«: PINTÉR LÁSZLÓ Rosszkedvét még növelte honvágya. Ásított, megpróbált másra gondolni. Egyenesebben ült a székben, vigasztalgatta magák.. Hát Istenem, aggle­gény éíet egy ültetvényen... nem sok jót várhat et­től az ember, azzal már leszámolt... Bosszúságok ? Jó jó, de legalább hamar előrejut. Tényleg, hihetet­len gyorsan jutott előre! Szerencse... vagy más?... Knechtmansra gondolt. Neki szerencsét hozott ez a betegség. Csakugyan Dinahnak köszönhetné?... Ah, ugyan, a házvezetőnők csak úgy pletykáznak min­dig. Guna-guna? Badarság! Knechtmans sohasem volt valami egészséges. Beteg máj. Beteg gyomor. Huszonkét év a trópusokon. Éppen elég ez is Ásí­tott, felvette az újságot, lapozgatta. — No mi újság? Cinikusan elhúzta száját. — Újságok? Ópiumot log- ialtak le valahol! Leszúrtak egy kínait. Az érkező hajó utaslistája! A hajó menetrendje. Micsoda mar­haságok! Aneta jelenti:... örvendek! Gummiárak. No, ez derék: két cent emelkedés. Gum'mipiac: biztató! De nagyra vagytok azzal a két centtel! Elájulok a gyönyörűségtől! Gummi részvények: ... Közelebb ha­jolt az újsághoz, ez már érdekelte: ... Hü, ha... A Société de Caoutchoucs húsz ponttal ugrott fel! Ez még nem sokat jelent. Brinkman mesterkedhet me­gint! Hogy azok a hólyagok Franciaországban még most sem látnak keresztül a fickón! Sötét alak! Min­den vonatkozásban! Nőügyeivel. Negyedik feleség. Csinos kis asszony, kár érte... Lulu... Leeresztette az újságot. Már sötét volt az olva­sáshoz. Kibámult a kertbe. Nem sokat látott már belőle, csak sötét foltokat. Egyszerre maga előtt látta Lulu arcát. Nevető kék szemei. Fxnss, üde ajka. A kis gödröcskék... Kedves kis Lulu... Révedezve mo­solygott. Finom kis utazás volt...A hülye Voss. Kiju­tott neki a fedélzeten alvásból... Újra elborult az arca. Milyen pech, hogy egy hongsikangot nyomtak be kabinjába. És pont ehhez a társasághoz kellett ennek jönni! És éppenséggel az ő asszisztense! Ho­gyan vehet feleségül most valakit, akiről asszisz­tense jól tudja, hogy már a hajóidon szeretője volt?... Feleségül venni?... Ugyan, miket zagyvái már megint össze?... Azért, mert egy kis kalandja volt vele a hajón, rögtön feleségül venni? Erre valószí­nűleg Lulu sem számit. Lulu nem azok közül való, akik az első csók után már házasságról ábrándoz­nak. Lulu a háború utáni generáció... akikre nem vigyáz senki... Néha egy-egy levél, ha éppen kedve tartja. Kedves Lulu... Igaz, kedvesen ir. Leveleire gondolt... Lulu... Elhessegette képzelődéseit. Nézzük csak szépen tovább az újságot. Alig tudta kibetüzni a félhomály­ban. Csak gondolatait akarta más irányba terelni. Hirdetések: Jó nagy belük. Nem nagyon érdekli. Egyik olyan, mint a másik. Aukció... Jókarban iévő bútorok ilyen, meg ilyen ur házából... Pokolba jó- karban tartott bútoraiddal!... Fakutyái vennék... Ko­csit, batakponit keresek megvételre. Jegyesek... min­den külön értesítés helyett. Nagyon okos. Minek is még külön értesités? Szomorú kötelességünket telje­sítjük. Mii?? Nagy Isten!... máris?... knechtmans... negyvenegyéves korában.., csak negyvenegy éves, idősebbnek látszott... Meghalt Knechtmans. Hirtelen ledobta az újságot. Végigfutott rajta a hideg. Különös, szokatlan részvétet érzett. Mégis, egy európai, öreg sorstárs. Talán kis lelkiismeretfurda- Iást is érzett. Komisz fráter volt, az igaz. De hát volt-e közülük valaki is, aki megértéssel közeledett volna felé, őszinte barátsággal, volt-e valaki, aki igyekezett volna megkönnyíteni a dolgát? Hm, ezek a pletykák is... Dinah-ról... Ki tudja mit adhatott az be neki... Elképzelte Knechtmanst, ugv, ahogy utolsó napjaiban látta. Sovány, roggyant, halott- sárga. Tehetetlen, mint valami gyermek. Megeshe­tett rajta a szive, aki csak látta. Istemnem, ez az emberevő, ez a bikaerős ember; remegett az álla és csaknem pityergett. mert el kellett mennie. És akadt-e valaki, aki igazán egyiittérzett volna vele? Akad-e egyáltalában valaki, aki a másik bajával érez? Beteg vagy? Pusztulj innen! Meghalsz? Béke po­raidra! Legfeljebb arra gondolnak, hogy egy állás megüresedik. Gyors előlépés! Disznók! Negyvenegy... elgondolni is rossz! Hát ha az igaz, amit Dinah-ról regélnek... akkor annak a nyo­morultnak a lelkiismeretét terheli! Sohasem volt ott rendben semmi. Lusta. Koszos. Utcai nő! Mindenki­vel leállt! Minden írnokkal! Minden soffőrrel! Tudta ezt mindenki. Csali Knechtmans nem. Csak gazdája nem*. Ez természetes. Mindenkiről tud valamit az ember. Csak a saját házában vak. Mindenki esküszik a maga házvezetőnőjére. Ilyen barmok a férfiak! Az erősebb nem! Kényszeredetten felnevetett. Idris éppen kihozta a lámpát és meggyujtotta. Gasolinlámpa. Csendesen surrogott a nagy némaságban. Van der Steeg fel­állt, bement a moszkitóhálós szobába. Ideje, hogy megfürödjék! És azután?... Az Isten verje meg. egv hosszú este újra csak egyedül. A klubba menni? Nem, köszönöm. Nagyon drága már az örökös ivás. Megállt .a szoba közién. Magânpsşâga kínosan ne­hezedett rá. Jöhetne valaki, bánja is, akárki! Akárki, akivel kibeszélhetné magát Kenechtmans szomorú ve­géről. Akivel elbeszélgetne... saját dolgaikról... Ha legalább egv fehér asszony lenne, értelmes, müveit. Nemcsak egy ilyen fekete, örökös pletykával... Ösz- szeráncolta szemöldökét. — Hol bujkál tulajdonkep­pen Min ah ? Utóbbi időben egyszerűen be sem néz hozzá. Nem baj, igy is jó! Sok szükség nincs rá! Unja már nagyon. Maradhat nyugodtan a kony­hában... Rossz hangulata ellenére megpróbálta megér­téssel elbírálni az asszony viselkedését. — Minah duzzog. Valami igazsága van. Visszatért hozzá, mi­kor szabadságáról megjött, de ö már nem úgy bánt vele, mint végen... Lulu... Megvonta vállát... Lulu? Ugyan!... De talán mégis, Lulu. Igen. Talán azért nem birja már Minaht elviselni. Ha rákezd mondó- káira, rendszerint idegesen letorkolja: „Hagyd már ezeket a butaságokat. Eredj a konyhába, majd hív­lak, ha kellesz!“ Nem: is aludtak már együtt. Csak akkor, ha behívta. Féltékeny talán Minah? Észre­vett valamit?... Hát ha észrevett... legyen... Lulu... Most egyszerre nem birt kiszabadulni emlékezéséből. Érezte, hogy mindenütt elkíséri emléke. Maga előtt látta mindenütt. Fájdalmas vágy erősödött benne a lány után. Ha ma este, ma éjjel itt lenne, ha állan­dóan maga körül erezné... egy pajtást... akiben meg­bízhat... Valakire sziikségev olt. Megérezte, hogy ö is Knechtmans sorsára juthat. Keserűen ismerte be maga előtt, hogy asszisztensei éppen úgy ki nem áll­hatják, mint Knechtmanst. Kíméletlennek, ridegnek, igazságtalannak [árt­ják. Éppenolyan gyűlölet veszi körül, mint Knecht­manst... Különös balsejtelem szorongatta. A sok egyedüllét ártott meg neki? Megváltozott? Hiszen tele volt barátokkal... régen... és Kiki... Lulu is... min­denki szerette. Ezész bizonyos, hogy nem az állás miatt... Hogy is mondta Biom?...: „Vigyázz magadra, vesztedbe rohansz!“... Riadtan eszmélt a szavak igaz­ságára. Én is... én is úgy járhatok, mint Knecht­mans... elvesztem józan eszemet... eltesznek a láb alól... Te jó Isten, az a sok hiábavaló orditozás, fék­telen düh, jelentéktelen sinkeh hibák miatt... igaz­ságtalan voltam Roestinggel... a többiekkel... kulik­kal... Minahval... akárcsak Knechtmans... Idegesen kapott cigaretta után, gyufa után koto­rászott. Sehol sem talált gyufát. Majdnem elordi- lotta magát: „A fene egyen meg benneteket, hová dugtátok a gyufát?“ De uralkodott magán. Leült, fejét tenyerébe hajtolta. Nyugalmat erőltetett ma­gára. — Hát jó, ebben a szobában nincs gyufa. Mi­nah szobájában biztosan talál. Ott mindig doboz- számra van. Majd kivesz szépen onnan egy skatu­lyát. Nem fog megártani méltóságának. Mindent utánahordjanak talán? Trópusi hóbortosság, esze­lős hatalmaskodás ilyesmi miatt teleorditani az egész házat! — Felállt, bement a hálószobába. Ügyetle­nül motoszkált a sötétben, kereste a szekrényen a gyufát, Véletlenül elhúzott egy újságpapírt, amivel Minah a polcot takarta be. Már éppen vissza akarta illeszteni, mikor tapogatózó ujjat alatt valami pa- pirdarabkát érzett. Hát ez mi?... Egy levél?... A fe­hérnemű alá rejtve?... Meghökkent. Keze egyszerre hideg lett. — Oh, ez a bolond idegesség! szidta ma­gát, visszafojtva nyugtalanságát. Magához vette a le­velet, visszament szobájába. A lámpa alatt elolvasta a címzést: Kapada nyal Minah... Minahnak szólt a levél. Az irás Musawié, az Írnoké. Kivette a levelet a borítékból, megnézte az aláírást. Az aláírás nem Musawi, hanem: ídris. Egv7 pillanatig jéggé dermedve állt meg. Azután egyszerre minden világos lett előtte. — Hát ezért kelleti erőnek erejével felfogadni IclristI... Megnézte a keltezést... már egy éve... még Knechtmans idejé­ből... Idris szerelmes levele Minah-hoz. Egy szolga szerelmes levele az ő nyaijához! Saját boya viszonyt folytat saját házvezetőnőjével! Keze remegett, Mintha valaki váratlanul arcul csapta volna. Egy belső hang gúnyosan ingerelte: „Természe­tes. Mindenkiről tud valamit az ember. Csak saját házában vak. Saját házvezetőnőjére mindenki eskü­szik!“ Elöntötte a vak düh. Alávaló nőszemély! Caf- rang! Es az az alamuszi boy! Már egy éve! Saját házában! Es azután is, mikor már igazgató! A Tuan Besart gúnyolja az egész falu, nevetik az összes asz- szistensek... Saját írnokával irat... Vörös karikák táncoltak szeme előtt... Ökölbe szorította kezét. Em­berfeletti erőt érzett izmaiban. — Megfojtom az asz- szonyt! Agyonverem azzal a piszkos fráterrel együtt!... Darabokra töröm... és az írnokot is... ide... idehiva­tom mind a hármat... ebbe a szobába... nekik me­gyek a bottal és holtra verem, lelövöm az egész bandát! Itt azonban megtorpant egy pillanatra Valami intő hangot hallott: megállj!... Mi az? Megbolondult? Hát tényleg elvesztette eszét? A falnak támaszkodott. Lehunya szemét és a sötétségben, igy behunyt szem­mel lecsillapult benne a vihar. A szoba csöndjében egyhangúan surrogott a gasolinlámpa. Valahol, na­gyon messze, egy autó berregett. Az autótülök bu­gása, mintha int© hangként szállt volna felé a sö­tétségben Ídris lépett be a szobába. ..A nyai kérdezted, tálalhatja-e a vocsorát?...“ Egyszerre visszanyerte nyugalmát. „Vacsorát... Igen... Várj! nem!... még nem! Hívd csak be előbb a nyait.“ „legenis, Tuan Besar“, ídris mozdulatlan arca mögött, mintha megvillant volna valami biinludaío rosszatsejtés. Van der Steeg leült Íróasztalához. Kezében tar­totta a levelet. Minah bejött. A konyhából jött, föl Los kabátkát és valami ócska szoknyát viselt. Pár hajszálat simított hátra homlokából és szolgálatúé szén mosolygott. „Hivatott Tuan?“ Van der Steeg mereven ránézett és a mosoly azonnal eltűnt az asszony arcáról. Szája idegesen rânduit meg. Ismerte gazdája féktelen dühét. Kitá galt szemekkel, rémülten meredi a van der Steeg kezében tartott levélre. Egy másodpercig csönd volt Majd van der Steeg megszólalt, magasra tartva ke zében a levelet: „Azért hivattalak, mert szeretném tudni, hogyan lehetséges az, hogy te, az én nyaim, szerelmes levele­ket őrzői Idristől a szekrényedben?“ Az asszony üveges szemmel nézett maga elé Megnedvesitette ajkát. Aztán felkapta a fejét. Ma­gasabbra emelte vállait, kissé előretolta állát: „Ez azért van, mert Tuan mindig goromba és igazságtalan hozzám.“ Hangja kihivó, szemtelen voli. Van der Steeg éles gúnnyal folytatta kérdéseit: „Úgy? És elkerülhetetlenül szükségesnek láttad, hogy szeretődet boynak felfogadtasd velem?11 Erre már nem válaszolt Minah. Érezte, hogy megbocsáthatatlan hibát követett el. Hallgatása még jobban felpiszkálta van der Steeg dühét. Végül is Minah volt az, akivel minden bizalmas dolga! meg­beszélte. Az ő asszonya! És szolgálója! Háztartásá­ban és ágyában! Kétszeresen megcsaltnak érezte ma­gát. Mint férfi és mint gazda. Felemelkedett és az asszony elé állt. Minah kissé behúzta fejét, de nem hátrált. Szeme nem bírta el van der Steeg szúrós pillantását, lesütötte és úgy roondta: „Ha Tuan nem bánt volna velem úgy, akkor soha nem tettein volna meg. Majd hét éve vagyok Tuan házvezetőnője, de azért, mert szolgáló va­gyok, ne felejtse el Tuan, hogy asszony is vagyok. És egyetlen asszony sem tűrné el, hogy igy bánja­nak vele. Tuan megalázott engem a személyzet előtt. Egy nyai, aki a vendégszobában alszik... hát nem nevetséges ez?“ Van der Steeg erőlködött, hogy el ne ragadja szenvedélye. „Belőlem pojácái csinálni, az nem nevetséges? Összeállni egy ilyen fekete disznóval és hozzá még boynak is idevenni, ezt lehet? Ugy-e? Egy férfi el­tűrhet ilyesmit, nem gondolod? A szerelmes leveleket pedig csakis az Írnokkal lehel megiratni. az csak természetes... csupa becsületes dolog?“ „Ezt nem szabadott volna Idrisnek megtenni“ ismerte el Minali „ídris azonban nem tud irni." „És miért nem kérted, hogy bocsássalak el? Mit képzelsz? Azt hiszed talán, hogy beléd bolondultam, mint Tuan Knechtmans abba a rongy Dinahba?“ Az asszony nem felelt Mozdulatlanul tűrte a szemrehányásokat. „Elmehettél volna. Nem vagy feleségem. Csak nyai vagy. A nyai pedig szolga, kuli, szabad kuli, az 1 te is tudod. Jöhet, mehet, amikor jól esik.“ Ez a sértés szivén találta Minaht. Felkapta sze­mét, gyűlölettel teli pillantással nézett van der Steegre. „És Tuan miért nem bocsátott el, mikor terhére voltam? Azt hiszi Tuan, nem tudom, mi van a dol­gok mögött? Fehér asszony van a dologban. Hiszen azóta van minden, amióta Tuan megjött szabadsá­gáról. Miért nem veszi magához Tuan azt az asz- szonyt és miért nem küld el engem, ha én nem va­gyok több, mint egy kuli, egy utca rongya, miért nem hozza ide azt, ha az annyival többet ér?“ Van der Steeg egy pillanatra megnémult ezek­től a szavaktól, majd hirtelen felkapta kezét és csat- tanós pofont mért az asszony arcára. Minah hátra- tántorodott és hangosan feljajdult. „Fogd be a szád és csomagold össze cókmóko- dat! Még ma este eltűnsz! A boy-jal együtt, de egy- kettö, mielőtt még komolyan feldühödöm és bepisz­kítom a kezem azzal az aljas gazemberrel!“ Az asszony kirohant a szobából. Van der Steeg dühös léptekkel járkált fel-alá. Kis idő múlva a viz- hordóért kiáltott. Mun, aki már nagyon jól tudta, mi játszódott le az előbb, lélelkszakadva rohant a mosz­liitóhálós ablak alá. ___ „Parancsoljon. Tuan Besar!“ Még lihegett a nagy rohanástól. „Elmész azonnal Musawi Írnokhoz és idehivod!“ „Igenis. Tuan Besar“. A kuli mélyen mgehajolt Van der Steeg türelmetlenül várta Musawit. Sze­reiéit volna rágyújtani egy cigarettára, de gyufája nem volt. A lépcső alján köhécselést hallót. Musawi megérkezett. Behívta. Kissé meghajtott háttal lépett be az írnok. Fia­tal. jóképű maláj legény volt. Puha, csaknem nőies arcán rémület ült. Most nem hordta fehér ruháját mint az irodában, hanem valami színes szoknya és kis kabát volt rajta. Ez a benszülöttviselet van de; Steeg szemeiben egyszerre visszavetette öt a szirtesek közé. Minahval és Idrissel egy sorba. Most. azonban nyugodtunk érezte magát, az egész ügyet elintézett nek tekintette már. Leült íróasztalához. „Mondd csak, mennyi fizetést kapsz egy hó napra Musawi?“ (Foly latjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom