Ellenzék, 1935. március (56. évfolyam, 50-76. szám)
1935-03-03 / 52. szám
f 11 ELLENZIK Ki fedezte fel AJyí? 4 nagy öSiäö ehő lépései a KőröspaHi metropolisban Oradea. (Az Ellenzék tudósítójé tök) Ee- lv'r Dezső pár nap előtt bekövetkezett sajnálatos elhalálozása alkalmából ismét szó- bakerült Ady Endre neve, mert a felojtho- lellen nagy költő Budagestre távozása előtt a Fehér Dezső tulajdonát képezett „Nagyváradi Napló'“ szerkesztőségében dolgozott. Itteni munkásságának jellegzetes bb termékeit a költő halála után Fehér Dezső összegyűjtötte a régi foliansokról és „Ha hiv az acélhegyü ördög. ..“ cimü kötetben kiadta. A mü országos feltűnést keltett, hiszen érdekesen és ujszeriien világítóba meg a zseniális költő géniuszának sokrétűségét. A mü megjelenése óta az előzményekkel nem ismerősök körében az a hiedelem vert gyökeret, hogy Ady Endrét Fehér Dezső fedezte fel, vezette be az újságírásba. Tagadhatatlan, hogy Fehér Dezső kiváló szellemű újságíró volt és lelkes buzgalommal irányította a keze alá került fiatal, tehetséges újságírókat. Több neveltje ma is jelentős nevű magyar újságíró. Azt azonban nem lehet áltitani, hogy valamennyi Oradearól elkerült zsurnalisztikái kiválóságnak, például Krúdy Gyulának, Biró Lajosnak, Nagy Endrének, Dutka Ákosnak ő lett volna a mentora, mert ezek sohasem állottak az ő szerkesztőségének szolgálatában. Krúdy, Bíró, Nagy Endre a régi szabadelvüpárti „Szabadságinak voltak a munkatársai, mig Dutka Ákos a Sas Ede tulajdonában volt és Marton Manó által szerkesztett „Nagyvárad“ redakciójában dolgozott Juhász Gyulával szemközti asztalnál, aki akkoriban mint világi tanár a premontrei gimnáziumban tanitotta a magyar irodalomtörténetet. Adyt sem kellett felfedezni, ő már a mult század 90-es éveinek vége felé' debreceni nfságiró volt, ott jelent meg első verskötete is, amely országos érdeklődést keltett. , A „Debrecen“ cimü napilapnál dolgozott, melyet szinte egymaga irt meg. A vezércikk A. E. jelzésű volt, a kroki, a napivers, a színházi kritika alatt Dyb, Bandi, (a. e.) volt olvasható, de több névtelen közlemény is az ő zsenialitását sugározta. E pompás újságírói munka felköltötte e sorok írójának figyelmét, aki akkoriban az oradeai „Szabadság“ segédszerkesztője voltam. Egyik debreceni utam alkalmával megismerkedtem vele. Nagyon zavaros ál lápot ban volt. Bizonyára nem tett jót neki a debreceni disznótoros és alkoholba fül lasztott teaestélyes környezete. Úgy érez t.em, hogy kötelességem őt jobb környe zetbe juttatni. A véletlen is segítségemre volt, megürült egy hely a szerkesztőségünkben s legközelebbi átmeneteiéin alkalmával le is kötöttem magunknak Adyt, aki áradozva köszönte ezt meg, mert ö maga is vágyott a szabadabb levegő után. Fehér Dezső említett könyvének elején hivon beszámol Adv Endre ideszármazásá- ról és facsimilében bemutatja Adynak 1890 november 29-ről keltezel ten hozzám irt levelét, melynek eredetijét ereklyeként őrzöm, s amelybon okál adja, hogy miért nem jelentkezhetett ná unk munkára a közösen megállapodott időben, ellenben — hamisítatlan újságírói szokás szerint — legalább 10 forint előleget kér lilikül ség- re. A pénzt elküldtem a magam kockázatára, do Ady nem is hagyott cserben, mert nemsokára tényleg megj lent kö ünkben. Csúnya havas lucskos téli délután volt, mikor zöldes szinü kopott „malaclopó“ köpenyedben beállított a Royal kávóház- bn, ahol az újságírók törzsasztala volt. Még aznap megkezdte a munkát, figyelmes, gyorskezü, ambiciózus munkás volt, csak úgy ömlöttek keze alól a teleirt kutyanyelvek. Ennek a városnak légkörében uj horizon lókat kapott Ady és kitűnő befolyással volt rá Bird Lajos, aki utódom lett a redukcióban, mikor én jogi tanulmányaim végeztével a professzionatus újságírást a közigaz -atási pályával cseréltem fel. Ady hosszú hónapokon keresztül munkatársa maradt a Szabadságnak, kitünően érezte magát körünkben, mig a jogakadémia fiatalabb tanárai által élesztett evolucionista áramlat el nem sodorta tőlünk, kik a Tisza hagyományokon alapozott, félhivatalos Szabndság-ban, a megyei szabadelvű párt hivatalos lapjában, mégis csak kötött viszonyok között dolgozhattunk. O:t volt a „Nagyváradi Napló“, Fehér Dezsőnek nemrégen alapított lapja, mely szabad vizeken evezett s innen volt a népszerűsége. Oda ment át tőlünk Ady s a Napló hasábjain kényre-kedvre írhatott. Fehér Dezső, akinél jobban még nem tudta szerkesztő, hogy mi kell Oradea-iaknak, kitüiően érvényesítette is őt. Innen került fel aztán Budapestre. Kétségtelen, hogy a Nagyváradi Naplóban kifejtett munkássága keltett oda- fönt figyelmet és egyengette útját a Budapesti Napló-hoz. Röviden ennyi szerepe volt Fehér Dezsőnek nz Ady Endre óletsorsában. Magamról sem mondhatom, ho >y felfedeztem Adyt, de mégis nekem juttatta a sors azt a jelentős és felejthetetlen szerepet, hogy kiemeljem őt el'g korán mostoha helyzetéből és a „Vér és arany“ városában olyan légkörbe juthasson, melyben géniuszának törzse szabadon és pompázatosán kiterebólyesedhetett. Pásztor Bertalan. „Ehelühüit a harc...“ Gyöngyszemek a magyar operaszövegekből „A dalmű szövege legyen egyenértékű a muzsikával“ — mondták ki legutóbb illetékes tényezők, akik az operák és oratóriumok szövegét akarják újjá teremteni. Az illetékes tényezőknek igazuk van. Hogy mennyire igazuk van, néhány szemelvényt! közlünk klasszikus dalmüvek magyar szövegéből. A Lohengrinben olvassuk például a következőket : Fridrik testvérgyilkossággal vádolja Brabanti Elzát. Elza álmáról beszél, melyben „Fénylő fegyverzetében egy bajnok tart felém, Ragyogva hős erényben, Gyönyört lehelt belém“. A gyönyör, amit Elzába lehelt a bajnok, ilyen szavakra készteti a királyt: „Fridrik ! te nagyra tisztelt ur! Meggondolád, kit vádla szád?“ Megérkezik végül a bajnok, hattyún vont csónakában és igy búcsúzik jármüvétől: „Üdvünkre távozz, ég veled, végezd hiven kötelmedet, isten veled, te jó hattyúm“. Azután a házassági szerződés feltételeit a következőkben tudatja jövendőbeli hitvesével: „Elza! Jól értettél-e engem ? Ne tudakozz felőlem, Ne kérdezd soha tőlem Nevem mi, hol hazám, Mi fajból származám !“ A továbbiak folyamán a harci tusából vesztesként kikerült Fridrik veszekszik nejével, ki gunyoBécsi mintavásár 1935 március 10-től 16-ig (körforgalom március 17-ig.) — Luxus- és közhasználati cikkek. (Bútorok, Rek ámvásár). Francia gyarmati kiállítás. Textil és ruházati vásár. (Kötött áru). Prémdivat. Külön kiállítás. Építkezési gazdaság. Műszaki vásár. (Építési és útépítési vásár.) Irodai szükségletek. Feltalálók mintavására. Nemzetközi AutomoDll és Motorkerékpár kiállítás. Vadászati kiállítás. Lövész-kiállítás. Élelmiszer kiállítás. Mezőgazdasági és erdészeti mintakiállitás. Jelentékeny menetdijmérséklés a román, jugoszláv, csehszlovák, magyar és osztrák vasutakon, a Dunán, a Fekete tengeren, valamint a légi forgalomban: Vizum-mentes útlevél! M ntavásári igazolvánnyal és útlevéllel szabad határátlépés Ausztriába. Csehszlovákiában átutazási vizűm nélkül. A magyar átutazási vizumot a határon adják meg a vásári igazolvány ellenében. Mindennemű felvilágosítás, úgyszintén vásári igazolványok (egyenként 150.— lejért. WIENER MESSE - A. G.-nál, WIEN VII. vagy a következő tiszteletbeli képviseleteknél: Clujban: Osztrák Konzulátus, Piaţa Unirii 15. „ „Europa“ Hermes, Calea Regele Ferdinand 13. «. ' „Europa“ Economia, Piaţa Ünirií 23. „ Wagons-Lits/Cook S. A., Piaţa Unirii 18. Februar, hot a nyár? ELBESZÉLÉS. Irta: Móricz Zsigmond. , Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó. Akkor télen, valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak ép egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam és a fazékban, mikor főzte édesanyám, kipattogott és csak kása lett belőle. De azért jó volt: „sose ettem olyan jót“. Még külön mulattunk rajta, hogy iiyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi, gyerekek ujjongtunk és táncoltunk s édesanyánk velünk mulatott. Már a hurka-kolbász régen elfogyott, már c=ak a négy kis sonka lógott a kamarában, kifüstölve, meg olv vékony szalonna, mint egy p apirszele'. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt mé? tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt és volt nagy főzési tu .omány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a ku- koricaká-át is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettől sikítottunk őr Nmünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár... itt fog bemenni a kis kantl, mint egy ostromló hadsereg... hopp és bekapja a baktert... hogy bekapja a katonát... hopp bekapja a hadvezért... Úgy bekapkodtuk a kakorieakását, mint a mazsolát. Egy délelőtt, csúnya viharos napon, j nagy süvegben, amilyenben soha senki se járt, csak István bátyám, beállított az öreg. Ez óriási nagy tisztesség volt. István bátyám édesanyám apjának a testvére volt. Roppant gazdag ember, akinek roppant hombárok állottak a kamarájában. Ó volt a mesebeli nábob, akihez hasonlítani szokta édesanyám a mesék dúsgazdag királyait. Annyi disznaja volt,, mint István bátyámnak... Annyi kincse volt, mint István bátyámnak... Olyan rettenetes menkü gazdag volt, mint István bátyára... Ez volt a non plus ultra; ennél már nagyobbat nem lőhetett mondani. Egyszóval beállít hozzánk István bátyám rettenetes nagy románsüvegével. Borzas volt annak minden szála és dér volt ráfagyva, olyan volt, mint egy igazi hóember, de azért Isten ments, hogy valaki elnevesse magát rajta : mi, gyerekek a sarokba futottunk' és úgy néztük a hatalmas nagy embert, akinek a bajusza is olyan volt, mint a süvege, birzes-borzas és jégcsapok lógtak rajta, mint a szalma- fedelen. Borzasztó szokatlan is volt, hogy csak úgy bejön, pláne, édesapám nem is volt otthon, akkor Budapesten volt és ott a Greger en-gyárban dolgozott, onnan küldte a sok pénzt, hol öt forintot, hol húszat. Csak a húszat mindig ki kellett fizetni valahova, édesanyám csak az öt forintoes- kákból tartott bennünket, meg a saját keresetéből, a gépfiából. No azt mondja István bátyám : { —• Bakk. Ezt nekünk bakkantotta, hogy ne féljünk tőle. — Meg azt mondta: — Február, hol a nyár?... — Meg is ismételte néhányszor: — Február, hol a nyár? Ez aztán repü’ö szó lett köztünk, úgy megszerettük, ho^y még agusztusbaa is az volt a csatakiáltásunk, hogy : Február, hol a nyár? Guba volt rajta. A guba meg csupa szőr. Annak is minden szála ezüst fonallá vált, az egész ember olyan volt, mint egy óriási nagy ezüst bálvány: a mesés István bátyáin volt ő mindenestől. Messziről látni lehetett rajta, hogy ez az igazi gazdag ember, ezüstből van verve mindenestől. Le is ült minálunk. Alig emléks em, hogy azelőtt ott lett volna, vagy ha eljött, leült volna. Ha mégis eljött azelőtt, csak káromk dni jött, mert rettenetes dörgő nagy hangja volt és úgy tudott káromkodni, hogy ahhoz képest a mennydörgés csirkecsipogás volt. De mo t nem dörgött, csak dörmögött. Azt mondja: — Lyányom, van egy kis disznóság ? — Tudja István bátyám, hogy csak egy kis malacot öltü k. — Malac? Nojsz az is megteszi früs- tökre. Mutasd csak a sonkáját, milyen ? — Hát, István bátyám, avval nem nagyon lehet dicsekedni. Ezzel kiment és utána. A kis kamara jéghideg volt. Ott azt súgja édesanyám. — Minek jön ez ide ? Vannak az ő kamarájában aükora sonkák, mint te vagy, kisfiam. Leemelte a sonkát a madzaggal a lécről, amin a malac darabjai lógtak s az én kezembe adta, hogy én vigyem be. így akarta megmutatni, hogy milyen kicsi. En akkor már kilencéves voltam, játszva cipeltem a sonkácskát. / 9 3 5 mire Ja s 3. san igy szól hozzá : „0 frigyszerető gróf Telramurid ! Miért e nem bizás ?* Ortrud i később igy beszél Elzához: „0 gyászos nő! Jól beszélsz engem igy nevezve. i Messze, távol erdőmagányban, Hol csend- ben töltém éltemet, Mi bűnt |evék? M, i bűnt tevék? Balsorsomat sirattam mindig mely törzsöm régen terheli, — Mi bűnt 1 tevék? Mi bűnt tevék?“ Ortrud azonban' a tevék többszöri emlegetésével sem elégszik meg és a továbbiakban igy beszel: „Amért egy órán ön-becsemmel játsztam, azt hiszed előtted csúsznom kell csupán V E gyötrelemért kell, hogy bosszúmat áll- ] jam. Illő helyem elfoglalom nyilván“. A Lohengrin hírneves nászindulójának szövege igy szól: „Hiv kartokon jertek oda, Hol a szerelmi üdv áldása vár, A bátorság diadala, Hőn cgybeforraszt derék mátkapár. Védje a rénynek ! Halad elől, Ifjúkor gyöngye Haladj elöl!“ És igy tovább... Az Álarcosbálban viszont igy énekel Rikhárd : „Mig a vihart hallom, hangzik édes dalom, amely emlékeztet végső bu- csucsókra, és újra erőt ad, keblem da- : gasztja, s erőt újra ad, keblemet dagasztja, I újra -erőt ad. Hát szólj vén Szybilla, po- j kolra késztetünk, mi sors vár reánk, mondd el mit érhetünk, mi szivünk félelmet soha nem ismeré, soha félelmet, nem soha félelmet, szivünk nem ismer, szivünk nem ismeré. Félelmet o nem, o nem ismerem én, soha félelmet szivünk nem ismeré, szivünk nem, soha nem ismeré !“ S a Siegfriedben igy szói S egfried dala: „Nem jól cseneg az a csábos nóta, igy I csak üres csacsogás. Már én, madár, ezt nem bírom, ezt meg nem tanulom. Pirulásra készt ez a szép, pici pajkos, figyel s fülébe misem jut! Halld hát, hogyan bir szólni szarum !...“ A vándor pedig igy számol be a Brun- hildaval történtekről: „Hadúr őt megbün- eté; szender szállt szemeire s most sziklán szendereg ! S mély álmiból ha majd felijed, egy férfival, mint nő frigyesül!“ Mire Erda úgy válaszol: „Hogy fordul vélem a föld! Oh mi zűr, mily zavar!“ És Siegfriednek egyik áriája igy hangzik : „Csodás danát dalolsz, deli hölgy, de hajh! homályos szavad! Látom szép szemed iek lángjait s ajkaidnak érzem ‘ langy lehét“. Minderre a koronát a budapesti rádió pár nap előtt közvetített Haendel-híng- versenye tette fel. A Joshua-or tóriumot közvetitették először magyar nyelven. A magyar szövegezésben egy tenorszólam igy hangzott: „Elült a harc Eelühült a harc Ehelühüit a 1 arc Elelülült a hare Ehelehelühülühült a harc Ehelühüit a hahahahaha re cö“. István bátyám ahogy meg át, kinyit a, szétveti a gub it s a magyar nadrág zsebéből elővesz egy rettenetes nagy bicskát- Még a bicskája is olyan volt, hogy olyat csak igen nagy és hatalmas gazdag öreg emberek használhattak Volt ez egy fél- méter, ha kinyitotta. A sonka egész megijedt, hogyha ezt a nagy kardot most belevágják, mi lesz belőle. Édesanyám megtérítette az asztalt és feltette a legszebb porc lián tányért. A tányért nagyon szerettem, zöld eperlevelek futottak rajta körbe. Tálra tette a kis sonkát előtte, aztán előhozta a szép aranysárga kukoricakenyeret. A kenyér nem volt elég tökéletes, mert édesanyám minden sütésnél elpanaszkodta, hogy nem tud ebből a málé’isztből olyan kenyeret sütni, mint a parasztasszonyok. Biztosan nem birta úgy kigyurn1, a maga vékony lés karjaival. Málékenyér, — kiáltott István bátyám. — Hát nincs egy kis buzakenyered ? Micsoda gazdasszony vagy jányom ? Ezzel vette a sonkát és szelt belőle egy jő nagy darabot, akkor a kenyérből is szelt egy nagyon kicsit. Hozzá fogott enni. Nagy, sárga fogai voltak, mint a lapá'ok. Ez is olyan volt, mint a mesében a tapátfogu boszorkány, aki bekapja a kisgyerekeket s azt mondja: — Fogam, fogam, rágd meg a gyenge húsát... Fogam, fogam, rágd meg a gyenge csontját... István bátyám hozzáfogott enni. Örültünk neki, hogy azért a kukoricák nyeret sem vetette meg. Azt is harapott hozzá. Egy harapás, két harapás, eltűnt a szép sárga karéj kenyér. Nagy ujongásssl néztük, hogy hamarabb elfő yott a nagy sonkadarab, mint a kis kenyér. No, — azt mondja, — ehhez a kenyérhez még egy falatot. Ezzel vágott a sonkából újra egy isten-
