Ellenzék, 1935. május (56. évfolyam, 99-123. szám)

1935-05-26 / 119. szám

ELLENZÉK „+1935 máías 26. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Kármán József írói arckép Huszonhatesztendős kordban halt meg, 1795-ben Losoncon. Csonka életművet ha- >\njgoit hátra. Ezt egy nagy elbeszélés, — vagy egy kis regény — alkotja s néhány .tanulmány, rajz. Ha lapozgatjuk írásait, el­fog bennünket valami nyugtalanság. Nem értjük, honnan támad egyszerre, elődök nélkül. Honnan a szépprózának ez az egyen­letes lejtése, az elbeszélésnek ez a bizton­saga és simasága? Honnan irtekezéseibsn ez a tündökletes vil tg osság, ez a bátor hig­gadtság, ez az turópai szigor, mely érettebb 'főtől is meglepő i olna ? Petőfi-re kell gon­dolnunk, aki szintén csak huszonhat évet élt, mint ős oly költeményeket hajigáit el, a kedély, elmélyülés, élettapasztalat oly remekeit, melyeket egy hosszú pálya se magyarázhatna meg. Zavarunkban igy okos­kodunk : Petőfi a vers lángelméje, Kármán József a próza lángelméje. Ezt a párhu­zamot a maga igényességében és merevsé­gében Kármán József nem birja ki, mert nem oly eredeti alkotó, mint Petőfi. De akárhogy forgatjuk a szót, el kell ismer­nünk, hogy csodának csoda- Izgató jelenség. Egy halott század utolsó éveiben szikrázik föl, a XVIII, század ha- iármesgyéjén, szinte egyedül, a megújho- &•: dás előtt s minekelőtie kialudnék, féngzá- pori szór maga köré, akár egy gyorsan kilobbanó tűzijáték. Utána sötétség, előtte is sötétség. Kortársai nem emlegetik. Ké­sőbb fedezi fel Toldy. Elszigetelten él. Egy reformálás pap fia. Gyermekségében a kor divatja szerint szellemeket idéz, a túlvilág titkos híradásait lesi. „Sejtelmei“-ben ezt írja : „Szoros viszonyba léptem a szelle­mekkel, s jobban tudtam és ismertem ne­vüket, nemüket, megjelenésük és megidé- zésük módját, mint szülővárosom embereit és utcáitRegényes és rejtélyes. Amellett aufktärista, a fölvilágosodás hive. Mint Ka­zinczy és Kölcsey, ő is szabadkőműves a pesti Hét Csillag cimü páholy tagja. Becsben beleszeret egy grófnéba snizai, Markovics Miklósáéba, grünthalli Öffner Mariannába, a cavilói várparancsnok leá­nyába. Az asszony huszonötéves, ő húsz. A férj, ' akit már vénembernek tartanak mindaketten, harmincnyolcéves, politikai kalandor, zavarokat akar előidézni a Bal­konon, vagyonát föláldozva a monteneg- róiakat szeretné császárnak szállítani, köz­ben pedig magára hagyja, elhanyagolja fe­leségét, még pénzt se küld neki, úgy hogy az gyakran szükséget lát. A grófné nemet I veiéiben csak igy nevezi az urát: „a dai- rnata.“ Kármán József, aki különben fran- ; iául, angolul és olaszul is tud, németül levelez Markovlcsnéval. Levelezésük külön kis reqény. Mindaketten betegek és rajon­gók. Lobognak, izzadnak a láztól. A grófné gy kacérkodik vele: „Becsás meg, barátom, ■■.ogy ilyen szabadon írok, de gondold meg, hogy sokkal jobban szeretlek semhogy meg­csalni tudnálak. Ugye, te elborzadsz attól a gondolattól, hogy én feleség vagyok; mennyire fognál egykor még átkozni, ha neked ezt az ellenvetést nem tettem volna. A te szived romlatlan, megbecsülhetetlen és éppen azért a legnagyobb szörnyetegnek keltene lennem, ha rászedni akarnálak. Igen szépen és könnyeimmel kérlek tehát ? szeress engem, de csak mérséklettel.“ Kár­mán pedig eképp szólogatja a giófnét: „cara mia seccatura — én édes gyötreiőmX Az asszony érzi azt az akadályt, hogy ud- varlója öt egész évvel fiatalabb nála. Foly­ton szenved a fogaival és a szemeivel. Már kissé el is hízott. Arra az időre ígéri imá­dójának a végleges boldogságot, amikor mar teljesen megöregszik s — borzasztó elgon­dolni — harminc éves lesz. Úgy tervezi, hogy majd elválik urától, egybekel Kúr- mánnal. Hat évig tart ez az emésztő sze­relem, melyet szellemi örömök, félreértések, levélvisszaküldések is fűszereznek, aztán a I dalmata gróf visszaparancsolja feleségét bá- I nati birtokára. Kármán Pozsonyban ügyvédi oklevelet szerez. Később göndörfürtös fejével, égő, viaszsárga arcával feltűnik Pesten is, az akkor kialakuló irodalmi központban gróf Podmaniczky Mária és gróf Beleznay Mik­lósáé estélyein. „Pest Alkibiades“-ének ne­vezik. Gróf Beleznay Miklósáé pártfogásá­val kiadja az Urániát, az első magyar női folyóiratot, de csak három kötete jelenik meg, előfizetője kevés, alig száz. Igazgatja az első budai szintjátszó társulatot s meg­írja alkotmányát, melyből ártól értesülünk, mi a színházi személyek kötelesaége, meny­nyi hópénzt kap a színházi ruhatáros, a „ruházatok gondviselője“, a színházi fod­rász, a „hajfodoritó“ és a színházi tűzoltó, a „kéményseprői, tűzre v igy ázásért.“ Úgy látszik, része lehetett a Martinovics-féle összeesküvésben is. Talán ő is Kufsteinbe, vagy Spielbergbe kerül, talán az ó szép arszlánfeje is a Vérmező fővén gurul el, ha betegsége nem rendelkezik másképpen : a tüdővész ítélte halálra. Két héttel Marti- novicsék kivégzése után csöndesen hunyt el, édesapja házában. Még a huszonhatodik életévét se töltötte be egészen. Ma, amikor a „Fanni hagyományai“-t ol­vassuk, vegyes értések késettének bennün­ket. Régies, régimódi történet ez. A mese váza vékonyka. Egy nemes kisasszony, aki Hamupipőkeként él mostohája és zord atyja mellett, ‘beleszeret a vidéki táncmulatságon egy jiatalemberb?, de a leány szülei nem helyeslik a házasságot, az ismerősök meg­rágalmazzák őket s Fanni a végtelen sze­relmével elhevvad. Ez a lélektani regény az ö vallomása, hagyatéka, naplója. Érzelmes és érzelgős, mint a kor, melyben született. Gessler idllljeit olvasták akkor. Azon, amin mi most csak ásitozunk, az akkori emberek hangosan zokogtak. A természet, melyet Rousseau nemrég fedezett föl, az erdők, a patakok, a ligetek zöld lombfüggönyei oly ingerlők voltak ebben az időben, mint a frissen festett, színpadi díszletek. Fanni elképzelt arcmását több ízben megrajzolták, szalaggal homlokán, vagy szétbontott, lee­resztett hajjal, elbódult önkívületben, világ­fájdalmas, könnnező szemekkel. Minden­keppen hasonlít Weither kedveséhez. Goethe „ Weither keservei“ kétségtelenül hatott is a a regényre. De hogy milyen uton-rnödon és mértékben, azt mi már bajosan tudjuk eldönteni. Aki tanulmányozza az eszmék és érzések vándorlóját a világon, meglepő eredményre jut. Azt tapasztalhatja, hogy a kortársak mindenkor láthatatlan huzalok­kal vannak összekötve a föld minden pont­ján, érintkeznek, a nélkül, hogy ismernék- vagg olvasnák egymást. Valami delejesség árad a levegőben s megvezzenti az ideg- rendszert. Egy meghatározott évben feltű­nik valamilyen jelző Norvégiában, Oslóban s ugyanekkor írja Le ugyanezt a jelzőt egy másik iró is, Spanyolországban, Sevillában. A találkozás sokszor megdöbbentő. Csak a lelki összehangolás, az azonos hullámhosz- szuság magyarázhatja ezt. Ez a jelző nehány év múlva divattá válik, majd hatás­talanná kopik. Aztán az ízt s titkos sugal­latára egyszerre tűnik el mindenütt, Var­sóban, Berlinben és Budapesten, vagy ki­cserélődik valami mással. Ha a hold jelzője addig „szűzi“ volt, „halvány“ lesz, vagy „vigyorgő,“ vagy Lalan „beteg“ és „puf- fadt“. Itt és ott az írók a maguk egyéni­sége, ösztöne szerint írnak, keresik az iga­zat, a jellemzőt, áz újat, abban a hitben, hogy valamennyien eredetiségük szeszélyes végtelenjében kalandoznak, de voltaképp mindenütt és mindig egy ki nem mondott csillagászati törvény korlátozza és irányítja őket. Ebből érthető meg, hogy a koríársak- nak nemcsak a kezük vonása, a betűik ha­sonlítanak egymáshoz egy század kereté­ben, hanem tárgykörük, elet fölfogásuk, böl- cselelük és kifejezésmódjuk is. A Fanni hagyományai, mint olvasmány, most, majdnem másfélszázad múltán is friss és élő. „Oh be jó itt!.. . veteményes kertünk ajtaja megetl, melyen a gyümöl­csösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, a mely álalfonódik egy szép kö­kényfácskára és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jó izii az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor sen­ki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok, orozva, itt sírok orozva.“ Ez a próza tiszta az előadás közvetlen keltemével, köt ncök nélkül. Ami leír, azt látjuk és érzékeljük. A vidéki tánc- mulatságot igy rajzolja: „Fehér tiszta ruhát vettem ki. hajam természetes sziliében, szor­galom nélkül rendbe szedve, egy rózsa min­den ékesség helyett belé szúrva, derekamon egy öv pántlika —— s igy kész voltam . . . Al­konyodon. midőn a kastélyhoz közelgettünk. A számtalan gyertyák világa élőnkbe lobo­gott. A muzsika csendes és alacsony zengé­se, mint a reggeli álom árnyéka, messziről hangzott élőnkbe. Rendkívül érzettem ma- i gamut . . . Orcám veres tűzzel égett és szivem rettenetesen vert.“ Sehol semmi lomposság vagy bőbeszédűség. Sokáig tartott, amíg pró­zánk annyi bot or hálás és bukdácsolás után erre az egyöntetűségre tett szert. Kármán József már öntudatos művész. Mondatai egyenletesen gönggölödnek le. Ott szakadnak félbe, ahol kell. Ebből a természetes szagga­tóit ságból támad prózájának lüktetése. Nietzsche valahol arról elmélkedik, hogy micsoda a jó próza titka s megállapítja, hogy ,,a próza szakadatlan és nyájas harc a költészettel, minden varázsa abban van, hogy unos-untalan kisiklik a költészet elüt és ellentmond neki“, de közben mindig vele kacérkodik, amikor engedményeket tesz a hétköznapinak és a középszerűnek, „amely- lyel a legnagyobb irómüvészek folytonosan és bőségesen éltek“. Csodálatos, hogy a jó prózának ezt a fő-fő titkát már a XVIII, szá­zadban ismerte Kármán József. Hogy mennyire ismerte és hogy mennyire öntudatosan élt vele, az igazán értekező munkáiból tetszik ki, főkép az Urániában közölt tanulmányából, „A nemzet csinosodá- sáic-ból, mely az ő hagyatékának tekinthető. Ez a gyermekember, mint a nemzet méltó tanítómestere lép föl s oly igazmondó, bá­tor, hogy Széchenyit is megelőzi s ma sem elavult, ma is időszerű. ,,Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak, hogy kényez­tetik nemzetünket. Ezek, akik felhágnak a tanító székre, felemelik szavokat, hogy ok­tassanak! . . . Oh! mely illetlen ezeknek szá­jukban a hizelkedés . . . Aki ezt a kenetet nem érzi magában, ne nyúljon mosdatlan kézzel ehhez a szent hivatalhoz. Merész le­gyen — vijjon meg bátran a tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökké való: ,,ugy van! igenis!“ mondást a tányérnyaló syeophantáknak... Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szivem teljessé­géből írok, mert a szívre akarok munkálni“. Hitvallás és lelkiismeretvizsgálat ez, a ma­gyarság legvégzetesebb kérdésének megboly- gatása: a lenni vagy nem lenni nemzeti ma­gánbeszéde. „Lesz-e Pannóniából valaha Al­bion9 támadnak-e Newton, Locke, Shakes­peare és Miltonok itt is miközöttünk?“ — kérdezi. Erre pedig azt feleli, hogy alkos­sunk nagyot, önállót, mi magunkból s akkor ránk fordítja szemét a ,,negédes külföld és észrevesz majd bennünket“, mert itthon is csak az érték, ami ott kívül, az európai ér­ték. A tudomány ne legyen nehézkes, ködös és unalmas. „A múzsák szeretik a Gratiák- tól kísértetni magukat. A kellemetlenség egy a legelső tulajdonságai közül a tudományok­nak.“ Ne áltassuk magunkat, hanem lássunk világosan. „A versek és versecskék özöne el­borította hazánkat. . . Szabad léleknek vélte magát minden oskolagyermek, aki a vessző elöl elszökött, mert mindent arcátlan lábbal tapodott, ami szent és tiszteletes ... A féltu- dóssáignak lehet tulajdonítani, hogy a nem­zeti literaturába félrevezető ösvényeken já­runk . . . Kevesebbek lesznek munkáink. De mit árt az! csak jók legyenek.“ Ami nyel­vünket illeti, igy kiált fel: „Homály és te­mérdek felleg fekszik némelyeknek írásain. LEJTÖN Irta BIBÓ LAJOS Hálátlanság és komiszság volna részem lől, ha azt állítanám, hogy valaha is bal- szerencse üldözött. Pontosan annyi aján­dékot adott az élet, mint másnak és pon­tosan annyit tagadott me?, mint amennyit megtagad mindenkitől. Velem mindössze o t hibázta el a véletlen, helyesebben a gondviselés, hogy összetévesztette a semmit a kevéssel és a sokat az eléggel. Ezért öregedtem meg időnap előtt és ezért váltotta föl bennem a rajongást a gyűlölet. Természetesen még ebben az alantas és durva érzésemben is hitvány vagyok, mert tétlenül, magamat marcan­golva, gyáván gyűlölködöm, még ez a ke­serű, sötét düh sem képes bennem szen­vedéllyé erősödni. Érthető, hogy mindenkit és mindent gyűlölök, mert elsősorban saját magamat vettem meg. Saját magamnak ez az en­gesztelhetetlen megvetése bátorít föl arra, hogy gyűlöljem őt is, Annát, akit szeretek. Á litom, hogy szeretem Annát, noha gyűlölöm. Rövid leszek. Legutóbb ez történt kö- zö ttunk. Egész nap nem szólt hozzám. Anna dühítően tud hallgatni. Nem- úgy hallgat ugyanis, hogy nem beszél, elvonul vagy szigorú, vértelen szájjal jár-kel körülö - lem, szóval nem az ajkával hallgat, hanem a leikével, azzal a belső némasággal, amelynek a kietlensége félelmet ébreszt az emberben. Rászóltam : — Mondja, mi bántja már megint. Nern nézett rám. — Semmi — mondta érzéstelenül. Megfogtam a karját. Leültettem. Kény- szeritettein, hogy a szemembe nézzen. — Figyeljen rám — kezdtem, minden erőmmel fegyelmezve magamat. — Maga körül, a maga idegeiben, következéskép­pen a hozzám való tartozásában is, valami nincs rendben. Asszony, tehát a gondola­taira van utalva és amikor egy asszony sokat töpreng valamin, veszedelmes kö­vetkeztetésekre jut, miután ahelyett, hogy közelednék, egyre jobban eltávolodik az igazságtól. — Ellenkezőleg. Mint mindig ilyenkor, hirtelen indulat borított el. — Ez az, látja. Ez az ellenkezőleg és az, amiről beszélek és én vagyok az os­toba, hogy mondatokat fogalmazok egy­szerű és rövid kérdések helyett. Tehát—: mi lelte már megint? — Mondtam már. Semmi. — Értse meg, hogy az ügy a kettőnk dolga, a maga szemében nem érdemli meg a választ. De gondoljon arra, hogy nem rólam, nem rólunk, hanem magáról van szó. — Hallgatott. Aztán hirtelen fölkapta a fejét. — Hát jó. Végezzünk akkor. Még pedig röviden. Irtózom bizonyos szavaktól, tehát úgy fejezem ki magamat, hogy maga nem a régi többé velem szemben. — Tévedés. — A világért sem. Soha egyetlen percig nincs velem. — Hogy érti ezt ? — Úgy, hogy minden érzésében és min­den gondolatában távol jár tőlem. Nem ón vagyok a központja és két pólusa az éle­tének. — Hanem? — Valaki más. Vagy egyelőre még senki de én semmiesetre sem. — Tovább. — Nincs tovább. Megszokott és nem nyugtalanítom többé. Nőm rajtam keresz­tül lélegzik, nem rajtam keresztül örül, nem rajtam keresztül szenved, valamennyi életérzése saját magában támad, mozdul és enyészik el. Ez több, mint a vég, mert ez már egy uj reggel, egy uj napsütés, egy uj vágy, egy uj akarat, egy uj szere­lem kezdete. — Szóval maga féltékeny arra, amit még soha nem osztottam m g senkivel, magát sérti, hogy neszeinek bennem olyan titkok is, amelyekkel magam sem merek szembenézni. Sérti, hogy férfi vagyok és a képzeletem működik. — Ne öltöztesse ilyen szép szavakba az elhidegülését. Mindaz, amit mondott, vilá­gosan és érthetően kifejezve azt jelenti, hogy nem szeret többé. — Ez nem igaz. — Ez a valóság. És mert ez igy van, fölösleges ... Közbevágtam : — Ne folytassa. Tudom mit akar mon­dani. Szeretem és mert szeretem, nincs helye semmiféle drámai kijelentésnek. Én maradok, maga marad s ha majd megleli magában azt, amit most bennem lát, meg­nyugszik és hinni fog ebben a szelídség- I ben, abban a hangialanságban, abban a j megszokottságban — hogy a maga szavá­val öljek, — amellyel most, tizesztendei együttlét után szeretem magát. — Köszönöm, de én már határoztam. Még ma elmegyek, Lassan kezdett a szivemre tolulni a vé- ‘ rém. — Ne nagylelküsködjék és ne fenyeges­sen. Már a múltkor megmondtam, nem tűrök semmiféle komédiát. Ha én délelőtt tiz órakor pi lanatra abbahagyom a mun­kát, kitekintek a tavaszba és egyszerre megéled előttem az a negyven év, ame’-y e születésein pillanatától idáig elviharzoLt fölöttem, ha abban a percben a magamé, egyesegyedü* a magamé, az örömé vagy a fájdalomé vagyok, hogy milyen kápráza­tosak voltak valamikor a csodák, amikoi még ígéretként csábítottak a végtelenség peremén, milyen gálád és ocsmány az élet, hogy becsületessé és bölccsé tesz, ahelyett, hogy segítene halmozni azokat a tévedé­seinket és bűneinket, amelyek megszépíte­nek bennünket, ha ez hűtlenség, szeretet- lenség, egy uj szerelem kezdete, ha nein érti meg, hogy ez az én külön szabadsa­gom, ahogy magának is megvan ez a bol­dog-ága, vagy boldogtalansága, akkor nem tud fölemelkedni önmagához. Anna arca izzott. — Befejezte? — Be. — Szóval mehetek. Vége volt. Egyszerre elhagyott a/, erőm. — Ahogy gondolja. Nincs jogom több visszatartani. « Ez a múlt héten történt. Hét nap telt el azóta, hogy Anna elment és én ezalatt a hét nap alatt szörnyű utat tettem meg a lejtőn. Tegnap például már föltettem ma­gamnak a kérdést: Meg tudom-e valaha győzni ? Ha igen, megéri-e az eredmény . fáradságot? Mi történik, ha lassan és e- - revétlenül megfakul bennem minden iránta való nagy és mély érzésem, mire sikerű meggyőznöm, hogy szeretem? C up n meg kell küzdenünk a válsággal, ainelvh egyszer minden igaz és egész életre s/. 1 szerelem elérkezik? Gyűlölöm Annát. Alig várom, bo y i - mét szemtő-szembe állhassak vele.

Next

/
Oldalképek
Tartalom