Ellenzék, 1936. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-05 / 4. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Jegyzőkönyvem Arckép. — Léíehíani regény Miért annyira magyar ez a rokonom, aki itt ül előttem a vidéki tisztaszoba alkonyt borúlátóban s havas, téli utazás után odatessékel a zöld kandallóhoz és értő mozdulattal, hamiskás oldalpillantással barackpálinkát tölt poharamba? Voltakép semmi se jelzi magyar voltát. Valamivel túl jár a hatvanon. Gyérúlö haja zuzmarás, de fésült, nem kócos. Bajusza nem villásan pödört és nem iorzonborz, inkább petyhüdt és konya. Szürke ruhát visel, szürke selyemnyakkendőt. hogy a közelitő aggkor elül belemeneküljön ebbe a szinielenségbe, szerényen a korhoz hasonlítson s igy mintegy látatlanul maradjon. Ngugateurópai jelenség. Bejárta az egész világot s öl nyelven beszél. Külseje után bízvást el tudom öt képzelni egy norvég egyetem dobogóján, francia vidéken, Lyonban, vagy Dijonban, mint nyugalomba vonult, tehetős nagykereskedőt, Németországban is, mint előkelő köztisztviselőt. Mégis, ahogy szól s ahogy bólint egyet lemondóan és főkép ahogy elhallgat, vagy hallgat, ahogy köszönt a befőttemkor atyafiságos bizalommal, de távoli embertisztelettel, valamicskét összeverve a sarkait, katonásan, láthatatlan huszár- sarkantyúk pöngését és villanását éreztetve, ahogy mulat csip-csup dolgokon, egy gyermeteg megjegyzésen, egy köröm csempeségén, egy felsülésen, egy nyelv- botláson, egy étel, egy töltöttkáposzta szagán és izén, ahogy úri kedvességgel és lovagiassággal, de éles csalafintasággal megítéli a nőket, ahogy nemfecsegő tapasztalatából humor és fájdalom vil- lódzik, ahogy bölcseleti magasából sóhajtva néz le a múló időre s tulajdon hanyatlására és kopására is, ahogy él, ahogy lélekzik, mindez annyira izig-vé- rig magyar, annyira a mi életünk századokba visszanyúló szellemét idézi, hogy bárhol a földgolyón tízezer ember közül is fölismerném s meghatottan, rajongva mutatnék rá: „ez az én testvérem)1. * Kétkötetes német regényt olvastam. Tündöklő készséggel irt munka. Lélektani regény. Az iró első kötetben (6i7 oldalon át) azon fáradozik, hogy bebizonyítsa, milyen jó a hőse, aki egyébként nem tud közelünkbe férkőzni, any- nyira sem, hogy egy másodpercig, az iró segítsége nélkül, saját jószántunkból képzelődjünk felöle, vájjon milyen is ez az ember, hogy borotválkozik, hogy fürdik, vagy hogy fekszik le az ágyba. Aztán az iró a második kötetben (711 oldalon át) költséget és fáradtságot nem kiméivé, azt bizonyítja be, hogy ez az ember, akiről végre elhitette, hogy jó, nem is jó, hanem rossz. Mind a kettőt elfogadjuk. De akkor miért ez a játék? Ha előbb azt állította valamiről, hogy fehér, később azt állítja ugyanerről, hogy fekete. Azért építgetett, hogy kártyavárát lerombolja. Mindössze ennyi meglepetéssel szolgál. Ez a meglepetés átlátszó, gyerekes. Nem lehet belékötni, de tétele egyszerűen nem érdekes. Annyit ér, mint a kísérleti lélektan, mely megméri a lelki történések és visszahatások idejét s belőle semmiféle mélyebb következtetést nem tud levonni. Akkor már ezerszer becsesebb egy csipetnyi szemléletesség, mely sehova sem igyekszik mutatni, semmiféle törvényszerűséget sem igyekszik hangsúlyozni, csak az életet jeleníti meg, a maga összetett, színes, föl nem bontható bonyolultságában. Hiába, a költőnek elsősorban láttatni és hallatni kell, érzékeltetni. Az olyan regény, mely a maga szerénységében és igénytelenségében csak erre törekszik, sokkal többet árul el az élet szövevényes voltából s a lélektan titkaiból is mint az, amelyik alakjait állandóan lombikok és vegyszerek közt szerepelteti, egy lélektani munkateremben s minden szavukat, mozdulatukat a mai tudományosság túlbecsült műszereivel ellenőrizi. A lélelktani regény nemcsak reménytelen vállalkozás, hanem erősen regénytelcn is. Az ELLENZÉK a baladást szolgálja. A* kisebbségi és emberi jogok előharcosa. * ■ _V.oO *£****£-ety®* ° aí*xV° 5 Te\e'bbb . ^ ,*9 ° w soh *V>orr0°( vosobb'tou%*\ se9‘ ^ . ,..-<"tóe"7a sw“*"4 — ’*t-A 1 ^ r«« <*** ... 'ob'°\ r,e HARSÁNYI ZSOLT: ELMESPORT Tele vau a világ elmesporttal. Mindenki rejtvényeket fejt és elmecsiszoló társasjátékot játszik. Társaságban emberek támadnak rá egymásra azzal a kérdéssel, hogy mennyi félszer fél s aki hirtelenében nem tudja rávágni, hogy egynegyed, azt nagy nevetség közepette lehurrogják. Ez a tömegragály természetes. Az ember igyekszik lefoglalni gondolatait, mert ha szabadon hagyja őket. semmi öröm nincs abban, amit magok körül találhatnak. Ugyanaz az ösztön magyarázza a történelmi regények kapós voltát: az ember kap az alkalmon, hogy ebből a nem kellemes korból a képzelőtehetség varázslatával átugorjék egy raá- sikba. S ugyanez az ösztön adja kezünkbe a ma oly népszerű útleírásokat: elmenni, elmenni, akárhová, csak el. Azonban nem bölcselkedni akarok jelen szerény soraimban. Hanem ha már az elmesport olyan divatos, hozzá járulok magam is egy agyafúrt feladvánnyal. Török ember mesélte nekem. Ugylát- szik, ők is rákaptak mostanság az ilyesmire. Nos tehát: elhalálozott egy derék, igazhitű muzulmán ember. Három fia meggyászolta. De a gyász közepette is nagy kíváncsisággal bontották fel apjok végrendeletét, mert nem kevesebb, mint tizenhét birka maradt a megboldogult után. Az apa utolsó akarata igy szólt: ,,Legidősebb fiamnak hagyom a jószág felét, második fiamnak hagyom a jószág harmadrészét, legkisebb fiamra pedig, aki még csak gyerek, hagyom a jószág kilencedrészét. Osztozzanak meg az állatokon békességgel, le ne vágjanak belőle egyet sem, ne veszekedjenek, éljenek boldogul s majdan nagyra növessze meg szakállokat Allah, aki egy és Mahomet az ő prófétája.“ Hát most itt állott a három fiú tizenhét birkával. A legnagyobbik felét örökölte. De hogyan felezzen meg tizenhét birkát, mikor az állatokból egyet sem szabad levágni? Vagy hogyan osszon el a középső fiú tizenhét birkát bárom részre? Ugyancsak hogyan vegye el a legkisebbik fiú tizenhét birka kilencedrészét? Soká tanakodtak az örökösök, de nem jutottak dűlőre. Végre a legidősebb igy szólt: — Magunktól ezt a bonyodalmas kérdést nem fogjuk megoldani soha. Menjünk el a kádihoz, az bölcs ember, eddig még minden fogas kérdésre tudott feleletet. Most mutassa meg, hogy mit tud. Elmentek a bölcs kádihoz, elmondták neki az egészet. A kádi tűnődve simogatta fehér szakáliát, végül inlelt a fiuknak, hogy menjenek ki vele az udvarra. Kint meghagyta a legkisebbnek, hogy fusson haza és terelje ide a tizenhét birkát. Szaladt a gyerek és kisvártatva megjelent a birkákkal. Az egész örökség olt bégetett a kádi udvarán. — Hé, — kiáltott most a kádi a cselédjére — eredj csak az istállóba, hajts ki onnan egy birkát az enyéim közül. A cseléd szótfogadott. Hozta a birkát. Vézna, satnya állat volt ez, nagyon kirítt a tizenhét közül, mert azok kitünően tartott, szép, kövér állatok voltak. — Itt most tizennyolc birka van, ugy-e? — -Annyi, — bólintották a testvérek. — No. Álíj elő Juszuf, te vagy a legidősebb. Te a birkák felét örökölted. Kiszakitok tehát a nyájból kilenc birkát, azokat hajtsd el magadnak békességgel. Csakugyan külön választott kilenc birkát. Közéjük vette a magáét is, a soványát. Juszuf azonban nem szólt. Con- dolta magában: tizennyolcnak a fele több, mint tizenhétnek a fele, ö mindenképpen jól jár. Ennélfogva gyorsan elhajtotta a kilenc birkát. A kádi a kőzépső fiúhoz fordult: — Állj elő, Ali, te vagy a második fiú, te a birkák harmadrészét örökölted. Tizennyolc birkának a harmadrésze hat birka. Hajts haza hat birkát a megmaradt kilencből békességgel. Ali sem kérette magát. Ő is úgy gondolta, hogy tizennyolcnak a harmadrésze több, mint tizenhétnek a harmad része. Hamar elment a hat birkával, nehogy a kádi még egyebet gondoljon. Ez pedig a harmadik fiúhoz fordult: —- Musztafa fiam, te vagy itt a leg kisebb, neked a tizennyolc birkának a kilencedrésze jut. Az két birka. Hajtsd el őket békességgel. Marad még itt egy birka. Az az enyém, amelyet ehhez az osztozkodáshoz pár percre kölcsön adtam nektek. Musztafa álmélkodva vette át a maga két birkáját és nagy tisztelettel nézett a lcádira. — Csodállak téged, ó kádi, te igen bölcs ember vagy. — Igen, — felelt a kádi nyugodtan — én bölcs vagyok. És a maga satnya birkája helyett visszaterelte az istállóba a szép kövér állatot. A Pisla kakas és a siiadinnye Irta: ZILAHY LAJOS. Hadd mondom el ezt a két parányi kis történetet, mielőtt végképpen elrepülne a fejemből ebben a világtörténelmi szélvészben. Még a nyáron történt: egy ember várt rám a kertben, kosárral a karján. — Drága jó nagyságos uram, tessék megvenni ezt a két csirkét. Nagyon ccsón megszámitom. — Nincs most háztartásunk, kosztét b oldatunk. — Drága jó nagyságos uram, bádogos segéd vagyok, fél év óla nincs munkám. —Bádogcsirkét árul? — Jaj, dehogy bádog, a legszebb rántani való... Vette is már ki a kosárból a két fehér csirkét s ahogy összekötözött lábaknál fogva elém 'tartottá a halálraítélteket, mindkettőnek a mellére fújt a pihék alá: — Tessék megnézni olyan gyengék, mint a harmat! Az egyik csirke menekülni akart, csipogott és szárnyaival csapkodott. Egész légörvényt kavart, mint valami kis repülőgép légcsavarja. Vízszintes helyzetbe verdeste fel magát, de aztán vissz a- hanyatlott. A másiknak több esze volt, meg se mozdult. Félig elfüggönyözött csirkeszemmel nézelt körül függőleges helyzetében. — Drága nagyságos uram, mit csináljak? Csirkét árulok. Tessék elhinni, egy pengőt se keresek naponta. Úgy adjon a jó Isten boldogságot a családom,nak. Drága jó nagyságos uram. — Az egyiket megveszem. — Meghal a másik bánatában. A csirkék is azt tartják: páros élet a legszebb a világon. Tessék mind a keltőt megvenni. Drága jó... — Nem, csak az egyiket. Megkötöttük az alkut. A bádogos eloldotta az egyik csirke lábán a madzagbilincset és letette a földre. A csirke megrázta magát és a következő percben már kapirgálni kezdett. Akkor mentem nyári szabadságomra. Egy hónap múlva jöttem haza és a kerii ház íróasztala mellett még aznap neki láttam a munkának. Egyszer csak, a nyitott ajtón, mint valami álomszerű jelenség, skarlátpiros taréju gyönyörű szép fehér kakas lépett a szobámba. Én már akkor el is felejtettem a csirkevásárt. A kakas óvatosan beljebb lépegetett és elfordította a fejét, ami kakasnál annyit jelent, hogy figyelmeden rá ninézett. Nem mozdultam meg,' csak a szemem golyójával. de úgy látszik valami nyugtalanítót fedezett fel rajtám, mert megreb- bentette a szárnyát és elinalt. Egy rendőr lakott akkor nálam, mint házfelügyelő. — Miféle kakas ez itt? — Ez kérem a Pista kakas — mondta a rendőrnő, aki a kertben gyomlált. — Az a fehér csirke, akit venni tetszett. Pisla, gyere csak ide! Pista odaszaladt és Baginé az ölébe vette. Az asszony ugv tartotta karján a fehér kakast, mint valami nagy eleven virágot. Megsimogatta a fejét. Szolid. Nagyon hallgat a nevire. Ettől kezdve biokban a legkiilönbö zőbb kísérleteket végeztem, hogy Pistát én is az ölembe vehessem. Azért titokban. mert nem akartam a rendőrin előtt a tekintélyemet csorbítani. Nekem tudniillik nem sikerült. Fütyültem, suttogtam. pisszegtem, gügyögtem, a nyelvemmel és ujjammal csattingattani, de Pista hátaliurditott és hangosan elsétált
