Ellenzék, 1935. szeptember (56. évfolyam, 200-224. szám)
1935-09-15 / 212. szám
19 3 5 szeptember 15. F I. I. F N Z É I< OTiiv s«u< Í löd [ lön aon D sm I JSD nnv. iöH mai !HV> >\ ö nin aih> ihn \ Jan .iv, hó y/.z ön cu' O' m A fadarab Mint messzi útról hazaérkezni, oly un írzés hosszú hetek szünete után megint tollat fogni a kezembe, egyelőre arra a kis időre, amit u szanatóriumi szobában ágyon kinül szabad tölteni. De már az ■is nagy dolog, hogy itt tarlók. Ha törié- ■liftesen száz évvel előbb szilietek', nem wolnék már sehol. De nem Inába irtain 'és beszéltem világéletemben a bámulat és tisztelet hangján az orvostudományról, a tudomány most rajiam, magamon igazolta elismerésemet. Valljuk meg: csakugyan bámulatos dolog visszaemlékezni. vagy pontosabban szólva, visszaemlékeztél ni arra a pillanatra. amikor ott feküdtem az asztalon és tudtam, hogy Adóim professzor most nyúl be a májamért, most borítja ki, mintha valami könyvlapot hajtana visz- sza és most kandikál be alá ja. hogy mi van hát azzal renitens epehólyaggal. Mindezt tudván tudtam, de annyit sem éreztem belőle, mintha az ujjóival megérintett volna valaki. Nagyokat és fájdalmasakat nyögtem mégis, mert a műtétből nem éreztem ugyan semmit, de annál jobban éreztem az epegörcsöt, amely i— elég ritka eset az orvosi irodalomban éppen ott jött rám megint, az operációs asztalon. Mintha azt gondolta volna az az átkozott epe, hogy úgyis csak percei vannak még hátra, addig még gyorsan csinál annyi bajt, amennyit lehet. Hóit csinált. Jobbról-balról nyomták belém a morfin különböző árnyalatait, az epe gonoszul röhögött rá és fájt tovább. De úgy, hogy kínos nyögéseim közepette a fogamat csikorgattam. A professzor rám is szólt: — Ne nyögj nekem, mert rögtön elaltatlak. — Ne figyelj rám, — veszekedtem én vele nyögve — te csak operálj. Hát igy elfoglalkoztunk egy és háromnegyed órát, én az epémmel, ő a műtéttel, mig végre a gonosz epehólyagot utolérte végzete: tovább fájt. de abban a dézsában, ahová dobták. S a professzor a nagy műtét után jókora öltésekkel varrt be engem, megkönnyebbülten, mintha egy zsákot varrt volna be. Lenövések és gyulladások folytán bizony az életveszély határán járt, amit most ilyen nyugodtan el tudok mondani. Diet és halál gondolata sűrűn megfordult a fejemben. A nagybeteg mind figyelő, gyanakvó és bizalmatlan természetű. Magam is csak akkor nyugodtam meg sorsom felől, mikor Ádám profeszszor kél hét múltán közölő: velem, hogy most már nyugodtan itt mer hagyni Hfí- tényi doktor gondjaira és megkezdi szabadságát, amelyet miattam halasztott el. Ekkor hitlem el először, hogy életrajzom még nincs lezárva. Ha egy ilyen lelki- ismeretes orvos és ilyen jóbarát itt mer hagyni, akkor biztos, hogy nagy baj nem lehet. f tol só nap még tréfálkoztunk is orvosi dolgokról. Vidám történeteket meséltünk egymásnak. Adóm professzor megkérdezte tőlem, hallotlam-e már a fadarabról szóló adomát. Nem hallottam. Elmondta. Úgy szó! a történet, hogy egip orvos elment szabadságra és betegeit helyettesnek adta ál. Minden 'betegről elmondta, amit kellett, de a végén hozzátette: — Erre a Kondorra különösen felhívom a figyelmedet. Nagyon gazdag ember és remekül fizet. Elment aztán szabadságra. Mikor visz- szajölt, rögtön felkereste a helyettest. Az pontosan beszámolt valamennyi betegről. A végére, hagyta Kondort. —- És képzeld, mi történt Kondorral, akire külön is figyelmeztettél. Az első kötözés alkalmával egy kis fadarabot találtam a sebében. Azt kivettem. Erre két nap alatt meggyógyult. Most olyan egészséges, mint a makk. Az orvos összecsapta a kezét. —- Boldogtalan ember, mit csináltál velem? Egy féléve élek ebből a kis fadarabból! Ezen a történeten jól nevettem. aztán Adóim professzor elutazott Se met országba. Ott töltött Izét hetet. Én ezalatt itthon próbáltam gyógyulni. De hiába csinált velem a nagyszerű Hetenyi dől, tor akármit, a seb megmakacsolta magát es nem gyógyult. Vagy legalább is csigalas- susággal javult. Az pedig, aki ezen már keresztülment, meg tudja értem, mit éreztem nap-nap után: nem gyógyultam és nem gyógyultam. A professzornak, aki inlerurbán fel hinta a szanatóriumot, csalz azt tudták referálni, hogy jól na- j gyök, de igen lassan halad a dolog. .1; j ilyesmi nem a kezelésen midik, hanem ! a beteg úgynevezett ..gyógyhajlamán'1. | 1 'égre aztán visszaérkezett szabadságéiról Ádám jirofesszor. Es egy reggel megint megállót! ágyam elölt a Izis ember. (Nem is értem, hogyan fér ilyen kis emberbe annyi emberi nagyság.) — Hogy vágyé — kérdezte. — Volna egy nagy kérésem feleltem neki. — Mi az? — Ne vedd rossz néven. Lajoskám, de most már vegyük ki a fadarabot . . . Ahogy én neveltem az ö történetén, most ő úgy nevetett az én kérésemen, és úgy látszik, csakugyan kivette a fadarabot. Aznap óta nincsen lázam. Most már csakugyan nem tart sokáig. Kopogjuk le. HARSÁNYI ZSOLT. Összefüggő barlangvárost nyitottak meg a budai vár alatt Földalatti idegenforgalom BUDAPEST. (Az Ellenzék tudósítójától.) Ezelőtt körülbelü. négy évvel történt, hagy mikar a budai vár egyik Szentháromság-utcai házában szenet raktároztak el, a pincében dolgozó munkások közül egyiknek belecsúszott a lába egy mély, feneketlennek tetsző lyukba.. A munkás .kalandjának fo ytatásáról nem tudok többet, de ez a „félrelépés“ vezette a hozzáértőket arra a feltevésre, hagy a várbeli régi házak pincéi alatt egymással összefüggő barlangsorozat terül el. A feltevést öreg emberek emlékei is támogatták . . . Mese'tek a fogház pincéjéről, mely a múlt század elején réme volt az italos embereknek. Ha valakit az utcán dülöngözve, vagy éppen részegen heverészve elfogtak, szépen odavitték a pinceablakhoz, ráfektették egy deszkából készült csuzdára és egy jól irányzott lökéssel, — néha rúgássá1... — les-zánkáz- tatták a pincébe. A hűvösben aztán nemsokára kijózanodott és ki lehetett hallgatni. Mondták az öregemberek, hogy a régesrégi cukrászda pincéje alatt is lennie kell nagy, teremszerü barlangoknak s talán ilyen ismeretien barlangi a nyitja az egyik várbeli mészáros meggazdagodásának is. Tudniillik ez a mészáros arról volt nevezetes, hogy nyáron is árult kocsonyát! Roppant kelendő volt a nyári kocsonya s a mészáros semmiért el nem árulta volna, hogy a kocsonyakészités hogyan sikerül neki mindig, tekintet né ki.il az évszakokra . . . I.chct, — mondták az öregek, hogy mészáros pincéje a Várhegy mélyében rejtőző harangokba vezet... A legendákat, emlékeket, feltevéseket igazolta a kutatás, a várbeli pincék alatt mésztufa barlangokra bukkantak. A barlangtermekben Az idén ezek a barlangok a nagyközönség számára is megnyíltak. A pincében kénye mes lépcsőkön .ereszkedünk le, de veze'tőnk figyelmeztet, hogy a nagy, tágas, villanyvilágítással ellátott pincékre semmi elragadtatást ne pazaroljunk. A tulajdonképpeni látnivaló egy emelettel lejebb kezdődik. A barlangokba is ilyen kényelmesen széliünk le s pár perc múlva egymásba nyiló, kikövezett barlangtermek sorozatába érünk. Ha okvctlenü kifogásolni akarnék valamit, csak azt mondhatnám, hogy a tárgyilagos, egyenletes világit ás mellett megszűnik a bar- fang legfőbb vonzóereje, a titokzatosság. Sehol egy sokat sejtető, félhomályos iorduló, egy söétbe vesző terem, egy komor, fenséges árnyék . . . Biztonságban és barátságosságban egy meghitt po gári otthonhoz mérhető, ahol az egymásba nyiló szobák még nincsenek be- butorozva. Az egyik fal mellett néhány állati csont hever s egy falmélyedésben egy kettétört emberi koponya, egy iábszárcsont és egy régi, repedt korsó fenne hivatott érzékeltetni, hogy itt valaha emberi és á lati üldözött vadak tanyáztak. A török világ idején ide bujtatták el az asszonyokat és a gyerekeket. A rémület és zsúfoltság e drámai képeit most a legnagyobb képzelőerővel is nehéz felidézni ezekben a tiszta, jól világított barlangokban. Pedig milyen kétségbeesett, riadt tömeg nyüzsöghetett itt, a tűz festői fényéné, lesve a felvilágból érkező hiraket. Tüziik megfeketitette az egyik terem meny ezerét s most meghatva és melegen gondolok az itt rejtőzködött anyákra ... ki tudja, talán valamelyik ősanyám is itt remegett a gyermekévek . . . itt fürösztötte kicsijét ebben a kádalakra kiépített sziklamedencében, ahova a dolomitsziklák esővize ma >s összegyűl... Egy másik teremben kút van, a friss levegő pedig aknanyilásokon szivárgott be. Nem emberi mű E történelmi időknél is fenségesebbek a történelemelőtti idők, melyeikről e vizvájta üregek is tanúskodnak. A barlangokról még csak az az egy bizonyos, hogy nem emberi kéz, hanem természeti erő ásta őket, a magyarázatok azonban nagyon eltérőek. Egyesek szerint valamikor a Várhegy magasságában A falu hazatér Irta: CZÍNCZÁR MIKLÓS Istenem, hogy elfut az idő! Egymásba bújnak a napok. Az ember néha ráeszmél: most reggel van . . . már itt az este... a napok síkos gyöngysora átcsúszik ujjal között s nem hagy nyomot maga után. De az észrevétlenül semmibehu! ó napok egyszer visszatérnek. 1917 január . . . Lángok csaptaik fel a föld minden táján. A formák zavarosaik voltak, de az akarat jobb viliág felé mutatott.. . Közelinek látszott a béke. Akkor tért haza az erdélyi falu a menekülésből. — Nehogy azt higyje, — szólt a csendőrőrmester a gyengéin fütött hivatal deszka szükség.asz’talánál ülő fiatal' postatisztnek, —- hogy a katonák fosztogattak. Nem! A falusi lakosság lopott el mindent. Ebben nem volt különbség a nemzetiségek között. Aki hamarább visszatért a faluba, eltulajdonította a szomszédja gazdátlan ingóságait. Magyar, szász, vagy rámán: egy se tudott becsületes maradni. Látta, hogy a másik fosztogat az átmenetileg gazdát!an házakból, miért ne lopott volna ő is? Hátha a gazdát elsöpörte valamelyik hadszíntér a menekülés ideje alatt? Mindenkinél házkutatást tartunk! Mindenkinél, kivétel nélkül! — Az a főkérdés, őrmester ur, hogyan szerezhetnék bár egy sza 'mazsákot éjszakára? — Azt, bizony, személyesen tessék megpróbálni ! A postatiszt nekivágott a téli falunak. Benyitott a házakba. Legtöbb helyre nem tért vissza még a ház gazdája. Nem tréfadolog, tciüdőben a Dunántúlról szekerestől-állatos- tól hazavergődni . . . A parasztházakban megrongált bútorok. Ahol katonák jártak, szétdarabolt szekrények, asztalok maradványai a kályhák előtt. Sok lakás padlóján csak az otthagyott szalma jelezte, hogy emberek laktak valh'ha benne. Az úri 'lakásokban még inkább szembetűnt a pusztulás. Bútorok helyett szalma, piszok mindenütt. A gyógyszerészek lakásában egy feltépetthasu díványon kívül se mimase maradt. A gyógyszertárból csak az állványok, szekrények tűntek eh A mérges porokhoz, folyadékokhoz fékek hozzányúlni. Anná' szánalmasabb képet nyújtott a falusi bolt. Felsza- kitott ajtaja a megcsendesedett ut fagyos göröngyeire ásított. Még: az üzlet polcait is összezúzták, részeit tüzelőfának cipelték el. A sok liszt, cukor, szövet, százféle más áru mind étűnt. A kereskedő lakásberendezése ki- szurtszemü arcképekből állott. A román falurész nem menekült el. A postatiszt egyiküktől) olcsó pénzért kapta a szalmazsákot. — Már ideje, hogy újra járjon a posta! — szólt egy menyecske. — Azt se tudjuk, mi van a fiúikkal a harctéren! A patak jegén át a posta felé ment. Szalonnát vacsorázott. Megtöltötte a szalmazsákot. Régi kényelmes ágyára gondolt. Sokáig nem tudott elaludni. Az ablakról hiányzott a függöny, a kemény tél hideg holdja kegyetlenül1 nézett az arcába. Bántotta a falu szokatlan csendje: sehol egy szekérzörgés. Télikabátjával takaródzott. Fázott. — Nem könnyű az ilyen postai szolgálat! Igaz, a harctéren sokkal nagyobb a szenvedés! Mikor tavaly nyáron, a meneküléskor, a Duna hátán vonagló fénykigyókat bámultam, úgy vágytam ide vissza! Miért? Ki vár itt engem? Ki szeret itt engem? Mégis, vissza- vágyoam ... és elgondoltam akkor ott, a Duna partján, milyen nehéz jólétet-kényel1- met nyújtó környezetből az ilyen fájdalmat megérteni. . . Én is sokszor kapom magam rajta: nem fáj nekem a háború úgy, mint annak, aki a testévé1, érzékeivel, egész lényével a lövészárok mocskában hever. . . Még rengeteg baj száll azután is a fejekre, mert egyik ember nem tudja beleképzelni magát a másik helyzetébe . . . Jönnek majd generációk. Ezek nem a saját testükkel élték át a mi korunk borzalmait. Ezeknek a háború minden gyalázata, csalása, léik! szemete csak betütömege- ket jelent, kalandos mesét, érdekes változatosságot. Még talán irigyelhi is fognak bennünket, amiért kénytelenek voltunk hősök lenni, amiért más- helyzetekbe sodródtunk, mint ők. Azt hiszem, a gonoszság azért győz minden vonalon, mert az embereket nem tanítják meg képző őtehetségük helyes kifejlesztésére . . . Eltelt egy hónap. A falu lassanként újra megtelt emberekkel. Pótbutoro-k és igazi szomorúság a házakban. A később érkezett bizalmatlanul nézett azokra, akiket már a faluban tálát: hátha ez is az ő eltűnt holmijából vitt egy-egy darabot a lakásába? Falusi bútor egyforma, nehéz a bíró ellőtt az igazságot bizonyítani. A postatiszt benyitott a megelevenedett gyógyszertárba. — Ide nézz, — kiáltott a belépőre a nyurga, fiatal patikussegéd, — újdonság! Nézd ezt a szekrényt, meg d íványt! Fenyőfából, az ellopott régiek helyett. Biztosan az ammóniákba szagolt bele valamelyikük rózsavíz helyett, kicseréltem a feliratos üvegeket, mielőtt e -menekültünk, azért nincs hiány az anyagokban ... mi újság a faluban? — Semmi nevezetes! Hallottad, a íő'biró kredencét az erdőben találták meg a csendőrök, kettétört márványlappal? A szász pap nagy hármas-tükrét a patak zajló jege alól emelték ki. A kertek a-att mindennap lopott holmit találnak a csendőrök, a házkutatások miatt senk-ise meri a feltűnőbb tárgyakat magánál tartani, inkább a szomszéd kerítése elé hajítja. Több tucat fejkendő került meg ig'- és a kifosztott füszerüzletből való nagy halom varróse yem . . . — Érdekes, hogy jómódú gazdák is ráadták fejüket a fosztogatásra. Valahogy divatba jött ez a munka, mert távol volt a katonaság, a csendőrőrs, no, meg a háztulajdonosok is. Most már, hogy rendbe kezd jönni a falu, egymásra kenik a dolgot. Mindenki más nemzetiségű emberre tolja a bűnét. A csendőrségnél egymást jelentik fel: magyarok, szászok, románok egymást mártják be még jobban a bajba. Ezek az emberek, akiket egyformán megtaposott a menekülés nyomorúsága, most még jobban nemzetiségükbe különülnek . . . Dobpergés hallatszott. A sánta dobos hirdette az utcán: — Közhírré tétetik, hogy a csendőrök által összegyűjtött tárgyakat jogos tulajdonosaik a piactéren tartandó nyilvános kiosztáson a jövő hét csütörtökén vehetik át! A község legtöbb házába már visszatért az élet, füstöltek a kémények. Igaz, a legtöbb ablakon a függönyt esténként még mindig egy-egy hárászkendő, vagy szétáló szegekre
