Ellenzék, 1935. március (56. évfolyam, 50-76. szám)
1935-03-03 / 52. szám
193$ március 3. ELLENZÉK 7 VASÁRNAPI GONDOLATOK i „Tout Clui“-nak' hamvazőra í. Két nap még a farsang, aztán hivatalosan is hamvazó szerdára kell fordítanunk a naptárban. Veszett farsang volt, csak aztán ne legyen nagyon szigorú a böjtje. Ilyen halálosan vidám farsangra nincs példa az én gyarló emlékezetemben 1914-ig visszamenően. Azon a nyáron kezdtük felújítani aztán a régen feledésbe ment- dalt: Ma még piros élet, holnap fehér s áldifti... Az ember hatodik érzéke megérzi ösztönösen a veszedelmet. Nem akarok vészmadár lenni, de a mi böjtünkre mintha beharangoztak volna már az elmúlt vasárnap, a Román Opera színpadáról. Mellesleg: a színház, mint nagy politikai mérkőzések arénája, ugyancsak az utolsó tizenöt-húsz zavaros esztendőben jutott szerephez az európai államokban. Moszkva adta a példát, Kun Béla sietve lemásolta a pesti Népoperában, ami pedig a potsdami Kroll Opera színpadán és nézőterén lezajlott, az már a legfrissebb történelmi emlékeink közé tartozik. Egy kicsit helyet cserélt minden, a színházba bevonult a politika, az iskolába a mükedvelés, az iparkamarába a táncvigalmak. Így van ez legalább nálunk s nincs kéiség benne, hogy alaposabb utánajárás ugyanezt állapíthatná meg a többi európai országok felfordult belső világáról. Ez a kis kitérés egyel több az érvek sorában, melyekkel arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy számunkra valóban elérkezett a hamuhintés ideje. Szükségünk van a vezeklésre, mert bűnösök vagyunk önmagunkkal szemben. A gondtalan farsangon fiatalos könnyelműséggel elvetettük magunktól a hétköznapok gondját s nagyböjtre megjött az uj pénzügy- miniszter uj végrehajtók egész hadseregével s kioktatnak minket, mint könnyelmű tücsköt a szorgalmas hangya: Ha farsangban farsangoltál, itt a böjt, most böjtölhetsz. A farsangi házibálok bútorai pedig karavánszámra vándorolnak az adóhivatalok raktáraiba. Eközben itt valahol, ott valahol egy-egy magyar tanító utcára került, akiket állami alkalmazásban ért utói a nyelvvizsga forgószele. Hol van az a társadalmi szervezet, egyesület, intézmény vagy akármicsoda, mely gondoskodott volna arról hogy a januárban beszüntetett fizetések helyébe valamit mégis össze kellene szedni ezeknek a szerencsétleneknek, legalább megfagyás és éhenhalás ellen ? A közvetlen szomszédok s a helybeli jóemberek bizonyára megtették a magukét, de mi, a túlnyomó többség farsangoltunk tovább, mintha misem történt volna. Az a néhány jelentéktelen, szürke ember úgy elvész a tömegben, hogy szemünkbe sem ötlik mostani nyomorúsága, de ezek a jelentéktelen szürkék tizenhat éven át gyer- mcKCK százait tanították meg a betűvetésre magyarul és a Füstbement terv-re Petőfi Sándortól. Tiz-tizenöt év múlva megint ámulva döbbenünk majd rá, hogy menynyivel több magyar gyermek írja a c betűt farkincás ţ-vel, mint a közhatalom változásának első éveiben. 2. Az anya, akitől kitépett füzetlap mindkét oldalára írott levelet kaptam a héten, ebben a városban él, valahol a külső részeken, mert a szűkös özvegyi nyugdíjból nem futja belvárosi lakosztályokra. Az anya levele kissé lekéste már az időszerűséget, körülbelül négy hete lezajlott mulatságra tér vissza, de egy ilyen hamva- zóra készülő cikkbe éppen beleillik. Az anya titokban írja ezt a levelet, fia távollétében, aki az egyetem padsoraiban meg- megfeszitett figyelemmel szegzi szemeit professzorára, mialatt agyában kétségbeesett gyorsasággal forditómunkát végez, hogy meg is érthesse azt a szép tudományos fejtegetést, mely nem az ő anyanyelvén, de hozzá is szól. A anya levelében fia helyett méltatlankodik azon, hogy a magyar diákbálon ezidén sem volt jelen „tout Cluj“, mint ezt olyan elragadtatott hangú tudósításból olvasta, hölgyeink kedvenc lapjában — egy másik bálról. „Tout Cluj“ a magyar egyetemi hallgatók táncmulatságát „lefumigálta“. A pénzével jelen volt, de nem volt jelen a szivével, az együttérzésével, az együttérzésének biztató melegével. „Mindössze hat embert láttunk ott, ugye szerkesztő ur, Erdély fővárosa magyarságának vezetőrétegéből?“ — írja a levélíró anya, mert ő megszámolta. Én nem számoltam meg, csak valami olyan furcsa érzésem volt azon a báli estén, mintha ismeretlen városba tévedtem volna. A fiuk és lányok közt még akadt néhány ismerős, ezek is kilencven százalékban „vidékiek“ voltak. A felnőttek közt lámpással kelleti keresni az ismerős cluji arcokat. Nem voltak ott Közismert Politikusék, Keresett (és jó kereső) Orvosék. magyar pénzen házat épitő Bankügyészek, Bankdirektorék, magyar vevőkön felhizlalt Nagykereskedőék, Nagyiparosék és még sokan nem voltak ott, akiknek pedig bálozó lányuk vagy szívesen táncoló fiatal feleségük volna s akik egyébként mindenütt ott vannak, ahol „reprezentálni“ illik és kell. Még megalá- zóbb ezekre a szegény rendező fiukra és lányokra, hogy báljuk jövedelme a külön befolyt adományokból jóval meghaladja ezidén a korábbi évek bevételeit. Mintha „tout Cluj“ igy gondolkozott volna: — Eljöttek hozzám, felkértek védnöknek, kikoldulták a zsebemből a száz lejt. Rendben van. A koldusnak megadtam a magam részéről az alamizsnát, de már a lányomat, azt nem engedem, hogy megtáncoltassa. Isten őrizz, hiszen ebből még az a szerencsétlenség is származhatnék, hogy az a koldus, akinek neveltetésére könyöradományokat adtunk össze, egy szép napon bejáratos lesz a házunkhoz és megkéri a lányom kezét.“ Én nem mondom, hogy mindenki igy gondolkozott, aki csak száz lej erejéig volt jelen a magyar egyetemi hallgatók bálján. De az a diák, akit „vidékről“ a legszebb álmok hoztak fel Erdély fővárosába, a magyar diáksegélyezés központjába, amelyről naponta olvasta eddig otthon az újságokban, hogy itt mennyi részvéttel és szereiettel karolják fel az egyetemre vetődő magyar ifjú ügyét: a diák jogos keserűségében még ennél csúnyábbakat is gondolhatott „tout Cluj“-ról és a magyar együ- vétartozás oly sűrűn hangoztatott felemelő érzéseiről. Annyit pedig a tárgyilagos szemlélő is megállapíthat, hogy ez a város falakat és terített asztalt még immel-ámmal rendelkezésére bocsát a vidékről felözönlő magyar tanulóifjúságnak, de a szivét tizenhat esztendő óta egyetlenegyszer sem volt képes megnyitni előtte. A vidéki kisvárosok magyarsága úgy tapad egy-egy nagy- multu iskolára minden szeretetével, mint saját édes gyermekére az édesanya. Egy Ízben már kimutattam, hogy a Székely- Mikó Kollégium diákjainak segélyezésére ( egyetlen székely vármegye közönsége többet hozott össze készpénzben és terményekben, mint az egész országrész közönsége egyetemi diáksegélyezési célokra. De nemcsak anyagi áldozatok terén, hanem az intézmény szellemi munkájának figyelemmel kisérésében is együtt van a városkák közönsége az ifjúsággal. Nem rendezhet az ifjúság olyan műsoros estélyt vagy előadást, melyen ne volna jelen „tout Aiud“, „tout Zalau“ vagy „tout Sft.-Ghe- orghe“. És számontartja ez a közönség a jó szavalókat, az értékes előadókat, a kiválóbb zenészeket. Fejlődésüknek együtt örül a szülőkkel és tanárokkal. 3. Mit tesz ezzel szemben „tout Cluj“ ? Éveken át látogatója voltam különböző ifjúsági előadássorozatoknak és vitaestélyeknek, melyeken az ifjúság szellemi elitje bontogatta szárnyait. Legjobb esetben nehány középiskolai vagy teológiai tanárt, néha egy-két irót, egy-két polgári rendű ftatal leányt tudtam felfedezni a közönség soraiban. A többi diák volt s még diák se túlságosan nagy számban. Az őket körülvevő nagy visszhangtalanság, nagy sze- retetlenség rendre elkedvetleníti őket az ifjúsági munkától. Kinek és minek töltsék idejüket nyilvános szerepléssel, hiszen számukra az volna legfontosabb, hogy az idősebb nemzedék előtt tűnjenek ki képességeikkel, hogy majdan az igy feltűnt tehetségesebbjéből válogassák ki megüresedő helyekre az utánpótlást. A mi felnőtt nemzedékünknek azonban erre sem kedve, sem ideje. A szükséges kiválogatást még ma is, a kisebbségi sors tizenhatodik évében, a protekció végzi el vagy egyes élelmesebbeknek mentői szemérmetlenebb tör- leszkedése. Akiben férfias szerénység és férfias önérzet van, az éppúgy el fog pusztulni e fiatalok közül, mintha mais államalkotó néptöbbség volnánk, mely megengedheti magának azt a fényűzést, hogy protekciókra és szervilizmusra épitse fel a maga társadalmi rendjét. Nekünk azonban a legkiválóbbakat kell megtalálnunk, ehhez pedig munkásságuk és képességeik gondos megfigyelése, tehát szorosabb és sűrűbb érintkezésre van szükség a mi vezető társadalmi rétegünk és ifjúságunk között. Részt kell vennünk örömeikben és bánataikban, meg kell osztani küzdelmeiket, át kell segítenünk őket az előttük mind meredekebben tornyosuló akadályokon, nemcsak felesleges száz lejünkkel, de egész szivünk egész melegével. Ez többet jelent a fejlődő fiatal értelem és világlátás szempontjából minden harapófogóval kihuzot, könyöradományánál. Szigorú szavak ezek, de hamvazó közeledik. És a külvárosi anya, akinek szi- , vébe belenyilallott, hogy az ő egyszülött i fiát „tout Cluj“ ebek harmincadjára szántat Csúnya szinü fogierakódás mmmummmmmmmtRmmmsammmmmmmmamasmammuBammmmamm gyorsan eltűnik, ha a száraz fogkefére kevés Chlorodont- fogpasztát nyomunk és a fogakat minden irányban alaposan keféljük. A fogak már rövid használat után visszanyerik gyönyörű elefántcsontszerü fényüket. A frisseség és tisztaság pompás érzése marad vissza a szájban. Chlorodont a legolcsóbb minőségi-fogkrém. Tubusa Lei 16.5elen nagy szeletet. Most meg a kenyér fogyott el. Mondja,: — No, ehhez a kis sonkához még egy kis kenyeret. Ezzel a kenyérből szelt. Már előre örültünk, hogy most meg a kenyér fogja csúffá tenni, ebből maradt egy darab s ahhoz újra sonkát vágott. így es7egetett nagy csámcsogva, hersegve, csak úgy ment bele, mint malomba. Soha életemben nem láttam ilyen étkes emberállatot. A sárga lapátfogak úgy őröltek, hogy édesanyámat is hideg lelte s ezt én is megéreztem s nekem is eszembe jutott valami rettenetes: ez az István bátyám mind megeszi a malac onkát. Meg bizony. Úgy őrölt, úgy dolgozott, úgy habzsolt mint a kutya, ha jó falatot kap. S a szemei is úgy villogtak. Na y véres szemei voltak. Lassan letolta magáról a gubát, leeresztene, mert jó meleg volt nálunk, pedig csak nyers nyárfavesszővel ü öttünk, rőzsével, az volt a mi fűtőnk. De h gy négy gyér k is vöt a házban, édesanyám nem sajná.ta, tömte a kis spór- hertet, azalatt is, mig István bátyám ott pusztitot'a a sonkát, m g a málékenyeret. Mig evett, nem igen szólott egv szót sem, csak mikor már elütöt'e az első éhséget. Akkor hozzá fogott beszélni: — Bolond ember ez a Bálint, — mondta. Minek megy ez Pestre. Budába. Kutyának a szájába... Ott megrágják azok a pesti gyárak. Itt van nekem ez az akácosom, mért ne inkább azt vágja ki. Elhozhatnám az ágakat, gallyakat, volna jó tüzelőtök. Nem kellene e zel a büdös nyárfavesszővel kinhdni, ennek semmi melege, c~ak a füs'je. 0 yanok vattok, mint a chányok. Büdösek vagytok a füsttől... De apá ok, a buta jószág, elmegy Pestre: sose jött hozz m, hogy István bátyám, kivágom én a kiserdejét magának, ócsobban megcsinálom, mint más, adja ide. .. Nem, őneki Pestre kell menni. — Bizony kell, — mondta édesanyám élesen, mert ha megharagudott, nagyon oda tudott mondogatni, — mert abból nem élünk meg, hogy István bátyámnak az erdejét olcsóbban vágjuk ki, mint más... Nekünk sok fizetni valónk van, azért ment el az uram, hogy pénzt keressen... — Pénzt... Mire nektek a pénz... Minek csináltatok annyi adó-ságot... De hát Kati is mindig kávét iszik... Nagyanyátok... Mi a fene az; sose ittam kávét, mióta élek, jó nekem a füstölt kolbász früstökre, meg egy pohár pájinka. Én pá- jinkát kávézok. Ezen a gyerekek rettenetes nagyon kezdtek kacagni. Bálint öcsém már U'y ugráit István bátyám mellett mint egy kis kutya és úgy nézett a szájára, ahogy a kis kutya szokott, hátha adna neki is egy falatot a szép kis sonkából, amiből mi világért sem kaptunk volna ez meg bMalja már az égé zet. De bizony, István bátyám csak beszélt, beszélt és nem adott neki egy kis falást sem. Már a csontot kapargatta, Már megette az egész sonkát, úgy ahogy volt. Akkor édesanyám hirt-Jen piros lett a haragtól: — Ej, István báiyám, még elrontja a gyomrát. Ezzel elkapta előle a sonkacsontot. — Majd megfőzöm ezt a gyerekeknek káposztába. István bátyáin nagyot nevetett. — Gyereknek nem kell sok bust adni. Nekem is az bajom, hogy gyerekkoromba már folyton csak húst szerettem. Húst, meg a jó buzakenyeret. Bizony ilyen málékenyeret nem sokat rágtam, mióta a fogam kiesirázott. Ezen, hogy az ő foga kicsirázott, Pista meg Bálint igen kacag ak. Táncoltak féllábon és kacagtak tele szájjal. É3 elkezdték egymást csömöszölni, mint a vidám bárányok. — Ezek a marha dokto ok — mondta István bá yám — el is tiltották előlem a húst. Ez az én menyem meg, az az Eszter, ez olyan sült bolond... tisztára sült bolond ... Ezen a gyerekek még jobban kacagtak, hogy lehet valaki sütött bolond. — Ez olvan sült bolond ... bakk.. .hogy elhiszi a marha doktoroknak, hogy nekem nem szabad húst zabáini... A fenne egye meg a nyel leklőjüket a nevük napján... Február, hol a nyár. .. Minden szava úgy hatott, mint a rakéta, lehetett rajta nevein-. — De én kitogok rajtuk. Ki én, azt a csördöngölőjét a lelkinek... Engem nem tesznek lóvá... N ncs egy kis pálinka a háznál ?... Nincs ? ... Ej de kódus falu vattok... Bor sinc3?... Assines... hogy tudtok megélni abba a nagy télbe... Az ad erőt, egészséget, meleget... De legKi- vált a pájinka... az a jó kisüstön főtt szil- vapájinka... Van otthon elég, de menyem, Eszter, azt is eldugja előlem, ott száradjon meg a bőre a csontján ... A medve'áncoltató nem tudott úgy kacagtatni, mint István bátyám, ha ilyen jókedv j volt. — M ndennap bemegyek vagy egyik komához, vagy a más komához. Megtrak- táltatom magamat, akkor aztán hazamegyek szép csendesen és megeszem az Eszter meny m ievesét, meg a tejbe grizt, amit ád... Sose tudja meg, hogy hun trak- tamen'oPam ezt a jó kis leendőt... Megveregette a nagy hasát. István bátyám, mikor ilyen szépen kimelegedett, nagyon szép ember lett. Gömbölyű, kedves és na y bozontos szemöldöke alatt, úgy kacagott a szeme mint a réti virág a parton tavasszal. Rákezdték odakint a déli harangozást. Behdlatszott a befagyott kis ablakokon, mintha a másvilágról jött volna a hang. István bátyám is elkezdett mozgolódni. Magára vette a nagy gubát és megigazította a rettenetes nagy szőrkucsinát a fején, még a tükö felé is pislantott, de méltóságán alóli volt, hogy valójában belenézzen. Megrázta magát és kezébe vette a nagy e yenesszáru botot, mely piros volt és sima, igazi biróbot s egyet dörmögve, egy nagyot köpve elindult haza. Kik isértük a kis kapuig s elnéztük, mig a hatalmas hóban botorkálva elment. A kisutcán majdnem odáig lehetett látói, ahol lakott, a nagy cserepes házig. A gyerekek nagyon vidámak voltak és hógolyózták egymást, de én mint a család kis örege, bementem édesanyámhoz és azt mondtam: — Már csak három sonkánk van, édesanyám. — Á, fiam... Majd megveri érte eccer az Isten. .. Másnap még váratlanabb vendégünk jött. Eszter néném. Ké: kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát és mos E zter néném nein akar adós ma adni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vájjon mit hozott? Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Fekete zemü és félelmetes. — Volt itt tegnap az öreg ? Éde anyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak annyit mondott: — Volt. —• Mit evett ? — Mit evett?... Megevett egy sonkát...
